Úton Svájc felé
1938. október 16., szombat

A fehér-vörös dízelmozdony 14 óra 53 perckor, másodpercre pontosan indult a milánói főpályaudvarról. Az érkezések és indulások közti tökéletes összhang a vezetőség egyik legfőbb büszkesége volt. Az utasokat egyáltalán nem érdekelte, hogy a vasutasoknak és a mozdonyvezetőknek személyesen kellett felelniük minden esetleges késésért, bírsággal vagy egyéb szankciókkal, melyek következtében akár el is bocsáthatták őket. Giacomo de Mola viszont tudta ezt, így hát nem sérelmezte a jegyellenőr udvariatlan igyekezetét, mellyel a jegye felmutatására szólította fel. Egyszerű embernek tűnt, nem lehetett idősebb nála, munkáját öröm nélkül végezte a szerencsésnek tartott első osztályú utasok közt. De a táskája, mely viseltes vasúti egyenruhája fölött, az oldalán lógott, csak aprópénzzel volt teletömve, melyből a visszajárót adta, és azon az idő könyörtelenül otthagyta keze nyomát, éppúgy, mint őrajta.

A Lugano felé futó vonat elszáradt bokrok és fák között zakatolt, s nyomában színpompás levelek kavarogtak a sínek közt. A hosszú kanyarokban kissé lassított, hogy azután egyre gyorsulva és biztos iramban szaladjon tovább az egyenes szakaszokon.

A chiassói állomáson a vonat megállt; Giovanni tudta, hogy itt hosszan időznek majd. A határellenőrzés egyre szigorúbbá vált. Svájc, Franciaországgal együtt, barátságosan fogadta a politikai menekülteket, de már kezdett engedni a német nyomásnak. A svájci határfelügyelő hatóságok J, azaz Jude, zsidó jelzéssel látták el azoknak az utasoknak az útiokmányait, akik feltételezhetően zsidó származásúak voltak, azért, hogy visszaküldjék őket oda, ahonnan érkeztek. Azok számára, akik Ausztriából vagy Németországból jöttek, e jelzés a halálos ítéletet jelentette.

Giacomo előkészítette útlevelét és személyazonossági igazolványát, s enyhe szorongást érzett, még ha nem is voltak kétségei papírjai tökéletességét és neve tiszteletreméltóságát illetően. Milánóban volt rá néhány napja, hogy megbarátkozzon új személyazonosságával. Ő Giacomo de Martini, nagyiparos, ahogyan az új papírjain is áll. Vikunyagyapjú zakója tehetősségéről árulkodott, mint ahogyan fekete, csatos bőrcipője és fekete selyemzoknija és az Eugenio Marinella-féle klasszikus, színes, angol módra megkötött extrém nyakkendője. Marinella hivatalos szállítója volt az olyannyira gyűlölt, szószegő Albion, ahogyan az EIAR falain belül előszeretettel emlegették Angliát. A nyakkendője, melyet egyetlen vezető állami tisztviselő, de még a hatalomhoz hű gyáros sem viselt volna, álöltözetét még hitelesebbé tette, akár egy élő koncertet egy alig hallhatóan hamis hang. A tökéletességhez mindig szükségeltetik némi tökéletlenség, hibátlanságával netán elárulhatná magát.

A Svájci Vasutak villanymozdonyára már rákapcsolták az olasz vagonokat, de az ellenőrzések még hosszan folytak. De Mola látta, ahogy egy férfit és egy nőt egy kisgyerekkel együtt leszállítanak a vonatról; odalent civil ruhás alakok egy fekete Lancia Augustába tuszkolták a férfit, a nő meg egyre csak kiabált. A férfi kalapja kigurult a még nyitva álló kocsiajtón, miközben a kocsi már elindult, sűrű porfelhőt kavarva maga mögött. A nő, karjában a gyermekkel, felvette a földről a kalapot, és a kabátja alá rejtette. Az egyenruhás katonák nem mozdultak, a titkosrendőrség már épp eleget tett.

