Róma
1487. január 5., péntek

A bíboros öltözetében inkább úgy festett, mint egy valódi fejedelem, semmint az egyház embere. Nyakában, arannyal átszőtt, bíborszín ujjasa fölött az Alcántara Rend lánca hivalkodott, rajta rombusz alakú, zöld liliomos aranykereszt, Aragóniai Ferdinánd király ajándéka.

– Szentatyám, egyfelől meglepett vagyok, másrészt örvendek, amiért hívatott.

Rodrigo Borgia levette fejéről a legújabb spanyol divat szerinti, vörös színű sapkáját, mely a kapitányok kedvelt viselete volt, és széles kézmozdulattal meglengette. Fejfedőjét fekete farkasprém szegély díszítette, akárcsak katonás szabású zubbonyát. Harisnyája és díszes csizmája a bíborosok megszokott színében, bíborban virított. Csupán a kard hiányzott az oldaláról, és az ember azt hihette volna, hogy éppen katonai díszszemlére indul. Ince pápa rámosolygott, de nem felelt. Igen, ezt szerette ebben az emberben, a tiszteletnek leplezett arroganciát és szavai oly megfontolt használatát, melyek következtében semmit, még hangjának legfinomabb árnyalatát sem bízta a véletlenre. Jobb a szövetségesének tudni ezt az embert, semmint az ellenségének.

– Jöjjön csak, bíboros – szólt a pápa, miközben felemelkedett ültéből, és csókra nyújtotta gyűrűjét. Jobb, ha már a legelején kiderül, ki is diktálja a feltételeket. – Bíboros uram mindig szívesen látott vendég nálunk. Sőt szeretnénk, ha gyakrabban mutatkozna köreinkben.

Nem véletlenül beszélt többes szám első személyben, így kívánta még inkább tartani a távolságot. Borgia bíboros követte a pápát a dolgozószobájába, aki azután személyesen zárta kulcsra az ajtót maguk mögött. Ince pápa lopva figyelte és élvezte vendége nyilvánvaló kíváncsiságát.

– Úgy hittem, haraggal viseltetik irányomban, hiszen nem tartott igényt az általam küldött bájos de Mila kisasszony kegyeire.

Sóvár fény villant Ince pápa szemében.

– Egy más alkalommal nagy örömmel. Sajnálatos módon nem voltam a megfelelő hangulatban egy ilyen… kellemes társasághoz.

Borgia bíboros széttárta kezeit és mosolygott.

– De üljön hát le, bíboros – folytatta a pápa bizalmasabb hangon, kedvenc, csavart karfájú karosszékébe telepedve, amely legalább egy arasznyival megemelte –, és szíveskedjék most végighallgatni! De előre közlöm, hogy amit mondani készülök, felér egy szentgyónással. Bizonyosan tudja tehát, hogy a hallottakat sem ember, sem Isten előtt fel nem fedheti, ismeri a következményeket, ha netán másképp cselekedne.

– A szavamat adom rá, mint ember, és mint bíboros, a kötelességemet teljesítem – felelte Borgia bíboros kissé fejet hajtva –, ennél többet, jelenleg, nem ígérhetek, Szentatyám.

– Tud róla, Borgia bíboros, hogy egykorúak vagyunk?

– Igen, tudom, sőt én még előrébb is járok néhány hónappal.

– Akár még pápa is lehetett volna helyettem…

A bíboros megrémült: ez a mondat nem puszta véletlenségből hangzott el, és egyáltalán nem tetszett neki. Mindketten nagy hatalmú emberek, és mindig is kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt. Ez az egyértelmű, leplezetlen provokáció akár a háború kezdetét is jelezheti. Átfutott az agyán, hogy talán hirtelen támadás ellen kell majd védekeznie, és azon tűnődött, vajon lesz-e rá elég ideje, hogy Cibo pápa torkához szorítsa a ruhája jobb ujjába rejtett tőrét, még mielőtt valamilyen álruhás pribék lerohanná.

