Róma
1487. július l6., hétfő

Ferruccio nemigen bízott a szolgálólányban, attól tartott, hogy netán felfed valamit a gazdáiról, csak hogy fontosnak érezhesse magát. Így hát, mint valami apród, azon a hétfőn is ő maga ment el a piacra, friss gyümölcsöt, zöldséget vásárolt, kenyeret, húst és két virágvázát, melyre Leonóra kifejezetten megkérte. Mostanra már megnyugodott, de két nappal azelőtt, amikor egy kocsi állt meg a házuk előtt, szorongató pillanatokat élt át. Aznap reggel bútorokat és szőnyegeket pakoltak fel arra a kocsira, s a legnagyobbik tekercs közepén Girolamo Benivieni rejtőzött. Az árut a költővel együtt a Tiberis-szigetnél horgonyzó egyik bárkára vitték, mely a régi Traianus kikötőbe szállította a teljes rakományt. Itt, a horgonyzóhelyen a Santa Marta várakozott, egy kisebb méretű hajó, fenséges, négyszögletű vitorlával és egy sor masszív evezővel. Ferruccio távolról követte a kocsit, de a kikötőben elő kellett lépnie, hogy kifizesse a kapitányt. Megbizonyosodott felőle, hogy Girolamónak tökéletes búvóhelye lesz, ahogyan abban megállapodtak, egy hordó belsejében, legalábbis amíg a vámőr nem végez a rakomány indulás előtti ellenőrzésével. Két hét múlva a Santa Marta viszafordul majd, és ha Girolamo hírt ad róla, hogy épségben megérkezett, a kapitány kétszeres fizetségben részesül. Most már csak várni kellett.

Bár Ferrucciónak is igen óvatosnak kellett lennie, mégis ő volt az egyetlen, aki szabadon mozoghatott Rómában, míg Leonórának és Giovanninak is jó oka volt rá, hogy ne mutatkozzék, és főként hogy ne ismerjék fel őket. A hosszú napokon, melyeket kénytelenek voltak kettesben tölteni, szokásukká vált, hogy elbeszélgessenek, s miközben megosztották egymással legbensőbb érzéseiket, újfajta, közeli barátság szövődött közöttük. Leonóra tudni akart mindenről, kíváncsisága határtalan volt, és amikor kutatásai valódi okáról faggatta Giovannit, a válasz megdöbbentette és elbűvölte. Giovanni elmesélte neki, hogyan fedezte fel lassanként az Anya titkát, minden dolgok teremtő anyjának legősibb ideáját. Leonórát lelkesítette, ugyanakkor szórakoztatta a gondolat, hogy minden létező egy istennőtől ered, akinek semmi köze nincsen a szigorú és szakállas istenalakhoz, amilyennek tanulmányai során a Teremtőt megismerhette. Kérdései és észrevételei nap nap után egyre pontosabbakká és határozottabbakká váltak.

– Az egyház számára kizárólag az Atya, a Fiú és a Szentlélek létezik. Pedig Máriát, a nőt az imádságokban Mater Deiként szólítják. Nem képtelen helyzet ez?

– Teljes mértékben igazad van, valóban szembehelyezkedik az értelemmel. De gondolj a Szűz imájára, mely által az Anya földi teremtmény képében kívánt a világ felé fordulni. Valaki talán épp úgy akarta, hogy Mária magzata az árnyékban növekedjék. Az „Isten Anyja” megszólítás az efezusi zsinaton született, és azóta bizony több mint ezer év telt el.

– Akkor hát a nővérek, amikor arra buzdítottak, hogy az Isten anyjához imádkozzam, sokkal közelebb álltak a valósághoz, mint gondolták volna.

Giovanni elmosolyodott és bólintott.

– Azzal a különbséggel, hogy valójában ennek nem voltak tudatában. Míg Alighieri, a toscanai költő mindent tisztán látott.

– Ismerem az Isteni színjátékát, a nővérek könyvtárában olvastam.

– Ha felismerték volna a benne sorakozó eretnek gondolatokat, bizony megégették volna.

Giovanni Leonóra tekintetében meglepettséget látott.

