Firenze
1938. október 7., péntek

A legfőbb teendője az volt, hogy megvédelmezze a kéziratot, az életére majd csak azután gondol. Giacomo de Mola tudatában volt annak, hogy már a nyomában vannak. Az, hogy Giovannit használták csaléteknek, az ő szempontjukból nézve kitűnő ötlet volt. Azt azonban nem sikerült megtudnia tőle, kik is azok az ők.

Két nap telt el azóta, hogy Giovanni mindent megvallott neki. Még aznap éjszaka bevitte egy régi barátja Firenze környéki, a fiesolei dombok közt álló kórházába. Az orvos is tagja volt az Accademia Georgofili szűk csoportjának, bízott tehát benne. Giovanni azonnal nyugtatókat kapott, úgyhogy most nem tudott ártani sem magának, sem másnak. Részegségét bizonyosan a gondviselés idézte elő, és ő maga is így akarhatta, mivel csakis így volt képes elmondani neki az igazságot, és talán még azt is, hogy szereti. Giacomo azt kérdezte magától, vajon ő maga mennyi szeretetet tanúsított Giovanni irányában, és vajon az élete, amit teljes egészében a könyvnek áldozott, nem zárta-e be túlságosan a szívét.

Pedig, emlékei szerint, a szülei nagy-nagy szeretetben nevelték fel, és egészen kisgyermekkora óta beszéltek neki a könyvről, hozzászoktatva őt annak rejtélyes jelenlétéhez, mintha csak egy mesében járnának. Ő ellenben azt a fajta szeretetet nem tudta nyújtani, és arra sem volt képes, hogy elfogadja. Azt a néhány, számára fontos nőt, aki az életében felbukkant, mind távol tartotta magától. Nem bízott bennük, képtelen volt őket azzal a mély szeretettel szeretni, melyet szülei arcán látott, amikor egymásra néztek, egészen a haláluk napjáig. És azután látta őket az ágyukon fekve, álmukban, egymást átölelve haltak meg, ő még húszéves sem volt akkor. Ritka, hogy valakik így halnak meg, de előfordul, állította az orvos. Békében mentek el, szépen egymás után, talán képtelenek lettek volna egymás nélkül élni. Nagyon megviselte szülei halála, és a rá nehezedő felelősség terhét kezdetben apja barátai, az Ómega csoport tagjai, az ősi lovagok tanácsa segített hordozni. Később a háború gondoskodott róla, hogy felnőtté váljon.

Igen, ő maga is hibás volt abban, hogy Giovanni azt tette, amit tett, és a háttérben ott volt persze az a nő, Elena is. De arra még nem jött rá, vajon ki tervezte meg ilyen tudományos módszerekkel a gyilkosságot, hogy a kézirat birtokába juthasson. Áruló lenne a csoportban? Vagy a fasiszta párt? Vagy valaki más?

Ötszáz évvel korábban Pico elsősorban az egyház elől kellett hogy megvédje magát, de Giovanni kételkedett abban, hogy ugyanazok az erők fenyegetik most őt is. Azok a külvárosi huligánok, akik követték, esetleg nyomra vezethetnék, de ez az irány bizonytalannak tűnt. Valószínűbb volt, hogy az Accademia Georgofili gyűlései miatt tartják szemmel, vagy a hatalmat bíráló szavai miatt, melyek bizony többször is kiszaladtak a száján. És most, hogy a fasizmus karöltve sétál a Római egyházzal, köszönhetően a Lateráni Egyezménynek, e politikai remekműnek, mindkét fél számára előnyösebb mindent elhallgatni. A fenyegetés talán a tengerentúlról, talán valami nagynevű gyűjtő felől jött.

De abban kételkedett, hogy Giovanni efféle emberekkel állna kapcsolatban, vagy akár azok ügynökeivel, és főleg hogy amerikaiakkal. Pico kézirata valóban felbecsülhetetlen értéket képviselt, de nem egy gyűjtő számára. Nem, a könyvet a tartalma tette értékessé, és Giovanni valami sokkal sötétebb, veszedelmesebb hálóba gabalyodott bele. Valaki meg akarja szerezni a kéziratot, de nem történelmi értéke miatt, amit egy XV. századi filozófus kiadatlan műve képviselhet, hanem a tartalma, a benne leírtak miatt. Ki fogja deríteni, de először biztonságba kell helyeznie a könyvet, és változtatnia kell a védelem módszerén.

