Róma
1487. április 6., péntek

Két álarcos lovas lépdelt egy sovány, mocskos, zsíros hajzatú férfi nyomában. Díszes öltözetük nem illett az Annona börtön falai közé, és nem is abból a célból varrták azokat, hogy a nedves és dohos szagú falak között járkáljanak bennük, mely falak mentén egyre mélyebbre jutottak a Capitolium dombja alá.

– Átléptük a Rubicont – súgta Giovanni Ferrucciónak.

A börtönőr szíve mélyén átkozta az őrség kapitányát, amiért őt bízta meg a feladattal, hogy a két rejtélyes látogatót a föld alatti cellákhoz vezesse. Az ítéletre várakozókat a halálraítéltek cellája mellett őrizték. Az őr azt a parancsot kapta, hogy az általuk kiválasztott személyt adja ki nekik. Egy ezüsttallér csúszott a zsebébe, amiből ihat ugyan majd egy jót, és talán még egy nőre is futja belőle; de látta megcsillanni az aranyat, mely az egyik lovag táskájából a kapitánya zsebébe vándorolt. Végül egy dongaboltozatos helyiségbe jutottak, melyet középen magas rács osztott ketté. Rettenetes bűz fogadta őket, ürülék, vér és a halál szaga keveredett odabent. Valaki halkan panaszkodott, mintha tudná, hogy úgysem hallgatja meg senki. A börtönőr gúnyosan mosolygott az undort keltő arcok láttán; kitárta az ajtót, és mutatta, hogy beléphetnek. Ferruccio nem bízott benne, megragadta hát a karjánál fogva, és betuszkolta magával.

– Ha elmozdulsz attól a faltól – sziszegte –, felvágom a torkodat, és ezek az emberek fognak lakmározni belőled.

A helyiségben csupán két fáklya világított, melyek füstje még émelyítőbbé és fullasztóbbá tette odabent a levegőt. Úgy tűnt, senki nem vette észre beléptüket. Giovanni körbejárt az árnyalakok közt, és próbált a barátjára találni. Sokan egymás hegyén-hátán hevertek, és amikor Giovanni megfordította az egyiküket, kiderült, hogy az már halott. Csak egyetlen ember, aki a friss széna közepén, egy széken ült, viseltetett irántuk némi figyelemmel. Jól megtermett férfi volt, kopasz koponyája csillogott a fáklyák fényében. Mellette két fiatal fiú térdelt, s a vádliját masszírozták. Ferruccio a karjánál fogva félrevonta az őrt.

– Ki az ott?

– Királynak hívatja magát. Évek óta idebenn van, de senki, még az igazságszolgáltatás sem kereste soha.

– Vigyél oda hozzá!

– Megbolondultál? Képes és kettéhasít engem!

Ferruccio visszalökte a falhoz, és határozott léptekkel megindult a férfi felé, aki királynak tartotta magát, s közben átugrott néhány földön heverő testen.

– Azt mondják, te vagy a király. Tennél nekem egy szívességet?

– Attól függ, mit kínálsz cserébe. Hangja fásultan szólt.

– Van aranyam.

– Idebenn az semmit sem ér.

– Mondd hát, mit akarsz?

A király intett Ferrucciónak, hogy lépjen közelebb, és a fülébe súgott valamit.

– Rendben, amennyiben most rögtön megtalálod a férfit, akit keresünk. Költő, a neve Girolamo.

– Á – kiáltott fel a király –, a fajtalankodó.

Mellette a fiúk nevetgéltek. A király megragadta egyiküket az állánál fogva.

– Menj és hozd ide! – rendelkezett.

Hamarosan visszatért, a karjánál fogva vezetett egy alakot, akit Ferruccio reszketeg vénembernek látott, szemei fénytelenül ültek arcában. Intésére Giovanni is odament hozzájuk. A férfi tágra meresztette szemét és zokogásban tört ki. Giovanni betakargatta a köpenyével.

– Vége, Girolamo, most már mindennek vége!

– Most pedig teljesítsd az ígéretedet – figyelmeztette a király. Ferruccio a börtönőrhöz lépett, és tőrét a torkához szorította. A két fiú megragadta és betapasztotta a száját. Az őr rugdosódott és próbált kiszabadulni a szorításból, miközben a fiúk odavonszolták a király színe elé. Ferruccio és Giovanni, akik Girolamót támogatták, a kijárat felé igyekeztek, és már nem hallhatták a királyt, aki az őr fejét cirógatva kedvesen suttogta:

– Már oly régóta várom ezt a pillanatot, ma éjjel a királynőmmé teszlek.