Róma
1487. március 5., hétfő

Ki az a lovag? – Melyik, báró uram? – kérdezte Mellini jegyző, anélkül hogy felnézett volna az írásból. – Ha nem néz oda… – szólt erre ingerülten az öreg Frangepán. – Az a magas férfi odalenn, fekete ruhában és piros sapkában.

A jegyző sóhajtott, finoman az asztalra helyezte tollát, megtisztogatta a tintától, bezárta a tintatartó fedelét, levette orráról az okulárét és végre a megjelölt irányba nézett.

– Melyik, báró úr, az a kecskeszakállas?

– Igen, ő, még sosem láttam azelőtt, pedig az arca ismerősnek tűnik. A jegyző figyelmesen szemlélte. Puritán öltözetéből ítélve nem a római nemességhez tartozott. De kereskedő sem lehetett, mert a nyakában lógó láncát és hüvelykujján a rubintos gyűrűjét – más ékszert nem is hordott – természetesen viselte. A jegyző végighordozta tekintetét a Lateráni bazilika hatalmas kihallgatótermén, hogy lássa, vajon kihez tartozhat az a férfi, s a fejét csóválta.

– Attól tartok, nem szolgálhatok információval, báró uram.

– Azt beszélik, hogy ezekben a napokban – súgta a fülébe a nemes Frangepán uraság – érkezett Rómába Corvin Mátyás fia.

– Aki Magyarország királya?

– Igen, és lehet, hogy ő a herceg, és azért jött, hogy a nagy török Szultán elleni szövetségről tárgyaljon a Szentatyával. Vagy tán a követe lehet?

Az előttük ülő dominikánus szerzetes hátratolta csuklyáját, megfordult, és összeráncolt homlokkal csendre intette őket.

Ferruccio érezte, hogy figyelik, tudta, hogy a teremben róla sustorognak. Ha valaki ránézett, annak állta a tekintetét, de nem kihívóan, inkább barátságosan nézett vissza rá. Egyre csak mosolygott erre-arra, a tiszteletteljes üdvözlő fejbólintásokra felelvén, de egy szót sem szólt, tovább táplálva a gyanút, hogy külföldről érkezett.

A mellette álló hölgy egyre a fülébe suttogott, és bár senki nem hallotta, mit mond, mégis mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi külföldi, és a hölgy azon igyekszik, hogy az ő nyelvén magyarázza el neki, mi is történik körülötte. Fekete ruhája, egyszerű gyöngysorral összefogott, szerény hajviselete azt sejtette, hogy nemes özvegyasszony, de még így is szembetűnő volt szépsége és zsenge fiatalsága.

Leonórának tágra nyílt a szeme a csodálkozástól, amikor betoppant hozzá de Mola lovag, még ugyanazon a napon, amikor a könyveket elégették. Éppen azon tűnődött, miképpen is értesíthetné Ferrucciót, amikor az megjelent előtte, mint egy általa megidézett angyal vagy démon. Beszámolt neki a pápa fiának és Medici Magdalénának a Szent Péter-bazilikában megrendezett fényűző esküvőjéről, melyet távolról figyelt. Arról, hogy az esküvőt ünnepségsorozat követte Róma-szerte, melyhez foghatót a császárság kora óta nem látott a város. Azt is elmondta neki, hogy a nép Borgia bíboros egyre erősödő befolyásáról suttog, immáron mindenki csak geminus Innocentiiként, azaz a pápa ikertestvéreként emlegeti. Mesélt a könyvek elégetéséről, és arról, hogy Giovanni Pico neve most már összefonódott a többi eretnekével. Ám úgy tűnt, de Mola már mindenről értesült. Leonóra már azon sem csodálkozott, amikor Ferruccio egy gazdagon hímzett, szépséges fekete ruhát nyújtott át neki, és megkérte, hogy kísérje el a Lateráni bazilikába. Egy nemes házaspár észrevétlenebbül vegyülhet el a Pápai Testület ítélethozatalára összegyűlt patríciusok tömegében. Ott majd végre személyesen hallhatják a Giovanni Pico Kilencszáz Tézisével kapcsolatos vádakat, és azok alapján megítélhetik, mely veszélyek leselkednek a grófra.

Egy hírnök jelentette be a testület érkezését. A teológusok bevonultak a terembe, ahol egy óriási faasztal várt rájuk tizenöt székkel; a tömeg tiszteletteljesen felállt. Sokuk a dominikánusok csuháját viselte, ők voltak a legharcosabbak és a legveszélyesebbek. Ferruccio nyomban felfedezte köztük Pedro García atyát, Ales püspökét, Rodrigo Borgia káplánját, az albigensek vérszomjas üldözőjét, ő ült az asztalfőre, és ő szólalt meg elsőként.

