Firenze
1487. január 24., szerda

Nem sokkal dél előtt a harangok ünnepre szólítottak. Elsőként a Santa Maria del Fiore tornya mellett magasodó, hosszú ablakos Santa Reparata harangja zengett fel. Fehér márványfalai ragyogtak a januári szikrázó napsütésben. A Palazzo della Signoria barna köves tornyában álló Martinella harang felelt rá, amely háború esetén a katonákat hívta fegyverbe. A Volognana harangja is megkondult a Bargello palotában, a városrendőrség épületében, gyors ütemben; nem a megszokott, lassú kongassál, amellyel a kivégzéseket kísérték, hogy azután elnémuljanak, amint a bárd az elítélt nyakára hullott. Majd a San Lorenzo-, a Santa Maria Novella- és a Santa Trinitá-templom harangjai zúgtak fel, és utána a többi, míg végül egész Firenze zengett a harangszótól. Az emberek a házaikból és a műhelyekből az utcákra özönlöttek, kíváncsiságuk erősebb volt az óvatosságnál, a hatalmas harangzúgást mindenki valami nagy öröm előhírnökének tekintette, tudták, hogy nem fegyverbe hív, s nem váratlan pestisjárvány kitörését jelzi.

Ciprusok szegélyezte fiesolei villájának teraszáról Giovanni Pico Firenzét szemlélte, és szinte érezte, ahogy az emberáradat a város központja felé hömpölyög, hogy hallhassa a legfrissebb híreket a hírnököktől, akik már elhelyezkedtek a város főbb pontjain. Annyira elmerült a látványban, hogy észre sem vette szolgája beléptét, aki Lorenzo de' Medici küldöttének érkeztét jelentette, aki egy levelet kívánt átadni számára. Már napok óta tartott e levél érkezésétől, amely bizonyosan a nagy hatalmú firenzei uraság vacsorameghívását tartalmazza, mely során majd félrevonja őt és kikérdezi Rómából való menekülésének körülményeiről.

Feltörte a vörös viaszliliomot, és sietve elolvasta az írást. A küldött udvariasan tudakolta, lenne-e olyan kegyes, hogy választ küld általa. Giovanni az íróasztalához ült, fogott egy címeres papirost és sietve megírta a választ.

Négy sarkát behajtotta, egy darab zsinórral körbetekerte, a zsinórt viasszal leöntötte, majd belenyomta pecsétjét. Amint a követ távozott, újra kezébe vette a levelet. Valóban meghívó volt, az, amitől tartott, de az elképzelhető legkellemetlenebb körülmények közé hívta; ezen esemény miatt szólít tehát ünnepre Firenze minden harangja. Majd megírt egy másik levelet is, amelyet azzal a paranccsal adott át legmegbízhatóbb szolgájának, hogy a lehető leghamarabb juttassa el a címzetthez.

A Palazzo della Signoria homlokzata mintha tűzben égett volna; a sötét kőfalakon százával égtek a fáklyák, közülük a leghatalmasabbak C alakot formáztak. Mirandola gróf egyik apródja kíséretében az épület előtt álló térre érkezett, melyet már elözönlötték az emberek, akik azért tülekedtek, hogy lássák a Magnifico udvarába hívott nemes urak bevonulását. A városi őrség szorosan záródó gyűrűbe fogta a palotát, alabárdjaikat keresztbe állították, és öklükkel, könyökükkel verték vissza kíméletlenül azokat, akik megkíséreltek átjutni a katonai kordonon. A tér szélein kisebb csoportosulások is képződtek a mutatványosok körül. Egy tűznyelő éppen tudományát fitogtatta, amikor a tömegből felharsanó kiáltás megzavarta, s szakálla tüzet fogott. De senki nem törődött vele, mindenki a palotaépület felé fordult, és Giovanni, aki a lováról szállt le éppen, ugyancsak felkapta fejét. Az első emeleti erkélyre kilépett egy alak, erre a téren még harsányabb kiáltás hangzott fel. A katonák, tartva a tömeg rohamától, előrántották vasdorongjaikat, és elkezdték csépelni a legerőszakosabbakat. Giovanni látta, ahogy megvillan az aranyozott ruha szegélye; Lorenzo de' Medici, Firenze ura megjelent a nép előtt.

