Róma
1486. december 19., kedd

Úgy tűnt, Róma nem akar a kedvében járni. Aznap éjjel megfordult a szél, és a langyos sirokkó megadta magát a tramontanának'^[7] . A hűvös szél tisztára seperte az eget, és pirosra csípte azok arcát és lábát, akik nem lehettek olyan szerencsések, hogy valamivel betakarózhassanak. Kora reggel volt, és Giovanni Pico bizony szégyenkezett, látván, hány ember ébredezik az utcán, a szabadban töltött éjszaka után. Arcukról sugárzott az afölötti csodálkozás, hogy még életben találta őket a hajnal. A hideg elől ő maga hosszú, skarlátvörös, szőrmebéléses, karjait szabadon hagyó köpenybe burkolózott. Hasonló színű sapkáját alaposan a fejébe húzta, kezeit puha kesztyűbe bújtatta. Hóna alatt szorosan tartva egy vörös szalaggal átkötött iratköteget, erszényéből kivett egy maroknyi érmét, fél piasztert, dénárt, bolognai ezüstöt. Szétosztotta minden pénzét a köré sereglők között, amíg végül csak némi aprópénze maradt, amit templomi adománynak szánt.

Gyereksereg követte egészen a Santo Spirito városrészben álló Sassia-templom lépcsőjéig. A kapun felirat emlékeztetett arra, hogy az épületet Ine wessexi szász király építtette és adományozta Róma városának 728-ban, majd a hatalomból való távoztával földi létét az örök városban kívánta befejezni. Schola Saxonum volt a hivatalos elnevezése, a szász zarándokok lelhettek itt menedékre és védelemre. Ezért hívta Róma népe a templomot egyszerűen csak Sassiának, bár a vallási vezetők számára Santo Spirito-templom volt a neve.

Számításai szerint ez volt a harmadik templom a Szent Péter-bazilikától indulva, és a megegyezésük szerint itt kellett találkozniuk Margheritával. Belépett a szerény külsejű templomépületbe, melynek oldalán a Santo Spirito Kórház állt, ami az előző pápa, IV. Sixtus, az ősi és nagy hatalmú Rovere család leszármazottjának akaratából épült. Az elismerésre méltó alkotás, gondolta, mégsem volt elég ahhoz, hogy csillapítsa a rómaiak iránta érzett gyűlöletét, akik perverz alaknak tartották, és városszerte énekelték: „Sixtus, végre meghaltál, rajta, fel, vessétek hát bűnös testét cafatonként kutyák elé, vacsorára”.

Belépett hát, és ahogy illik, szenteltvízzel keresztet vetett, s adományát a keresztelőkút melletti súlyos vasládába dobta. Az imádkozó asszonyok között Margherita alakját kereste, majd letelepedett az egyik hátsó padsorban, ahonnan az egész templomot szemmel tarthatta, és várt. A hatalmas ablakokon át beszűrődő halovány fénysugárban porszemcsék táncoltak, mintha csak emlékeztetni akarnának a létre és a létezés végességére: quia pulvis es et in pulverem reverteris. Porból vagy és porrá leszel.

Margherita végre megérkezett. Nem egyedül jött, ahogyan az egy rangjabeli nőtől elvárható is volt, egy idősebb, szerény öltözetű asszony haladt a nyomában lehajtott fejjel. Margherita ellenben aranyhímzéses, zöld brokátruhát viselt, szőrmével szegett, hosszú köpennyel. Ruhája csuklyáját fejére borította, mely vékony arcát keretezve még gyönyörűbbé tette. Nyakában csupán egy vékony, borostyánköves nyakék függött, szerényen és mégis ragyogóan, olyan volt, akárcsak ő maga. Látta, ahogy letérdel és imádkozik, és amikor ismét felegyenesedett, odalépett hozzá. A szolgáló, asszonya pillantásának engedelmeskedve, egy közeli gyóntatószékbe húzódott, hogy bűnei hosszas fejtegetésével foglalja le a papot, azután sietve távozzon, amint asszonyától ismét jelet kap.

