Úton Párizs felé
1487. augusztus 13., hétfőtől

Mirandola grófnak hamarosan lehetősége adódott rá, hogy értékelhesse Valdo és Dado Centesi, a bolognai testvérpár társaságát, akiket Ferruccio fogadott fel mellé, hogy Párizsba kísérjék. Sarzanába érve azt javasolták neki, hogy harci ménjét cserélje erősebb paripára. Bár az új ló nem volt olyan gyors, poroszkáló ügetése mégis kényelmesebb és folyamatosabb haladást biztosított, s ezáltal nagyobb távolságokat tehettek meg. Félreeső utakat és ösvényeket választottak, s késő estére a Fontana Buona völgyébe érkeztek. Egy fogadóban elfogyasztották szerény vacsorájukat, de mielőtt nyugovóra tértek volna, egy fáklya fényénél a kardforgatás művészetét gyakorolták jó fél órán keresztül.

– Filippo Vadi tanítványai vagyunk – mesélték büszkén –, és mesterünk arra tanított bennünket, hogy egyetlen napunkat se hagyjuk úgy eltelni, hogy nem gyakoroltunk.

Átkeltek a hegyeken, Giovanni kérésére elkerülve Genovát, távol akart maradni a Cibobirtokoktól, majd Albenga felé kanyarodtak. Onnan a Savoyai grófok birtoka, Cuneo irányába folytatják az utat. Ez bizonyult a legbiztonságosabb útvonalnak, amelyet kísérői már többször végigjártak nemesek és kereskedők szolgálatában. A gróf kedvesen, de tartózkodóan viselkedett velük, de a második napon nem bírt a kíváncsiságával, és az idősebbnek látszó fiútól nevük eredete felől érdeklődött.

– Apánk bolognai molnárember volt, a maga módján Istenhívő. Engem egy szerzetes után nevezett el Valdónak, aki, ahogy nagy titokban elárulta, még szent is volt. De amikor anyánk egy évre rá belehalt a szülésbe, az öcsémet Dadónak keresztelte, a sors miatt, mely olyan ellenséges volt hozzánk. Úgy tartotta, hogy az idő múlásával a szerencse is fordulhat, akárcsak a kockajátékban.

Inkább filozófus volt, mini molnár – jegyezte meg a gróf.

– Ha filozófus lett volna – vetette közbe Dado és megsarkantyúzva lovát elébük ugratott –, akkor nem akasztották volna fel.

A casottói karthauzi kolostorban éjszakáztak, ahol a barátok örömmel fogadták a fizető nemesembereket. Álmában, mely hamar hatalmába kerítette, Giovanni előtt annyi idő elteltével ismét megjelent a tűzgömb. De ezúttal néma maradt, és a grófnak ébredéskor baljós sejtelmei támadtak. Párizs még messze volt, az Istenanyát kérte hát, hogy védelmezze Ferrucciót és Leonórát, és tartsa maga mellett Margheritát.

Délben lépték át Cuneo falait, s a főtéren rögtön egy hatalmas vásár kellős közepén találták magukat. A pultok mögül cserépedényeket, szövetet árusítottak, fegyvert, lószerszámot, s mindenfajta, ökröknek való felszerelést, valamint minden egyéb eszközt, mely a föld megmunkálásához szükségeltetik. Gyerekcsapatok kapaszkodtak fel a hordókra, és fel-alá görögtek rajtuk, míg mások bottal kezükben karikát kergettek. Minden sarkon pékek és cukrászok magasztalták portékáik kiváló minőségét, a borászok pedig ingyenes borkóstolásra hívták a népet. Artisták és zsonglőrök kápráztatták el ügyességükkel nézőközönségüket, állványokon szökelltek, fagolyóbisokat és bábukat dobáltak a magasba.