A gróf a fényárban úszó udvarba lépett; az udvar közepén álló delfinszobor szájából vörösbor csorgott, úgy festett, mintha vér folyna belőle. Néhány, vörös nadrágot és zöld ujjast viselő apród, mely színek még inkább kiemelték bőrük sötét árnyalatát, dámáknak és lovagoknak kínálta kupában a vörös nedűt. A felfelé vezető márványlépcsőn Giovanni sok ismerőssel találkozott, és néhányukkal váltott is néhány udvarias szót.

A Dugento-szalon készen állt a nagy alkalomra; a kazettás mennyezetről függő kovácsoltvas csillárok nappali fénnyel árasztották el a helyiséget. Óriás parázstartó réztálak tartották melegen a benti levegőt, és sokan már le is vetették pompás köpenyüket. Ragyogó ruhákba öltözött nők egy csoportja is így tett, akik egy nyestprémmel szegett stólát és kék, francia divat szerinti sapkát viselő, magas termetű férfit álltak körül. Az egyik dáma kissé arrébb lépett, és akkor Giovanni a férfiban Franceschettót ismerte fel. Úgy tűnt, ő nem vette észre, de jobb is volt így. Valójában az ő tiszteletére ragyogott az az óriás C, a Cibo családnév kezdőbetűje a Palazzo della Signoria homlokzatán. Az ő és jegyese tiszteletére rendezték a nagyszabású ünnepséget is. Lorenzo a vacsora alatt készült bejelenteni leányának, Magdalénának VIII. Ince pápa fiával kötendő frigyét, melynek időpontját a következő hónapra tűzték ki.

A házigazda széles mosollyal és egy intéssel üdvözölte Giovannit, de a hullámzó hajzuhatagok és a lobogó köpenyek körbevették, s nyomban el is tűnt. Körbenézett, nem látjae Ferrucciót, aki, bízott benne, hogy megkapta az üzenetét, de felettébb valószínűnek tűnt, hogy a Medici udvarban betöltött tisztsége nem jogosítja fel az ünnepségen való részvételre.

Az U alakban elhelyezett asztalok a teljes szalont elfoglalták, és olyan fényűzően voltak megterítve, hogy még ő is, aki a Mirandola ház pompájához szokott, meglepődött rajta. A gazdagon hímzett kék brokátabroszokon aranytányérok és evőeszközök csillogtak, melyek ragyogása az asztalon sorakozó olajlámpások fényében megsokszorozódott, a tányérok mellett aranyliliom díszítéses fehér kelyhek álltak A harsonák az ünnepség kezdetét jelezték, s az apródok székeikhez kísérték az összegyűlteket. Az asztalfőn a Magnifico foglalt helyet, jobbján Franceschettóval, balján Magdalénával. Egy szolga megmutatta Giovanni helyét, két hölgy közé ültették, akik előtt tiszteletteljesen meghajolt.

– Tehát a méltóságos úr a neves Mirandola gróf – szólalt meg az idősebbik. – Mégis hogy lehetséges, hogy ilyen ifjú?

– Tudja a nevemet, asszonyom?

– Az apród árulta el, mert tudni szerettem volna, kit tisztelhetek majd a szomszédomban a vacsora alatt.

– Számomra a megtiszteltetés, asszonyom.

– Végre megismerhetem! Firenzében másról sem beszélnek, mint méltóságodról. De nagy csibész is lehet ám, s ezt egy olyan asszony állítja, aki bejárta a világot.

Újabb harsonaszó jelezte a kezdést; ekkor tíz aranyozott malac került az asztalokra, szájukból láng csapott ki, majd nyúl és csuka érkezett a tálakon, mind arannyal borítva. Még ez a látvány sem hallgattatta el az asszonyt.