– Egyre gyönyörűbb vagy, Margherita, boldog vagyok, hogy láthatlak.

– Én is, Giovanni. Hiányoztál, minden nap minden egyes órájában.

A templom csendjében, a leheletfinoman elsuttogott szavak hallatán Giovanninak elakadt a lélegzete. Az angyalok szólhatnak így, ha valóban léteznek. Ő, aki több könyvet is képes volt tollba mondani, több íródeáknak egyidejűleg, most nem találta a szavakat, melyekkel felelni tudott volna.

– Margheritám, rád gondolva hajtom álomra fejemet, és úgy ébredek, hogy magam mellett érezlek. És minden éjjel arról álmodom, hogy eljössz és megvigasztalsz.

– Giovanni, nincs időnk. Veszélyben vagy. Egy férfi felkeresett, és kért, hogy vegyelek rá, amennyiben az ő szava nem elegendő, hogy menekülj el Rómából.

– Egy magas, fekete hajú, kecskeszakállas férfiról beszélsz?

– Igen, róla, tudod, ki ő?

– Nem ismerem, de ő állított meg tegnap a bazilika kijáratánál, ugyanazokkal a szavakkal, melyekkel te szóltál hozzám az imént.

– Én sem tudom, ki lehet, de ezt nyújtotta át nekem, igaz szándéka bizonyságául, és megkért, hogy adjam át neked, hogy higgy neki.

Giovanni átvette Margherita kezéből a finom hímzésű selyemkendőt, melynek egyik oldalát aranyliliom díszítette.

– Lorenzo de' Medicitől származik, nincs felőle kétség.

– Figyelmeztetni akar, Giovanni. Bizonyosan jóval többről tud, mint mi.

– Pedig a pápánál jártam, éppen tegnap, és úgy tűnt, csupán figyelmeztetni akar, időt adni arra, hogy gondolkodjak.

– Giovanni, félek. Ígérd meg, hogy elmész! Ma, vagy legkésőbb holnap.

– Épp most, amikor újra láthatlak…

– A szerelmem mindenhová követni fog, itt a földön, és a másik életünkben is. De inkább gondolok rád úgy, hogy messze vagy, de élsz, semmint hogy a sírod felett hullassam könnyeim.

– Úgy lesz, szerelmem, elmegyek, de előbb még találkoznom kell Elia dei Medigóval és Abu Abdullahhal. Érkezőben vannak Rómába, az én hívásomra jönnek. Látod ezeket a papirosokat? Azon három példány egyike, melyek azt a Kilencvenkilenc Tézist tartalmazzák, melyek még nem kerültek kinyomtatásra. Ők ketten gondoskodnak a szövegek saját nyelvükre, Jahve és Allah nyelvére való lefordításáról. Amikor a világ majd végre megismerheti ezeket a Téziseket is, már nem lesznek többé határok, üldöztetés és háborúk, egy olyan Isten nevében, aki…

Margherita a szájára tapasztotta kezét, s e mozdulat nem kerülte el egy dominikánus szerzetesi csuhát viselő novícius figyelmét, aki széles mozdulatokkal keresztet vetett, majd felállt, és sietve eltűnt a sekrestye irányában.

– Még nem jött el az idő, Giovanni…

– Sosem jön el az idő, ha makacsul elhallgatjuk a világ elől létezésünk eredetét, a teremtés hatalmát, Margherita. Te tudod ezt, mert hiszel bennem, de szeretném, ha elolvasnád, azért, hogy te is bizonyosságot szerezz azon túl, amit a szíved súg. Ezt a példányt neked hoztam, nekem már nincs rá szükségem.

Giovanni ekkor észlelte, hogy már nincsenek magukban. Pedig a mise ideje még messze volt. Két apród közvetlenül az oltár előtt térdepelt, mintha épp az oltáriszentségre várnának. Három másik férfi, a külsejük alapján ítélve kereskedők vagy zarándokok lehettek, tőlük balra ült. Giovanni megfordult, a szolgáló már nem volt a gyóntatószékben, és a két másik asszony, akiket a beléptekor látott, szintén eltűnt. Mindketten hallották, ahogy kitárul a templom kapuja, majd belépett két szerzetes, de egyikük sem mártotta kezét a szenteltvíztartóba, és keresztet sem vetettek.

