Vincennes, Firenze, Róma
1487. október 3., szerdától
Giovanni Pico, Mirandola ura és Concordia grófja már több mint egy hónapja raboskodott Savoyai Fülöp, bresse-i gróf kastélyában. Volt ugyan egy apródja, aki minden szükségletéről gondoskodott, és mondhatni, a vincennes-i erőd őrbástyájának teljes legfelső szintjét lakta, de onnan ki nem léphetett. Az ablakból figyelte a katonákat és szolgákat, akik mindennapi teendőiket végezték, az őrséget, az élelem és a bútorok behordását, a katonai szertartásokat, s nagy ritkán egy-egy ünnepséget is, melynek hangjai alig jutottak el hozzá. Azokon a napokon, melyeken tiszta volt a levegő, tekintetével a messzi Párizs háztetőit kereste. Csak igen ritka alkalmakkor engedélyezték számára, hogy a nyitott teraszon sétálgasson, odaföntről minden irányból határtalan, változatos kilátás tárult elébe. Az erdők zöldje és sárgája, a házak elmosódó szürkesége, a lenyugvó Nap vöröse, az éjszaka világos- és sötétkékje s a környező várfalak fehérje.
Nemes fogvatartója, Fülöp herceg még nem mutatkozott és üzenetet sem juttatott el hozzá. Giovanni ellenben két levelet is írt, számítva rá, hogy útközben esetleg elfoghatják azokat; egyet Ferrucciónak és Leonórának, fiesolei villájába címezve, egyet pedig Pitti bankárnak, a Mediciek nagy riválisának. Az első, derűs hangvételű levelében csupán hírt adott magáról, de Ferruccio bizonyos mondataiból érteni fogja, milyen helyzetbe került. A másikban pénzbeli előleget kért birtokai soron következő gyümölcsszüretelési munkálataira, hogy fedezni tudja a költségeket, ahogy írta, Vincennes várában való tartózkodásának ideje alatt is. Pitti nyomban eldicsekszik majd a kéréssel, és Lorenzo de' Medici biztosan megsejti, hogy valami különös dolog áll a háttérben.
Franceschettóról csupán annyit tudott, hogy az útjuk során mindvégig megkötözve tartották, folyton gúnyolták és nevetség tárgyává tették, ő pedig lázongás s egyetlen szó nélkül tűrte. A várakozó szorongással eltöltött első két hét után Giovanni ismét nekifogott az írásnak. Hiányoztak neki a szövegek, a könyvek, melyeket annyira szeretett, de mint általában, emlékezete ezúttal is a segítségére sietett. Visszagondolt tanulmányaira, a kezdeti időszakra, mely Tézisei születését megelőzte, próbálta megérteni, vajon hová vezethet el a mágia útja, mely olyannyira eltér a megismerés folyamatától, mely őt mindeddig vezérelte, tragédiák és gyász közepette. Elméletét meg nem hazudtolva, kényszeres tétlensége közepette maga elé képzelte egy mágus alakját, aki, akárcsak ő, megismeri egyfelől a természetet vezérlő törvényeket, másfelől képes előnyére fordítani ezen ismereteket. De az időt még így sem tudta kellőképpen elütni, érezte minden egyes óra lassú múlását.
Az első olajsajtolást követő napon, amelyet odaföntről szemlélt, miközben tomboló vihar ostromolta a bástya falait, egy császári követet látott közeledni, akinek harsonaszó jelezte jöttét. VIII. Károly címeres zászlaja lengett minden ablakban, még az övéiben is, kék mezőben liliomok. Az inasok épp akkor szolgálták fel számára a vacsorát, bőségesen hoztak bort és vizet is. Átnyújtották a forró edényeket a szobaszolgának, aki megterített. Ezúttal a szolga csaknem a földig hajolt, majd egy magas, gazdagon hímzett kék köntöst viselő férfi intett neki, hogy távozzon. A férfi magas homloka még feltűnőbbé tette kezdődő kopaszságát, vastag, húsos száját szorosan összezárva tartotta, s világos malacszemei voltak. Megállt szemközt Giovannival, mintha a köszönésére várna, tartása nemes volt, akárcsak külseje.
– Bízom benne, hogy egy nap majd megbocsát nekem, gróf úr. És azt is remélem, hogy semmiben nem szenvedett hiányt ez idő alatt.
– A szabadság a legdrágább tulajdon. Ami a többit illeti, gondolom, kémei már mindenről beszámoltak. Mint ahogyan azt is feltételezem, hogy Bresse-i Fülöppel állok szemközt.
– Fegyverviselő férfi vagyok, gróf úr, nem tudós tollforgató, mint méltóságod – szavaiban Giovanni enyhe megvetést érzett. – Mindent, amit az életben elértem, azt súlyos áron szereztem meg. Ismerem a rabságot is, és higgyen nekem, cseppet sem hasonlít arra, melyről méltóságod panaszkodik.