– Bizony, Leonóra – folytatta –, eretnek gondolatok. A nagy poéta templomos lovag volt maga is, a megismerés útját, s nem a katekizmust követte. A színjátékban is tett olyan utalásokat, melyeket csakis a beavatottak, az olyanok, mint ő, érthettek meg. S ezt nyíltan ki is mondta, és közben bizonyára derült rajta, hogy túljár az olyan olvasók eszén, mint amilyenek a te apácáid. A pokol kilencedik énekében írja: „Ó, ti, kik éltek józan értelemben, lessetek, mily tan látható keresztül, elfátyolozva különös rímemben!” Alighieri arra szólít minket, hogy olvassuk homályos sorait és fejtsük meg, mit is sugall velük valójában. Mint amikor azt mondja: „Bolond reméli csak, hogy gyenge lelke át tud a végtelenségen röpülni, mely három személyt egy lényegbe rejte”. Tehát éppen azt írja, amiről te beszéltél az imént. És amikor úgy folytatja: „Ne várd, hogy a quián túl tudj kerülni, halandó! Mert ha mindent látni tudnál, Máriának nem kellett volna szülni…”^[14] talán azt kívánja sugalmazni, hogy ha az ember ismerte volna az igazságot, akkor a vallás egész történelme, Krisztustól kezdve, teljesen másképp alakult volna.

– Hagyott utalásokat az Anyára vonatkozóan is?

– Igen, a maga módján. A teljes műben, melyet látszólag az Atyaistennek szentelt, Beatrice és Mária sokkal erőteljesebben van jelen és sokkal gyakrabban is említi őket, mint magát az Istent. S gyakran oly közel állnak egymáshoz, hogy alakjuk szinte eggyéolvad, legalábbis a jelképek által, melyeket a költő azok számára küld, akik képesek olvasni a sorok közt. Gyakorta megjelenik a szövegben a kilences szám, mint szimbólum. A pokolnak kilenc köre van, a paradicsomnak kilenc ege. A Vita Novában is elhangzik, hogy Beatrice, az egyetemes nő, az Istenanya, ha úgy tetszik, a kilences számból származik, „különösképpen szeretett” és ez okból „Szeretetnek hívandó”

Leonóra becsukta szemét, és a rengeteg megaláztatásra gondolt, melyeket sokszor csak azért kellett eltűrnie, mert nőnek született. Amikor újra Giovannira pillantott, tekintete szokatlan, harcias tűzben égett.

– És az egyház?

– Az egyház egy egyszerű királyság, de nem az Istené vagy az Anyáé. Az egyháznak megvan a maga császára, a pápa. Zsidó szektaként született, szembeszegült a császársággal, de a tarsusi Pál később sikeresen egyesítette Róma hatalmával. És idővel a rómaiak kedvelt vallásává lett. Ez a történet vége, a folytatást ismered.

– Tudom, hogy furcsa, amit mondok, de azzal, hogy az Anyáról beszélgetünk, meghoztad a kedvem arra, hogy újra imádkozzam.

– És mondd, miért imádkozol? Nem, ne szólj semmit! Majd én megmondom. Azért, hogy Ferruccio többé ne viselkedjék úgy, mint egy böhöm nagy medve, és végre kérje meg a kezedet.

Leonóra szóra nyitotta száját, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Becsukta szemét, lehajtotta fejét és nagyot sóhajtott.

– Semmiféle érdemem nincs, mi fölé emelne. És nem hiszem, hogy méltó lennék arra, hogy…

– A hagyomány szerint maga Mária is e szavakkal szólt. De ilyesmire ne is gondolj! Én már meg is kértem Ferrucciót, hogy amikor majd végre rászánja magát, hogy feleségül kérjen, hadd legyek én az esküvői tanútok.

Leonóra nyaka megfeszült, és hirtelen nem kapott levegőt, de összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte azt, ami a világon a legfontosabb volt számára.

– Valóban úgy gondolod, hogy feleségül kíván venni?

– Azt hiszem, eljött a pillanat, hogy rákérdezzek. Igen, én teszem meg, látván, hogy ti ketten nem vagytok rá képesek!

Leonóra odalépett hozzá és teljes szeretetével átölelte, fejét melkasára hajtva, s feledve múltját, minden fájdalmát és elszenvedett megaláztatását. Giovanni Leonóra karjai közt hirtelen úgy érezte, hogy másé az a haj és az őt ölelő karok, és hogy a köztük lévő érzések is másfélék. Finoman kibontakozott az ölelésből, megcirógatta Leonóra arcát, és visszavonult a szobájába.

A Medve fogadó a hasonló nevet viselő utcában nem Róma szokványos fogadóinak egyike volt csupán. Talán mert számos nemesi palota és maga a Vatikán szomszédságában állott, a legválogatottabb szolganép találkozóhelyévé vált. Itt gyűltek össze az apródok, szobalányok, kocsisok, istállófiúk, mosónők és inasok derűs összevisszaságban. Tudták, hogy odabenn nem kell kellemetlen találkozásoktól tartaniuk, s ráadásul szabadon kibeszélhetik uraikat, és derülhetnek rajtuk a hátuk mögött, anélkül hogy bárki is kihallgatná őket vagy a szemükre vetne bármit. Vagyis a Medve fogadó kiváló hely volt arra, hogy ott a sokszínű sokaság, a mindig változatos kompánia iszogathasson, társaloghasson és olykor futó testi kalandokba is bocsátkozhasson, anélkül hogy azzal bármiféle botrányt keltene.