– Térdelj le, Margherita – súgta Giovanni –, és ne fordulj hátra! A jövő vasárnap találkozunk a Szent Péter-bazilikában. Ha mégsem lehetséges, akkor a titkos jelbeszédünk alapján üzenjünk egymásnak. Ne feledd, szerelmem, én mindig veled leszek!

Margherita engedelmeskedett, de szíve veszett iramban vert. Giovanni nem búcsúzott el, megfordult, és a kijárat felé sietett. A szerzetesek ekkor odaléptek hozzá és elállták az útját; a két apród felkelt ültéből, és a másik három alak is közeledett.

Giovanni szorosan fogta kezében a papírköteget, bár akkor szívesebben markolt volna inkább kardot.

Az egyik szerzetes hátratolta csuklyáját és a szemébe nézett. Orra törött volt, és ritkás, rőt szakáll borította arcát.

– Őszentsége VIII. Ince pápa nevében, kegyelmed Giovanni Pico, Mirandola grófja?

– Én vagyok – felelte higgadtan Giovanni.

– Isten nevében, felszólítom, hogy kövessen.

Ekkor egy árnyék lépett elő az egyik oszlop mögül, és teljes erőből a két szerzetesnek vetődött, akik azonnal a földre zuhantak.

– Meneküljön! És ne feledje, amit mondtam!

Giovanni felismerte az alakban a fekete ruhás férfit, aki két nappal korábban a bazilika kapujában megállította. Azonnal a könyvre gondolt, köszönetképpen a férfira pillantott hát, és a kijárat felé futott. A három férfi ekkor utánavetette magát, de a fekete ruhás alak bottőrével találták szemközt magukat. Az egyikük már nem tudott időben megállni, és a tőr szíven találta. Tisztán hallatszott, ahogy a penge a csontba fúródik, és a test hang nélkül zuhant a földre. A másik kettő az apródokkal csapott össze, akik késeikkel felfegyverkezve rohantak oda. A fekete öltözetű férfi nagyot rúgott a szerzetesbe, aki épp a földről próbált feltápászkodni. A rúgás a fejét érte, a másik szerzetessel pedig a torkán ejtett mély vágás végzett. Margherita a sekrestye felé sietett, de amint belépett, csuklóját egy jól ismert kéz ragadta meg.

– Te! – kiáltotta a férfinak, gyűlölettel hangjában.

– Igen, én! Sejtettem, hogy találkozni fogtok. Ezúttal maga az Isten van velem, és az az istentelen parázna nem menekülhet ítélete elől!

Giuliano Mariotto de' Medici, törvényes hites ura, tűzben izzó szemekkel meredt rá, de Margherita büszkén állta tekintetét, míg a férfi egyre a csuklóját szorongatta.

– Ezzel mit akarsz mondani? – kérdezte, hang nélkül tűrve a fájdalmat.

– Idehívattam Franceschettót, a pápa fiát. Ötszáz dukátomba került, jóllehet, pusztán szívességből is megtette volna. Majd eladja az apjának, sokkal többet is nyerhet rajta.

– Attól tartok, elfecsérelted a pénzedet. Giovanni megszökött.

– Tévedsz! Nézd csak meg te magad!

Kardok pengése már nem hallatszott, és a kiabálás zaja is elült, Margheritát szinte erőszakkal vonszolta férje a templomba, de mosolya nyomban lehervadt arcáról: hatalmas vértócsa közepén három test feküdt, vérük befröcskölte két ősi nemes lovag ott álló márvány síremlékét. A másik négy férfi a padoknak dőlve jajgatott, sebesüléseik és zúzódásaik okozta fájdalmukban.

Giuliano magával vonta feleségét a földön fekvő testekhez, de hiába kereste köztük riválisát. Szabad kezével pofon ütötte az egyik sebesültet.