A régi Banca Mayer hamarosan kinyit; Giovanni tudott róla, hogy az ő halála esetén felnyithatja a biztonsági széfet, mely a könyvet rejti. Persze csak ha természetes halált hal, mert ellenkező esetben a széf további húsz évre könyörtelenül zárva marad, és tartalma jog szerint egy angol tröszt birtokába kerül. De Giovanni azt nem tudhatta, hogy a páncélszekrényben csak egy kulcs lapul és egy titkos kód, mely a luganói Svájci Bankszövetkezet egy másik titkos páncélszekrényéhez vezet. És abban van a könyv, egy föld alatti raktárában őrzi a semleges Svájc. „Épp a svájci gárdisták őrzik, nesze neked, Vatikán!” – tréfálkozott egyszer régen az apja, a könyv előző őrzője.

A páncélszekrényhez egy bankszámlaszám is tartozott, mely több mint kétmillió svájci frankot tartalmazott. Most ehhez a tartalékhoz kell hozzányúlnia. De nagyobb fájdalmat okozott számára az, hogy meg kell válnia könyvesboltjától; amint nála a könyv, hívja Lamberti jegyzőt, és utasítja, hogy nyissa fel a borítékot, mely az üzlet és az Accademia Georgofili összes könyvének átadására vonatkozó dokumentumokat tartalmazza. Ő maga, Giacomo, örökre eltűnik majd.

De Giovanninak is el kell tűnnie. Egyelőre még biztonságban van, de már nem sokáig; bárki is csalta csapdába, biztosan talál rá módot, hogy örökre elhallgattassa. Amint lehetséges, megpróbál majd Elena nyomára bukkanni, még mielőtt Giovanni keresné, hogy újra láthassa. Az a nő segít majd bizonyos dolgokat megérteni, vagy talán ő maga is megérti, ha találkoznak.

A bank kapuja kitárult, és Giovanni belépett a gyéren megvilágított előtérbe. Zöld márvány borította a falakat, egészen a plafonig, és kellemes hűvöset keltett odabent. Az egyik hátsó vasrácsos ablakhoz sietett, és kitöltött egy nyomtatványt, melyen bankszámlája teljes összegét átutalta Giovanni nevére. Nem óriási pénzösszegről volt szó, az alkalmazott mégis meglepetten tekintett fel, de igen tapintatosan egy szót sem szólt. Végrehajtotta az átutalást, majd átadta a nyugtát. Azután Giacomo kedvesen megkérte, hogy vezesse a páncélteremhez. A lány felállt helyéről, Giacomo végigmérte: szűk, bézs színű szoknya volt rajta és hímzett fehér blúz, mely a nyakán egy gyöngyökkel kirakott brossal záródott. A hőség ellenére selyemharisnyát viselt, melyen fekete csík húzódott végig, kiemelve lába finom hajlatait. Ki tudja, vajon Elena hogyan öltözködik, milyen a külseje.

– Jó reggelt, doktor de Mola, örülök, hogy látom!

Maurizio Mayer, a Banca Mayer igazgatója, az alapító unokája, azonnal elébe sietett.

– Én is örülök, bár sajnálom, hogy zavarnom kell. Csak azért jöttem, mert fel kell nyitnom a biztonsági széfet.

– Ha megengedi, én magam intézkedem.

– Köszönöm, de feltételezem, hogy fontosabb teendői is akadnának.

– Ne higgye, lehet, hogy hamarosan már semmivel sem kell foglalkoznom.

Giacomo a szemüvege fölött pillantott rá; különösen csengett ez a mondat, bizonyosan nem csak úgy véletlenszerűen vetette oda neki. De nem szólt semmit, az igazgató, ha akarja, el tudja mondani, miről is van szó. És így is tett.

