Róma
1487. március 31., szombat

Ferruccio mosolyogva nézett fel a levélből. Leonóra éppen köszönő szavakat mormolt, kislány korában tanították arra, hogy így cselekedjék, akár jó, akár rossz hír hallatán.

– Kedvező hírek?

– El akarod olvasni?

– Nem, neked szól, miről ír benne?

– Semmi olyasmiről, amit egy besúgó gyanúsnak találhatna. Rólad kérdez, azt tudakolja, jól érzed-e itt magad. Leonóra bólintott.

– Akkor miért akarsz mégis folyton az utcára menni?

– Ferruccio, kérlek! Azért, mert nem szoktam hozzá a semmittevéshez, mindig van mellettem valaki, aki mindent elvégez helyettem, és lassan úgy érzem magam, mint egy liba a hizlaldában. Nézd csak, nem találod úgy, hogy meghíztam?

Kislány módjára pördült egyet, de teste már egy érett nő teste volt, és Ferruccio először érezte úgy, hogy vágyakozva figyeli. Nyomban elszégyellte azonban magát, és azt fürkészte, ő vajon észrevett-e rajta valamit. Ezt akarta ugyanis a legkevésbé. Félt a válaszától. Félt attól, hogy netán megvetné, azt gondolván, hogy valamiképpen vissza akar élni a helyzetével. Vagy, ami még rosszabb, felfedezhetne a leány tekintetében valamiféle nyájasságot, elmúlt élete örökségét, és ezért meggyűlölné. Pedig nem hibáztathatná érte. De Leonóra nem vett észre semmit, legalábbis Ferruccio úgy látta.

– Tökéletesen áll rajtad a ruha. És olyan a mozgásod, akár egy nemes úrhölgyé.

– Ki tudja, talán valóban az vagyok. De még nem feleltél a kérdésemre – mondta, csípőjéhez emelve kezet és száját haragosan csücsörítve.

– Nagyon jól festesz, egyáltalán nem vagy kövér. De épp te vagy az, aki témát váltottál. Róma veszélyes hely lett mostanában, és ezért nem helyes, ha kettesben járkálsz a szolgálóleányoddal.

– Akkor hát kísérj el te magad! Kérlek! Úgy teszek majd, ahogy mondod.

Ferruccio a fejét csóválta.

– Nem akarod? – kérdezte Leonóra.

– Hát persze, hogy akarom. Csakhogy nem vagyok hozzászokva, hogy egy nő oldalán sétáljak.

– Kitűnően fogod csinálni, én meg biztonságban érzem magam melletted.

Kiléptek a via Veióra; Leonóra szinte ragyogott, és hosszú, bő ujjú, finom, kék bársonyruhájában teljes természetességgel mozgott. A haját, melyet óvatosságból feketére festett, sárga szalaggal fogta össze, s csak néhány hajtincse hullott a nyakába. Ferruccio felfigyelt rá, hogy magas homloka mily természetes büszkeséget kölcsönöz arcának. Karját nyújtotta, a leány könnyedén és kellemmel karolt belé, s rápillantott.

– Mókás a sapkád.

– Az úriemberek viseletének része – magyarázta, de nem fordult felé. – Olyan mókásnak tartasz?

– Nem azt mondtam, hogy te magad vagy a mókás. Sőt, nagyon csinosan festesz. Csak éppen nem szoktam hozzá, hogy sapkában lássalak.

Ferruccio szabad kezével megigazította bíborszín köpenyét. Mindig ujjatlan köpenyt viselt, hogy szabadon forgathassa a fegyvert, és ez volt egyetlen színes ruhadarabja az ujjasa, harisnyája és fekete cipője mellett. Oldalán szövettáska lógott.

– Mondd, miért öltözöl csupa feketébe?

– Így legalább nincs gondom a színek megválasztásával – felelte morcosan –, mit szeretnél, hová vigyelek?

– Bárhová, ahol egy kis élet van.