– Hová tűnt? – kiáltotta.

– Uram – felelt helyette egy másik, a háta mögül –, ránk támadt… Úgy jött, akár egy valódi démon. Nem tehettünk ellene semmit…

– Hol van a gróf? – üvöltött most még hangosabban.

– Sajnálom, uram, elmenekült – válaszolta a férfi halkan.

Giuliano egy rettentőt káromkodott, előhúzott egy keskeny pengéjű, rövid tőrt, és torkon szúrta. A férfi hiába próbálta kezével felfogni a sebből patakzó vért. Giulianóba kapaszkodott, mintha vissza akarná tőle követelni életét, amelytől az megfosztotta, csak azért, hogy valakin kitölthesse féktelen haragját. Végül a földre hanyatlott, és egy utolsó hörgéssel visszaadta lelkét teremtő Istenének, akinek a nevében fogságba akarta ejteni Mirandola grófját.

Giovanni futva menekült. Szokatlan látványt nyújtott egy futó nemesember, akinek a neveltetése szerint határozott léptekkel és emelt fővel kellett járnia, és a Penitenciáriusok utcájában társalkodó kereskedők bizony félbehagyták üzleti egyezkedéseiket, hogy a különös jelenetet szemlélhessék. Tarokkjátékos lehet, gondolták, hamiskártyás csaló, vagy egy nemes, aki valami súlyos vétséget követett el. Alighogy elfutott előttük, azt lestek, érkezik-e már az őt üldöző pápai őrség, és már készültek a letartóztatás jelenetére. Giovanni azonban már messze járt, és senki nem üldözte. Lassított léptein, hogy ne keltsen feltűnést, és befordult a Santo Spirito városrész sikátorai közé. Az alacsony, kőből és téglából épült lakóházak egymás hegyén-hátán zsúfolódtak, ha két ember egymás mellett haladt, csak szűkösen fért el köztük. Néhol átjáró ívelt át a két épület között, az első szint magasságában, közepén egy nyílással, melyen az éjjeliedények tartalmát zúdították az utcára. A hideg ellenére a szűk sikátorok hulladékából és mocskából förtelmes bűz áradt.

A sár- és ürülékhalmokat kerülgetve szinte a falhoz lapulva haladt előre, kétségbeesetten igyekezett minél távolabb kerülni a templomtól, ahol Margheritát hagyta. Pedig azt sem tudta, merre jár, a sikátorok mind egyformák voltak. Egy kis tér felé vette az irányt, ahol távolról megvillanni látta a napfényt. Odaérve felfedezte a távolban a Castel SantAngelo tornyát, végre tudta, hol is van. A Tevere felett átívelő híd menedékében megpihent, hogy rendezze gondolatait. A férfin tűnődött, aki az álszerzetesekre rontott, vagy talán valóban szerzetesek voltak? Nélküle most bizonyosan ott lépdelne köztük, megkötözött kézzel, csuklyával fején, útban az Annona börtön, vagy egyenesen a Castel Sant' Angelo magánzárkái felé. Lorenzo őrködött tehát felette a távolból? Talán ő az egyetlen, akire számíthat. Meglehet, rögtön hallgatnia kellett volna titkos küldöncére, de most már úgyis késő. Csapdában érezte magát, mint róka a kutyák gyűrűjében. Rómában immár égett a föld a talpa alatt, és a legnagyobb gondja az volt, hogy nem tudott hová menekülni. Valamiképpen Firenzébe kellett jutnia, de minden személyes tárgya vendéglátója, de' Rossi bíboros házában maradt. Márpedig oda nem mehetett. Pénzre és menedékre volt szüksége, legalább néhány napra, amíg megszervezi Rómából való menekülését. De most, hogy a pápa ellene fordult, tisztelői közül senkire nem számíthat többé, a nemesek és a Római Szentegyház bíborosai nem tudnak rajta segíteni, sem Borgia bíboros, sem a Farnesék, sem a della Roverek.