– Az Atya, a Fiú és a Szentlélek – minden jelenlévő keresztet vetett – és Őszentsége, VIII. Ince pápa nevében. Az isteni kegyelem jóvoltából összegyűlt testület azért hívatott létre, hogy megvizsgálja a kiváló Giovanni Pico, Mirandola és Concordia grófjának kilencszáz konklúzióját. Az itt összegyűlt jó atyák akaratából, akik elolvasták, tanulmányozták és megvitatták a fent nevezett tézisek tartalmát, közben nem pihentek, ételt, italt nem vettek magukhoz, csakis imádkoztak a mindenható hatalmas Istenhez, hogy részesítse őket abban a kegyelemben, hogy állhatatos munkájuk eredményeképpen, derűs és tiszta lélekkel eltelve hozhassanak ítéletet; a Szentlélek, a Római Szentegyház, az összes szentek, az arkangyalok, a kerubok és szeráfok közbenjárása nyomán, akik távol tartották az ördögi kísértést és a sötétség urának, a sátánnak démoni sugallatait, a testület döntést hozott.

– Végre – súgta Ferruccio Leonóra fülébe, aki kénytelen volt a szája elé emelt fátyol mögé rejteni mosolyát.

– Hamis – dörögte Pedro García –, téves és eretnek az a tézis, amely szerint Krisztus lelke nem szállt a poklokra. Továbbá hamis, téves és eretnek az a tézis, mely szerint a halálos bűn nem büntethető örök kárhozattal; szembeszegül a szokással, botrányos és sérti az istenhívő lelkét, ha azt hallja, hogy nem szükséges a keresztet imádnia; hamis, téves és eretnek az a tézis, mely szerint egy tudomány sem nyújthat alaposabb bizonyságot számunkra Krisztus isteni természetét illetően, mint a természetmágia és a Kabbala. Továbbá botrányos és szembehelyezkedik az egyház álláspontjával…

A jelenlévők között sokan ültek lehajtott fejjel, de nem vallásos buzgalmuk folytán, hanem a hosszú szónoklat keltette halálos unalomtól. García püspök zsoltárénekléshez szokott, panaszos hangja elálmosította a hallgatóságot, de néha felemelte hangját, amint egy különösképpen kényes témába kezdett. Ilyenkor tragikus vagy éppen győzedelmes hangszínre váltott, élesen figyelmeztetve a jelenlévőket a hit és az Istenbe vetett bizalom fontosságára, de beszédével csak az álmos elmét ébresztette fel, s nem a bűntudatot.

Ferruccio lovagiasan karját nyújtotta Leonórának, aki meglepő kellemmel karolt belé. Kiléptek a Lateráni bazilika épületéből, és a via Appia felé sétáltak, majd egy félreeső keresztutca, a régi via Veio felé kanyarodtak, Ferruccio itt bérelt ki egy lakást. Leonóra jó szívvel fogadta kísérője figyelmességét, de tartott is tőle. Más körülmények között, egy más alkalommal boldogan fogadta volna, ha egy ilyen lovag magával hívja, hogy néhány kellemes órát szerezzen neki. Meglehet, gyakran visszautasította olyan férfiak társaságát, akik túlontúl gorombának tűntek, de az éhség és a szükség nem engedte, hogy túl sokat foglalkozzék a lelkével. Kereskedők, kalandorok, szelídebb külsejű katonák, és alsóbbrendű prelátusok voltak állandó vendégei.

Most azonban, hogy de Mola igazi nemes hölgyként bánt vele, Leonóra nem adhatta magát neki, még kevésbé pénzért, mert attól még tisztátalanabbnak érezné magát.

Amióta a lakásba léptek, Ferruccio egy szót sem szólt, s ettől még inkább megrettent. Úgy döntött, azonnal elmegy onnét. Talán megérti majd, és békén hagyja, keres magának egy másik nőt. Róma úgyis teli van velük.

– Nem mehetsz többé haza, Leonóra.

Elpirult Ferruccio hangja hallatán, mely kedves volt, de határozott, akárcsak tekintete, mellyel rá nézett.

– Hogyhogy nem tehetem? – kérdezte, felvetve fejét és remélve, hogy Ferruccio nem veszi észre arca pirosságát.

Ferruccio elmosolyodott.

– Mert ez a te új otthonod. Ez egy biztos hely, a tulajdonosa a gróf egy barátja, akit nem érdekel, ki lakik éppen benne. Ő maga kérte, hogy cselekedjek így. Nem akarja, hogy továbbra is… nem akarja, hogy visszamenj abba a házba, abba a környezetbe.

Ezúttal ő érezte zavarban magát, nem találta a megfelelő szavakat, melyekkel kifejezhette volna magát anélkül, hogy megsértené Leonórát. A leány észrevette ezt, hálás volt neki érte és bátorságot merített belőle.

– Egyedül is meg tudom magam védeni, mindmáig elég jól sikerült.

