Róma
1486. december 8., péntek

Eucharius Silber Franck egy pillanatra megpihent, miközben küszködve kapaszkodott felfelé a harmincöt óriás fehér márványlépcsőn, amelyek Szent Péter bazilikájához és sírjához vezettek. Sokan a hívők közül térden állva tették meg az utat, alázatuk jeleként; még maga Nagy Károly is, de ő, Eucharius, nem. Nem volt szüksége további alázatoskodásra.

Az előtte magasodó háromíves kapu mintha azt kérdezte volna tőle: „No melyiket választod?” Mindhárom kapu szimbolikus jelentést is hordozott, ezt nagyon jól tudta, míg sok valódi kereszténynek nem volt róla tudomása. A bal oldali volt az igazságosság kapuja, a középső az igazságé, a jobb oldali az értelemé. A harmadikat választotta, mert cselekedetében nem volt igazságosság, sem igazság, így hát határozott léptekkel haladt át rajta. Köpenye egyik hajtásába rejtve vitte magával megrendelője, Giovanni Pico della Mirandola művét, a Conclusiones egy példányát. Senki nem állította meg az oszlopos kolostor felé haladtában, ahonnan végre megcsodálhatta a Konstantin császár építtette hatalmas, öthajós bazilika homlokzatát. Körülötte minden kihalt volt, mintha egy fedetlen építkezési csarnokba került volna, ahol már senki sem dolgozik. Néhány évvel korábban nagyszabású terv született a teljes bazilika felújítására, és V. Miklós pápa Leon Battista Alberti építészt bízta meg a megvalósítással. Eucharius ismerte művészetét, egyszer még arra is adódott lehetősége, hogy gyönyörködhessen a De re aedificatoria csodáiban, amelyet egy firenzei nyomdász, Alemanus nyomtatott papírra, aki hozzá hasonlóan titkolta zsidó származását. De azután, a pápa halálával a munkálatok félbeszakadtak, és valóban, csak omlatag falakat, félig fedett tetőket, követ és port látott mindenütt.

– Mivé lettél, Szent Római egyház? És én, aki beléd helyeztem minden bizodalmamat, reményemet, egész életemet? A firenzei poéta könnyűvérű szajhaként emleget, aki a földi világ hatalmasságaival űzi a szerelmet.

Mostanra olyan lettél, mint a Jelenések könyvének nőstény farkas fenevadja, akit el kell pusztítani, és vissza kell taszítani a pokolba, oda, ahonnét származik.

Eucharius hirtelen felriadt, amikor a bazilika belsejében egy dominikánus szerzetes, fejébe húzott csuklyával, kezének parancsoló mozdulatával megállította. Megrettenve hebegte, hogy a bíboros kamarás hívására érkezett. A szerzetes szó nélkül intett, hogy kövesse. Kiléptek a templomból, áthaladtak a külső kapun, majd beléptek egy csipkézett homlokzatú épületbe, amelyben ellenben már hemzsegtek a fegyveres őrök. A nyomdászt magára hagyták egy szobában, ahova nappal hatalmas ablakon keresztül áradt a fény. A helyiségben csupán egy firenzei ízlés szerint faragott, keresztet formáló szék állt, és egy imazsámoly, melyre rögvest le is térdepelt. Kisvártatva az egyik bal oldali ajtón belépett egy nem kimondottan magas termetű férfi bíborszínű palástban és vörös selyemsüvegben. Eucharius fel akart állni, mire a másik barátságos intéssel jelezte, hogy nyugodtan maradhat térdeplő helyzetben, mintha ezzel csak kedvezni akarna neki, majd a szemközti székbe telepedett.

– Sansoni bíboros vagyok, a kamarás. Hallgatom, Eucharius Silber Franck. És próbáljon becsületesen és őszintén szólni, mert Isten figyeli!

VIII. Ince pápa üvöltésétől visszhangzott az egész palota. – Ugyan mit képzel magáról ez az akaratos ifjú? Fejébe vette, hogy kitúr a helyemből? Hát ezért hagyta ott Párizst és jött Rómába? Mirandola grófja még a kurtizánok névsorát sem teheti közzé az én jóváhagyásom nélkül.

– Szentatyám, kérem, mindenki hallja…

– Annál jobb! Ah, m'atastu se ghe sun!

– Szentatyám, nem értem.

– Hát persze, hisz toscanai vagy és faragatlan. Genovai nyelven szóltam, te ostoba, és azt mondtam, hogy magamba csípek, nem álmodom-e az egészet!

– És mindez mit jelent, Szentatyám?

– Azt jelenti, olyannyira rendellenes, ami történik, hogy megcsípem magam, végigtapogatom magam, hogy lássam, valóban létezem-e! Na de hagyd el! Inkább azt mondd, te olvastad-e a könyvet?

– Nem, Szentatyám, épp csak néhány perce került a birtokomba. Maga a nyomdász hozta nagy alázatosan.

Hogy mondtad, hogy hívják ezt a derék keresztényt?

– Eucharius Silber Franck, van egy műhelye…

– Méghogy keresztény! Ismerem, a zsidó nyomdász!

– Kikeresztelkedett, Szentatyám, megtért, és igen istenfélő, azt beszélik róla.

– Akár megtért, akár nem, attól még zsidó marad! És ne feledd, chi veu vive da bon crestian, da i begghin o stagghe lontan!

– Szentatyám, kérem…

– Aki jó keresztényként él, annak ne szóljon hamisan az imája!

– Most már értem. Mindenesetre még időben vagyunk, hogy megakadályozzuk a könyv terjesztését.

