Firenze
1938. október 19., kedd

Az eltelt nyolc napban Elenát Arcangela ápolta, becézte és védelmezte, még az utcára sem állt ki miatta. Futtatója, akit aggasztott a bevétel visszaesése, egy nap berontott a lakásba, de Arcangela fejbevágta a cipője sarkával, mire a férfi megszelídülve, sűrű bocsánatkérések közepette távozott. Elena ragaszkodott hozzá, hogy a lakbérnek legalább a felét állhassa, de Arcangela erről hallani sem akart.

– Számomra ez egyfajta vakáció – mondta –, másrészt nekem is jólesik, ha gondoskodhatok valakiről.

Zugellel való találkozása óta nem kapott híreket sem felőle, sem Giovanni felől. Arcangela kétszer is elsétált a könyvesbolt előtt, de a vasredőnyöket zárva találta, a címre érkezett posta pedig ott hevert a rács mögött szanaszét. De Giovanni némasága jobban aggasztotta. Ha valóban nem volt képes végrehajtani azt, amire utasították, könnyen meglehet, hogy mindent bevallott. Elena tudatában volt annak, hogy rettentő nehéz helyzetbe került, úgy mondott csődöt, hogy már túl sok mindenről tudott. Bármelyik pillanatban számíthatott rá, hogy megjelenik Zugel, de ezúttal már nem fog egyezkedni, megöli, ebben biztos volt. Ha mások lennének a körülmények, magához venné megtakarított pénzét, és elmenekülne valahová, esetleg Franciaországba vagy Dél-Amerikába. Egy olyan nő, mint ő, bárhol talál valami munkát. De most teljesen más a helyzet, sosem gondolta volna, hogy így érez majd, de bizony be kellett ismernie önmaga előtt, hogy fél. És először gondolt Giovannira másképpen, nem úgy, mint egy bábura, akit a saját tetszése szerint irányíthat, hanem egy olyan férfit látott benne, aki igazán szerette őt. És aki most őmiatta halálos veszedelemben van. Hülye alak. Nyakas és lágyszívű. Érezte, hogy most már ő maga sem olyan erős, mint azelőtt, de nem tehetett semmit; csak elkeseredetten beszelni akart valakivel. Arcangelára gondolt, de nem szívesen keverte volna bele az ügybe az egyetlen embert, aki dacolva a veszéllyel a kezét nyújtotta felé. Ez is a gyengeségét mutatta.

– Kedvesem, túl sokat gondolkodsz. És a gondolatok biz' olyanok, mint a kagyló bőre, ami a gyomrodban maradt. Ki kell löknöd magadból, hánynod kell, meg kell szabadulnod tőle. Megértetted? Itt vagyok melletted és segítek neked.

Elena épp csak rápillantott a tejeskávés bögrére és a még meleg cipóra, s már hányt is.

– Jaj, ne! Nem így értettem! Drága Elenám, te bizony titkolsz előlem valamit. Csak nem babát rejtegetsz a pocakodban?

Ezt akár el is árulhatta neki, úgyhogy így is tett.

– De igen.

– És azé a szégyentelené, aki megvert? És most azt akarja, hogy elvetesd, igaz?

– Igen – hazudta Elena.

– Te viszont meg akarod tartani?

– Igen – felelte őszinte szívvel.

Ő maga sem tudta, miért. A gyermek, akit a méhében hordott, akár Zugelé vagy Giovannié is lehetett. De ezzel nem törődött, most már azt akarta, hogy éljen. Ez lehetett az egyetlen kiút számára, mintha általa az élet egy újabb lehetőséget kínálna, és most már a világ semmi kincséért sem mondott volna le róla, még az élete árán sem.

– Akkor hallgass rám! Azt a gazembert ne is lásd többé! Ismerem a fajtáját, a legroszabb és a legveszélyesebb.

Nem is tudod, mennyire, gondolta Elena.

– Tőlem akár itt is maradhatnál végleg, de nekem vissza kell mennem dolgozni, és ha esetleg rosszul lennél, nem tudnék segíteni. Viszont támadt egy ötletem. Minden rendben lesz, Elenám.