– Megleptem, barátom? – folytatta a pápa.

– Megvallom, igen, de az óvatosság azt diktálja, hogy hallgassak.

– Ne féljen, nem azért hívattam ide, hogy csapdába csaljam vagy kísértésbe vigyem. Az, amit mondani fogok, valóban meglepő, ugyanis szent szövetség jön létre általa kettőnk közt.

– Szentatyám, ne tekintsen ostoba bolondnak! Nagy sértés lenne számomra, amit bizony nem tűrhetnék.

– Épp azért hívattam, mert nemcsak hogy nem tekintem ostobának, hanem éppen hogy az oldalamon szeretném tudni. Feledjük mindazt, ami valaha közénk állt, feledkezzünk meg della Rovere bíborosról, tudom jól, hogy neki köszönhetem, hogy a pápai trónon ülhetek, méltóságod helyett. Feledjünk minden köztünk lévő bizalmatlanságot, és ha Isten is úgy akarja, az ügy mindkettőnk javát szolgálja majd. És legfőképpen, ily módon távol tarthatjuk magunktól a legveszedelmesebb, legpusztítóbb veszélyt.

Borgia bíboros hosszan nézett ellenfele szemébe, annak az embernek a szemébe, aki évekkel korábban megfosztotta Szent Péter trónjától, minden ügyeskedése ellenére. VIII. Ince arcát fürkészte, hogy rájöjjön, vajon nem akarja-e kelepcébe csalni, de a pápa állta a tekintetét.

– Akkor hát, megegyeztünk?

– Kész vagyok meghallgatni.

– Deo gratias! – kiáltott fel a pápa. – Egy pillanatig tartottam tőle, hogy visszautasít, de túlságosan is hasonlítunk mi ketten, ezért számítottam rá, hogy meg fog hallgatni. Kezdjük az elején! Gondolom, bíboros uram jól ismeri az efezusi zsinat körülményeit, igazam van?

– Annyit tudok róla, amennyit tanultam. Tudom, hogy Mária alakja került rajta megvitatásra. Theotokoszként tekintettek rá, azaz Isten anyjaként, Nesztoriusz elméletével szemben, aki ellenben Christotokosznak, Krisztus anyjának tartotta.

– Nesztoriusz tévedett, de még ő maga sem tudta, mennyire. Biztosan tud arról is, mekkora zűrzavar támadt a zsinaton.

– Giovanni – szólt ekkor Borgia bíboros bizalmas hangon, amit korábban sosem merészelt volna –, remélem, nem azért vagyok itt, hogy vizsgát tegyek az egyház történetéből!

A pápa mosolygott, ahogy a nevét hallotta; utoljára az édesanyja hívta így, sok-sok évtizeddel azelőtt. De nemigen bosszantotta, hiszen épp egy olyan titkot készült a bíborossal megosztani, melyet a pápák immáron több mint ezer éven át hagyományoznak egymásra, és amelyről csak akkor szerezhetnek tudomást, amikor pápává választják őket. Legalábbis így kellett volna, hogy történjék.

– Nem, dehogy. Én magam is keveset tudok róla, pedig az efezusi zsinat igen jelentős esemény. És hamarosan méltóságod számára is az lesz. Az a zsinat durva és engesztelhetetlen viták, ármánykodás és véres harcok színtere volt, de nem Nesztoriusz és mások eretnek írásai miatt, amelyek tiltólistára kerültek. A Szent Pál által megreformált egyházról folyt a vita, az egyház akkoriban még igen bizonytalan hatalmáról, mely csak nagy nehézségek árán kezdett végre megerősödni. Róma akkoriban már a végét járta, míg Konstantinápoly egyre gazdagabb lett. A császárának az volt a terve, hogy Rómát megfosztja az egyháztól, és ezáltal lerombolja a Nyugat utolsó védőbástyáját. Ahhoz, hogy ezt megtehesse, be kellett bizonyítania, hogy Szent Péter egyháza hazugságra és csalásra épül, és hogy csupán a Keletről érkező igazság szava képes megmenteni. Új egyházat akart létrehozni, érti már, Rodrigo? Egy új rendet, amely azon a tényen alapult, hogy az az Isten, akit addig imádtak, és akinek személyére Szent Péter egyháza épült, csupán hazugság!

