Ugyanaznap, később, a Borgia-palotában

Rodrigo Borgia kilépett a Vatikán kapuján, átsétált a Teverén, és új palotája felé indult, néhány fős megbízható őrsége kísérte, rövid alabárddal és lovassági hosszú karddal felfegyverkezve. Katonai viseletük igencsak elütött az ő fehér bíborosi ruhájától, bíborszín palástjától és bíborosi sapkájától, melyet előszeretettel viselt, kopaszságát rejtegette vele. Szokatlan látványt nyújtott egyházi rangjának megfelelő díszes öltözetében, ugyanis rendszerint vékony pengéjű bottőrével és egy másik, aranymarkolatú tőrrel felszerelkezve járkált. A kapuőrök kitárták a súlyos kaput, meghajolva uruk előtt; Borgia bíboros végigsétált az árkádok alatt, majd az udvarra lépett. Felpillantott az egyik ablakra, a szépséges Farnese leányt, az ő Giuliáját remélte meglátni mögötte, akibe őszintén szerelmesnek érezte magát. Vagy csupán nemi vágya túláradásáról lehetett szó? Futva sietett fel a lépcsőkön, közben levetette magáról jelvényeit, a szolgák sietve kaptak utánuk, nehogy a földre hulljanak és megsérüljenek. Giuliát nem találta ott, de szobájában így is forróságot érzett, egyetlen parázstartó tál melege elegendőnek bizonyult a római kora tavaszban. Két apród segített neki levetkőzni, majd rásegítették hófehér, selyemdíszekkel gazdagon hímzett könnyű gyapjútunikáját, mely egy alicantei textilüzemben készült. Eljön majd a nap, hogy meg is vásárolja a gyárat, hiszen immár kizárólag az ő családja számára gyártják anyagaikat. Ekkor egy szolga érkezett egy korsó, Portó városából származó likőrborral. Róma gyönyörű város, akár az asszonyai, de ő továbbra is a spanyol földet szerette rajongva.

Telt a délután, nagy csivitelésbe kezdtek az első fecskék. Rodrigo hanyagul a napfényben ragyogó kétszárnyú ablak oszlopának támaszkodott, mintha csak el akart volna rejtőzni mögötte, és a Szent Péter-bazilikát szemlélte. Az utóbbi időben gyakorta megtette, s közben önmagát képzelte a trónra. A kezdet ígéretes volt, bár az előtte álló út igen hosszúnak tűnt és számos kelepcét rejthetett.

Az első a kora volt. Bár Giuliának hála úgy érezte magát, mint egy ifjú spanyol hidalgó, mégiscsak ötvenhat éves volt már, és eddig az életkorig bizony már nem mindenki jut el. Ince pápa, még ha egészségi állapota nem is éppen kitűnő, mégis fiatalabb nála egy évvel. Azután ott van della Rovere is, aki nem nézte jó szemmel már a pápai udvar alkincstárnoki tisztjére való friss kinevezését sem, amelyet azért ötöltek ki, hogy valamiféle indokot szolgáltassanak gyakori találkozásaikra. Ha majd eljön az ő ideje, értékes szövetségeseket kell találnia magának, hogy ellensúlyozhassa a befolyást, melyet a della Roverek gyakorolnak Rómára és az egész egyházra. Végeredményben három évvel azelőttig, majdnem három lusztrumon'^[11] át birtokolták Szent Péter trónját IV. Sixtus pápa személyében, és az unokaöcs már meg is kezdte a szervezkedést a trón visszaszerzésére. És ráadásul ott van még a „Mirandola-ügy” is. Ha nem a saját szemével olvasta volna a Sacrum Sagillum oldalait, nem tulajdonított volna nagy jelentőséget Pico Titkos Téziseinek, mert bizonyosan épp elegendő lenne a többi tézis is ahhoz, hogy halálra ítéljék, vagy száműzzék valamely messzi királyságba.

Csakhogy az, ami a Titkos Tézisekben leírva szerepel, most, hogy az egyház ennyire meggyengült, súlyos csapást mérne rá, melyből csak igen nehezen lenne képes magához térni: Róma hatalmát minden oldalról, Keletről, továbbá Anglia, a Török és a Német-római Birodalom felől is fenyegetik. Még a leghűségesebb uralkodók is kihasználnák az egyház körül kialakult bizonytalan légkört, amelyet a Tézisek még fokoznának. A ráruházott isteni hatalom híján a pápa nem lenne más, mint bohóc, fején tiarával, egy aprócska királyság uralkodója, jelentéktelen méretű hadsereggel. Még a nápolyi aragóniaiak is jogot formálnának e gazdag államra, mely még egy olyan hadsereggel sem rendelkezik, mely képes lenne megvédelmezni.