– Milyen ostoba vagyok! Be sem mutatkoztam. Özvegy Becuccioné asszony vagyok, ő meg itt a leányom, Cecca.

Az ifjú hölgy felemelkedett ültéből, és esetlenül fejet hajtott. Giovanni udvariasan mosolygott.

Tetszenek a gróf úrnak ezek a poharak? – folytatta az asszony. – Láttam az imént, hogy éppen azokat csodálta. Mind a Val d'Elsa-i gyáramból származnak. A nagyherceg a megrendelőm, és volt oly szíves, hogy meghívott leánya eljegyzési ünnepségére. Reméljük, szerencsét hoz, hiszen az én Ceccám is házasulandó korban van már.

– Igazán? – kérdezte Giovanni érdeklődést színlelve.

– Épp most töltötte be a tizennyolcadik évét, és igen nagy hozománynyal bír. Természetesen olyasmit, mint a vendéglátónk, nem engedhetek meg magamnak, de vannak földjeink, műhelyeink és házaink mindenfelé. Mondd csak el, Cecca!

– Bizony, gróf úr, édesanyám gazdag hozománnyal látott el, és én kész vagyok engedelmeskedni az ő és a leendő uram minden óhajának.

Az anyja elégedetten mosolygott.

– És arról tud, Magdalénának mi a hozománya?

– Nem, nem tudok róla.

– A Pazzi család összes birtoka, köztük a via dei Proconsolón álló palotájuk. A jó Ince pápa boldog lesz tőle, és én magam is, engedelmével. A Medicieknek a pápasággal kötendő szövetsége újabb kereskedelmi lehetőségekkel kecsegtet, és amint a vőlegény meglátja majd a poharaimat, biztos, hogy azonnal rendel belőlük szép számmal. Már kész is a tervem az esküvői poharukra, egy aranyliliom, a Cibo családot jelképező rombuszalakzatok gyűrűjében.

– Biztos vagyok benne, hogy lelkesedni fog az ötletért.

Minden fogásnak az arany volt a fő témája, változatos formában és színekben, a sült fácánt és pávát borító gyömbéres-sáfrányos mustár élénk sárgájától a nyúlsültet kísérő savanykás citromos szószig. Ahogyan az szokás volt, Giovanni minden fogásba éppen hogy csak belekóstolt, a többit a tányéron hagyta, s helyette azonnal hozták is a következőt.

– A gróf úr ugyebár nem házas? – kérdezte a leány.

– De igen, az vagyok – felelte Giovanni, fáradtan széke háttámlájának dőlve. Cecca Becuccio tágra meresztette szemét, és öklével az asztalra csapott.

– Az hogy lehet? Nekem az ellenkezőjét mondták – tört ki a leányból. – Mama, mondj már valamit!

– Ne nyugtalankodjék, kisasszony, nem érdemlek semmiféle figyelmet a részéről! Házasságra léptem, igen, a könyveimmel, melyeknek örök hűséget esküdtem.

A leány fenyegető pillantást lövellt felé, majd megragadott egy nyúlcombot és dühödten ráharapott, le is zárva egyúttal beszélgetésüket, közben néhány cseppnyi máriás mély ruhakivágásába cseppeni.

Néhány óra elteltével a szolgák eloltottak csaknem minden világosságot, s a szalon félhomályba merült. A sokadik harsonaszót követően hatalmas, lángoló tálat hozott be a vállán nyolc inas, olybá tűnt, mintha frigyládát hordoznának. Arannyal borított, hatalmas nőstény farkas ült rajta, alatta két gyermek, akik emlőit szopták. Lorenzo szólt valamit, de a hatalmas zűrzavarban, amely a szobor körül támadt, Giovanni egy szót sem értett. Csak Franceschettót látta, ahogy feláll és köszönetet mond a házigazdának. Miközben a jelenetet szemlélte, mely a bibliai aranyborjú történetére emlékeztette, egy apród egy írást csúsztatott a kezébe. Giovanni körülnézett, de Becuccio özvegye már szédelgett a bortól és a felfalt ételtől, s szemei félig már lecsukódtak, míg lánya, Cecca a balján ülő lovaggal kacarászott. Gyorsan elolvasta az üzenetet, majd az előtte lobogó gyertya lángjába tartotta, így egy szempillantás alatt hamuvá lett.