Rodrigo Borgia az orra görbületét simogatta, e mozdulat biztonságérzettel töltötte el, bár szívesebben lett volna akár még egyik szokásos éjjeli lidérces álmában is, melyekből csak a gyönyörű Giulia fekete szemei voltak képesek kimenekíteni.

– Hallotta, amit mondtam?

– Mindenütt vannak ellenségeink, és mindig is voltak, mégis itt vagyunk, immáron ezerötszáz esztendeje.

– Akkor hát nem érti. De még valóban nem is értheti. Képzelje el egy pillanatra, hogy a családja nemessége és minden gazdagsága csalásra és hazugságra épül. És hogy egy olyan írás birtokában van, mely alapos és támadhatatlan érvekkel támasztja alá e tényt. Bíboros, ön mit tenne ekkor? – Megsemmisíteném.

– Pontosan. De ha ehhez a titokhoz más is hozzáférhetne, és a méltóságod birtokában lévő bizonyítékok egy nap segíthetnének majd a vádak ellen védekezni, ha ezeket saját érdekében felhasználhatná? Saját magáért, gyermekei gyermekeiért, mit tenne akkor vele?

– Őrizném, mint a titkok legfontosabbikát, és gondoskodnék róla, hogy csak a kinevezett utódom ismerhesse meg.

– Ebben is igaza van. Nos, mi egy család vagyunk, Rodrigo, és én vagyok a család kétszáztizenharmadik fia. Én vagyok hatalmunk és végzetünk titkának őrzője.

Borgia bíboros megmerevedett, s míg a szenvedély és a megfontoltság, jellemének fő vonásai harcoltak benne egymás közt, a pápa szavaiban és tekintetében újfent ármányra utaló jelek után kutatott. De Ince pápa, úgy tűnt, őszintén beszél.

– Egyezséget ajánlok, Rodrigo. Távozhat a szobából, szabadon, mint azelőtt, és feledvén mindazt, amit mondtam. De ha marad, feltöröm a rám hagyományozott örökség pecsétjét, felnyitom az írást, melyet eddig minden pápa az őutána következőnek adott örökül, és azzal együtt az összes titkát. Ha engem túlél, esküszöm fiaimra és örök boldogságomra, hogy méltóságod lesz a következő pápa.

A spanyol bíboros szemét hunyorította, mígnem két keskeny rés lett belőlük. Ince pápa vagy megbolondult, vagy éppen álmai készülnek valóra válni. Vagy tán mindkettő. Összetette kezeit, de nem azért, hogy imádkozzon. Gondolatai megbokrosodott lovak módjára vágtattak, s nem volt könnyű féken tartani őket.

– Két kérdést tennék fel, Giovanni, és a válaszok alapján hozom meg döntésemet. Még csak homályos körvonalait láthatom szentséged tervének, megkérdezem hát, miért akarja megosztani bárkivel is? És miért éppen velem? Miért nem támogatójával, della Rovere bíborossal, aki most bizonyára a pokol kínjait szenvedi, tudván, hogy bizalmas megbeszélésre jöttem ide.

Ince pápa mosolygott, ahogy elképzelte, della Rovere bíboros valóban mennyire gyötrődhet most. Valaki már biztosan értesítette, ő meg persze semmit sem ért az eseményekből. De még inkább mosolygott azon, hogy már biztos volt benne, Borgia bíboros meghozta döntését.

– Jól teszi, hogy gyanakodik. Mindazonáltal remélem, hogy megérti az indokaimat. A titok többé már nem titok, de aki feltárta, nincs tudatában felfedezése hatalmas jelentőségének, és ami még fontosabb, talán még nem tud róla senki más. Megérti majd, amit mondok. Legyen, ha nem is hite, de legalább türelme!