A via Appián sétáltak a városközpont felé. A reggeli utca igen forgalmas volt, miközben Ferruccio a balján, a házfalak mentén vezette Leonórát. Ily módon meg tudta óvni a felcsapódó sártól, és legfőképpen, szabadon maradt a jobb keze, mely kardja markolatán pihent. Leonóra gyönyörű volt, ruhájában azokra az újfajta Madonna-alakokra hasonlított, melyek mostanában jelentek meg mindenütt a templomokban. E szobrok már nem távoli és fennkölt alakokat ábrázoltak, hanem az igazi nőt, akin ugyanakkor átragyogott isteni lénye. Ferruccio észrevette, hogy az emberek csodálattal figyelik őket és térnek ki útjukból. Nemcsak büszkeséget érzett, hanem egyfajta nyugalmat, békét is. Azóta, hogy tizenöt éves korában elhagyta a szülői házat, hogy belépjen a kardvívóiskolába, nem érzett ilyesmit, és most igyekezett minden egyes pillanatát kiélvezni.

A via San Gregorio sarkán tűntek fel az első boltok, a régi Nympheum Neronis kertjei mentén. Napközben sétálni jártak ide az emberek, éjjelente viszont gyilkosságok és mindenfajta erőszak színterévé vált e hely. Olyannyira, hogy a park őre reggelente mindig végigjárta a területet, hogy megtisztítsa a holttestektől és a haldokló sebesültektől. Leonóra meg-megállt, hogy megcsodáljon és megtapintson egy selyem- vagy brokátanyagot, egy különleges hímzést. Vagy éppen egy váza megmunkálását tanulmányozta, poharakat csodált, függönyt vagy bútorokra való terítőt nézegetett. De mindahányszor Ferruccio rákérdezett, hogy meg is akarja-e vásárolni valamelyiket, kitérő választ adott, és rögtön a következő portékához lépett. A via de' Cerchi és a via San Teodosio kereszteződésénél Leonóra megállt egy pékség előtt. Az utcán felállított pult mögül egy ifjú pékinas magasztalta palacsintája kiváló minőségét, melyet mindenki szeme láttára sütött ki egy serpenyőben. Leonórának felkeltette a kíváncsiságát, és magával vonta Ferrucciót is. A pékinas, miután összekeverte a lisztet a tojással és a sáfránnyal, a keveréket a sercegő disznózsírba öntötte. Majd a kész palacsintát egy tálba helyezte, meghintette cukorral, és egy kiskanálból mézet csurgatott rá.

– Megkóstolnád?

– Csak ha te is eszel belőle.

A Tevere mellvédjére telepedtek, azon a ponton, ahol a folyó jobbra kanyarodik, a Tiberissziget csúcsánál. Ferruccióra cukor hullott, a fehér kristályok fekete ujjasára tapadtak. Leonóra keze ragacsos volt a méztől, azzal fenyegette tréfálkozva Ferrucciót. Egyikük sem emlékezett már, mikor érezték utoljára ilyen gondtalannak magukat. Bolondozásukat egy közelben felzúgó harang erőteljes kongása zavarta meg, sokan futva igyekeztek a hang irányába.

– Nézzük meg mi is!

– A harangozok épp olyanok, akár a sírásók, mindig halált hoznak magukkal, még ha nem is ők az okozói.

– Hagyd abba, Ferruccio, kérlek! Az is lehet, hogy valami ünnepség készül. Gyere, kísérj oda! Bármiről is legyen szó, ha ott vagy mellettem, semmi bajom nem eshet.

Ferruccio letisztogatta ruhájáról a cukrot, amiből még a cipőjére is jutott, s közben morgott valamit az orra alatt. Leonóra karon fogta, ahogy egy testvérbáttyal vagy férjjel szokás, és csatlakoztak a tömeghez, mely nőttön nőtt. A Misericordia-templom előtt tolongó embertömegtől már semmit sem lehetett látni, de Ferruccio, termetének és határozott mozdulatainak köszönhetően hamar utat tört maguknak.

Láncra vert nők álltak ott, szakadt rongyaikban, fedetlen kebellel; Leonóra rémülten kapta a kezét szája elé: egyiküket felismerte. A nő arca feldagadt és az egyik szemét ki sem tudta nyitni. Leonóra megszorította Ferruccio karját, aki erre odahajolt hozzá.

