Róma
1487. június 11., hétfő

Egy nemesi pár és egy díszes ruhába öltözött szolga szállt le lováról, a kantárszárakat az őket követő apródnak nyújtották, utasításokkkal látták el, majd az árkádsor alá vonultak és ott társalogtak; reggel volt, a nap sugarai úgy szikráztak a via dei Mamurtinin magasodó Szent Sixtus-templom homlokzatának hófehér márványán, hogy káprázott tőle az ember szeme. Domenico di Guzman három évszázaddal azelőtt egyesítette az ősi római bazilikaépületet a Santa Maria in Tempulo-monostorral, arra kötelezvén ortodox vallású apácáit, hogy csatlakozzanak a Nyugati egyházhoz. Mérhetetlen gazdagságot hoztak magukkal, mely lehetővé tette számukra, hogy megőrizhessék hagyományaikat. Mindazonáltal a dominikánus regula igen szűkre szabott klauzúrába kényszerítette őket. Így hát az idők folyamán a monostor sok nemesi származású leány menedékhelyévé lett, akik látszólag azért kerültek oda, hogy elmenekülhessenek a világ hívságai elől, de valójában amiatt, hogy a családi vagyon érintetlenül megmaradhasson. A három alak a monostor egyik oldalfala mentén a bejárat felé sétált, majd kopogtattak a fényes vaskapun, amely zafírként csillogott a kőfalba ágyazva. A kémlelőnyílásban egy fátyollal övezett női arc jelent meg.

– De' Rossi bíboros engedélyével jöttünk, az egyik pártfogoltjukkal kívánunk találkozni.

Ekkor a talajtól úgy egyméteres magasságban nyíló kisablakon át kinyúlt egy törékeny kéz, mely láthatóan kért valamit. Ferruccio átnyújtotta a pecséttel ellátott hamis írást, melyen de' Rossi bíboros aláírása is szerepelt, akinél Giovanni hosszú időn át vendégeskedett. Épp ez okból kifolyólag küldték Palermóba azzal az ürüggyel, hogy ott missziós tevékenységet folytasson, s Borgia bíboros számított az ottani kormányzó diszkréciójára, arra, hogy feltűnés nélkül félreállítja majd az útból. De az igazán lényeges Giovanni és Ferruccio számára az volt, hogy azokban a napokban a bíboros bizonyosan nem tartózkodott Rómában.

Hosszúra nyúlt a várakozás ideje, Leonóra elfogadott hát egy zsámolyt, melyet egy maszatos arcú leány kínált neki egy garasért. Egyik lábfeje torzulása miatt sántítva járt, és korát sem lehetett megállapítani véznasága miatt. Leonóra egy nápolyi ezüstöt nyújtott neki, rajta a pápa képmásával, s hálából sugárzó mosolyt kapott érte. Végre megnyílt az ajtó, és egy igen ormótlan külsejű, vastag szemöldökű, sötét és barátságtalan tekintetű férfi engedte be őket. Követték végig az árkádsoron, mígnem a férfi intett, hogy álljanak meg. A szűken sorakozó oszlopok mögött pompázatosan virágzó kert rejtőzött, melynek közepén óriási, sárga és zöld virágú bokor magasodott.

– Karácsonyi rózsa, azaz mérgező hunyor, de ez itt egy késői fajtája, mely tavasszal virágzik – szólalt meg ekkor egy női hang, melyből a nőies lágyság teljesen hiányzott.

Giovanni és Ferruccio megfordult és tiszteletteljesen fejet hajtott a nővér előtt, aki a rendfőnöknő lehetett. Leonóra is meghajolt kissé.

– A virágzata gyönyörű, de szaga émelyítő, s levelei és szirmai is halált okozhatnak, ha lenyeli az ember. Kiválóan szemlélteti tehát a szépség veszélyeit: a bűn, a tisztátalanság és a halál rejtezik mögötte.

A rendfőnöknő bemutatkozott.

– Eufemia Cosmopula vagyok, és én vezetem ezt a monostort. Melyikük Ferruccio de' Capitani?

– Én vagyok, tisztelendő anyám – felelt Ferruccio. – Ő a feleségem, Leonóra, ő meg Giovanni, évek óta hűséges titkárom.

– Mégis, mely okból kívánják egyik leendő rendtársnőnket látni? A bíboros ajánlólevele kulcsfontosságú, de idebenn mégiscsak én vagyok az, aki parancsol!

Giovanni lesütötte szemét alázata jeléül, bár kissé késve, mert még azon tűnődött, ki is figyelmeztette arra, hogy óvakodjék a hunyortól… Ferruccio közelebb lépett a rendfőnöknőhöz, és olyan halkan suttogott a fülébe, hogy az kénytelen volt egészen közel hajolni hozzá.