Borgia bíboros összefonta karjait mellkasán.

– És mindez – Ince pápa elmosolyodott – egy zsidónak köszönhető. Nézze, én beteg vagyok egy jó ideje, úgy hiszem, a vérbaj egy enyhébb formájától szenvedek. De ha a betegség netán elhatalmasodna rajtam, többé nem lennék képes megvédelmezni sem magamat, sem az egyházat. Tudja, milyen hatással lehet e kór az elmére, igaz? Hallucinációkat, látomásokat kelthet, őrületet idézhet elő. Nagy veszélyt jelentene e pillanatban, nemcsak rám, hanem az egész kereszténységre nézve. Ezért van hát szükségem egy szövetségesre. Azt kérdezi, miért éppen méltóságodra esett a választásom, és valóban úgy helyes és tisztességes, hogy megfeleljek rá. Bár a válasz ott van a szemei előtt. Egyik fiam sem rendelkezik bíboros uram képességeivel, della Rovere meg már épp elég hatalmas, és bizonyos szokásai megbízhatatlanná és kíváncsivá teszik, s az őt körülvevő novíciusok zsarolásának könnyen áldozatává eshet. Méltóságod, aki ellenben csak nyerhet az ügyön, de vesztenivalója nincs, épp a megfelelő ember számomra és az egyház számára is. Ha sikerül megőriznie egészségét, már tudni fogja, hogyan is cselekedjék Szent Péter kulcsaival a kezében. Feleljen hát, itt marad?

Rodrigo Borgia felállt, és háta mögött összekulcsolt kezekkel sétálni kezdett fel s alá. Már meghozta döntését, de előtte még pápaként akart viselkedni legalább egy kis ideig. Majd a nagy tölgyfa asztal szélére telepedett, fél lábát lelógatva róla, ahogyan a spanyol lovagok szokták.

– Harcra hív hát. Rendben, ha túlélem Szentségedet, Sándor pápa lesz a nevem, Nagy Sándor után, aki elsőként hódította meg a világot. Mit szól hozzá?

– A csillagok szerint nem ajánlatos uralkodónak ezt a nevet viselnie. De a legfontosabb mégiscsak az, hogy bíboros uramnak tetsszék. Akkor legyen hát a hatodik Sándor, amennyiben persze túlél engem. És most pedig…

Ince pápa egy szerény külsejű ládához lépett, melynek belsejében egy súlyos, vasveretes doboz rejtőzött. Előhúzott egy kulcscsomót, és több zárat is felnyitott egymás után. Borgia bíboroson minden kattanásnál újabb borzongás futott végig, amely az ágyékától indult és egészen a fejéig jutott, s amint Ince pápa átnyújtott neki egy köteg papírost, öt sértetlen viaszpecséttel lezárva, orgazmusszerű kéjt érzett. A pápa, aki máris úgy jelent meg a szemei előtt, mint egykori elődje, egy fejbólintással jelezte, hogy törje fel a pecséteket és olvassa el az írást.

– Ez a Római Szentegyház szent pecsétes írása, melynek létezéséről csak a pápa tud, és csakis ő nyithatja fel, illetve őrizheti és adhatja tovább az őt követő pápának. Ez a mi titkunk, ez itt Isten élete és halála.

Ez volt a legelső alkalom, hogy a pecsétes írás, az ezeréves Sacrum Sagillum, két élő személy által is felbontásra került.

