Róma
1486. november 21., kedd

– Szentatyám, a Mediciek követe megérkezett.

– Hadd várjon még, mint mindenki más! Nem kell, hogy fontosabbnak érezze magát a többinél.

– Ahogyan óhajtja, Szentatyám… Mindazonáltal bátorkodom alázatosan megjegyezni, hogy ezekben a nehéz időkben a Mediciek a hitelezőink…

– Nagyon jól tudom, hogyan állunk a Mediciekkel – dörögte a Pápa –, és semmi szükségem arra, hogy a bíboros kamarás emlékeztessen rá. Várassa csak tovább, és hívassa ide Franceschettót, most rögtön!

Sansoni bíboros alázatosan, összefont kezekkel kihátrált a pápai teremből, anélkül hogy bármit szólt volna. Az elhunyt IV. Sixtus pápa unokaöccse volt ő, és sikerült megőriznie a pápai bíboros kamarási címet még a magát Ince – ő volt a nyolcadik a sorban – pápának elnevező, nagy hatalmú genovai Giovanni Battista Cibo pápai trónra lépése után is. A két pápa uralma közt létrejött interregnum rövid időszaka alatt megbízatásából adódó hatalmát arra használta, hogy megerősítse magát hivatalában, és most esze ágában sem volt kiengedni azt a kezéből. Már csak azért sem, mert bár formálisan ő volt a kincstárnok, a kincstár kulcsait valójában VIII. Ince két törvényen kívüli fia közül az idősebbik, Franceschetto kezelte.

Kisvártatva a pápai trón mögött rejlő, a menekülő útvonal részeként épült titkos ajtón át belépett Franceschetto. Egy sor szobán keresztül valóban könnyedén el lehetett jutni a kis átjárónak elnevezett titkos folyosóhoz, amely a Szent Péter-bazilikától egyenesen a Castel Sant'Angelóhoz vezetett.

– Hívatott, atyám?

Hangja hízelgő volt, de gőgös testtartása hűen tükrözte valódi jellemét. Szép szál ifjú volt, sűrű ébenfekete haját édesanyjától, Eleonórától, a nápolyi nemesasszonytól örökölte. Szülőatyjának épp az ellentéte volt, aki talán éppen ezért imádta őt. Amióta csak eszét tudta, más gondolat nem is hajtotta, mint hogy az egyik kezével gazdagságot halmozzon fel magának, a másikkal meg kockajátékon elszórja azt. Hogy mindkét rögeszméjének eleget tudjon tenni, atyja, alighogy megválasztották pápának, kinevezte őt a Spoletói hercegség határán fekvő gazdag város, Ferentillo urának. De Franceschetto számára az onnan származó jövedelem sem bizonyult elegendőnek, és sok-sok hízelgés és rimánkodás eredményeképpen, ravaszsága jutalmául a Római egyház pénzbeszedői posztját is megkapta.

E megbízatás lehetővé tette számára, hogy virágzó kereskedelmet alapozzon meg és építsen ki, melyet ő maga „földi bűnbocsánat”-ként emlegetett. S míg apja, a pápa Szent Péter vagyonát hizlalta szorgalmasan, a Mennyország darabkáit árusítva nemeseknek és kereskedőknek, ő a földön kínálta a bűnbocsánatot. Minden tolvaj és gyilkos, aki épen és sértetlenül eljutott Rómáig, megvásárolhatta tőle büntetlenségét, minden gaztettének bocsánatát. Természetesen aranyáron. Franceschetto, a pápai pecsét birtokában, más és más árakat szabott, de kétszáz dukátnál alább soha nem adta, amely összeg, különösen kegyetlen gyilkosságok esetében, felmehetett egészen ezerig. A bevétel háromnegyed része az egyház kincstárába került, egynegyede pedig saját zsebébe vándorolt.

– Mennyi idő van még hátra a firenzeieknek fizetendő következő részlet lejártáig? – tért rögtön a lényegre a pápa.

– Jó genovaiakhoz híven már hagytuk lejárni a határidőt anélkül, hogy kiegyenlítettük volna az adósságot.

– És vajon miért? Nincs miből fizetnünk? – VIII. Ince pápa most a kamarásra nézett.

De mielőtt az megszólalhatott volna, Franceschetto megelőzte, miközben könnyedén a trón előtti lépcsőre telepedett.

– Nem ez az oka, apám. Csupán azt akarjuk, hogy a Mediciek aggódjanak a hitelük sorsáért. Egy igazi nemesember sosem fizet időben, egy pápa még kevésbé. A hitelező érezze magát hálásnak és megtisztelve, amikor, és ha egyáltalán, kifizetik.

VIII. Ince elmosolyodott, fia, aki számos okból kifolyólag igazi gonosztevőnek számított, oly kedves volt számára, mint maga a trón, amelyen ült, s amelynek megszerzése hosszú évekig tartó mesterkedésbe, szövetkezésbe és ármánykodásba, s nem kevesebb, mint százezer dukátjába került.

– Akkor hát döntöttünk – jelentette ki –, a Mediciek még várhatnak. Ezek szerint akár be is engedhetjük a követet, és amennyiben pénzért jött, majd ígérgetünk neki…

A kamarás összedörzsölte a kezét, majd karjait két széles ruhaujjába csúsztatta. Ha lehajtotta fejét, azt csak azért tette, hogy elrejtse az arcán átfutó mosolyt.

– Nos, Sansoni! Elaludtál? – kérdezte a pápa hahotázva. – Engedd be a Mediciek követét! Nem, várj csak! Mondd, ezúttal kit küldtek?

– Egy bizonyos Jacopo Salviatit, Szentatyám, rendelkezik az összes szükséges megbízólevéllel – válaszolt a bíboros kamarás.

– Oh, belán! – VIII. Ince minden adandó alkalommal élt a lehetőséggel, hogy genovai származását fitogtassa. – Csak nem Francesco kuzinja? – Francesco kije, Szentséged?

– Milyen ostoba vagy, Sansoni! Francesco Salviati, a pisai érsek, a megboldogult, akit a Mediciek han criccá.

– Han criccá? Nem értem, amikor így beszél, Szentatyám.

– Hát akit a Mediciek felakasztottak, amiért részt vett a Pazzi-féle összeesküvésben – felelte fújtatva.

– Nem is tudom.

– Te soha nem tudsz semmit, tökkelütött! Majd meglátod, biztos, hogy ő az. A Salviatik megérthették, merről is fúj a szél. Ereszd be, majd kifejezzük neki részvétünket.

– Azonnal, Szentatyám.