– Nem miattam, anyám, hanem emiatt a szegény fiú miatt, akit az anyja egészen apró gyermek korában árván hagyott, az apját meg nem is ismeri. Margherita asszony ígéretet tett neki, hogy felfed előtte néhány fontos tényt a származására vonatkozólag. Feltehetőleg férje nagybátyjának vér szerinti gyermeke, ezek szerint tehát a firenzei Mediciek távoli rokonságával büszkélkedhet.

– A mindenit! – kiáltott fel a nővér Giovannira pillantva, aki továbbra is lehajtott fejjel állt.

– Tudom, mit meg nem tesznek ezekért a szegény leányokért, akiket az élet tévútra vitt. Az ő édesanyja lehet, hogy épp az egyikük volt. Köszönetem jeléül szeretnék ötven aranyforintot adományozni a monostor javára, és cserébe, kérem, emlékezzenek meg imádságaikban szegény szerencsétlenről!

– Igazán nagylelkű adomány, ilyesmihez valóban nem szoktunk. Mindazonáltal, figyelembe véve kegyelmed titkárának helyzetét és a jó bíboros úr közbenjárását, továbbá tekintve, hogy Margherita még nem tette meg fogadalmát, úgy gondolom, még nyílhat rá mód, hogy beszéljen vele. Természetesen csakis az egyik rendtársnő jelenelétében. És nyilvánvalóan csak abban az esetben, ha még egyáltalán hajlandó arra, hogy férfira nézzen. – Természetesen és nyilvánvalóan, anyám.

– Várjanak hát itt!

Ferruccio kissé meghajolt. A nővér viselkedése, melyet már kezdetben is utálatosnak érzett, egyáltalán nem tetszett neki. Először túlzottan ellenséges volt, azután meg túlontúl engedékeny lett. Érzett benne valami álságosat. Giovanni nyugtalanul járkált fel s alá.

– Ügyelj arra – szólt hozzá Leonóra, megérintve a karját –, hogy ne légy vele türelmetlen, amikor találkoztok! Biztosan mélységesen elkeseredett. Bánj vele finoman! Mint nő, mondom ezt neked.

– A kedvéért megteszem, de nem lesz könnyű.

– Ismerem a szerelmet, Giovanni, tudom, hogy olyan, akár a szomjúság, mely addig gyötri az embert, míg nem ihat végre. És utána még akar belőle.

Több mint két órán át várakoztak, mire a nővér újra megjelent. Hirtelen felhangzott a Kyrie Eleison és a Christe Eleison imádsága, s a dallam végighullámzott a kolostor falai közt.

– Ősi hagyományunk és kiváltságunk – magyarázta a rendfőnöknő. – Naponta három alkalommal százszor elénekeljük a Kyrie Eleisont.

Ő maga ötször felelt a könyörgésre melléhez emelt kézzel és csukott szemmel. Majd jobb keze három ujját összetéve keresztet vetett.

– Margherita úrasszony várja önt, Giovanni. Nem, csak ő mehet – mondta, s kezével visszatartotta Ferrucciót és Leonórát. Kegyelmed és hitvese számára friss citromlevet készíttettem. Várakozzanak itt. Kellemes napunk van, imádságra és elmélyedésre kiválóan alkalmas. Ha szükségük lenne bármire, csak intsenek Gregoriónak, s ő azonnal szól nekem.

Az alacsony homlokú és sűrű szemöldökű, bumfordi alak megjelent a hátuk mögött, és egyetértése jeléül dörmögött valamit.

Giovanni követte a nővért, míg egy faajtó elé nem értek, azon már egymaga lépett be a társalkodóhelyiségbe. Körülnézett, de senkit nem látott. Az ajtó bezárult mögötte.

És ekkor egy kis oltáron álló Szűz Mária-szobor mögötti fülkéből végre Margheritát látta előlépni. Égszínkék, földig érő, szűk nyakú ruha volt rajta, haját világos fátyol borította. Ékszert nem viselt, bő ruhája ujjaiból kilátszó kezei soványak voltak és csontosak. Giovanni érezte, ahogy összeszorul a szíve, és csak nagy nehezen tudta türtőztetni magát, hogy elébe ne siessen. Egy alacsony, kövér apáca kísérte, derekán vaskos kötéllel, melyről ezüstfeszület lógott. Fehér ruhája fölött fekete köpenyt viselt, mely tetőtől talpig betakarta. Margherita megvárta, míg az apáca engedélyt ad, és csak akkor lépett közelebb Giovannihoz. Ahogy leült vele szemben, tekintetében a teljes reményvesztettséget látta.

– Margherita!

Kedvese arcán könnycseppek gördültek végig, Giovanni a keze után nyúlt, de ő nyomban visszahúzta.