Giovanni és két fegyverhordozója leszállt a nyeregből, és lovaikat a többi mellé kötötték; egy pirosba öltözött, fején tollas sapkát viselő törpe felajánlotta, hogy vigyáz rájuk. A katedrális egyik oldalán komédiások egy csoportja tartott előadást éppen, körülöttük nagy csoportosulás támadt. A nevetést hallva ők is közelebb húzódtak, s meglátták, min mulatnak annyira az emberek. A két főszereplő az ifjú francia királyt, illetve Ince pápát alakította. Egy másik, nőnek öltözött komédiás, fel s alá szaladgált a színfalak rejteke és a színpad között, minduntalan elfutva kettejük közt, akik hiába próbálták elkapni. Végül a pápának öltözött komédiásnak sikerült elcsípnie, és miután jól belerúgott a királyba, felhúzta a nőszemély ruháját, letolta a nadrágját, és jól elfenekelte, ott, mindenki szeme láttára. Giovanni mellé, aki inkább meglepve, mint mulatva szemlélte a jelenetet, odalépett egy férfi.

– Nem idevalósiak, ugye? Giovanni egyből óvatossá vált.

– Nem, uram, Firenzéből jövünk.

– Akkor hát ezért vág ilyen arcot! Firenzében a maguk derék Savonarola barátja már rég akasztófára húzta volna ezeket.

– Meglehet, bár Nagy Károly óta az énekmondók és komédiások szabadon kifigurázhatják az uralkodókat, anélkül, hogy az életükért kellene aggódniuk.

– Egyetértek kegyelmeddel, valóban így is kellene, hogy legyen. Ráadásul ma Szűz Mária halálának napját ünnepeljük, azt, hogy a lelke végre békére talált. Ön is tudja: ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek, mint ahogy itt is, látja, nagyban folyik a tánc.

– Örülök, hogy megismerhetem, uram – mondta Mirandola gróf, aki közben kedvet kapott a társalgáshoz –, Giovanni Leone vagyok, és Firenze urainak szolgálatában állok.

Álnevét használta, ugyanazt, melyet a legelső alkalommal is, amikor Rómából menekült. Úgy érezte, szerencsét hoz.

– Moses Albo, én is örülök, hogy megismerhetem. Giovanni meglepődött, és a férfi ezt észrevette.

– Igen – mondta –, zsidó vagyok. Zavarja önt?

– Egyáltalán nem, sok barátom van, aki szintén zsidó származású.

– Én meg abban bízom, hogy új barátokra lelhetek ezen a földön. Apám, aki rabbi volt, egy nap úgy határozott, hogy elhagyja a spanyol földet, amikor én még kisgyermek voltam. Gyűlöltem őt ezért, de ma már azt hiszem, az életemet köszönhetem neki.

– Reméljük, ez így is marad!

– Savoya hercegei igen megértőek vallási és faji kérdésekben, és francia szövetségeseik hasonlóképpen.

Valdo közeledett feléjük. Halkan suttogott.

– Tovább kell mennünk, nehéz út áll még előttünk.

Giovanni a jobbját nyújtotta a férfi felé, aki a valódi nevén mutatkozott be neki.

– Kegyelmed derék ember – mondta. – Shalom, Moses!

– Shalom, messer Leone! Uraságod lelke úgyszintén nyitott a jóra.

Saluzzo őrgrófjainak birtokára gond nélkül bejutottak; köztük és a Savoyai hercegek közt néhány esztendei háborúskodást követően végre létrejött a béke, bár meglehetősen bizonytalan béke, melyet a Francia Királyság készített elő és felügyelt, ugyanis mindkettőt szövetségesének akarta tudni. Bár egyelőre Anna régenst, aki a francia király kormányzója volt, és nagykorúságát még el sem érte, semmiféle érdek nem fűzte Itáliához; e területek elsősorban a kaput jelentették, melyen át egy nap a franciák áthaladhatnak majd, ha a körülmények ezt lehetővé teszik.