Giovanni könnyedén meghajolt, semmi értelmét nem látta a további vitának.
– Szerény vacsorát készíttettem elő kettőnk számára, de óvatosságból idefenn fogjuk elkölteni, ha nincs ellenére. Az asztalnál majd alkalom nyílik rá, hogy egynémely dolgot elmagyarázzak, és válaszolok, amennyiben tudok, a kérdéseire.
Néhány perc elteltével készen állt a vacsora, mely semmiben nem különbözött attól, amihez Fülöp szokva volt; a herceg egyáltalán nem volt híve a tivornyázásnak. És valóban, alig néhány perc leforgása alatt végzett is vele, s a szolgák ugyanilyen gyorsasággal szedték le az asztalt, Giovanni épp csak belekóstolt az ételbe. Csupán egy boroskancsó maradt előttük, benne sötét likőrborral, s Bresse grófja bőségesen töltött magának belőle.
– Mirandola grófja, méltóságod igen közkedvelt férfiú, merem állítani, hogy számos ellensége és barátja is van.
– Attól tartok, az előbbiek többen vannak. És ön? Vajon melyik csoporthoz tartozik?
– Sem az egyikhez, sem a másikhoz. Közömbös számomra, ha tudni kívánja. Mindazonáltal az, amit tettem, pillanatnyilag az ön érdekeit szolgálja.
Giovanni nem értette a szavait, de úgy határozott, hogy békülékenyebben fog viselkedni. Bresse grófja volt az egyetlen, aki a számára fontos kérdéseket illetően magyarázattal szolgálhatott.
– A férfi, aki az Isten Erdejében vívott rövid összecsapás során fogságunkba esett, valóban VIII. Ince fia, de erről a gróf úr már úgyis tudott. A méltóságod elfogására irányuló kísérlete több emberem életébe került.
– Emiatt, úgy érzem, köszönettel tartozom, gróf úr.
– Sokkal többel tartozik nekem, de mindent a maga idejében. A pápa rendkívüli árat fizetett nekünk a fiáért, de a dupláját kínálta arra az esetre, ha vele együtt méltóságodat is az egyház kebelére vezéreljük. Könyörögtek, jó tanácsokat osztogattak, fenyegettek.
– Mindazonáltal még mindig itt vagyok, mint… vendég. Ennek bizonyosan oka van.
– Pontosan. Éppen ezért feltennék egy kérdést, gróf úr, melyre, becsületére kérem, feleljen! Mely okból tartott Párizsba?
– A párizsi egyetemen kívántam vitára bocsátani Téziseimet. Amit Rómában nem tehettem meg.
– És amennyiben szabadon távozhatna már holnap, továbbra is Párizsba szándékozna menni?
– Ez életem célja, a küldetésem. Nem létezik számomra más.
Giovanni felállt ültéből.
– Teljes életemet a tanulásnak szenteltem. S emiatt mindenemet elveszítettem, a szerelmemet és a fiatalságomat is. A megismerés felé vezető utamat halottak szegélyezik, és most készen állok, hogy szembenézzek akár a saját halálommal is.
– Ilyesfajta választól tartottam, és mindazok alapján, amiket méltóságodról hallottam, meg kell mondanom, számítottam is rá. Gróf úr, kérem, üljön le, és hallgasson végig! Anna úrasszony, a Francia Királyság kormányzója két tűz közé került. Az egyik oldalról a pápa gyötri azzal, hogy méltóságod fejét követeli tőle, a másik oldalról Lorenzo de' Medici zsarolja, hiszen kölcsönei híján a királyság összeomlana. Végül megegyezésre jutottak, ahogyan azt a diplomácia törvényei elvárják. Ha méltóságod lemond a Párizsban való felszólalásról, sértetlenül visszatérhet Firenzébe, és szabadon tehet bármit, csupán a Téziseit nem kísérelheti meg nyilvánosságra hozni többé. Mert azok, így mondták nekem, veszélyeztetik minden létező királyság békéjét, a földön és az égben egyaránt. Én magam nem tudom, miről beszélnek, de olybá tűnik, még az Antikrisztus sem merészelt olyasmire gondolni, melyet méltóságod egyenesen írásba foglalt.
Giovanni hirtelen rettenetesen öregnek érezte magát. Becsukta szemét és látta, ahogy a tűzgömb haldoklik benne. Mint amikor a lélek kész elhagyni a testet, s a test hirtelen, még egy kis időre felélénkül, mintha felszabadulna minden kín alól, ő is azt érezte, hogy minden súly és fáradság lehullik róla, és elhatalmasodik benne az üresség.