És ha Mirandola gróf tudna a titkos pecsétes írásról! Bárki más visszahőkölt volna, ha az általa tett felfedezésekre jut, vagy netán valamiféle személyes előnyt kovácsolt volna belőle. De ő nem, mert ő egy tiszta lelkű tudós. Másrészt veszedelmes megszállott, akit a lehető leghamarabb félre kell állítani az útból.

Mindeközben nekifogott hadjárata előkészületeinek, emlékeztetve Ince pápát a mondásra, mely szerint si vis pacem para bellum, ha békét akarsz, készülj a háborúra. Ha, Isten ne adja (Isten vagy bárki, aki odafentről figyeli az emberi világ eseményeit), a gróf Tézisei közkinccsé lennének, lángba kellene borítani körülöttük a földet, minden oldalról és minden létező eszközzel harcolni azért, hogy beigazolódjék a Nő alsóbbrendűsége, és az, hogy a nőnemű lény maga a sátán. Minél inkább támadnák megállapításait, és azok minél szélesebb körben terjednének el, annál képtelenebbeknek, istenkáromlóaknak, sőt ostobának tűnnének. És a pecsétes írás titka biztonságban maradna.

Az ég kékje lassan az alkony indigószínébe hajlott, amikor feltűnt az első csillag a Szent Péter-bazilika kupolája fölött. Hányszor figyelte a bazilikát, és mégsem vette észre soha. Vajon Isten, aki a csillagokat az égre hintette, valóban létezik, és így kíván jelet küldeni számára? Valaki bizonyára sugallatot küldött Ince gyenge elméjének, hogy kínálja fel neki e rendkívüli ajándékot. Bár meglehet, hogy a helyében ő is éppígy cselekedett volna, persze biztosan nem Incére esett volna a választása. Bizony, nagy szerencséje a pápának, hogy léteznek a Borgiák! A pecsétes írás igen értékes titok, isteni jel, amely azt sugallja, hogy ő lesz a következő pápa. Most már mindenáron azzá kell válnia. Most már bárki más lenne is a pápa, meg kellene, hogy ismerje az írás tartalmát, és akkor ő mihez kezdene? Feltárná a titkot? Mégis miért? Hogy még inkább veszélybe sodorja az életét? Vagy elhallgatná, megtartaná magának, de mi célból? Mely hatalomhoz juttathatná? Semmilyenhez, hacsak nem lép szövetségre Mirandola gróffal, és nem áll a felkelés élére. És azzal mit nyerne? Királyságot? Az utódok háláját?

Nem. Ez nem rá vall. Persze Ince pápa most már lehetne oly kegyes, hogy súlyosabban megbetegedjék. A vérbaj hosszú éveken át eltarthat, és súlyos veszélyekkel járhat. Igen pusztító hatással van az agyra, következésképpen akár más előtt is felfedheti a titkot, sőt akár még meg is változtathatja az örökösödésre vonatkozó elképzeléseit. Talán ő maga is gyorsíthatná a folyamatot, ha küldene hozzá néhány különösképpen fertőzött örömlányt. De erre még nem alkalmas a pillanat.

A már kiürült boroskorsót szorongatta kezében. Ekkor a nap vörös sugara villant a szemébe, mire megfordult, és meglátta.

– Giulia!

Hangtalanul lépett a szobába, és most ott állt, szemben vele, sötétvörös, puha bársonyruhában, mely még fokozta fehér bőre ragyogását. Ruhája fűzőrésze derekára simult és követte csípője vonalát, nyakában aranylánc függött, rajta rubinttal, amelyet ő ajándékozott neki. Arany haja meztelen vállára omlott, és fiatal kora ellenére méltóságteljes, komoly kifejezés ült az arcán. De amint tekintetük találkozott, nyomban rámosolygott, és tárt karokkal sietett elébe. Rodrigo szíve veszettül kalapált, ez volt számára a mennyei paradicsom, az, amit örök életére kívánt magának. Semmiféle hatalom, elismerés, a legnagyobb gazdagság sem múlhatja felül Giulia iránt érzett szerelmét.