– Lehet, hogy felkeresem majd Önt egy kifutói állásért a könyvesboltjában – folytatta keserű mosollyal arcán, miközben az élénksárga színű lépcsőkön lépdeltek lefelé a páncélteremhez.

– Nem értem, doktor Mayer – most már kötelessége volt, hogy szóljon valamit. Ha tovább hallgat, az teljes közönyösséget jelentett volna.

– Tudom, hogy Önnel nyugodtan beszélhetek, és meg fog bocsátani e bizalmas hangért. Arról van szó, hogy az Olasz Nemzeti Bank nyomozást folytat ellenünk. Nem, nem a bank miatt. A számláink rendben vannak, a bank virágzik, mint még soha azelőtt. Valójában az a gond, hogy zsidók vagyunk, doktor de Mola.

Közben beléptek a páncélterembe az acélból öntött, csaknem fél méter vastag, súlyos páncélajtón át, és Mayer úr már elő is vette a kulcsokat, hogy kinyissa a vaskaput, mely mögött a biztonsági szekrények álltak. Nyilvánvaló volt, hogy beszélni akar, és de Mola figyelmesen hallgatta.

– A betétek védelméért felelős Felügyelőség, mely a Pénzügyminisztérium irányítása alatt áll, utasította az Olasz Nemzeti Bankot, hogy alapos kutatást folytasson nálunk. Odafent vannak, és a papírjainkat vizsgálják; de a főnökük, akit évek óta ismerek, az imént közölte velem, hogy Rómában már döntöttek. De lehet, hogy untatom.

– Szó sincs róla. Nagyon sajnálom. De bevallom, számítottam rá, hogy a dolgok ilyetén fordulatot vesznek, és fel vagyok háborodva.

– Köszönöm, doktor úr, ön nagyon kedves. Attól tartok, előbb-utóbb be kell zárnunk vagy el kell adnunk a bankot. De nem valamiféle önkényes döntésről van szó, hanem ez a törvény, és ez benne a döbbenetes. A hamarosan hatályba lépő új zsidó törvények miatt történik mindez, és, azt hiszem, még kifutófiúnak sem jelentkezhetnék Önhöz. A pénze viszont biztonságban van, minden finoman és óvatosan zajlik ugyanis, hogy a betéteseknek ne kelljen aggódniuk. Viszont ha van valami a szekrényében, amit nem akar, hogy bárki is lásson, vigye el, doktor de Mola! Sajnos most már nem tudjuk azt a diszkréciót garantálni, melynek köszönhetően így felvirágzott az intézményünk.

Váratlanul érte a figyelmeztetés, pedig épp emiatt jött a bankba, még ha az igazgató nem is tudott róla. Melegen megszorította a kezét.

– Ha tehetek valamit önért, szóljon… és köszönet a jó tanácsáért!

– Már azzal sokat segített, hogy meghallgatott. Csengessen, amint végzett, doktor de Mola! Ha azok – és az emeletre mutatott – nem visznek azonnal magukkal, még lejövök elbúcsúzni öntől. Ellenkező esetben, Isten önnel!

A két férfi megölelte egymást, majd, miközben Mayer felsietett a lépcsőn, becsukva maga mögött a kaput, de Mola a biztonsági szekrényhez lépett.

Néhány perccel később a luganói bankszövetkezet páncélszekrénykulcsának és kódjának birtokában de Mola a vasútállomás felé vette az irányt. Elhaladt a Keresztelőkápolna és a Dóm előtt, megcsodálta a Brunelleschi által megálmodott fenséges kupolát, ahogyan Giovanni Pico is tehette számtalanszor. Arra gondolt, vajon látja-e még. Majd a via de' Cerretani felé kanyarodott, onnan a via Panzanira fordult, míg végül az állomásépülethez ért. Magához vette bőröndjét, melyet még az előző nap hagyott a csomagmegőrzőben, benne mindazzal, amit csak magával tudott hozni. Nem volt könnyű dolga, amikor egyetlen bőröndbe próbálta becsomagolni élete egy részét.