– Holnap útra kel Firenzébe – folytatta a Savoyai gróf. Olyan kíséretet kap maga mellé, melyet még az angol hadseregnek sem lenne bátorsága megtámadni. Ég áldja, gróf úr! Ha valaha is újra hallom a nevét, attól tartok, az a halálhírével együtt jut majd el hozzám, amennyiben az előbb következik be, mint az enyém.
Hideg volt Firenzében és hetek óta szünet nélkül esett. Majd San Martino felett végre oszladozni kezdtek a fellegek. Az Arno felduzzadt, több bárka elszabadult, s a folyó magával sodorta őket a völgybe, az Ombrone folyó torkolatáig; itt az uszadékfáknak ütközve egymásra halmozódtak, melyeket Pistoia folyója ragadott magával, és most óriás gátat alkottak. A földeket elárasztotta a víz, az iszapos áradat lerombolta a majorságokat és tanyákat, ezernyi jószágot sodorva magával. Az eső elálltával a felpuffadt tetemek lassan a felszínre kerültek, és máris patkányok hada lepte el őket. Az emberek tudták, hogy amint a patkányok nagy tömegei megjelennek, a pestis is hamarosan felüti fejét házaik közt. Pistoia lesz az első, azután a szomszédos városok következnek majd. A firenzei várőrség kapitánya már minden lehetséges óvintézkedést megtett, a város kapuit is bezárta. Odabenn eluralkodott a rettegés, aki elköhintette magát, vagy csak egyszerűen rossz közérzettel küszködött, még ha csak a hideg miatt is, azt az a veszély fenyegette, hogy betegnek nyilvánítják és a leprakórházba szállítják, ahol azután még az egészségesek is megbetegedtek.
A francia sereg egyenesen Fiesoléba vonult, egészen a villa épületéig, ahonnan Giovanni Pico, Mirandola grófja a tavasz első napjaiban reménységgel telve indult el útjára. Ferruccio és Leonóra várta.
Két nappal később, november 14-én Rómában, VIII. Ince pápa odanyomta pecsétjét Miksa császár pecsétje mellé, mellyel véget vetettek a Velencei Köztársaság és a nagy hatalmú Tiroli Grófság közt dúló háborúnak. Ince pápa megerősödött tekintéllyel került ki az ügyből, miközben kínzó vérbaja enyhülni látszott. E két történéssel Rodrigo Borgia egyáltalán nem volt elégedett, nem szívelte a Habsburgok és a pápa közt újonnan létrejött szövetséget, és még kevésbé örült az Ince egészségéről érkező híreknek. Az a szifiliszes a mihaszna Franceschetto életét választotta Mirandola gróf helyett! Lorenzo de' Medici úgy rászedte, mint egy kisgyermeket.
Vigaszt csak a boszorkányok, bábaasszonyok és varázslónők jelentettek számára. Itálián kívül spanyol és német földről is megnyugtató hírek jutottak el hozzá. Minél több nőt ítéltek el, kínoztak meg és küldtek máglyára, annál több új bukkant elő. Német földön a szorgos nyomdák a Malleus Maleficarum több mint harmincezer példányát nyomtatták ki. A kolostorokban bírók és inkvizítorok versengtek azon, hogy felismerjék és kiirtsák a gonoszt, aki minden női hasadékot arra használ, hogy abban lakozzék. Csupán Val di Fiemme környékén a tűz több mint háromszáz lelket szabadított fel. Egy titokzatos Bon Fogó Asszony létezését is felfedték, akiről azt tartották, hogy a sátán hitvese, és hogy férjével együtt megkörnyékezett és rosszra csábított még néhány klauzúrában élő apácát is. Két kolostor esetében nem is bizonyult elegendőnek csupán egyes személyek kivégzése, hanem az egész építményt fel kellett gyújtani és porig kellett égetni.
A bíboros élvezte ezt a nagy lendületet: a nagy hatalommal bíró Bon Fogó Asszony igencsak hasonlított a Nagy Anyára, még ha tiltva is volt e név kiejtése. Elégedettnek mondhatta tehát magát, politikája nyomán kevesebb mint egy esztendő alatt megtízszereződött a halálbüntetések, és következésképpen a máglyán való nyilvános megégetések száma. Tudta jól, hogy sok nagytiszteletű atya jócskán túllépte a vizsgálat és kínvallatás szükséges határait, és hogy egyik-másik elítélt társaságában a legtiltotabb gyönyöröket élvezték. De ahhoz, hogy az ember legyőzhesse a rosszat, előtte ki kell ismernie jó alaposan.
Miközben ujjait nyalogatta, asszonyát figyelte, aki a fiatalság mohó étvágyával kortyolta éppen a húslevest. Hamarosan az ajkain érzi majd a zamatát. Az ördögbe Ince pápával, az Istenanyával, Giovanni Picóval és minden egyébbel! Minderre holnap is ráér gondolni.