Késő délután, miután felkaptattak egy hosszú emelkedőn, ismét keményen próbára téve a lovakat, egy kisvárosba értek, melyen a Pó folyt keresztül. Az ősöreg, de az idő múlásával megszelídült hegyek által körülvett völgyet zord hegycsúcs uralta. Hófehér márványbánya mellett haladtak el, majd Ghisola postaállomásán találtak pihenőhelyre.

– Az ott az úticélunk – mutatott Valdo egy szürke sziklás hegyvonulatra. – Alatta egy kevesek által ismert alagút húzódik, ha arra megyünk, azzal sok időt nyerünk, és elkerüljük a kellemetlen találkozásokat. Mindenütt az őrgrófsági harcokból hazatérő, szétszóródott, szedett-vedett katonaság garázdálkodik. Most, hogy nem kapnak többé fizetséget, bárkit megtámadnak, aki a határon áthalad. De mi arrafelé megyünk majd, a Buco dei Viso'^[15] hasadékán át.

– A lényeg, hogy ne a másik nyílásban végezzük – fűzte hozzá Dado. Valdo sandán pillantott rá, mire Dado hátrébb húzódott, de arcán ott maradt a széles mosoly.

– Bocsásson meg neki, gróf, alig ifjabb nálam, időnként mégis úgy tűnik, mintha az apja volnék.

– Nincs mit megbocsátanom, sőt épp hogy köszönetet kell mondanom neki, amiért tréfáival még a lelkemet is képes kissé felemelni. Dado, várj – kiáltott a fiú után –, mesélni szeretnék neked valamit azzal a lyukkal kapcsolatban, amit emlegettél. Egy toscanai költő sorait idézem.

Dado megtorpant, elcsodálkozott a bizalmas hangon, majd csatlakozott hozzájuk.

– A pokol ördögeiről szól, akik mesterüket üdvözlik e szavakkal. Hallgasd csak: „ S a belső gáton elindulnak útnak; előbb kiöltik káplárukra felöl nyelvüket, hogy ők valamiről tudnak. S az trombitát csinál az alfeléből”^[16] . Ismered-e e verssorokat? Dado szívből jövően kacagott.

– Nem, gróf uram, nem ismerem a verset, de aki írta, valóban nagyszerű költő lehet. Tudja – folytatta még mindig nevetve –, ezek az ördögök a fegyvertársaimra emlékeztetnek. Amikor a hálótermeinkben pihentünk, néhányuk akkorákat eregetett, mintha éppen mozsárágyú dörgött volna valahol. Ha a hátsó felükhöz fáklyát tartottunk volna, lelkemre mondom, a pokol tüze csapott volna ki azokból a lyukakból. Már ha megengedi, gróf úr.

Valdo a fejét csóválta, majd a lovakat az istállóba vezette, személyesen gondoskodva az abrakolásukról. A másnap hosszú lesz, tele akadállyal és veszéllyel. Az ember időnként képes a megbocsátásra, de nem így van ez a hegyekkel.

Átkozott részegség és átkozott livornói almabor! Franceschetto csak másnap estefelé tért magához arra a zajra, amelyet álmában ló nyerítésének vélt. Pedig a különösen erős fújtatás valójában horkolás volt, és egy asszonytól származott, aki olyan hájas volt, akár egy disznó, és az ő ágyában feküdt. Csendben távozott a szobából, lement a lépcsőn s egy mocskos viskóban találta magát, ami hányástól és ürüléktől bűzlött, még erősebben, mint a szoba, ahonnét előjött. Odalent az egyik emberével találkozott össze, pofon vágta és parancsot adott az azonnali indulásra. – Éjjel? – kérdezték többen is.

Akkor értette meg, hogy egy egész napot töltött el teljesen öntudatlan állapotban. Haragja ettől csak fokozódott, s szándékától nem térült el. Majd később alszanak, valamelyik postaállomáson, útban Párizs felé. A gróf egy teljes nap előnyre tett szert.