Eucharius! Talán ő megmentheti. Persze otthonába ő sem fogadhatja, de biztosan el tudja szállásolni a zsidó közösség valamelyik tagjánál, aki tart ugyan a pápától, még sincs vele semmi dolga. Pénzt kér kölcsön, a neve úgyis elégséges biztosíték. A zsidó negyed felé kanyarodott, megmászva a de' Cenci emelkedőt. Lassan sétált, hogy lehetőleg ne keltsen feltűnést, és szívesen elcserélte volna pompás öltözékét egy akármilyen gyapjúköpenyre. Elhaladt mellette egy kisebb csapat katona, de láthatóan nem törődtek vele.

A zsidó nyomdász műhelye nyitva állt, Giovanni kétszer is elsétált előtte, s közben alaposan körülnézett, mielőtt bement volna. Akár ott is várhatott rá kelepce, de nem volt más választása. Végül határozottan belépett az ajtón, még a kapucsengőt sem húzta meg. Beléptére látszólag senki nem figyelt fel. Az egyik sarokban ketten csavaros sajtológépen préseltek egy köteg papírt, melyet a harmadik azután tintával kent be alaposan. A műhely hátsó részében egy fiatal fiú rakosgatta egyesével a sínbe a nyomtatandó betűket. Jól szervezetten folyt a munka, Eucharius viszont nem mutatkozott. Giovanni ekkor a legfiatalabbhoz fordult, aki a nyomtatás folyamata szempontjából megszakítható műveletet végzett.

– Eucharius mester beteg, már hetek óta nem jön le odaföntről. Mi magunknak kell felmennünk hozzá, ha kérdésünk támad. De ha szükséges – folytatta szolgálatkészen –, azonnal megyek, és szólok neki. – Mi a baja?

– A doktor, aki megvizsgálta, azt állapította meg, hogy a fekete epétől szenved, az okozhatja nála ezt a súlyos, letargikus állapotot. Lehet, hogy érvágásra lenne szüksége, de ő hallani sem akar róla.

– Úgy látom, jól ismeri a gyógyítás művészetét.

– Dehogy, uram, csak éppen, míg Claudius Galenus Ars medicinalisát nyomtattam, többször is végigolvastam, és igen megtetszett.

– Mi a neved, fiú?

– Israel Nathan, uram, és nem régóta dolgozom itt. – Igen, tényleg nem láttalak még.

– És nem is maradok sokáig, uram. Német földről jöttem, remélve, hogy itt, Rómában, kedvezőbb körülmények fogadnak bennünket, zsidókat. De tévedtem. Talán továbbmegyek Milánóba, a Sforzák, úgy hírlik, elfogadóbbak velünk szemben.

– Sok szerencsét kívánok hát neked, Israel, és azt, hogy bárhová is mész, megtaláld Izraelt, az isteni szövetséget.

– Kegyelmednek is. Látom, keresztény, mégis ismeri a Tórát. Méltóságod igazán kedves ember. Nem óhajtja, hogy értesítsem érkezéséről Eucharius mestert?

– Nem szükséges, köszönöm – felelte Giovanni –, ismerem a járást. És Eucharius is jól ismer engem.

Giovanni fellépdelt a szűk lépcsőn az emeletre, ahol Eucharius lakott. Való igaz, hogy magas volt, szikár, szomorú és még zsugori is kissé, és Hippokratész szerint ezek a jellemző vonásai a feketeepe-kórságnak és a melankóliára hajlamos embernek, Giovanni mégis attól tartott, valami egészen másról van szó. Efelől meg is bizonyosodott, amint a nyomdász ráemelte tekintetét.

– Már megint kegyelmed az – szólalt meg, mintha feledné régi barátságukat. – Milyen nyomorúságot akar még a fejemre hozni? Börtönbe akar juttatni, megkínoztatni, máglyára vettetni, amikor a vétkem csupán az, hogy kinyomtattam egy könyvet? Tönkretette az életemet, gróf uram miatt nyomorban és boldogtalanul fogok elpusztulni, és maholnap méltóságod a pápa társaságában lakomázik majd vidáman a sírom felett. Menjen el innen! Hagyja békében Euchariust, a zsidó nyomdászt!

