Firenze
1938. október 21., csütörtök

Az ablaküvegen vékony csíkokban csurgott végig az esővíz, a kinti fák és a füves park csak homályosan látszott mögötte. Az éjjeli vihar cikázó villámai az ablakhoz vonzották, és egészen reggelig ébren is maradt, a fényes villanásokban gyönyörködve. Giovanni Volpe érezte, ideje távoznia végre. A klinikán eltöltött napok során elméje kitisztult, de lelke felkavarodott. Úgy érezte, mintha az árvaházban lenne újra, a szúrós hipószag, a hosszú folyosókon elenyésző távoli hangok, a hűvös csempe és a visszhangzó üres szobák mind arra az időszakra emlékeztették. Mindkét kötelék, melyeken az élete függött, elszakadt: az egyik Giacomo de Molához fűzte, a másik Elenához. Újra hatalmába kerítette a gyötrelem és a düh érzése, de haragja most már jéghideg volt és kristálytiszta. A fürdőszobába ment és a tükörbe nézett. Biztos, hogy nem így, ilyen bozontos hajjal és szakállasan kell hogy szembenézzen az utolsó gonosz tréfával, melyet az élet még számára tartogat.

Halkan kopogtatott a klinikaigazgató, Ermete Terracini professzor szobájának ajtaján.

– Volpe úr, micsoda meglepetés! Fáradjon beljebb!

– Jó reggelt, profeszor úr, hogy van?

– Én jól, de inkább ön az, aki remek színben van ma reggel! Igazán nagyon örülök. Mintha kicserélték volna, higgye el, Volpe úr!

– Igen, valóban más ember lettem, és igazán hálás vagyok önnek ezért.

– Ó, hagyja csak! Köszönje a modern orvosságoknak és a pihenés ősi módszerének! A valódi gyógyulás titka meg úgyis bennünk magunkban rejlik. Az ősi indiánok szellemi megtisztulásként, spirituális gyógyulásként emlegették a folyamatot.

– Egyetértek önnel, professzor úr. Érzem, egyensúlyba kerültem ismét.

– Remek, határozottan megelégedéssel tölt el, hogy így láthatom. Azt hiszem, néhány hét pihenés után visszatérhet a munkájához.

– Igen, professzor úr, és úgy gondolom, az, hogy újra tevékenykedhetek majd, csakis előnyömre válhat.

– Ó, igen, ez kétségtelen.

– Épp ezért arra gondoltam, hogy beugranék a könyvesboltba néhány kötetért. Tudja, kezdek szenvedni a tétlenségtől.

Terracini professzor a szemüvege fölött pillantott rá. Ismerte páciense csaknem teljes élettörténetét. Amikor de Mola elvitte hozzá, igen nyomorúságos állapotban, főleg ami a pszichéjét illeti, megkérte, hogy tartsa ott, legalább addig, amíg ő vissza nem tér. Amíg nyugtatók hatása alatt állt, nem is volt semmi gond, de most már nem tarthatja vissza az akarata ellenére. Másrészt, tényleg sokkal jobb bőrben van már.

– Tudja, Vople úr, doktor de Mola még nem jött vissza, de engem arra kért, hogy mindent tegyek meg annak érdekében, hogy ismét teljesen egészséges legyen. Tudja, mennyire fontos neki az egészsége.

– Rágyújthatok, professzor úr?

– Nem szabadna, de ha engem is megkínál, kivételesen megengedem. Volpe mosolygott és a választ fontolgatta, míg az öngyújtója lángja a professzor szemüvegében tükröződött.

– Nagyon szeretem Giacomót, és azt is tudom, ő mennyire szeret engem. És végtelenül hálás is vagyok neki. Épp ezért szeretnék meglepetést szerezni neki. Még mielőtt megbetegedtem volna, épp azon dolgoztam, hogy katalógusba rendezzem… Őszinte lehetek önhöz, professzor úr?

