Lugano
1938. október 18., hétfő

Mindenütt emberek járkáltak a folyosókon, a fémrácsok közt, kifogástalan, sötétkék egyenruhában. A hideg fényű neoncső szüntelen zúgása mindenhová elhallatszott, mintha áthatolhatatlan függönyként kívánt volna minden egyéb zajt kívül rekeszteni. Akárcsak egy börtönben, a páncélterem minden alkalmazottja egy kulcsot őrzött magánál, és bárki is akart eljutni a biztonsági szekrényekhez, annak előtte szigorú ellenőrzésen kellett átesnie. De Mola több ízben is aláírta a különböző papírjain szereplő nevét. Gond nélkül megfelelt a három kérdésre, melyek de Martini nagyiparos személyazonosságának legvégső ellenőrzésére szolgáltak. Miután végre átléphetett az utolsó kapun is, egy fegyveres őr lekísérte a lépcsőn, mely mélyen a föld alá vezetett. Végül egy hatalmas terembe jutottak, melynek padlózata, falai és mennyezete egyaránt sötétvörösre volt festve. Miután átléptek a sokadik rácson, végre a belső trezor kapujához értek, melyen a három kulcs, a Svájci Bankszövetkezet szimbóluma díszelgett. A Vatikánnak csak két kulcsa volt. A kör alakú bejáraton még egy vitruviusi, négy méter magas férfi is gond nélkül átléphetett volna, a kékkel futtatott, sötétített acél pedig olyan vastag volt, hogy már a látványa is elvette volna a betörők kedvét bármiféle behatolási kísérlettől. Az őr intésére az elektromos kapu mögött álló egyik alkalmazott meghúzott egy kart, mire a fémes zaj végre megszűnt. Üdvözölte őket, kinyitotta a rácsot, majd azonnal vissza is zárta, kívül rekesztve az őrt is.

– Megmutatná a kulcsát, kérem?

Giacomo némán engedelmeskedett. Az ajtó kinyílt, odabentről meleg fény áradt. Az alkalmazott előtte lépett be, úgy tartva kezében a kulcsot, mintha gyertya lenne, s szeráfi ábrázatával úgy festett, mintha ő maga lenne a paradicsom egyik angyala, aki azért jött, hogy Isten színe elé vezesse. Giacomo keze remegett, amikor a biztonsági szekrény zárjába illesztette a kulcsot: hány év telt el azóta, hogy utoljára láthatta titkos tartalmát? De akkor, ott hirtelen semmire sem emlékezett, csak arra, hogy azért jött, hogy magához vegye a könyvet. Az Ómega számára most már, Olaszországgal közös határa miatt, a semleges Svájc sem volt többé biztos hely. S most a könyvnek, mint gyermeknek az anyaméhből a bölcső felé, veszedelmes, hosszú és kockázatos utat kell megtennie. Az Ómega szabályai szerinti szükséges rossz esete állt elő, és e ténnyel ő maga is egyetértett. A szabadság és a demokrácia hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a Népszövetség terve is született, biztonságban lesz.

Amikor magára maradt, felnyitotta a szekrényt. A fekete bőrkötés a kéziratot rejtette, melyet Giovanni Pico, Mirandola grófja csaknem ötszáz évvel azelőtt az ő egyik felmenőjére bízott. A de Molák azóta őrzik szüntelenül, ezernyi más kötet közé rejtve, ólomdobozban pincébe falazva, mit sem sejtő apátokra bízva a felvilágosodás évszázadainak háborúi idején, és végül a leghíresebb bankárok páncélszekrényeinek mélyére rejtve. A Rotschildek, a Nathanok, a Myliusok, a Lombardok, a Pictetek, Angliában, Franciaországban és Németországban; a Ghiók Olaszországban, és még a Camondók is Törökországban, az Ultimae Conclusiones Sive Theses Arcanae IC, a Kilencvenkilenc Titkos Tézist rejtegették a világ szeme elől. Miközben a többi kilencszáz ismertté vált mindenki számára, a filozófusok és a teológusok érdeklődését eltérő mértékben felkeltve.

De Mola hirtelen hátrafordult. Egy árnyékot észlelt a szeme sarkából, bár talán csak a képzelete játszott vele. Megdermedt s fülét hegyezte, de az egyetlen zaj, amelyet észlelt, az elektromos kapu megnyugtató duruzsolása volt. Egy pillanattal később éles fájdalom hasított a koponyájába, majd hirtelen a legmélyebb sötétségbe zuhant. Egy fényes, fekete hajú férfi, pikkelysömörtől beteg kezével elkapta a hónaljánál, hogy el ne essen, és óvatosan a földre fektette. Az alkalmazott két tompa ütés hangjára lett figyelmes, nyomban felpattant hát helyéről. Nem volt ilyesfajta színjátékokhoz szokva, de kénytelen volt erőt venni magán.

– Schnell! – szólt rá halkan a férfi. – Keine Furcht. Ich habe ihn nicht getötet.

Ő maga is tudta, hogy az áldozat nem halt meg, de ettől még ugyanúgy félt. Miközben a férfi egy bőr utazótáskába süllyesztette a kéziratot, egyéb papírokkal együtt, az alkalmazott próbálta de Molát ülő helyzetbe emelni. De a másik intett neki, hogy hagyja csak úgy, ahogy van.