– Menjünk, jobb szeretném, ha nem látnál ilyesmit!

– Én… ismerem az egyiket. – Ismered?

– Igen, egyszer… egy szobában laktunk.

– Menjünk innét, veszélyes lehet! Ha netán felismer…

– Nézz rám, Ferruccio, hogyan is ismerhetne rám? Nem, nem akarok elmenni innen. Ó, Istenem, mit tesznek velük?

Ferruccio nem felelt, de az valóban igaz volt, hogy az oldalán álló ifjú hölgy már egyáltalán nem hasonlított arra a leányra, aki azelőtt volt.

Néhány csuklyás szerzetes ekkor csendre intette a tömeget, a nőket pedig a templom felé terelték. A kapu kitárult, ők beléptek, a tömeg némán haladt a nyomukban. A keskeny templomhajó padlójára leeresztették a középső kandelábert, és a helyére egy zsákot akasztottak. – Menjünk innen, Leonóra, kérlek!

Bár kesztyűt viselt, mégis érezte, ahogy a leány körmei a húsába mélyednek. Leonóra arca szürkére váltott, de képtelen volt tekintetét levenni a nőkről. Meztelenségük megdöbbentő látványt nyújtott abban a szent környezetben, a feldagadt testek képe ettől még rettentőbbé vált, olyan képzetet keltett, mintha épp az imént léptek volna elő, valamiféle hátborzongató varázslat folytán, az utolsó ítéletet megjelenítő festményről. Ferruccio már megértette, mi készül, és jobbnak látta, ha távoznak onnan, de nem volt mit tenni, Leonóra megigézve bámulta a jelenetet, és közben talán arra gondolt, hogy az egyikük akár ő is lehetne. Az egyik nőről ekkor leoldották a láncot, amellyel a többiekhez volt fűzve, de kezét és lábát megkötözték. Átkozódott és a földre köpködött, mire hatalmas pofont kapott az egyik szerzetestől. Majd egy ronggyal betömték a száját, hogy elnémítsák. De a nő tovább hánykolódott, amivel csak azt érte el, hogy a földre zuhant a hatalmas csendben, amelyben csak a zihálása hallatszott.

Azután felemelték a földről, és az utolsó, amit Ferruccio látott, félelemtől kimeredt szemei voltak, miközben egy zsákba tuszkolták. Majd három szerzetes állta körül, egymástól meglehetősen távol. Az első megfogta a zsákot, és maga felé húzta, amíg már csak lábujjhegyen tudta tartani.

Végül felakasztották, majd elengedték. Mint egy inga, a zsák úgy himbálózott előre-hátra, míg egy másik szerzetes meg nem ragadta és egy másik irányba nem lendítette, hogy az maga körül is forogjon A zsák közben úgy hullámzott, mintha két macska marakodna benne egymással. Leonóra nem értette, mi történik, így hát Ferruccio, kihasználva határozatlanságát, magával húzta, és Leonóra ezúttal hagyta magát. Odakint már összegyűlt egy sereg koldus, akik mind arra számítottak, hogy az emberek, a látvány által kétségkívül felkorbácsolt lelkiismeretük hangjának engedelmeskedve nagylelkű adományaikkal gyakorolják majd a könyörületesség erényét. Ferruccio elővett egy érmét, és az egyik bepólyált kezű rongyos nyomorultnak dobta.

– Az Isten legyen a méltóságos úrral – mormolta a koldus. Leonóra látta, hogy a koldus kezében ezüstpénz csillog. Még zaklatott volt és zavart, mégsem tudta szó nélkül hagyni, amit látott.

– Velencei lírát adtál neki. Egy hónapig is elélhet belőle, hacsak nem költi el rögtön valamelyik fogadóban.

– Sokkal valószínűbb, hogy valami ajándékot vesz majd belőle valamelyik barátnéjának.

– Nem értem.

