Róma
1486. december 19., kedd, estefelé

VIII. Ince pápa már kibújt vörös köpenyéből, és cobolyprémes vörös selyemsapkáját az őt ábrázoló mellszobor fejére helyezte. Fejfedője nemcsak rangját volt hivatott jelezni, hanem melegen tartotta kopasz fejét is, melyen ősz haja már csak egy vékony sávban nőtt. Egy apród éppen azon igyekezett, hogy feladja rá a finom szövésű, genovai csipkével szegett, kétrétegű selyemöltözékét, amikor belépett az egyik püspöke, akinek szabad bejárása volt a pápai lakosztály bármely szobájába, a nap bármely szakában.

– Szentatyám, fia, Franceschetto sürgősen beszélni kíván méltóságoddal – hadarta el izgatottan.

Ince pápa, aki éppen felemelt karokkal állt, hogy a szolga rá tudja húzni a ruhát, hirtelen visszarántotta karjait. A drága ruha nagyot reccsent a hónaljvarrás magasságában, mire a pápa rettentő dühödt pillantást vetett a szolgára és az alkalmatlankodó püspökre.

– Az a tökelütött gyerek! Vinné el az ördög! Hogy soha nem lehet nyugta a pápának! Mondd neki, hogy várjon a szobámban! A ruhajavítás költségét meg majd levonom a béredből!

Franceschetto magánkívül volt haragjában, továbbra sem volt semmi híre Mirandola grófról. Pedig igazán nem lehet olyan nehéz rátalálni, gazdag ruházata és szőke hajzata elég feltűnő. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy csődöt mondott, de ösztöne azt súgta, hogy mégis valami értékes birtokába jutott, amivel szép összeget csikarhat majd ki atyjától. Továbbá nem adja vissza azt az ötszáz dukátot sem az arezzói vámszedőnek, a felszarvazott Giuliano de' Medicinek. Egy kis szerencsével nem megy tehát kárba a nap.

– Cossa ti veu, fiam?

– Apám, kérem, ne beszéljen genovaiul! Nem értem, és utálom is ezt a nyelvet.

– Áh, nem értesz te semmit se. Mit akarsz? Mi ez a nagy sietség?

– Értesíteni kívántalak arról, hogy elrendeltem Mirandola gróf letartóztatását.

– Micsoda? – kiáltott fel Ince pápa lángvörösre vált arccal. – Hogy merészelted? Ezt csak én tehettem volna meg. És mégis, mely vádak alapján?

– Egy megcsalt férj feljelentése alapján, aki úgyszintén nemes, atyám. Giuliano Mariotto ugyan igen távoli rokona volt csak a firenzei Medicieknek, mégis előszeretettel nevezte magát Lorenzo unokatestvérének. És ami a nemességét illeti, főként a Mirandola család ősi nemességével állítva szembe, nemigen dicsekedhetett vele. Mindazonáltal ötszáz dukát még egy fazekast is nemesi rangra emelne.

A pápa nyomban érdeklődést tanúsított, szenvedélyesen vonzódott ugyanis az ínyenc történetekhez.

Franceschetto apja elé tárta az esetet. De' Medici feljelentette Mirandola grófot, azzal vádolva őt, hogy néhány hónappal korábban elrabolta feleségét, és azt követően vele hált. Több nemes úr vallomása is alátámasztja állítását (akik igazság szerint csupán a parancsát teljesítő pribékek, de ez csak egy apró részlet, elhanyagolható apróság), és saját felesége vallomása is, aki több esetben is bűnbánatot tanúsított, és kész kitartani azon állítása mellett, mely szerint maga a sátán bűvölte meg, és kényszerítette arra, hogy alávesse magát szeretője akaratának. Franceschetto tudta jól, hogy ez is egy óriási hazugság, hiszen Margherita asszony szerelmi szökésének valódi története bejárta egész Itáliát, de az aranypénz csörgésére Franceschetto inkább a felszarvazott férjnek volt hajlandó hinni.

– Atyám, itt nem csupán egy megcsalt nemes úr becsülete forog kockán, hanem valamiféle furcsa boszorkányság gyanúja is fennáll. Helyénvalónak tartottam, hogy azonnal cselekedjek, atyám nevében, már csak azért is, hogy elejét vegyem, hogy az arezzói nemes esetleg az inkvizíciós atyákhoz, és azok világi végrehajtóihoz forduljon. Hiszen tudom, hogy Mirandola ügye milyen közel áll atyám szívéhez.