Az ünnepség folytatódott, s miután a vendégek a keserűgyökér-saláta és az ízletes gyümölcsfagylalt – a firenzei szakácsok büszkesége – elfogyasztásával egy kis levegőhöz jutottak, a viza került felszolgálásra pompás ceremónia közepette. Halásznak öltözött férfiak hozták be, őket lant- és citeramuzsikusok követték, akik hangszerükkel a víz csobogását utánozták. A zenekarhoz azután további zenészek csatlakoztak, és elhelyezkedtek az asztalsor végén. Saltarellót, pivát, gagliardát és morescát kezdtek játszani, hogy a vendégeket a táncra hangolják. A szolgák egyszerre és katonás gyorsasággal szedték le és vitték ki az asztalokat a teremből, a székeket pedig felsorakoztatták végig a fal mentén.

Giovanni épp ezt a felbolydulást várta. Közömbösséget tettetvén a fő ajtó felé indult, majd lesétált a lépcsőn. Az udvarról egy oldalsó kapun át távozott, mely egy folyosóra vezetett, s végül a vámkapun keresztül kijuthatott a szabadba. Odakint egy férfi várt rá, fején csuklyával.

– Örülök, hogy látlak – szólalt meg a jól ismert hang.

– Én is, Ferruccio.

– Menjünk, nem akarom, hogy együtt lássanak bennünket.

A via del Gondi felől a görögök utcájába jutottak, ott Ferruccio egy keskeny sikátorba vezette Giovannit. Beléptek egy fogadóba, melynek cégére egy fedetlen keblű nőt ábrázolt. Leültek egy sötét sarokban álló asztalhoz. Azonnal megjelent mellettük két nő, és az ölükbe készültek telepedni.

– Majd egy más alkalommal, szép hölgyek – hárította el őket Ferruccio –, ma éjjel a lelkünkkel kell foglalkoznunk.

– És a miénkre nem gondol, jó uram? Nekünk is van lelkünk, itt lent – somolyogtak, fellibentve szoknyájukat.

– Tessék, tegyétek el – Ferruccio egy ezüstforintot nyújtott feléjük, s a hozzá közelebb állónak egy nagyot csapott a hátsó felére –, és találjátok ki, a rá vésett férfialak miért visel ilyen bő nadrágot!

Mindketten kacagtak.

– Le vagyunk kötelezve a nemes uraknak – mondta az, aki a pénzt eltette – ezzel megmentjük a lelkünket és még valami mást is.

Ferruccio és Giovanni nézte őket, amint távolodnak. A fogadós hozott két fakorsót, benne rossz szagú borral, talán évek óta nem mosták el azokat a korsókat. A két férfi rögtön tudta, hogy hozzá sem fognak nyúlni. A fogadóst kifizették, aznap este már biztosan nem fogja háborgatni őket.

– Lám, egy szajha tisztelettudóbb, mint sok nemes dáma – szólalt meg Ferruccio –, annál biztosan, mint aki ma este a leányát kínálgatta neked.

– Úgy látom, már mindenről tudsz.

– Nem árt, ha az embernek vannak barátai az apródok és a kurvák közt.

– Ellenben veszélyes, ha a nemesek és a tudósok közt…

– Erre bizony megesküdhetsz, barátom, de a világért sem szeretnék nélkülük létezni, főleg, ha a te nevedet viselik. Igaz is, nézz csak ide!

Ferruccio kigombolta ruhája ujját és feljebb húzta, a karján jól látszott a mély vágás.