Rodrigo Borgia remegő kezekkel nyitotta fel az első oldalakat, melyek klasszikus latin nyelven íródtak, tehát nem rejthettek számára semmiféle kihívást. Mindazok az okok sorakoztak benne, melyek az efezusi zsinat összehívását szükségessé tették; a titkos, pecsétes írás is akkor keletkezett. Mely város lehetett volna megfelelőbb, mint Artemisz és Diana kultuszának központja, az anatóliai Nagy Anya székhelye, arra, hogy az ősi vallás hazug voltát zengje? Éppen a zsinat színhelyéül választott bazilika épülete mellett állították fel a polymasta, vagyis a sokemlőjű istennő szobrát, annak jelképeként, hogy ő maga, a Nagy Anya táplálja az egész emberiséget. A szoborállítás titokban történt, míg a másik figyelmeztetés már egyértelműen, nyíltan hangzott el. Theodosius császár Tamás evangéliumából idézte Krisztus szavait, azokkal nyitva meg a zsinatot: „Aki az Atyát káromolja, annak megbocsáttatik, aki a Fiút káromolja, annak is megbocsáttatik, de aki az Anyát káromolja, annak sem az égben, sem a földön nem bocsáttatik meg”. E teológiai előtételként elhangzó második figyelmeztetés valódi fenyegetést jelentett bárki számára, aki az Anya ellen merne szót emelni.

– Ki írta ezeket az oldalakat? – kérdezte, és most először nézett fel az olvasásból.

– Ott áll alul az aláírás és a pecsét. I. Celesztin pápa, a zsinat idején hivatalban lévő pápa nem mert semmit írásba foglalni, de az utána következő III. Sixtus figyelmeztetni kívánta utódját, tudatni akarta vele, mi is történt valójában a zsinaton, felhívta a figyelmét az egyház összeomlásának veszélyére, amennyiben bárki is enged a Keletről jövő hízelkedésnek és fenyegetőzésnek.

– És ha valaki éppen a Kelet uralkodóival kívánt volna szövetségre lépni?

– Ez senkinek sem állt érdekében, úgy értem, Rómában. A Nyugatrómai Birodalom a végét járta, és bármely, a Kelettel kötött szövetség hamar megfosztotta volna a Római egyházat minden hatalmától. A túlélésre egyetlen lehetőség kínálkozott, az, ha a vallásos hit központja Róma marad, s megpróbál szövetségre lépni az újonnan érkezett megszállókkal. Emiatt született a Konstantin adományáról szóló legenda.

Rodrigo Borgia tágra nyílt szemekkel meredt rá.

– Ezt mégis hogy érted?

VIII. Ince pápa nagy levegőt vett és széttárta karjait.

– Úgy, hogy Konstantin adománya, melyen primátusunk, Róma hatalma alapszik, hazugság.

Borgia bíboros nehezen vette a levegőt.

– Az lehetetlen, a császár még a palotáit is Szilveszter pápának ajándékozta, köszönetképpen, amiért a leprából kigyógyította. Ezt mindenki tudja, még az ellenségeink is!

– Ah, Rodrigo, ez a könyv több titkot rejteget, mint a mi szeretőink. Olvasd csak el, mit ír II. István pápa, akit egyenesen lelkiismeret-furdalás kínzott. Az egyház már a végnapjait élte, és ő, hogy Isten örök boldogságában részesülhessen, kiötölte ezt az adományozási históriát, mely igazolhatta a Pápai Állam létrejöttét. Enélkül nem létezhetnénk, Rodrigo. Az egyháznak nem lenne sem vagyona, sem területei, nem rendelkezhetne királyok és császárok fölött. Én ma minden bizonnyal bankár lennék, mint sokan mások, te meg lovasaid élén lovagolnál Spanyolföld szelíd lankáin.

– Kezdek sok mindent érteni abból, amire az imént utalást tettél – szólt halkan a bíboros.

– Olvasd csak tovább, még többet megtudsz majd! És ha majd azt is elolvastad, mit írt Mirandola gróf, még inkább megérted.

– Mi köze mindehhez Mirandola grófnak? Csak nem a Kilencszáz Tézisre utalsz?

Ince pápa mosolygott. Igen, feltételezte, hogy a bíboros tud róla, de még szélesebb mosolyra húzódott a szája, amikor elképzelte a többi tézis olvasása közben. Majd lesütötte szemét, és összetette kezeit.