– Hát persze, hisz nem csak a hippokratészi esküm köt össze önnel, hanem a mi közös, kedves barátunk is.

– Nézze, professzor úr, tartunk a boltban néhány igen értékes ősnyomtatványt, melyek még a XV. század végéről származnak. És nem hagynám ott jó szívvel őket, főleg most, hogy ilyen időket élünk. Joshua Salomon Soncino könyvnyomtató keze munkájának tulajdonítják, köztük van a híres Favola Antica, a Kabbaláról szóló egyik legősibb írás. Itt nagyobb biztonságban lennének, és ha érdekli, szívesen meg is mutatom azokat önnek. Szépségük egyedülálló, minden egyes oldala a miniatúra igazi remekműve.

Terracini professzor kikerekedett szemmel hallgatta, ugyan nem sokat értett Volpe szavaiból, de a hangja, ahogyan a titokzatos könyvekről mesélt, elvarázsolta. Ez az ember kétségkívül meggyógyult.

– Boldogan megnézem azokat az ősnyomtatványokat. Ha gondolja, és ha éppen nem forgatja őket, akár a páncélszekrényemben is tarthatja. És elmesélheti a történetüket. Tudja, egyrészt felettébb kíváncsivá is tett, másrészt, ahogyan biztosan tud róla, magam is zsidó vagyok. – Viselje büszkén a nevét, professzor úr!

Terracini professzor gondolkodás nélkül aláírta kilépőpapírját. Igen, mindeddig tényleg büszke volt a nevére, de az utóbbi időben észrevette, hogy aláírása, szinte önkéntelenül, egyre olvashatatlanabbá vált. Keresztneve, Ermete, melyet szülei az egyik legnagyobb olasz színész, az öreg Zecchoni tiszteletére adtak neki, világosan olvasható volt, de vezetékneve, a Terracini, mely egyértelműen utalt zsidó származására, idővel csupa ákombákommá vált.

A busz lassan ereszkedett lefelé az úton Firenze felé. Az eső épphogy csak elállt, a lehullott levelek és fenyőtűk még csúszósabbá tették az utat. Ki tudja, honnan jutott eszébe épp a Favola Antica. Varázslatosan csengő könyvcím, valóban alkalmas volt arra, hogy felkeltse a professzor érdeklődését. Ráadásul igazat mondott, valóban az egyik legértékesebb könyvük. Az állomás előtt leszállt a buszról, felszaladt a lakásába a könyvesbolt kulcsaiért, majd elsétált odáig. Összeszedte a felhalmozódott postát és az asztalra dobta, rá sem nézett a levelekre.

Odabent áporodott levegő fogadta, s arra gondolt, hogy a szag idővel egyre áthatóbb lesz. A könyveknek is megvan a maguk pokla. És nemcsak a tűz jelentheti számukra a pusztulást, mely nyomán pillanatok alatt hamuvá lesznek. Látszólag kíméletesebb, de ugyanúgy halálos ellenségük a penész. A fehér, a barna és a piros fajtája, mely a papírban lévő ragasztóanyaggal táplálkozik. Ő maga is egy méreg áldozatául esett, mely ugyan jóval illatosabb mint a penész, de ugyancsak halálos: Elena. Felnyitotta a páncélszekrényt és meglátta a Favola Antica inkunábulumait. Már nyúlt volna utánuk, de azután határozott mozdulattal letépte a szigetelőszalagot, mely egy pisztolyt rögzített a páncélszekrény felső falához. Szakértője ugyan nem volt a fegyvernek, de azért tudta, hogyan kell használni. Nadrágja övébe csúsztatta a hátsó derékrészén, ahogyan egy amerikai rendőrfilmben látta. Bezárta a bolt ajtaját és a via delle Terme irányába indult, a rendőrörs felé, ahol korábban Zugellel találkozott. Az volt az egyetlen hely, ahol megkezdhette a keresést.