– Sind Sie bereit?

– Ja, Herr Zugel, készen állok – suttogta az alkalmazott.

Igen, készen állt, tudta jól, hogy mit kell tennie. A húszezer német márkából tökéletesen megértette.

Zugel mosolygott megnyugtatásképpen, miközben elővette kedvenc pisztolyát, egy kilenc kaliberes, hangtompítós Berettát. A férfi hátához nyomta, aki ösztönösen felemelte kezeit, miközben a rács felé indult. Kikapcsolta az áramot, és ideges mozdulatokkal kinyitotta a kaput. Az őr azonnal a pisztolytáskájához kapta a kezét.

– Állj – figyelmeztette Zugel hibátlan olaszsággal –, vagy megölöm, és azután mi ketten egyezkedünk majd. Fogd meg a pisztolyt a bal kezed két ujjával – utasította –, és tedd a földre! Most rögtön.

Zugel az alkalmazott halántékához emelte a fegyvert, és azzal egyidejűleg az ütőszeget is felemelte. Az őr egy pillanatnyi habozás után úgy tett, ahogy parancsolták neki.

– Rúgd felém a fegyvert és lépj el mellőle! Lassan!

Zugel utasításai higgadtan, pontosan hangzottak el. Az őr megértette, hogy profival van dolga. Zugel lehajolt, hogy felvegye a földről a fegyvert, miközben a hangtompító csövét az alkalmazott hátsó feléhez nyomta. Majd, ahogy megbeszélték, leütötte a pisztolya agyával.

– Most kísérj a kijárathoz! Egy rossz mozdulat és megöllek! Nem félek, és nincs semmi vesztenivalóm.

Nem mondott igazat. A hóna alatt szorított táska a gazdagságot rejtette számára, a Reich nagykutyáinak elismerését és csodálatát. Személyesen Himmler öleli majd magához, és talán még a Fekete Lovagok soraiba is felveszi. De most ki kell kerülnie innen, és már tudta is, hogyan csinálja. Az első kapunál minden simán ment; az őr, miután kinyitotta előtte a kaput, maga alá vizelt a rá szegeződő pisztoly láttán, tán még azt sem vette észre, amikor meghalt. Egyetlen lövés a homloka közepébe. A következő őr menekülni próbált, de a lábát ért lövés megállította, még mielőtt a riasztót beindíthatta volna. Vérezve, a fenyegetően rá szegeződő fegyver csöve láttán kénytelen volt visszafordulni és kinyitni a kaput. Zugel közelről lőtt a két szeme közé. A harmadik, utolsó kapunál már biztosra akart menni. Tarkón lőtte a fegyveres őrt, aki úgy zuhant a földre, mint egy zsák, az őt kísérő őr tágra nyílt szeme előtt.

– Nyisd ki a kaput, vagy megöllek!

A férfi végrehajtotta az utasítást, és még mindig felemelt kezekkel állt, amikor Zugel egy lövéssel mondott neki köszönetet, a lövedék a torkán keresztül a koponyájáig hatolt, majd a mennyezetbe fúródott, csonttörmelékkel és valami szürke anyaggal együtt. Ezután nyugodtan átsétált a tágas termen, kilépett a bank épületéből, mélyet lélegzett, és a hosszan elnyúló tó felé vette az irányt, ahol DKW F7-ese várta. A következő kocsija egy Mercedes lesz, az a típus, melyet mindnél jobban kedvel, egy 500 K. Azzal minden nőt megszerezhet magának, akit csak akar, tán még egy olyan színésznőt is, mint amilyen Magda Schneider, aki nagyvilági dámaként előadott áriáival a legvadabb gondolatokat ébresztette fel benne.

De Mola kinyitotta a szemét, de a tarkójába hasító fájdalom nyomán azonnal visszazárta. Majd mégis újra kinyitotta: a földön hevert, fölötte a páncélszekrény. Felvette a földről a szemüvegét, és az orrára tette. A páncélszekrénybe nézett, de a könyv nem volt ott. Meglátta a rács mellett, a földön fekvő alkalmazottat, akinek sötétvörös vér patakzott a fejéből. Végigrohant a folyosókon, átlépve a földön heverő holttesteket. Négy halottat számolt, míg felért az előcsarnokba. Körbenézett, felhajtotta esőkabátja gallérját és kilépett az ajtón. Az első széllökésre megborzongott, s testére fagyott az izzadság. Egy gépkocsi húzott el mellette, nem törődve a piros jelzéssel, ő pedig ösztönösen megjegyezte a rendszámát. A móló közelében, ahonnan a turistahajók indulnak, talált egy nyilvános telefonfülkét. Amikor a központos kapcsolta a kért számot, mélyet lélegzett, ami erőt adott neki ahhoz, hogy meg tudjon szólalni.

– Ómega, hat, hat, hat.

A vonal túlsó vége néma maradt.

– Ismételd meg, kérlek!

– Ómega, hat, hat, hat.

– Rendben, Gábriel keresni fog, maradj ott, ahol vagy!