– Higgy nekem, azután majd minden világossá válik előtted is.

Rodrigo folytatta az olvasást, időnként elidőzve egy-egy részlet fölött, melyek azoknak a pápáknak az aggodalmait tükrözték, akik megelőzték a trónon ezt a némán előtte ülő férfit. Időnként több mint százéves ugrások következtek az írásban, majd egy, a többinél közlékenyebb pápa fűzött hozzá néhány megjegyzést, egy másik meg elmesélte, hogyan került néha igen veszélyes közelségbe az igazság lelepleződése, valaki vagy valamely eszme által. Elolvasta Zakariás pápa egy feljegyzését; ő volt az, aki III. Childeric Meroving királyt félreállította az útból, attól való félelmében, hogy Mária Magdolna személye iránti tisztelete – Krisztus jegyeseként tekintett rá – széles körben elterjedhet. Helyette Pipint koronázta a frankok királyává, így indítva útjára a Karoling-dinasztiát és szakítva el végleg a köteléket, mely a Meroving uralkodókat látszólag Krisztushoz fűzte.

A bíboros ujjával követve, figyelmesen olvasta II. Szilveszter szenvedélyes hangú feljegyzéseit, ő volt az a pápa, aki mindegyiküknél inkább ismerte és alkalmazta a mágia tudományát, és aki megélte az ezredfordulót. De őt nem a világ vége aggasztotta, hanem inkább Zhen Zong kínai császár küldöttsége, amely épp az ezredik esztendőben érkezett, bár számukra az az év a háromezer-hatszázkilencvenhetedik volt. A küldöttek derűs beszélgetést kívántak folytatni az Uroboroszról, az univerzum ciklikusságát jelképező kígyóasszonyról, a világmindenség teremtőjéről. Tudósaik tanulmányozták a meglepő hasonlóságokat a Biblia Évájának alakjával, a kígyóval és a Tudás fájával, mely által a nő hasonlatossá vált az ő Teremtő Anyjukhoz. Erről kívántak diskurzust folytatni a Római egyház bölcseivel, állításuk szerint azért, hogy megalkothassák az első vallástudományi enciklopédiát. De Szilveszter pápának sikerült több mint öt éven át váratnia őket, míg végül csalódottan visszatértek Kínába.

Elképedve olvasta, hány és hány zsidó tudós zarándokolt el Rómába, azzal áltatva magát, hogy támogatásra találhat az Anyaistennőt dicsőítő vallási téziseit illetően, melyekben soksok hasonlóságra leltek Máriával, Isten anyjával. A teljes zsidó népi kultúra és a legősibb leletek is az Istenanya létéről és mindenhatóságáról tanúskodtak, aki ráadásul fekete volt, de hogy Lilith volt-e a neve vagy Isthar, az nem bírt különösebb jelentőséggel. És ezek az emberek egyszer csak azon vették észre magukat, hogy a saját tanítóik üldözik őket, azok, akik korábban tanulásra ösztönözték őket, és kezdettől fogva ördögi ideának tekintették a „Nagy Anya” elméletet, bár sosem tagadták. Eltűnésük időpontja a pontos dátum megjelölésével szerepel, a legnagyobb zsidó hatalmak egyetértése mellett, a lap szélére vetett imával a lelkük üdvösségéért.

Az utolsó érdekes bejegyzések az V. Kelemen által indított titkos háborúról szóltak, amelyet a jeruzsálemi templomos lovagok rendjének eszméje ellen vívott, akik a Grál valódi lényegét kívánták felfedni és hirdetni a bizonyosságot, mely szerint minden létezőben a női elv munkál. A lovagok az évek hosszú során összegyűjtötték a bizonyítékokat, és felszólították Kelemen pápa elődjét, XI. Benedek pápát, hogy bátorságát összeszedve fedje fel az igazságot a kereszténység és az egész világ előtt. De a vereség és a rend hirtelen feloszlatása ellenére a bizonyítékok, melyeknek állításuk szerint birtokában voltak, sosem kerültek elő. Ugyancsak V. Kelemen pápa volt az, aki a Sacrum Sagillum lapjaira feljegyezte kételyeit a templomos lovagok eme bizonyítékainak létét illetően.