– Emlék Franceschetto egyik bérgyilkosától.

– Itt, Firenzében támadott meg? – kérdezte Giovanni.

– Valójában én voltam az oka. Valamit kérdeztem tőle, azután meg is kaptam a választ. De én is igen meggyőző lehettem.

– Nem fog bosszút állni vagy elárulni?

– Attól tartok, a csukák az Arnóban már rég elcsipegették a nyelvét azóta.

Giovanni a fejét csóválta, és nem tudta leplezni mosolyát. Ő, a platonista filozófus, nemesember, egy olyan férfi barátja, aki egy puszta válaszért ölni képes.

– És mégis mit tudakoltál tőle?

– Később, Giovanni, nem olyan fontos. Inkább azt mondd, miért hívattál, még ha van is róla elképzelésem.

– Itália két leghatalmasabb ura szent szövetségre lépett egymással. Most már Firenzében sem vagyok biztonságban, Ferruccio.

– Politikai házasság, Magdaléna és Franceschetto még csak nem is ismerik egymást. Képzeld csak, a férj magával hozta ide a kedvenc ágyasait!

– Igen, tudok róla, és épp emiatt tartok tőle komolyan. De te is tudod jól, hogy nem az életem miatt aggódom.

– Mondd hát, mit tehetek érted, Giovanni?

– Nem kell megölnöd senkit sem, sőt éppen hogy meg kell védelmezned valamit. De nem engem, az az idő már elmúlt. A könyvet, Ferruccio. Azt akarom, hogy te vigyázz rá, te vagy az egyetlen ember, akiben igazán megbízom.

Ferruccio a szájához emelte a korsót, de azután meggondolta magát.

– Egy barát nem szegezi kardját a másik torkának.

– De bizony megteszi, és még mást is, hogy bebizonyítsa, bízhat benne. Hallgass rám, barátom, mindaz, ami a könyvben szerepel, itt van az eszembe vésve, bármikor le tudnám írni újra a tartalmát, de hónapok kellenének hozzá, és nem tudom, hogy lesz-e ennyi időm. Nekem tehát nincs rá szükségem, de szeretném biztos helyen tudni, a legmegbízhatóbb ember védelmében. További két példányt őrzök Rómában, és az egyetlen, aki ismeri a rejtekhelyüket, az Girolamo Benivieni, akinek a barátsága és hűsége felől nincsenek kétségeim.

Ferruccio dühödten vágta bele az asztal lapjába a kezében tartott tőrt, mire a szomszédos asztaloknál sustorgás támadt.

– Akkor bizony nagy bajban vagyunk. Az az átkozott alak nem mondott el mindent. Ez az, amiről szólni akartam: Girolamót letartóztatták.

– Mikor? És mely vádak alapján?

– Nem sokkal a Rómából való távozásod előtt. Franceschetto emberei tették, de nem tudom, hogy az ő parancsára-e, vagy az apja kívánta-e így. Tény, hogy Benivienit szodómiával gyanúsítják, és ha jól tudom, még most is börtönben ül.

– De hisz ez hazugság!

– Gondolod? Nem tudom. De' Rossi bíboros otthonában kapták el, de biztos vagyok benne, hogy valójában téged kerestek.

A gróf mélyet sóhajtott és lehajtotta fejét.

– A másolatok… azt hittem, biztonságban vannak. Egy íróasztal titkos fiókjába rejtettem el őket. Csak Girolamo tudott róla, hová.

Ferruccio a karjára tette kezét.

– Sajnálom, de mostanra már bizonyosan megtalálták, vagy ha nem, hát szóra bírták Girolamót. A Torre della Nona börtönébe zárták, és a fajlalankodásért bizony kínvallatás jár és máglyahalál.

Mirandola gróf kezei közé temette arcát.

– Ez rettenetes. Ott van a legszörnyűbb gonosztevők között, ő, az ártalmatlan költő, aki senkinek sem képes ártani. De te valóban azt hiszed, hogy bűnös?