Giacomo de Martini útlevelét alaposan ellenőrizte egy alacsony férfi, akinek hosszú heg húzódott végig eperszínű anyajegyekkel pettyezett koponyáján. Szemeit szemüvegének vastag lencséi óriásira nagyították, és húsos szája állandó mosolyba merevedett. Talán készakarva öltötte magára ezt az arckifejezést, így kívánta mindenki értésére adni, hogy az ő eszén nem lehet túljárni. Giacomo higgadtan, csaknem közönyösen állta a pillantását. – Doktor de Martini?

– Igen – felelt de Mola tettetett szívélyességgel, és közben a szeme sem rebbent.

– Megtudhatom, hová tart?

– Luganóba.

– Üzleti útra jött vagy pihenni?

– Remélem, mindkettőben lesz részem – felelte nagyvilági férfi módjára.

– Vethetnénk egy pillantást a bőröndjére, kérem?

Hangja udvarias volt, de kérdése nem úgy szólt, mint amit vissza lehetne utasítani.

– Csak tessék.

De Mola unott arccal olvasott tovább, de közben sebesen végigfutott az agyán, mit is csomagolt a bőröndbe, átgondolta, vajon találhat-e nála valami olyasmit a buzgó vámtisztviselő, ami felkelthetné gyanúját. De minden tökéletesen illett új személyazonosságához. Hímzéses váltóing, elegáns fehérnemű, egy svájci bank betétkönyve. Jogtalan valutabirtoklás miatt biztosan nem fogják előállítani, hiszen egy olasz gyárosnak, mondhatni, kötelessége külföldön tartania értékei egy részét. Még Olaszország királya is az Angol Bankban, erős és megbízható font sterlingben őriztette vagyonát. A katona, aki az apró embert kísérte, most közé és a bőröndje közé helyezkedett. De Mola csak azt látta, ahogy a szemüveges kis ember izzadt kézfejével személyes és intim holmijai közé túr. Majd kimosat mindent, mielőtt bármit is magára öltene.

A bőrönd végre visszazárult, a kis ember biccentett és komikus módon összecsapta bokáját.

– Kellemes itt-tartózkodást kívánok – mondta még, és de Mola úgy látta, mintha római módra üdvözölné, bár felemelt jobb kezével talán csak elnézését akarta kérni.

Amint a vonat áthaladt a tavat kettészelő, Bissone és Melide közt húzódó földnyelven, Giacomo készülődni kezdett a leszálláshoz. Mindössze egy fekete nappabőr táska volt nála, és egy világos bőrtáska, mindkettő arról a fajta eleganciáról árulkodott, melyet egy gyáros megengedhetett, sőt meg is kellett, hogy engedjen magának. Pedig abban a két bőröndben élete elmúlt harminc évét hordozta magával.

Lugano teljesen kihaltnak tűnt, s könnyen talált egy taxit, mely a Villa Principe Leopold Szállodába vitte. Óvatosságból nem foglalt előre szállást, de abban az évszakban, és a magas árak mellett gond nélkül kivehetett magának egy szobát egy teljes hónapra. Kilépett a teraszra, ahonnan a tó keleti, Olaszország felé elnyúló részére látott. Még állt ott egy kis ideig, mélyen belélegezte a párás levegőt, majd visszament a szobájába, és a központtól egy olaszországi szám kapcsolását kérte. Rövid szünet után megcsörrent a telefon. Megvárta, míg a hívás átirányításra kerül.

– Az Ómega a bázison – szólt bele, majd letette a kagylót. Néhány papirost a páncélszekrénybe helyezett a betétkönyvvel és a nála lévő készpénzzel együtt, majd kimerülten végigdőlt az ágyon. Most már csak várnia kell, mást úgysem tehet. Hétfő reggel, ha további akadályok nem adódnak, elmegy a Svájci Bankszövetkezetbe, és magához veszi a könyvet.