Ferrucciónak szokásává vált, hogy odajárjon, a Mediciek fegyveres testőrének adta ki magát, ami valójában nem is állt oly távol a valóságtól. Rangban egy szinttel a törzsközönség fölött állt, mindenki kedvelte. Gyakran hívott meg nagylelkűen egy-egy pohárra valakit, és jóízűen mesélte érdekes anekdotáit a firenzei udvarról; a nők versengtek kegyeiért, igyekeztek a közelébe férkőzni, egyesek még az ölébe is telepedtek. Távollétében az egyikük azzal dicsekedett a barátnőinek, hogy vele hált, s bár nemigen hittek neki, mégis irigykedtek rá. Ferruccio tudott erről, és hagyta, nem cáfolta és nem is erősítette meg állítását; de e hely mindenekelőtt a felettébb fontos új hírek forrása volt a számára.

Fülledt volt a reggel, s a lágy nyugati szellő, mely rendszerint enyhítette a forróságot, most úgy tűnt, késve érkezik. Ferruccio a Castel Sant' Angelo előtt elhaladva három újonnan kifüggesztett ketrecet látott a bástyákon. Mozdulatlanul lógott mindhárom, úgy, ahogy a madárkalitkák szoktak; talán akik benne voltak, már nem is éltek. A halál e fajtájától tartott a leginkább, jobban, mint a kínvallatástól, hajótöréstől vagy az üszkösödéstől, hiszen olyankor könnyen véget lehetett vetni a szenvedéseknek egy jól irányzott szúrással a szív magasságában. E gondolatra még erősebb szomjúság tört rá. Rettenetes, rothadt halbűz áradt valamelyik közelben horgonyzó halászbárkáról, és ettől úgy érezte, nem bírja tovább, azonnal innia kell.

Belépett a Medve fogadóba, még épp időben, hogy hallja az egyik zsúfolt asztaltól jövő harsogó kacagást. Egy konyhalány – a fején viselt fehér főkötőből ítélve – harsánykodott a társaság közepén, egy ifjú ölében ült, aki arany tölgyfamintával hímzett kék libériát viselt, vagyis a della Roverek egyik szolgája volt. A leánynak igen kerekded idomai voltak, a szakács láthatóan nem sajnálta tőle még a legízesebb falatokat sem, cserébe egy-egy fenékre paskolásért és kebeltapogatásért a gazda táljáról elcsent birkacomb eszegetése közben. Ferruccio kért magának egy pohár almabort és beljebb ment, fellelkesülve közben a jó hangulattól.

– És ez még nem minden – hallotta –, a szobalány mesélte, hogy miközben az asszonyát fürdette, az egyre azon sóhajtozott, hogy mekkora nagy kár, hogy tőre nem fog többé asszonyt felnyársalni!

A népes társaság hangosan kacagott, poharaikat csapkodva az asztalhoz. Ferruccióra is átragadt a jókedv, így hát ő is mosolygott, bár nem tudta, miről is van szó.

– Szőke haj, sok kacaj – folytatta az egyikük a könnyeit törölgetve –, de ha rossz úton jársz, legott, szép vagy bár, de halott!

Újabb fergeteges röhögés követte a viccet, s mindeközben a kék libériás ifjú a szolgálóleány mellébe markolt.

– Hé, te – pattant föl a leány –, mégis kinek hiszed magad? Menj és fogdosd inkább a tehenek tőgyét!

A lány Ferruccio mellett elhaladva rápillantott, és a férfi látványa nyomban elvarázsolta, szép volt és nemes, akár egy szobor.

– Meghívsz valami innivalóra?

Ferruccio lovagiasan a karját nyújtotta, és hívta, hogy üljön le vele együtt az egyik szomszédos asztalhoz. Arra gondolt, hogy korábban biztosan felvitte volna magával az egyik fenti szobába, melyet a fogadós pár garasért adott bérbe. De most, a hosszú önmegtartóztatás dacára, minden figyelme csakis Leonórát illette.

– Ki vagy te? – kérdezte a leány.

– Fegyveres szolga – felelte udvariasan Ferruccio.

– Azt látom – jegyezte meg amaz, s huncut pillantását inkább a nadrágjára vetette, semmint a kardjára.

– És te? – kérdezte tőle, próbálva másra terelni a szót.

– Én Giulia Farnese úrnő konyháján szolgálok.

Ferruccio odanyújtott neki egy almaboros poharat, és egykedvűen belekortyolt a sajátjába. Talán még hasznára válhat a találkozásuk.