– Azt csak te tudhatod, Giovanni. Évek óta ismered…

– Én soha semmi különöset nem vettem észre! Filozófiáról, könyvekről, és még szerelemről is beszélgettünk, de arról a fajta szerelemről, amilyet a hozzá hasonlók, a költők éreznek.

– Úgy tudom, Platón is szívesen időzött iskolája növendékeivel.

– Igen, de ők görög földön éltek, és ott másfajta szokások voltak érvényben. Én… én nem is tudom. De bárhogy is legyen, segítenem kell neki, ő is ugyanígy cselekedne.

– Majd meglátjuk, mit tehetünk, bár most még el sem tudom képzelni a módját.

– Köszönöm, Ferruccio, te mindig kész vagy segíteni. Vajon hogyan tudom mindezt meghálálni neked?

– Az én bölcs barátom tán megfeledkezett Epikurosz tanításairól? „Mindazon javak közül, melyeket a bölcsesség szerez a teljes élet boldogsága számára, a legeslegnagyobb a barátság birtoklása.” Csodálkozol? Akkor tehát továbbra is sértve kell, hogy érezzem magam! Elég, barátom, elég, most a könyvvel foglalkozzunk inkább!

– Egyre csak ámulatba ejtesz… Mindenesetre most még fontosabb, hogy te őrizd az írást. Én csak magammal hordozom, tartalmát a fejemben őrzöm, s ha rám találnak, mindkettőt megszerzik.

– Mit kívánsz, mit tegyek vele?

– Rejtsd el, anélkül hogy elárulnád nekem, hogy hová! Folyton őrizd! E könyvben benne foglaltatik nemcsak a teljes életem, hanem az új világról szóló jövendölés is, melyben nem létezik többé a hadseregek Istene, nem létezik a bűnösöket és ártatlanokat sújtó Isten, akinek nincs szakálla, sem lángoló kardja. A könyv azt a reménységet rejti, hogy véget érnek az Isten nevében vívott háborúk, hogy többé senki nem érzi magát hatalmasabbnak a másiknál, és hogy a nő végre visszakapja méltó rangját, Teremtő anyai mivoltját. Ő a szerető Anya, akit az egyház atyjai a szegény Máriává, Krisztus anyjává, Isten anyjává neveztek ki, míg teljessé nem tették a zűrzavart, egyre inkább összezavarták az embereket, hogy ezáltal továbbra is a tudatlanság béklyójában tarthassák őket.

– Nem tudom, az emberek képesek lesznek-e meghallani a szavaidat, Giovanni, még ha az égre is vannak írva, és minden áldott éjjel meg is jelennek odafönt.

– Tudom, évekbe vagy akár évszázadokba is beletelhet. Én csak azt szeretném, hogy csírázásnak induljon a mag, és kibújjon a fényre az első hajtás. Jól tudom, hogy a kifejlett fát, vastag és elpusztíthatatlan törzsét, befogadó és védelmet nyújtó ágait és leveleit én már nem láthatom. Elég, ha az a néhány ember megérti, és a tudás majd úgyis árad a maga útján, akár a láva, vulkánkitörés után.

– A szavamat adom, Giovanni, úgy lesz, ahogy kérted! Mirandola gróf levette köpenyét, és a térdére terítette.

– Most pedig add a tőrödet!

A pengével felhasította az értékes kötést, és kiemelte a kéziratot. Az asztalra fektette, majd várt, amíg Ferruccio ki nem gombolta ujjasát, és el nem rejtette mögé az írást.

– Köszönöm – mondta. – Most már tudom, mit kell tennem. Készítek egy összefoglalót a könyvből, és megpróbálok Párizsban felszólalni. Az Egyetemi Kollégium független intézmény, talán ott majd meghallgatnak; jelenleg ez az egyetlen lehetőségem.

– És miért nem inkább Nápolyban? Ferrante király kevésbé függ a pápától, mint a franciák királya.