– Szerelmem – suttogta alig hallhatóan.

– Hallgass ide, Margherita – súgta ő is –, azért jöttünk, hogy magunkkal vigyünk. Egy barátom kísért el. Te is ismered, az, aki téged is figyelmeztetett, amikor veszélyben voltam. Odakint vár ránk négy ló, elmegyünk innét, együtt. Most már szabad vagy.

Margherita arcán mosoly suhant át, de fejét csóválta.

– Giovanni, hisz nem tudhatod! Giuliano különleges mentességben részesült, amiért megtagadott engem. Nem vagyok többé a felesége.

– Úgy még jobb. Együtt lehetünk gond nélkül, s nem kell többé bujkálnunk. Feleségül veszlek, Margherita.

– Lehetetlen. Állandó felügyelet alatt állok, mint egy börtönben, és tíz nap múlva kényszeríteni fognak, hogy fogadalmat tegyek. A klauzúra vár rám.

– De mi elviszünk magunkkal már ma, hamarosan! Nincs hozzá joguk, hogy itt tartsanak akaratod ellenére. És nem négy apáca fog az utunkba állni. Most megyek, hívom Ferrucciót és Leonórát. Őt még nem ismered, de megbízhatsz benne. Mi utat nyitunk, ti meg majd jöttök utánunk. Amint kijutottunk, azonnal elmegyünk innen, itthagyjuk ezt a helyet, új élet vár ránk, a mi kettőnk új élete. Már elő is készítettünk egy búvóhelyet nem messze innét.

– Félek, Giovanni.

Most már valóban megragadta a kezét és megcsókolta. Az apáca továbbra is az oltár felé fordulva imádkozott, háttal nekik. Egymás szemébe néztek, és mindent feledve egyre közelebb hajoltak egymáshoz. Reszkető ajkuk épphogy csak összeért. Giovanni felállt, de Margherita tartóztatta.

– Ne menj, kérlek!

– Visszajövök, szerelmem, többé senki nem választhat el minket egymástól.

Még egy utolsó pillantást vetett az apácára, aki épp a rózsafüzért morzsolta. A kolostor felé indult, figyelve, hogy arra menjen, amerről jött, de amikor visszaért a kertbe, senkit nem talált ott. A túloldalon észrevette Ferrucciót és Leonórát, odament hát hozzájuk; mindketten a monostor őrének teste fölé hajoltak, mely egy padon hevert. Halottnak tűnt, de egyenletes, sípoló hang hallatszott orrából és szájából, mint ahogyan egy felfújt disznóhólyag ereszt le lassan.

– Nőtt egy dudor a fején – szólt Ferruccio –, de nem ártottam neki komolyan. Amikor majd felébred, persze biztosan felettébb dühös lesz.

Ekkor léptek döngését hallották odabentről. Egy pillanattal később egy férfi jelent meg, kirántott karddal a kezében. Giovanni megdermedt.

– Ismered? – kérdezte Ferruccio, azonnal készenlétbe helyezkedve, és karjával hátrébb taszítva Leonórát.

– Igen – felelte jegesen Giovanni –, Ulrich a neve, Margherita férjének, Giulianónak a katonája.

Berni Ulrich félreállt, a háta mögött, az ajtóban megjelent Giuliano Mariotto de' Medici, és egyik kezével Margheritát vonszolta maga után. Mögöttük a rendfőnöknő jött.

– Az Úr Szent lelke nem akarta, hogy e tiszteletére felszentelt falakat beszennyezze a bűn és a bujaság. Távozzatok hát, és ne szálljatok szembe Isten akaratával! Gregorio! Gyere ide!

De az óriás tovább hortyogott.

Giovanni odalépett, Ferruccio a nyomában, kissé hátrébb.

– Giuliano, hagyd őt! Hagyd, hogy békében távozzunk! Eltaszítottad magadtól, már nem tartozik hozzád!

– Hogy merészeli? – kiáltott fel a rendfőnöknő. – Gregorio! – kiáltott még hangosabban.

– Csöndet! – dörrent rá Giuliano. – Ez az én ügyem! Te inkább menj és imádkozz!

Eufemia Cosmopula rémülten mellkasához kapta kezét. Hogy engedhet meg magának ilyesmit, épp ő? A hű keresztény, a szenvedő férj, aki megbízta, hogy azonnal értesítse, ha bárki – és természetesen csakis a sátán küldöttei lehettek – Margherita felől kérdezősködik. Megígérte, hogy jön és segít, bárki is áll elő azzal a felajánlással, hogy a vétkes asszonynak vezeklésre alkalmas életet kíván nyújtani, mellyel megmentheti a lelkét! Hogy lehet, hogy most mégis ellene fordul? Ájulás környékezte, és a falnak támaszkodott, hogy el ne essék. És hol van Gregorio?