Arcangela megölelte, mintha a gyermeke lenne, s Elenából kitört a felszabadító zokogás, sírt és nevetett egyszerre, könnyeit a lepedő szélével törölgetve.

Alig egy órával később Elena egy gépkocsiban ült egy Arcangelánál jóval fiatalabb és kimondottan jóképű férfival. Napbarnított bőre volt, akár a közismert reklámban szereplő capri szigeti halásznak, és érdeklődéssel szemlélte őt. A Fiat Topolino folyton döccent egyet, és Elena érezte, hogy felfordul a gyomra. Esni kezdett, és az ablaktörlő ütemes mozgása még inkább fokozta hányingerét.

– Asszonyom, jól érzi magát? Álljak meg?

– Nem, köszönöm, nagyon kedves.

– Asszonyom, én egy komoly fiú vagyok, és bocsásson meg, nem szeretnék tolakodó lenni. Nem akarom, hogy rosszat feltételezzen rólam, amiért a minap olyan durva voltam. De tudja, hogy van ez, aggódtam. Nekem nagyon fontos Arcangela, és nem csak… érti, ugye?

– Nem kell bocsánatot kérnie. Sőt inkább én kérem az elnézését. Miattam esett el a bevételtől, s kész vagyok a veszteségét megtéríteni.

– Hová gondol! Asszonyom, kérem, ne sértsen meg! Örülök, hogy segíthetek, és bármi, amit Arcangela kér tőlem, számomra több mint kötelesség. Sőt ha a jövőben bármire is szüksége lenne, segítségre, szívességre vagy valami munkára, nyugodtan menjen csak el a Caffé Napoletanóba, és keresse a Szép Antoniót! A szép én lennék, engedelmével.

– Köszönöm, Antonio – felelte Elena, aki nemigen tudta elképzelni ezt a fiatal fiút Arcangela vőlegényeként. – Nem feledkezem meg róla.

– Egy éven belül saját házat nyitok, talpraesett közvetítőket alkalmazok majd, és attól kezdve Arcangela lesz a háziasszony. A pénztárnál ül majd, és a számlákat vezeti.

Tényleg szerette, a maga módján. És Antonio, azon túl, hogy szép volt, tényleg jóravaló fiúnak tűnt, teljesen más és távoli, de biztosan jobb világban élt, mint ő. Pistoia közelében egy mellékútra kanyarodtak, mely régi villaépületek és hosszú kőfalak közt kanyargott. Elenára ismét rátört a hányinger.

– Megérkeztünk, asszonyom. A bejáratot ott találja a kanyar mögött. Én jobb, ha nem mutatkozom, gondolom, megérti. Tartsa meg az esernyőt emlékbe! És vigyázzon magára!

Elena még egyszer köszönetet mondott, és óvatosan, hogy meg ne csússzon, arra ment, amerre Antonio mutatta. De a kocsi, mely közben már elindult, visszatolatott mellé.

– Asszonyom – mondta –, Antonio Bello bármiben a rendelkezésére áll.

A magas fakaput szív alakú faragás díszítette, oldalán vasból öntött harang lógott; Elena várt egy pillanatig, majd határozottan megrántotta a zsinórt. Kisvártatva egy fiatal apáca nyitott neki ajtót. Elena hatalmas kalapot viselő, talpig díszbe öltözött, tekintélyes alak megjelenésére számított. Aki előtte állt, ellenben csak egy főkötőt viselt és egy fehér kötényt világoskék apácaruhája fölött, mely épp csak a térde alá ért.

– Mi a baj, kedves? – kérdezte. – Eltévedtél?

Elena nyelt egyet, mielőtt válaszolt volna.

– Bizonyos értelemben igen, anyám.

– De ne szólíts, kérlek, anyámnak, Camilla nővér vagyok, és hamarosan épp úgy elázom, mint te. Gyere hát beljebb, éppen most ültünk asztalhoz.

A nővér bezárta a kaput, és karon fogta, majd rögtön nővére gyermekeiről kezdett áradozni és a szüleiről, akik minden vasárnap eljönnek meglátogatni őt. Amint Elena belépett az előtérbe, és meglátta Krisztus szobrát, kezében a vérző szívvel, hirtelen elsötétült előtte a világ, és teljes súlyával az apáca karjai közé ájult.