Giovannit felkavarták e szavak, közelebb húzódott hát hozzá, tekintetét keresve. Eucharius azonban kitért előle, balra-jobbra vetette fejét, mintha megtébolyult volna. Giovanni az öreg zsidó csontos keze után nyúlt és megszorította. Ekkor Eucharius végre ránézett.

– Mit vár még tőlem?

– Hiszen úgyis tudod, Eucharius.

– Nem tudok én semmit sem, gróf úr, hacsak azt nem, hogy az én életem immáron nem ér egy lyukas garast sem.

– Tudod jól, Eucharius. Mindig elolvasod a kinyomtatott könyveket, és mindig megtartasz egy példányt közülük, igaz, ugye?

– Semmi bűnöset nem teszek – védekezett Eucharius, és próbált a gróf kézszorításából szabadulni.

– Nincs is ebben semmi rossz, de kinyomtattad ugye Uruk naplóját, ismered hát az ősi Biblia szövegét, Jahve és Asherah kételvű voltát. És a klasszikusok fordítása közben biztosan elmélyültél a fríg Kübelé és Axierosz titkos nevének történetében. Folytassam, Eucharius?

– Nem tudja… nem tudja, mit beszél.

Az öreg hangja egyre erőtlenebbül szólt, és elszállt belőle minden harag.

– Mindketten tudjuk, de nincs mitől tartanod. Jóval többet értesz annál, mint amennyit elolvastál. Hamarosan ismét az ég felé fordíthatjuk arcunkat, és megláthatjuk a mi Anyánkat, és talán mindketten ott lehetünk majd, együtt.

– Grófúr, kérem! Ne szóljon többet! Csak megsebez minden szavával. Hangja most már alig hallhatóan szólt.

– Menjen innen, jó uram, hagyjon magamra, kérem! Még azt sem érdemlem, hogy szóljon hozzám. A legutóbbi látogatása után rám… rámtört a rettegés… és én magam is elkövettem Júdás vétkét.

– Júdás jó ember volt.

– Júdás? Már semmit nem értek, de én bizonyosan nem vagyok jó. És most figyeljen rám! Még a bocsánatáért sem fogok esedezni. Már úgyis megkezdtem utamat a pokolba.

Az öreg beszélt, Giovanni csöndben hallgatta vallomását.

– Helyesen teszed, hogy nem kéred a bocsánatomat. Hiszen nincs is mit megbocsátanom. A te helyzetedben én magam is hasonlóképpen cselekedtem volna.

– Nem, jó uram biztosan nem – szólt hevesen az öreg –, a gróf úr… más. Nem fél!

– Nagyon is félek, Eucharius. Féltem az életemet, félek, hogy kudarcba fúl a tervem, félek, hogy a sötétség győzedelmeskedik.

Eucharius zokogásban tört ki, két kezébe temetve arcát. Giovanni felállt.

– Mondja, mit tehetek, nemes jó uram! Kérem! Tán valamiképpen jóvá tehetem azt, amit elkövettem méltóságod ellen.

– Nem, Eucharius, köszönöm. Jobb, ha nem keveredsz bele még jobban, mint amennyire már úgyis benne vagy. Amilyen irányban az események haladnak, félek, még nagyobb szenvedés vár rád, melynek előidézője nem én leszek. Háború készül, Eucharius, de én szeretném elkerülni. De nem tudom, képes leszek-e elhozni a fényt, még mielőtt a sötétség mindent beborítana. Te csak folytasd tovább a munkádat, s minél jobban végzed, annál nagyobb biztonságban leszel! És hagyd menni azt az ifjút, Israel Nathant, akivel odalent találkoztam! Ezzel a névvel, és ezzel a tudásszomjjal megáldva, nincs többé biztonságban itt, Rómában.

– Úgy lesz, méltóságos uram, úgy lesz. De engedje meg, hogy adjak néhány garast! Ugyan nem kaptam meg a harminc ezüstöt az árulás fejében, de fivérem, Júdás nevében mégis szeretném visszafizetni azt kegyelmes uramnak.