– Tudtam, hogy nem bírod ki és eljössz. Hibáztam, hogy akkor nem végeztem veled. De most vége. Most megtudod, mit jelent megalázni Giuliano de' Medicit. Akarod ezt a nőt? Tessék, vidd, a tiéd mindörökre!

Giovannihoz lökte Margheritát, s ugyanabban a pillanatban Ulrich nagy lendülettel hátulról felé szúrt a kardjával. Ferrucciónak az utolsó pillanatban sikerült kivédenie, kardlappal tolva félre a svájci katona fegyverét. Majd villámgyorsan csavart egyet súlyos fattyúkardján, így próbálva lefegyverezni ellenfelét. De Ulrich nem engedett a szorításon, s kardját a magasba emelve a fejére készült lesújtani. Ferruccio kitért a vágás elől, majd köpenyét ellenfele kardjára hajította, így az kénytelen volt kissé hátrébb húzódni. Épp ezt akarta, így szabadabban harcolhatott vele, anélkül, hogy a többieket is veszélybe sodorná.

Mindez egy pillanat alatt játszódott le, Margherita Giovanni karjai közé omlott, s ahogy mellére borult, Giovanni észrevette, hogy lapockája mögé tőr szúródott.

– Margherita! – kiáltott fel teli torokból.

Míg egyik karjával tartani próbálta, a másikkal az arcát simította. Margherita még érezte, majd lecsukta szemeit. Giovanni, még mindig magához ölelve, finoman a földre fektette; képtelen volt felfogni, ami történt. Giuliano de' Medici vadállati vigyorral az arcán hatalmasat rúgott Giovanniba, aki a földre bukott. Nem szólt, és úgy tűnt, mintha még a fájdalmat sem érezné. Giuliano ismét rárontott, bömbölve, akár egy oroszlán, de Giovanni kinyújtott kezével találta szemközt magát, s akkor meglátta, hogy sodronyvágó, hornyolt élű tőrt markol. Mozdulatlanul meredtek egymásra, Giovanni keze Giuliano hasának feszült, aki elképedt arccal meredt saját kiömlő vérére, mely Giovanni ökölbe zárt kezére patakzott.

Térdre hullott, kezét hasára szorítva, és érezte, ahogy az élet lassan elszáll belőle. Élénkpiros vér csurgott a szájából, szólni próbált, de csak valami felismerhetetlen hörgés tört föl a torkából. Ulrich, életében először, szorult helyzetben találta magát, a vele szemközt álló férfi fenyegetően közeledett, hűvösen és ridegen, jeges tekintettel. Szeme sarkából észlelte, hogy urának vége, összeszedte hát minden megmaradt erejét, átugrott a mellvéden, és a kapu felé futott, bízván benne, hogy ellenfele nem támad rá hátulról. Az apród, aki odakint állt, egy férfit látott menekülni lélekszakadva, mintha éppen démonok serege üldözné. Kíváncsian figyelte, ahogy megbotlik, elesik, talpra áll és tovább fut, míg végül el nem tűnt egy kőfal mögött.

Leonóra Ferruccio mellé húzódott. Giovanni karjai közt tartotta Margheritát. Giuliano de' Medici úgy maradt ott mellettük, térdeplő helyzetben, mintha csak imádkozna és közben őket figyelné, de tekintete már a halál végtelenségébe meredt.

A rendfőnöknő magához tért a lidércnyomásból. Óvatosan hátrálva egy vaslánchoz lépett, és teljes erőből megrántotta. A monostor harangja éles, átható kongassál zengett fel. Egy csapat apáca rohant be közéjük, és mind egyszerre éktelen sivalkodásba fogtak. Ferruccio és Leonóra segített felállni Giovanninak, aki még mindig karjai közt tartotta Margheritát; vértől mocskos kezével beszennyezte szerelmese ruháját. Társaira nézett, mintha tőlük várná a választ, de azt már nem kaphatta meg.

– Menjünk, Giovanni, itt már nincs mit tenni! Hamarosan ideérnek a katonák, nem maradhatunk tovább!

A gróf némán bólintott, s szerelme végső tanúságaként megcsókolta Margherita homlokát, majd lágyan a földre fektette fejét. Aztán felállt és hagyta, hogy társai a kapuhoz kísérjék. Felült a lovára, s akkor megjelent előtte a tűzgömb, fényesebben ragyogott, mint a Nap, mely odafentről tűzött le rájuk. Giovanni megszólította, és választ is kapott, de szavaiban nem lelt vigaszra; így életében először eltaszította magától, nem hallgatott rá, s a gömb végül elenyészett.