– Barát, kiváló kardforgató, őrző, tudós, a történelem egyik legnemesebb lovagjának leszármazottja, és most politikai babérokra is pályázik… Lehet, hogy igazad van, Ferruccio. Majd alszom rá egyet. Csak abban bízom, hogy a teher, amelyet a nyakadba vettél, békében hagy majd aludni.

– Alszom én, fél szemmel, ahogy már megszoktam. Most pedig menj vissza az ünnepségre! A Magnificónak feltűnhet távolléted. Én majd utánad távozom innét.

Giovanni kilépett az utcára, és Ferruccio, bár félhomály volt, észrevette, hogy többen is követik tekintetükkel. Rövidre vágott haja ugyan férfiasabbá tette külsejét annál, mint amikor szőke fürtöket viselt, Mirandola gróf továbbra is őrizte szinte nőies szépségét. Talán nem ártott volna fellépésének, és a biztonsága miatt is fontos lett volna, ha megtanít neki valamit a kardvívás művészetéből, legalább a bottőr használatának alapismereteit: ez a fajta könnyű tőr épp megfelelne nemesi rangjának, és némi fortélyba is beavathatta volna a tempó és a fél tempó technikájának alkalmazását illetően, mely ismeret az ő életét már számtalanszor megmentette.

Amint kilépett a fogadóból, Ferruccio észrevett két spanyolos hajviseletű alakot, akik az utcasarkon ácsorogtak. Ösztönösen hátrafordult, hogy megbizonyosodjon felőle, az utca túloldala szabad-e, így a penge, mely hátulról készült megsebezni őt, a mellkasát érte. Éles fájdalom hasított belé, ahogy visszafordult, de ismét ösztönből cselekedett, kirántotta fattyúkardját, meglendítette, majd a falnak támaszkodott. Hárman voltak, s aki hátulról támadt, az tűnt a legvédtelenebbnek, talán afölötti meglepetésében, hogy nem látta a földre hanyatlani. Két kézzel markolva kardját, üvöltve nekirontott, és lentről lendítve a magasba fegyverét, a jobb válla felé sújtott. Ellenfele hátrált, kivédte a vágást, és félrelökte Ferruccio kardot tartó karját. Ferruccio épp erre várt, ellenfele oldalába szúrta kardját, s egészen a csontig hatolt a penge. A férfi felüvöltött, és kardjával kezében a földre zuhant. Ekkor a másik kettő is rárohant, de Ferruccio meglepte őket, azzal, hogy kardját maga előtt függőlegesen tartva átugrott közöttük. Oda sem nézett, úgy vágott egyenesen az egyikük fejére, és az ütés célba talált. Már csak egy támadója maradt, aki várakozó állásba helyezkedett; közben azonban de Mola került kedvezőbb helyzetbe. Ezt ellenfele is felismerte, és hátrálni kezdett, továbbra is szemmel tartva mozdulatait. De Ferrucciónak már semmi kedve nem volt a további küzdelemhez. Megfordult hát és elfutott.

A szúrás helye fájón égette, de gyengeséget nem érzett. Igyekezett minél távolabb kerülni onnét, ismét végigsietett a görögök utcáján, és a Medici-párti Peruzzi bankár házai felé vette az irányt, ahol a szállása volt. Otthon világosságot gyújtott és vetkőzni kezdett. Amint ruhája mögül előhúzta Giovanni könyvét, a fedőlap közepén felfedezett egy kisebb sérülést. Megfordította, csupa vér volt. A halálos szúrást a könyv védte ki. Orbáncfüves balzsammal kitisztogatta sebét és tiszta pólyával bekötözte. Majd ismét a vérfoltra esett a pillantása, és úgy döntött, hogy nem törli le. Hogy az Isten küldte-e a jelet, az Istennő, a Sors vagy csupán a véletlen műve volt, annak nem sok jelentőséget tulajdonított. Az ott az ő jele.