– Nem erről van szó. Kivívtad a gróf csodálatát és az enyémet is. Ma is bámulatosan viselkedtél. Úgy tűnt, mintha alaposan ismernéd az úri környezetet és a viselkedési szokásokat. Akarom mondani, én meg voltam róla győződve, de…

– Talán nevetni fogsz rajta, Ferruccio, de én a Santa Chiara-kolostor apácáinál nevelkedtem. Valaki fizette a neveltetésem költségeit, valószínűleg az apám, akit nem is ismertem. Amíg az apácák megkapták a fizetségüket, addig úgy bántak velem, mintha valami nemes úrhoz készülnének feleségül adni. Azután nem tudom, mi történhetett, talán meghalt a jótevőm vagy tönkrement. Amikor a rendházfőnöknő úgy rendelkezett, hogy távoznom kell tőlük, egyesek még örültek is neki, tán helyzetem felett érzett irigységükben. Egyik napról a másikra az utcára kerültem, egyetlen garas nélkül, de sosem feledkeztem meg a kedvességről, a méltóságteljes járásról, kézmozdulatokról és arckifejezésről, a tekintetről és minden egyéb művészetről, amit egy házasulandó nemes leánynak ismernie illik. Az apácáktól zenét tanultam és éneklést, megtanultam írni, olvasni, és még franciául is tudok társalogni, bár jó néhány éve nem beszéltem már ezen a nyelven. Sőt azt hiszem, már nem is lennék rá képes. De téged meg mi lelt, Ferruccio, untatlak tán? Vagy netán mondtam valamit, amit nem kellett volna? Lehet, hogy túl sokat beszélek, de oly ritkán nyílik rá alkalmam, hogy ezekről a dolgokról mesélhetek.

Ferrucciónak őrült iramban vert a szíve, és mély levegőt kellett vennie, hogy felelni tudjon.

– Nem, dehogy, Leonóra, bocsáss meg! Csak éppen teljesen elvarázsoltak a szavaid. Én magam is ritkán hallok nőt így beszélni.

– Ezek szerint, akikhez jársz, nem kimondottan iskolázott teremtések – jegyezte meg Leonóra csipkelődve.

– Megadom magam – emelete fel kezeit Ferruccio –, és bizony ilyesmit ritkán teszek. De te közben témát váltottál. Ez is része az apácák tudományának?

– Bizony, ez is – felelte Leonóra mosolyogva. – Jellegzetes női fondorlat. Ülj le, Ferruccio, kérlek, olyan magas vagy és oly kedves, hogy nehéz beszélnem hozzád. Végtelenül hálás vagyok neked és Mirandola grófnak, és emlékszem még az ígéretére. De cserébe nem tudok semmit sem nyújtani, és azt, amim van, éppen kegyelmednek nem kívánom odaadni.

Ferruccio lehajtotta fejét; érezte magán a leány tekintetét, és nem mert felnézni. Összefonta ujjait, mintha imádkozni készülne, és így szólt:

– Sokat szenvedtél, Leonóra. Úgy hiszem, már bőségesen megfizetted minden adósságodat az életben. Egyikünk sem kér tőled cserébe semmit, már így is épp eleget adtál, anélkül hogy bármit is kaptál volna. Ez mostantól az otthonod. A Mediciek bankjától itt, Rómában felvehetsz annyi pénzt, amennyire szükséged van a megélhetéshez, öltözködéshez, ahhoz, hogy találj egy szolgálót, aki kísér, ha elmész itthonról, és egy másikat, aki a háztartási teendőket végzi. Ha kívánod, én is itt maradhatok néhány napig, amíg hozzászoksz az új életedhez. Bármit kérhetsz, Leonóra, csak azt nem, hogy megváltoztassam a gróf és a magam akaratát.

Gyengéden megfogta a kezét.

– Most viszont itt kell hogy hagyjalak, még el kell rendeznem egynémely ügyet, és nem lenne helyénvaló, hogy velem gyere. A másik szobában találsz néhány ruhát, próbáld fel őket… és kérlek, ne aggodalmaskodj!

Ferruccio magához vette kardját és távozott, anélkül hogy visszanézett volna. Leonóra magára maradt az ismeretlen házban. Azóta, hogy elzavarták a kolostorból, nem imádkozott, most mégis, ösztönösen fohászra nyílt szája. De most már nem egy ismeretlen istenalakhoz fohászkodott, hanem valakihez, aki sokkal kedvesebb, anyaibb, aki valóban közel áll hozzá. Édesanyjára gondolt, akiről homályos emlékképeket őrzött csupán, de most érezte, hogy ott áll mellette. Kibújt fekete öltözékéből, és a szekrényhez lépell, melyben több ruhát is talált felakasztva. Kiválasztott egy szürke damasztruhát, melynek kék bársonyból készült az ujja, a derékrésze és a nyakkivágása; az ablakhoz lépett, kezét mellkasához emelte, és végre kitört belőle a zokogás.

Eközben Róma legszűkebb sikátorait, arrafelé, ahová még a nap is csak délben süt be, ellepték a katonák. Súlyos láncokat hordoztak magukkal, és azzal a paranccsal érkeztek, hogy a lehető legnagyobb számban gyűjtsék össze a prostituáltakat, akik között bizonyosan ott lapulnak az ördög megszállta asszonyok is.