Nem éppen okos cselekedet pisztollyal belépni egy rendőrörsre, de Giovanninak volt épp elég egyéb gondja is, s úgy gondolta, még mindig érvényes a mondás, mely szerint nem a ruha teszi az embert. Mint ifjú, tisztelettudó állampogár jelent meg ott, aki egyszerűen csak beszélni kívánt az egyik tisztviselővel. Egy rendőrőrsön mindig a felügyelőhelyettesnek jutnak a kellemetlen ügyek, és többnyire ilyenek voltak a jóravaló állampolgárok kérései, akik példaértékű büntetés foganatosításáért folyamodtak hozzá egy bejárónő, egy boltosinas vagy egy kéregető ügyében, aki netán bátorkodott szembeszegülni akaratukkal.

– Moretti felügyelőhelyettes vagyok. Hallgatom…

– Volpe, doktor Moretti. Giovanni Volpe.

No, halljuk hát, mit is akarhat ez a rókakölyök!

– Nem olyan régen találkoztam itt egy… német bajtársunkkal – fogott bele Giovanni, a tisztviselő fasiszta lelkületére próbálva imígyen nyomást gyakorolni. – A neve Zugel, Wilheilm Zugel, és fontos lenne, hogy ismét beszélhessek vele.

– Sosem hallottam róla – felelte hűvösen Moretti.

Hitvány alakok, ide jártok szövetkezni. Igen, persze hogy emlékszem arra a bunkóra, de biztosan nem fogok beszámolni neked róla.

– Pedig épp itt találkoztunk, egy kisebb irodában. Másik két ember is volt vele. Nagyon fontos lenne, hogy megtaláljam.

– Hallgasson ide, Volpe úr, miért nem megy a német konzulátusra kérdezősködni? A városközpontban, az Arno-parton találja. Menjen oda, menjen csak! Majd meglátja, a barátai minden lehetséges segítséget megadnak önnek.

Elszúrta, már megint.

– Doktor Moretti, sajnálom, de azt hiszem, rosszul fejeztem ki magam. Nincsenek barátaim a konzulátuson.

– Ja, akkor maga azért jött ide, hogy új barátokra találjon? – a helyettes felügyelő türelme fogytán volt, a hangját is felemelte közben, és nem vette észre, hogy a fasiszta önből az olasz magára váltott. – Előbb egy némettel üzletel, egy bajtárssal, mi? Ahogy ön nevezi. Aztán meg nem találja! Mit mondott, hogy hívják? Zugel? Rendben, akkor hát menjen Németországba! Annyi Zugelt talál arrafelé, amennyit csak akar! Itt Bianchik, Rossik, Verdik és Nerik'^[13] vannak, igen… sok fekete is van. Keine Zugel! Semmiféle Zugel! És most menjen, kérem, és hagyjon dolgozni!

Giovanni az őrszemek és néhány jóravaló állampolgár kíváncsi tekintetétől kísérve lépett ki az épületből.

A rendszerint a rendőrörs környékén ácsorgó két alak közül az egyik oldalba bökte társát.

– Morso! Nézd csak azt a pasast ott! Nem ő az, akit Zugel kerestet velünk? A másik odanézett, és húsos ujját Volpéra emelte.

– Ki? Az ott?

– Ne mutogass, te idióta! A kutyafáját, észrevett minket. Gyere, kapjuk el!

Giovanni valóban észrevette őket, és, még ha a szőke nem is tűnt volna fel neki, a másikat, azt az óriási, szőrös medvét lehetetlen volt nem felismerni. Egy pillanatig habozott, hiszen éppen Zugelt kereste, hogy valamilyen ürüggyel találkozhasson vele és megölje. És ha azok ketten elvinnék hozzá? Határozatlansága végzetesnek bizonyult. A medve egy szempillantás alatt rávetette magát, hátracsavarta karjait, majd egy sikátor felé vonszolta, ahol egy fekete Balilla várakozott, a társa közben már be is gyújtotta a motort. Morso belökte a kocsiba, a hátsó ülésen hasra fektette és a hátára telepedett.