Ince pápa a díszes, párnázott karosszékbe telepedett, melyben esténként olvasgatni szokott. Az aranyozott karfa faragott angyalarcait fogdosta nagy nyugtalanságában, és ütemesen dobolt lábaival. Fia bámulatos könnyedséggel hazudozott, olyan tökéletesen művelte, hogy szinte érdemes volt mindent elhinni neki. És Franceschetto forrófejűsége talán még jól is jöhet neki. Így végre ismét kihallgathatja majd Mirandolát. Jól tartja majd, gondosan, de mégiscsak úgy, ahogy egy rabot szokás, várván, hogy a vádak beigazolódjanak. Majd úgy fog viselkedni vele, mintha valójában barátok lennének, és ez még inkább felbőszíti majd a grófot, hiszen nincs is rettenetesebb annál, mint amikor az emberrel a saját hóhérja bánik kesztyűs kézzel, aki akár egyik pillanatról a másikra megváltozhat, és azzal együtt változtathat módszerén is. Míg az örömre való várakozás már önmagában öröm, annál nincs rettentőbb kín, mint ha az ember a rosszra kénytelen várni. De valami más is történhetett még, látta fia arcán.

– Igen – felelte. – Mindent értek. Jól cselekedtél. Ha az ördöggel való cinkosság legkisebb gyanúja is felmerül, azon nyomban cselekedni kell. És a gróf helyzetét tekintve előnyösebb, ha a pápa foglalkozik vele, semmint az Inkvizíció.

Most viszont a kevésbé kellemes részlet elmesélése várt Franceschettóra. Lehajtotta fejét, és kezét mellkasához emelte.

– Köszönöm, apám. Ellenben, a gróf sajnos elmenekült, mindazonáltal remélem, hogy még ma estig sikerül fülön csípnünk.

Ince pápa talpra ugrott.

– Elmenekült? És mégis, hogyan sikerülhetett neki? Miféle ügyetlen alakokat küldtél az elfogására?

Franceschetto kardja markolatát piszkálta, és próbálta megőrizni nyugalmát.

– A legkiválóbb embereimet, apám. De a Santo Spirito-templomban, ahová a csapdát állítottuk, egy vadember rejtőzött, egy megveszekedett gyilkos, aki segített neki elmenekülni, nekem meg három emberemet megölte. Vagy talán négyet is.

– És most azért jöttél alkalmatlankodni, hogy legújabb sikertelenségeidről beszámolj nekem?

– Nem, apám – felelt Franceschetto egyszerre sértődött és elégedett arccal. – Az történt ugyanis, hogy miközben üldöztük, a barátjára, a költő Benivienire bukkantunk, aki épp egy fiatal fiúval „mulatott”…

– Csak nem? Ez igaz? Azt mondják, igen elterjedt szokás a mi nagytiszteletű atyáink között is – vigyorgott gúnyosan a szentatya. – Bár én sosem értettem, mit szeretnek benne. Hogyan is lehet vonzóbb egy fiatal fiú, mint egy leány édes huncutsága, és a rajta lévő forró kis rés?

– Magam sem értem, atyám – mondta Franceschetto, és halvány mosolyra húzta száját. – Az alma nem esik messze a fájától. De mégsem ez a legfigyelemreméltóbb felfedezésem…

– Mondd hát tovább! Mire vársz?

– Tudom jól, apám mennyire érdeklődik a gróf írásai és Tézisei iránt…

– Úgy bizony – dörmögte Ince pápa. – Az az alak a pápa helyére áhítozik… az én helyemre!

– Nos hát, nemcsak, hogy rábukkantam Kilencszáz Tézisének számos példányára, melyeket a zsidó nyomdász nyomtatott ki, hanem…

– Hagyd abba a vigyorgást, és mondd már, mit találtál, te semmirekellő fattyú, minden tiszteletem, persze, szegény anyádnak!

– Két kéziratot, apám, melyeket el is hoztam magammal. Azt hiszem, még magánál a grófnál is többet érnek. Itt vannak, tessék.

Ince pápa kivette fia kezéből az alig néhány tucatnyi lapból álló iratköteget. A címlapon kézzel írott, láthatóan többször megvastagított, vörös betűs cím díszelgett.

Ultimae Conclusiones sive Theses Arcanae IC

– Ez meg mi?

– Amennyiben tanítóim, akiket atyám maga választott, nem voltak ostoba szamarak, akkor véleményem szerint azt jelenti, „A végső Kilencvenkilenc Konklúzió, avagy Titkos Tézisek”.

– Még mindig tudok latinul olvasni! Azt akarom megtudni, mik azok a Titkos Tézisek! – dörögte Ince pápa, az öklével verve a karosszék karfáját.