– A templomos lovagoknak valóban birtokában voltak a bizonyítékok?

– Talán igen, talán nem. Lehetséges, hogy sejtették, és lehet, hogy próbálták is megszerezni a szent pecsétes írást, hogy azáltal igazolják feltételezéseiket. Senki nem tudja biztosan, de Kelemen pápát is meg kell értened. Rettegésben élt, gyűlölték az olaszok, gyűlölték a franciák és maga Fülöp is, aki a trónra segítette. Ha valaki a sötétben azzal fenyeget, hogy kardot ránt ellened, először is vágd le a fejét, utána majd békében megnézheted, mit is tartott a kezében.

– Bölcs viselkedés.

– Tudtam, hogy értékelni fogod. És az is igaz, hogy amikor majd eljutsz, ha lesz hozzá kedved, a templomos lovagok elleni per titkos aktáihoz, fel fogod fedezni magad is, hogy az ellenük felhozott szodómia vádja és minden egyéb csupa hazugság.

– Mégis elítélték őket!

– Bizony, de abban az időben, ha emlékszel rá, a francia király szolgálatában álltunk, akinek túl sok adóssága volt velük szemben. Mondhatni, az érdekeink egybeestek. De ennek semmiféle nyomára nem bukkanhatsz a hivatalos írásokban. Csakis ebben az iratban, Rodrigo, csakis a szent pecsétes írásból és annak mellékleteiből tudhatod meg az igazságot.

A bíboros ásított egyet, majd végigsimított tonzúráján.

– Netán elfáradtál? Esetleg innál egy kis bort? – kérdezte szolgálatkészen Ince pápa.

– Igen, azt örömmel. Ha te is iszol velem együtt, akkor nem árthat. Ince pápa a fejét csóválta, és úgy nézett a bíborosra, mint egy kisfiúra, aki a háta mögött rejtegeti méztől ragacsos kezeit.

– Ejnye Rodrigo, hisz te vagy a varázsitalok és mérgek szakértője. Ne gondold, hogy mindeddig nem láttam, mit művelsz! És ne hidd, hogy más is azt kívánja tenni veled, amit te teszel mással!

– Akkor hát örömmel iszom, bár fáradt nem vagyok. Add hát a Mirandola-féle írást is. Meg szeretném érteni, miért tartasz tőle ennyire. Nem lehet, hogy tud valamit a…

– Nem, ő nem ismeri a pecsétes írást, de igen tanult, művelt ember. És bizony ez okozza majd a vesztét is.

– Én is mindig ezt mondogatom a gyerekeimnek.

– Olvasd hát – szakította félbe Ince pápa.

Fehér damasztterítő borította az asztalt, melyre a pápa óvatosan ráhelyezett egy vörös kötéses kéziratot. Rodrigót vérfoltra emlékeztette, és sóváran nyúlt utána. Kézbe vette, a papi karszékbe telepedett, és nekikezdett az olvasásnak. Két könyv, két titok egyetlen nap alatt és a jövőbeli lehetőség, hogy az a szék hamarosan az övé lehet. Szinte falta a betűket, az idő repült közben. Ince pápa számára kevésbé, ő pompázatos gyűrűit csavargatta ujjain. Rodrigo Borgia, amint végzett az olvasással, rászegezte tekintetét, ökölbe szorított kezét melléhez emelve.

– Mégis mitől ilyen különleges ez az ember? Ki ő? Géniusz? Angyal? Vagy maga a sátán?

– Nem tudom – csóválta a fejét Ince pápa. – Csak azt tudom, hogy van benne valami varázslatos, Rodrigo. Valami, ami, bevallom, félelmet kelt bennem. Azt mondják, amikor született, a feje fölött tűzgömb jelent meg, és igaz lehet, mert sokan látták. Köztudott az is, hogy határtalan intellektussal és félelmetes emlékezőtehetséggel van megáldva. Ha bármilyen nyelven felolvasol neki néhány oldalt, egy pillanattal később képes azt teljes egészében visszaidézni.