– Ő az egyik emberem – magyarázta Ferruccio. – Az a feladata, hogy távolról kövessen bennünket. Amikor megállok, hogy alamizsnát adjak neki, ő úgy felel, hogy „Az Isten legyen a méltóságos úrral” ami azt jelenti, hogy nincs veszély, vagy azt mondja, „Az Úr védelmezze a méltóságos urat”, ami ellenben azt jelenti, hogy valaki figyel vagy követ bennünket. Vagy netán valami még rosszabb. De most nincs mitől tartanunk.

Leonóra egyetlen szót sem szólt hazáig. Csak egy halk köszönetet suttogott el, amikor Ferruccio, elnézését kérve a mozdulatért, gyengéden megemelte, hogy ne lépjen egy óriási, rothadó pocsolyába. Nem maradt ebédre, s miközben utasításokat adott a szolgálóleánynak, látta, hogy Leonóra gyanakodva méregeti. Újra elolvasta Mirandola gróf levelét, majd a tűzbe dobta. Azután köszönt és távozott. A ház mögötti istállóból kivezette a lovát, egy szögletes fejű, szürke szőrű, izmos nápolyi paripát. Már napok óta nem ült rajta, próbálta hát egy kis cukorral és almával magához édesgetni. Az ijedős állat először ellenkezett, amikor feltette rá a nyerget, és elégedetlenkedett, amikor felült rá, egyre csak forgatta a fejét, s meresztgette a szemét, mintha meg sem ismerné.

– Ne okozz gondot még te is – kérlelte, megsimogatva izmos nyakát –, fontos, hogy számíthassak rád.

Ügetésben haladt végig az új via Appián SantAndrea felé. A Mediciek újonnan nyitottak ott egy bankot, melyet főként kereskedők és uzsorások látogattak, testőreik kíséretében, akik távol tartották az útonállókat és kéregetőket. Mirandola gróf elhelyezett ott egy jelentősebb összeget a nevére, hogy Leonóra és saját maga minden szükségletét fedezni tudja. De neki erre nem volt szüksége. Lorenzónak tett szolgálatai sokkal többet jövedelmeztek számára, mint amennyit valaha is remélt. Még ha most, már hónapok óta, nem is bízta meg semmilyen feladattal.

A legutolsó megbízatása éppen az volt, hogy a grófot védelmezze. Azon tűnődött, hogy Giovannival szövődött barátságának híre talán eljuthatott Lorenzo fülébe, és lehet, hogy emiatt nem hívja többé. Mindenesetre, jobb így, legalábbis egyelőre, az, amit Giovanniért és Leonóráért tehet, megelégedettséggel töltötte el. Úgy érezte, végre él, hasznos és fontos. Átkozta viszont magát, amiért nem hozta el korábban Leonórát a templomból, az ott zajló kínzásról, még ha a leány nem is fogta fel, milyen rettenetes dolog történik. Ő ellenben jól ismerte e módszert, mellyel még a legellenállóbb kémekből is sikerül vallomást kicsikarni. Néhány percnyi lengés után ugyanis az ember teljesen elveszti a tájékozódási képességét, az elme kimerül, és hosszú távon összeomlik az értelem. De a templomban megkínzottak prostituáltak voltak, s az egyetlen vallomás, melyet kikényszeríthettek belőlük, az csakis az ördöggel való testi közösség vétkének megvallása lehetett. Boszorkányok, ördögök, rontás és kínvallatás, Rómában megkezdődött a hajsza, és ha nem viszi magával, akkor bizony maga Leonóra is kívánatos prédává válhatott volna.

Most még jobban kellett bíznia a lovában és kardjában, mint valaha. Az aranyforintokból, melyeket a nyereg mögött, a nyeregtáskában tartott, akár egy teljes regimentet is megvásárolhatott volna magának, és megrohamozhatta volna velük a Torre dell'Annona erődítményét. Biztosan sokkal szórakoztatóbb feladat lenne a kedves költőt, ahogyan Giovanni emlegette levelében Benivienit, lovassági rohammal kiszabadítani, de most nem ez a legjobb megoldás. Az arannyal szép csendben minden börtön kapuját meg lehet nyitni, és olyan várőrségparancsnok sem létezik, aki képes lenne ellenállni az arany csengésének.