Giovanni elfogadta a pénzt és az erszényébe süllyesztette.

– Köszönöm, Eucharius. És ne feledd, hogy Júdás nélkül sosem ismerték volna el Krisztust Isten fiának – tette még hozzá mosollyal arcán.

– Nekem… nekem is ez jutott eszembe, amint elkövettem az árulást, de gróf uram mit ért ezen?

– Majd egy más alkalommal, Eucharius… Az én időm még nem jött el, remélem. Most pedig mennem kell. Shalom, Eucharius, és vigyázz magadra!

– Irgalmasság és hűség összetalálkoznak, igazság és békesség csókolgatják egymást… Shalom méltóságos uramnak is.

– A nyolcvanötödik zsoltár. Így van, Eucharius, és légy hű önmagadhoz!

Mielőtt kilépett volna a műhelyből, előreküldte az ifjú Israelt, hogy kémleljen körül, észlele valami különöset, vagy valakit, aki esetleg rá vár. A nap már a zeniten járt. Giovanni fejére húzta csuklyáját és távozott. Többször is hátrafordult, hogy lássa, követik-e. A via dei Trionfi irányába fordult, hajtotta az igyekezet, hogy minél előbb elhagyhassa Rómát. De tudta, hogy Franceschetto katonáit már riasztották, és a Santo Spirito-templomból való szökése bizonyosan tovább fokozta a pápa fiának iránta érzett gyűlöletét.

Franceschetto tombolt. Nemcsak, hogy négy emberét elveszítette, hanem ráadásul tehetetlen alak benyomását is keltette egy arezzói vámszedő előtt, akinek még az ötszáz dukátot is volt képe visszakérni tőle. Majd még megfizet ezért, de most mindenáron meg kell találnia Mirandola grófot, a becsülete és a méltósága forog kockán. Katonái előtt világosan beszélt: ötven dukát jutalom üti a markát annak, aki elfogja, és fejenként ötven korbácsütés mindannyiuknak, ha a gróf aznap este még szabad.

Az üldözők hatalmas robajjal rontottak be a Mirandola grófot vendégül látó de' Rossi bíboros otthonába. Bedöntötték a kaput, és karddal a kezükben rátörtek a szolganépre. Köztük volt Girolamo Benivieni költő is, akit azon nyomban letartóztattak, nem is annyira a Mirandola gróffal való szoros barátsága okán, hanem mert rajtakapták a bíboros egyik apródjával, egy alig tizenöt éves fiúval, félreérthetetlen, természetellenes aktus közepette.

A seregparancsnok azonnal értesítette Franceschetto Cibót. Tudta, hogy a vétség, még ha ilyen közönséges tett is, nemrég bekerült a Summis Desiderantes pápai bulla legszigorúbb rendelkezései közé, így hát nem kívánt vállalni semminemű felelősséget, főként az elkövetés színhelye és az elkövető személy ismertsége okán. Az egyház világi képviselőjeként Franceschettónak valóban felhatalmazása volt rá, hogy amennyiben ellenállásba ütközik, elfogja, megvesszőztesse és akár per nélkül kivégeztesse mindazokat, akik a fenékcsók művészetének hódolnak. Így szólt az írás. Amikor Franceschetto a piazza dei Ficóra ért, már sötétedett. Lovasai utat törtek a tömegben, durván arrébb taszítva a bámészkodók seregét, és a lovak néhány jól irányzott rúgása nyomán a legelvetemültebbek a földre zuhantak.

Girolamo Benivieni reszketve borult Franceschetto lábai elé, kegyelemért könyörögve. Amikor vasra verve, és az őröktől körülfogva kivezették az épületből, a gúnyosan kiáltozó tömegből sárgöröngyök záporoztak hófehér köpenyére, de ő észre sem vette. Gépiesen mormolt valamiféle imádságot, és gondolatai már a Torre della Nona rá váró magánzárkája körül jártak. Franceschetto pedig elégedetten távozott, a vadászat talán mégsem végződött teljesen eredménytelenül.