VIII. Ince pápa felvonta szemöldökét, és mereven nézett kamarása szemébe, aki állta a tekintetét. Igen, még időben vannak, és cselekedniük kell, az ifjú Mirandola ragyogó szelleme iránt érzett rokonszenve dacára. Ezúttal ugyanis átlépte a határt, nem hagyhatja hát büntetlenül erőszakosságát. Senki, még ő sem engedheti meg magának, hogy teológiai tartalmú megállapításokat közöljön pápai jóváhagyás nélkül.

– Remek, Sansoni, és hogyan tervezed a közbelépést?

– Azt hiszem, egyelőre elegendő lesz felállítani egy tudós tanácsot, amelynek tagjai elemzik a szöveget, és…

– Ennyi elég is, intézkedj, de gyorsan! Áldásomat adom tevékenységedre. És azt akarom, hogy Paolo Cortesi is tagja legyen a csoportnak.

– De hisz ő csodálója Mirandola grófnak.

– Nem számít, nem ítélkezni kívánok, hanem vizsgálatot folytatni, megértetted?

– Igen, Szentatyám, csakhogy sajnos… ez még nem minden.

– Hogyhogy nem minden? Mit titkolsz előlem, kamarás?

– Arról van szó, hogy Eucharius, a zsidó azt állítja, hogy a gróf össze akarja hívni a bölcsek zsinatát.

– Hogy mit? – üvöltött a pápa teli torokból. – Jól gondold meg, mit beszélsz, Raffaele Riario Sansoni Galeotti – folytatta fenyegető hangnemben –, mert örömömre szolgál majd, ha ott látlak himbálódzni a Castel Sant’Angelo kőcsipkéin, míg a hollók fehérre nem tisztogatják a csontjaidat!

A kamarás még eredeti méreténél is kisebbre húzta össze magát, tudta, hogy sokat kockáztat, a pápa haragja nagyon veszélyes lehet, de ahhoz, hogy ő maga megmenekülhessen előle, az szükségeltetik, hogy szó szerint tolmácsolja mindazt, amit a nyomdász felfedett előtte. Így más irányba – Mirandola vagy akár a nyomdász felé – terelheti Ince pápa haragját és bosszúvágyát. Így is tett, elhatárolván magát a zsidótól, és ráruházván minden felelősséget az előtte feltárt tények igaz voltát illetően. Miközben a kamarást hallgatta, a pápa arcszíne a harag vöröséről a döbbenet sápadtságára váltott. A végére, úgy tűnt, minden erő elszállt belőle.

– Ez… eretnekség – suttogta alig hallhatóan.

– Én magam is attól tartok, Szentatyám – szólt Sansoni bíboros, elégedetten azzal, ahogyan ismertette a tényeket.

Sosem kedvelte kimondottan a fiatal nemest, akit Párizsban, Bolognában, Rómában, és legfőképp Firenzében annyian istenítettek. Talán szépsége, talán intellektusa vagy éppen nemesi származása miatt, hiszen rangban jóval a Riario család fölött állt. Ezúttal a gróf nem ússza meg szárazon, és a nagy hatalmú Lorenzo de' Medicihez fűződő barátsága révén, aki az egyház első számú hitelezője, talán még némi pénzügyi előny is kovácsolható az esetből.

– És mikor lenne e zsinat?

– A jövő év februárjában, Szentatyám. Úgy tűnik, Mirandola grófja, aki a birtokaiból származó hatalmas jövedelemmel bír, az összes meghívott utazásának és tartózkodásának költségét fedezni kívánja.

– Zsidók, muzulmánok, eretnekek… mindahányan itt, Rómában, az orrom előtt… a pápa orra előtt! Mit mondanának rólam?

– Eucharius azt állítja, a gróf meg van győződve afelől, hogy Szentséged tetszésére szolgálna az esemény.

– Hát persze! Éppúgy, ahogy a lábam tetszésére szolgál a köszvény – sziszegte a pápa összeszorított fogakkal, arcán torz vigyorral.

A bíboros kamarás végre megnyugodhatott, VIII. Ince pápa haragja immár elpárolgott, s azzal együtt a hír keltette minden egyéb kellemetlen következmény. Mirandola grófjának ügye elrendeződött, hacsak Conclusiones irománya nem más, mint a pápát és politikáját dicsőítő írás, ami felettébb valószínűtlen. Már csak idő kérdése, s közben talán még a zsidó esete is elintéződik, ami ugyan nem bír különösebb fontossággal.

– Mindenáron meg kell akadályoznunk a zsinat összehívását, jóllehet, már attól is a rosszullét kerülget, ha ily módon emlegetem tudósok egyszerű gyűlését… és mit tudósok, sarlatánok és eretnekek!

– Teljes mértékben egyetértek.

– Mindeközben járj utána, és tudd meg, hogy a zsidó nyomdásznál van-e még az összes példány, és ha igen, vásárold meg mindet!

– Mindet, Szentatyám?

– Mindet, hát persze.

– Nem lenne helyesebb és kevésbé költséges elkobozni?

Ostoba fráter! Senkinek nem kell tudnia róla, hogy… tudjuk. És ne feledd, hogy Mirandola gróf Lorenzo de' Medici oltalma alatt áll. Itt, Rómában de' Rossi bíboros vendége, aki egyébiránt a Magnifico unokaöccse. Próbálom elkerülni, hogy bármiféle diplomáciai bonyodalom kerekedjék. Óvatosan, Sansoni, csak óvatosan!

– És ha már nincsenek nála a kötetek?

– Igyekezz hát! Kutasd fel mindet! És próbáld meg feltartóztatni a meghívóleveleket, amennyiben még nem kézbesítették az összeset! Vagyis az Istenért, csinálj már valamit!

Sansoni bíboros mosolygott a pápa felindultságát látván.

– Legyen meg az akarata, Szentatyám!

– Az Isten akarata, Sansoni, az Istené.