– A szépséges Giulia – folytatta kacsintva egyet –, Rómában csak róla beszélnek. Szerencsés, aki nála szolgál, azt mondják.

– Igen, kedves és nagylelkű, pedig még nagyon fiatal. És te, kinél szolgálsz?

– A Medicieknél.

Az igazat mondta, így akár még fel is ismerhette bárki.

– Tudok róla, hogy a te uraid és az enyémek között nem túl jó a viszony – fűzte tovább a leány.

– Hogyhogy? A Mediciek tán ártottak valamit Giulia úrnőnek? Ha így áll a dolog, akkor velem gyűlik meg a bajuk – kacsintott rá cinkosan.

– Jaj, de bolond vagy!

Ferruccio intett a fogadósnak, hogy hozzon még inni.

– Csak annyit akartam elmondani – folytatta a leány, egy hajtásra eltűntetve az édes-keserű italt, majd teljes természetességgel böffentve egyet –, hogy úrnőm szeretője nemigen kedveli Firenze urait.

– Ezt hogy érted? – suttogta Ferruccio. – Borgia bíboros netán háborút kíván indítani a Mediciek ellen? A szolgálólány megvonta a vállát.

– Erről nem tudok semmit, de azt tudom, hogy az egyikükre igen féltékeny – mondta kezét szája elé emelve, hogy visszafogja pajkos kacaját.

– Féltékeny?

Ha csupán egy egyszerű szerelemféltési ügyről lett volna szó, akkor már nem kellett volna tovább itatnia, de ösztöne azt súgta, kérdezzen tovább.

– Tudnod kell – súgta halkan a leány, Ferruccio arcához hajolva és mellét az asztalhoz nyomva –, hogy az úrnőmnek megtetszett egy külföldi nemesember, aki szőke, akár a Szűzanya, és azt mondják, hogy a Medici családhoz tartozik, s emiatt a bíboros úgy döntött, hogy eltünteti a színről.

Ferruccio nem emlékezett rá, hogy valaha is látott volna szőke Madonnát, de azért egy újabb pohárral hozatott neki.

– A mindenségit! – mondta és megcirógatta pirospozsgás orcáját. – Csak mert tetszik neki egy kicsit! Akkor a te szép szemeidért mindenkit meg kellene ölnöm idebenn.

Gáláns bókja célba talált, s a leány megnyalogatta szája szélét. A bor közben már megoldotta a nyelvét.

– Te aztán értesz a nők nyelvén. Nem úgy, mint ezek a faragatlan alakok idebenn. Figyelj csak, nem kellene, hogy elmondjam neked, de van még valami más is. Hajolj csak közelebb!

Ajkai igen közel voltak az övéihez, és Ferruccio teljes szívével bízott benne, hogy ennél nem megy tovább.

– Ez az ifjú állítólag felfedezett valami nagy-nagy titkot, amely még az egyház számára is felettébb fontos. Úristen, nem kéne ilyesmikről mesélnem!

– Megbízhatsz bennem – súgta Ferruccio, a leány egyik hajtincsével játszadozva közben –, hozzászoktam, hogy megtartsam a titkokat.

– Ennél többet nem tudok, de az biztos, hogy az úrnőm igencsak bánkódik a sorsa fölött.

– A nevét nem tudod?

– Csak nem akarod figyelmeztetni? – kérdezte a leány és hirtelen visszahúzódott.

– Légy nyugodt, mindazt, amit mondtál, a szívem mélyére rejtem! Ha további gyanús kérdéseket tesz fel, a leány netán beszámol úrnőjének a beszélgetésükről, akár térden állva esedezve bocsánatért.

– Most mennem kell – folytatta –, de örömmel megismernélek alaposabban is. Holnap itt leszel?

– Nem – felelte most már nyugodtabban –, de vasárnap elengednek a templomba. Ha addigra még nem feledkezel meg rólam, találkozhatunk itt, déltájban.

– Hogyan is tudnék megfeledkezni rólad?

– Hisz még a nevemet sem kérdezted. És én sem tudom a tiédet!

– Ez legyen a mi kettőnk titka – mondta, miközben felállt az asztaltól, és egy csókot dobott felé.

Még maga sem tudta, mit is akart ezzel mondani, csak úgy ösztönösen szólt, és úgy tűnt, a leány örül neki. Miközben a via Veio felé igyekezett, vágyakozva, hogy mielőbb viszontláthassa Leonórát, azon tűnődött, amit a szolgáló felfedett előtte. Különös egybeeséseket fedezett fel a szavaiban, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Mindenesetre eljött az idő, hogy mindannyian örökre elhagyják Rómát.