– Tökéletes kém lehetne belőle.

– Bár így lenne. Próbáltam is magam mellé csábítani, de mint minden grandiózus képességekkel megáldott ember, nem adta meg magát. Ráadásul roppant mód tehetős is, hatalmas összegeket költött el különféle írásokra, levelekre, a legősibb nyelveken íródott antik szövegekre. Úgy hiszem, megtalálta volna a módját, hogy mindannyiunkat rászedjen, ha a véletlen – vagy ha úgy tetszik, Isten – nem akarta volna másképp.

– A zsidóra gondolsz, akit korábban már említettél?

– Igen, Eucharius Silber Franck, a nyomdász. Aki összecsinálta magát a félelemtől, amikor megtudta, hogy Mirandola gróf nemcsak hogy az engedélyem nélkül nyomtatta ki Kilencszáz Tézisét, hanem nyilvános vitára is kívánta bocsátani azokat, a világ összes vallásának egyetemes zsinatán, itt, Rómában, az én, a mi tudtunk nélkül.

A bíboros megint az orra görbületéhez nyúlt, és egészen szűkre húzta össze szemeit.

– Igen, most már világos a terve. Valójában arra használta volna a Kilencszáz Tézis körül rendezett vitát, hogy közben ismertesse a Titkos Téziseit is. És akkor talán már késő lett volna, túl nagy feltűnést keltett volna, kirobbant volna a botrány… De te, mégis hogyan jutottál a birtokába?

– Nekem is megvannak a magam kémei és a magam módszerei. De legalább ezt az aprócska titkot hagyd meg nekem, Rodrigo!

Ince pápa inkább hallgatott a módszerekről, melyek segítségével fia, Franceschetto Mirandola gróf vendéglátójának, de' Rossi bíborosnak az otthonából elhozta az írásokat. Bizonyos magyarázatok nem szükségeltettek szövetségük létrejöttéhez. Borgia bíboros nem is kérdezősködött tovább, de azért mégis támadt némi kétsége az írások valódiságát illetően.

– Nem lehet, hogy csak valamely ellenségünk gyártotta tökéletes hamisítvány?

– Úgy igaz, ahogy Krisztus… de nem, őt inkább hagyjuk ki ebből! Úgy igaz, ahogyan most itt mi ketten beszélgetünk. Mirandola gróf elképzelése tökéletes volt, akárcsak végtelen intellektusa, mely, higgy nekem, valóban rejt valami ördögit!

– Efelől nincs kétségem. És hogy angyaltól vagy ördögtől származnak, nemigen számít. Elmélete oly sebesen terjedne, akár az olajfolt, azért is, mert jól jönne sokaknak, még a mi köreinkben is. És bármely cáfolattal hozakodnánk elő Istenünk védelmében, az olyan volna, mintha egy halálraítélt védelmére kelnénk.

– Ráadásul rengeteg követőre találna Európa-szerte, akik készek lennének bármit elhinni, még azt is, hogy Istent köszvény gyötri, csak hogy romba döntsék a Római egyházat.

– Főleg német földön. Gondolj csak bele, hány nemesnek érdeke, hogy kétségbe vonja hatalmunkat! Ha a Római Szent Birodalom nem létezne többé, a választófejedelmek is mentesülnének a császárnak tett engedelmességi fogadalmuk alól. És a császár, hogy elkerülje a tróntól való megfosztását, inkább velük lépne szövetségre, ellenünk. De most elég is, olvasd tovább, azután majd megbeszéljük, hogyan is akadályozhatjuk meg mindezt.

– Már támadt is egy ötletem, Giovanni, és légy nyugodt, a történelem folyamán Dávid csak egyetlenegyszer volt képes legyőzni Góliátot!