Franceschetto jól tudta, mikor válik veszélyessé az apja haragja, és ez épp egy ilyen pillanat volt. Bűnbánó arckifejezést öltött tehát, ugyanazt, melyet gyerekkorában annyiszor, és ökleit a szájához emelve lehajtotta fejét.

– Az igazat megvallva, azt gondoltam, apám tudja. Egy titkos fiók mélyén találtak rá. Azt hittem, apám kutat utána… és hogy nagy értéket képviselnek, apám számára.

– Még a létezésükről sem tudtam. Képzelem, te már bele is olvastál, igazam van?

– Nem, apám – felelte őszinte hangon. – A címlapot olvastam csupán, és ahogy nekem átadták, én úgy hoztam el apámnak.

– Mutasd csak… micsoda tréfa ez? A lapok össze vannak ragasztva. Mit csináltál velük?

– Én semmit, atyám… a szentséges Szűzanyára esküszöm, hogy így találtam.

Ince pápa próbálta felnyitni a lapokat, de az irat mintha egyetlen összefüggő tömbből állt volna. Megkísérelte egy vékony pengéjű tőrrel, majd a kisujja keskeny körmével szétválasztani az oldalakat, de mindhiába.

– Mit is mondtál, hány példányt hoztál magaddal?

– Kettőt, apám, az egyik az, amelyiket a kezében tart, és ez itt… de úgy tűnik, ez is ugyanúgy össze van ragasztva.

– Hagyd, hozzá ne nyúlj a koszos kezeddel! – kiáltott rá Ince pápa, aki tovább morgott magában: – Titkos Tézisek, annak a tébolyult sátánfajzatnak a legújabb őrült ötlete… hogy vinné el magával az ördög mielőbb! És még össze is ragasztotta a lapokat… épp azért, hogy senki se olvashassa.

– Apám, talán hívathatná Lorenzo testvért, az alkimistát, ő megpróbálhatná felnyitni.

VIII. Ince körülnézett, szeme villámokat szórt.

– Ne beszélj ostobaságokat, Franceschetto, miféle alkimista? Tán elfelejtetted, hogy a Római Szentegyház több mint két évtizede betiltotta az alkímiát?

– Akarom mondani, a kémikust, atyám – helyesbített Franceschetto.

– Ügyes, Franceschetto, ez valóban remek ötlet. Hívd hát ide Lorenzo testvért, a kémikust! Öt percen belül legyen itt!

A testvér hamarosan megérkezett, Franceschetto szinte taszigálta befelé az ajtón, aki látván apja viselkedését, aggódni kezdett, hogy egy fia garast sem tud kicsikarni a felfedezéséből. A szerzetes csuháját számtalan pecsét borította, és több helyütt meg is pörkölődött.

– Testvér, látom, még kövérebb vagy, mint a múltkor, ami arra enged következtetni, hogy túlságosan is megfizetlek, de most végre alkalmad nyílik rá, hogy kamatoztasd tudományodat, hogy én se gondolhassam meg magam. Nézd meg jól ezt a kéziratot, és mondd el, mit gondolsz felőle!

A szerzetes átvette Ince pápától a papírköteget, mélyen meghajolt, felfedve a pápa előtt szembeötlő kopaszságát. Az a kevéske haja, ami megmaradt, vagy megperzselődött, vagy éppen ki tudja, milyen méreg festette harsány színekben virított, míg a feje tetejét természetellenes zöld foltok borították. Az egyik zsebéből vastag nagyítólencsét vett elő, és tanulmányozni kezdte a felettébb furcsa könyvet.

– Firenzei papír – mormolta –, velencei, feltehetően míniumfestékes tinta. De hiszen össze vannak ragasztva a lapjai!

– Derék munka, testvér, látod, hogy mégiscsak ér valamit a tudásod… A semmirekellő mindenedet! Hát persze, hogy össze vannak ragasztva, épp emiatt hívattalak. Szét tudod választani a lapokat?

– Megpróbálom, Szentatyám – felelte, és már indult is, hóna alá csapva az irományt.

– Mégis hová mész, testvér?

– A laboratóriumomba, Szentatyám, ott tartom az eszközeimet és az oldószereimet.

– Ilyesmi eszedbe se jusson. Menj, és hozz ide mindent! A könyv bizony ki nem kerül ebből a szobából.

A szerzetes sietve távozott, hogy azután hamarosan ismét megjelenjen. Az asztalra helyezte az ampulláit és néhány színes rudat, melyek savanykás szagot árasztottak. Franceschetto az ablak alatti lépcsőre telepedett. Tőrével a kandallóból kihalászott bot végét kezdte farigcsálni, és szórakozottan figyelte a szerzetes mozdulatait, arcán fenyegető, gonosz mosollyal. A szerzetes már reszketett és izzadt, felborított egy ampullát, melynek tartalma az asztalra folyt.