– Giulia, gyönyörű vagy!

– Értesítettek róla, hogy visszatért méltóságod, de amikor feljöttem ide, és láttam, mennyire elmerült gondolataiban, nem mertem háborgatni.

Hangja úgy áradt szét a szobában, mint illatos, friss fuvallat. Szemeiben, melyek feketék voltak, akár az obszidián, a pupilla és az írisz sötétje szinte összemosódott. Attól a naptól kezdve, hogy Rodrigo Borgia először nézett e szemekbe, úgy vágyakozott utánuk, hogy szinte belebetegedett. És hogy az a szempár egy serdülő leányé volt, egy pillanatig sem aggasztotta, Giulia az övé kellett hogy legyen. A bíboros odalépett hozzá, és őszinte szenvedéllyel csókolta meg, karjait a háta mögé feszítve. A leány felnyögött, és ez csak fokozta vágyát. Megfordította és hevesen bontogatni kezdte fűzőjét, miközben a leány a ruha szűk ujjait gombolta ki.

Ruhája a földre csúszott, s ott állt előtte egy szál ingben. Rodrigo is levette köntösét, felfedve lenharisnyája alatt látványosan domborodó férfiasságát. Majd letérdelt, szinte megbűvölten, és kibújtatta a leányt nadrágjából, majd magához vonta. Kézen fogva a szoba közepére vezette, és a hatalmas ágyra fektette, melyet, akár az oltárt, vastag, csavart oszlopok díszítettek. A leány becsukta szemét és széttárta lábait ura előtt. Rodrigót hirtelen elhagyta ereje, és férfiassága egy szempillantás alatt lelohadt, pedig már készen állt rá, hogy a leány testébe hatoljon. Giulia úgy tett, mintha semmit sem venne észre, és kislánykarjaival átölelte a széles vállakat. Rodrigo érezte, ahogy lassanként viszatér belé az erő, és amint készen állt rá, erővel hatolt a leányba. Az becsukta szemeit, de a zsíros körömvirágbalzsamnak hála, mellyel korábban bekenegette magát, nem érzett fájdalmat.

Giulia, úgy tűnt, elaludt, Rodrigo vállára hajtott fejjel és egyik kezével a mellkasán. Rodrigo mélyeket lélegzett, és a mennyezetre festett vadász- és szerelmi jelenetet szemlélte. Középen Diana állt győzedelmesen, a zsákmány és a vadászok fölé magasodva, felemelt íjjal és tegezzel, még éretlen mellei bőrmellénye alatt domborodtak. Ledér öltözetű leányok vették körül, akiknek arcán a készülődő ünnepség feletti izgalom fénye ragyogott. A férfiak pedig mind az istennő felé fordították arcukat, mintha valami jelre várnának. Rodrigo Giulia tökéletes arcában gyönyörködött.

– Kicsi leány, nagy anya – mormolta –, tényleg te lennél mindennek a kezdete? Ha valóban létezik, csakis a te arcodat, a te vonásaidat viselheti. Én magam újjászülettem általad, benned. És te az enyém vagy, csak az enyém, mindörökre.

– Mondott valamit, Rodrigo?

– Nem, aludj még, szerelmem!

Az álom lassan őt is körülölelte, és félig lezárt szemhéjai mögül még egy utolsó pillantást vetett a freskóra. Egy teljesen mezítelen nőt ábrázolt, aki egy tóban fürdőzött. Felismerte azt az arcot, legalábbis felismerni vélte. Vannozza volt az, Giulia előtti szeretője. A festő rosszízű tréfája csupán, vagy ő képzelődik? Netán a Nagy Anya figyelmeztetése: én vagyok Giulia, és ne feledd, nem lesz más nő az életedben rajtam kívül? Magához húzta és átölelte, óvatosan, hogy fel ne ébressze, és hirtelen egy hálóját szövögető óriási póknak érezte magát. Giulia, de csakis ő, nem kell, hogy bármitől is tartson. A Malleus Maleficarum még csak az első lépés, hamarosan követi a többi. Most már mindent tisztán lát, és egyetlen cél létezik csupán. El kell pusztítani az Anyát, el kell pusztítani Picót, és belőle pápa lesz.