– Figyelj oda, te vadember! – kiáltott rá Ince pápa.

Lorenzo testvér egy ronggyal próbálta letisztogatni az asztalt, de közben felsértette a kezét. Nekiállt, hogy az egyik színes rudat vizes keverékben feloldja. A fájdalma azonban nem szűnt, és a kézfeje egyre vörösebb lett. Ince pápa összevonta sűrű szemöldökét a szerzetes mozdulatai láttán, melyek egyre bizonytalanabbakká és erőtlenebbekké váltak.

– Hagyd abba – utasította –, mit csináltál a kezeddel?

– Semmiség, Szentatyám, hálás vagyok a figyelméért, de igazán nincs miért aggódnia.

– Nem miattad aggódom, testvér, hanem a könyv miatt. Mutasd a kezed!

A szerzetes a pápa felé nyújtotta a kezét, aki tágra meresztette szemét. Kezéről cafatokban hámlott a bőr, és élettelenül hullott le róla, alatta már az élő hús látszott. Ince pápa elfintorodott, és elfordította tekintetét a látványtól.

– Tűnj innen, testvér – rendelkezett –, hagyd abba, mielőtt még további kárt is okoznál!

– Szentatyám, én…

Lorenzo testvér már nem tudott a mondata végére érni, merthogy elájult. Franceschetto parancsoló mozdulattal intett két szolgának, hogy takarítsák le az asztalt, és vigyék el a szerzetes testét. Az égő hús szaga valami savanyúval elegyedve terjengett a levegőben.

– Nyissátok ki az ablakokat – parancsolta a pápa –, meg lehet itt fulladni.

– Apám, én úgy gondolom…

– Ne zavarj, és főképp ne gondolj semmit! Tessék, ez a te hibád. Te, nem kell, hogy gondolkodj!

Franceschetto gyűlölettel nézett rá, de Ince pápa nemigen törődött vele. Már hozzászokott ehhez a tekintethez, és az, hogy a saját fia néz így rá, nemigen zaklatta fel.

– Most menj – folytatta –, és küldd ide Cristoforót! Mielőbb itt akarom látni.

– Cristoforót? Hogyhogy? – csodálkozott Franceschetto, de rögtön meg is bánta.

Köztudott volt, hogy Cristoforo Ince pápa kedvenc unokaöccse. És azt is tudta mindenki, hogy a pápa unokaöccsének lenni egyet jelent azzal, hogy az illető a pápa törvénytelen gyermeke. Amikor a kéjsóvár Giovan Battista Cibo, aki akkor még be sem töltötte tizennyolcadik életévét, teherbe ejtette egy bizonyos genovai Perestrello úr kisebbik leányát, apja, Arano szenátor mindent elkövetett, hogy az eset ki ne tudódjék, és fiát a nápolyi udvarba küldte. De ahogy telt az idő, a titkolt gyermek egyre kedvesebb lett a leendő pápa számára, amiatt is, mert külsőleg elképesztő módon hasonlított rá, és mindent megtett, hogy amikor csak lehetett, a közelében tarthassa. Franceschetto, bár az örökösödési előjogai miatt nem aggódott, mégis erős féltékenységgel viseltetett irányában, sőt egyenesen gyűlölte.

A pápa arcán cinikus mosoly futott át.

– Hogy miért akarom, hogy itt legyen? Mert örömömre szolgál, fiam. – Franceschetto nem emlékezett rá, hogy apja bármikor is így nevezte volna, bár semmi atyai nem volt a megszólításban, és sietve távozott is a szobából.

– Várj!

– Igen, apám.

– Mirandola grófnak az a barátja, az a Benivieni, hol van most?

– A Torre di Nona börtönében.

– Rendben. Ügyelj rá, hogy semmi ne történjék vele! Úgy értem, semmi olyan, ami ellenére lenne. Meglásd, hamar szót ért majd a kis cellatársaival. De egy haja szála se görbüljön senki keze által!

Franceschetto sietve meghajolt, és az ajtóhoz lépett.

– Ne feledd, hogy mögötte áll – folytatta Ince pápa, kajánul somolyogva szavai kettős értelmén – Lorenzo de' Medici, aki… rövid időn belül akár az apósod is lehet. Franceschetto, mintha villám sújtotta volna, megfordult, fejét az ajtóba verve.

– Hogy kicsoda?

– Mindent a maga idejében, igen, a maga idejében, ne aggodalmaskodj! Most pedig menj! Cristoforót akarom látni. Mirandola grófot úgyszintén. És ezúttal nehogy kudarcot vallj!