Firenze
1938. szeptember 19., hétfő

A rádió éppen a csodáról beszélt, amikor Szent Gennaro alvadt vére folyékonnyá vált, de Wilheilm Zugel nem arra figyelt. Sőt, akár ki is kapcsolhatta volna. Az SS tisztje, a Gestapovezér, Heydrich tábornok bizalmi embere, aki egyben a Mirandola művelet irányításával is megbízta, egy órával azelőtt kapcsolta be a rádiót, és tekerte teljes hangerőre. Biztos akart lenni abban, hogy a rádió hangja elnyomja a lány kiáltásait, akit erőszakkal tett magáévá, és aki most az ágyon hevert, félmeztelenül, az ágy rácsaihoz kötözött kezekkel és lábakkal.

Zugel imádta az olasz kurvákat, olyan mások voltak, mint a németek. Az ő földijei túlságosan tapasztaltak voltak, és túl hűvösek az ő ízléséhez mérten, bármit készek voltak teljesíteni, a legtisztátalanabb kívánságot is, csakis az számított, hogy megfizessék őket. Az olasz lányok viszont ellenkeztek, hánykolódtak, gyalázkodtak, sírtak és kiabáltak, és minél hevesebben tették, annál inkább felizgatták, és annál inkább élvezte a helyzetet. A mostani lány rögtön megtetszett neki, mert ügyes lánynak tűnt, jóravaló, egyszerű háziasszonynak. Próbált kiáltani, amikor lekötözte, de ő rögvest egy zsebkendőt nyomott a szájába. Aztán, attól való félelmében, hogy netán megfullad, és így oda a remek szórakozás, inkább szorosan a szája köré tekerte, mint a lovaknak szokták a zablát. A hívek elég erőteljesen óbégattak ahhoz az Állami Olasz Rádió, az EIAR mikrofonjai előtt, hogy elnyomják a nő kiáltásait, a dús kebleire és combjaira mért paskolások és a bájos kis arcra élvezettel lekevert pofonok csattanását.

Miközben felöltözködött, elégedetten teljesítményével, Wilheilm Zugel arra a kisebb feladatra gondolt, melyet néhány napon belül el kell majd végeznie. Ölni nem volt számára olyan szórakoztató, mint nőket megerőszakolni, mégis bizonyos megelégedettségérzést keltett benne, főként, ha e tevékenység nagyobb pénzösszeget hozott számára, feljebbvalói elismerését, és a társai fölé kerekedés lehetőségét. Erre a feladatra tényleg nem volt mindenki alkalmas, ezt nagyon jól tudta, és az, hogy fontosnak tartják, sőt bizonyos esetekben nélkülözhetetlennek, büszkeséggel töltötte el, és erőt merített belőle. Most ráadásul első osztályú munkát kell majd végeznie, a gyilkosságnak ugyanis teljesen természetesnek kell tűnnie, mert egyébként az a kis ostoba, idióta Volpe komoly nehézségekbe ütközhet a könyv megszerzésekor.

A Gestapo katonája elégedetten szemlélte magát a tükörben: a dicsőséges Harmadik Birodalom volt a megbízója, persze azt is tudta, hogy a helyzet bármikor változhat. Mindazonáltal egyáltalán nem aggódott a jövője miatt, az urak, bárkik legyenek is éppen, mindig és mindenhol ugyanazt akarják: a hatalmat. És ha ő mindig precízen kiszolgálja őket, és biztosítja számukra az eszközöket, melyekkel megszerezhetik és fenntarthatják hatalmukat, sosem marad munka nélkül.

Végigsimított elegáns tweedzakóján, ez a ruhadarabja jelképezte az egyetlen engedményt, melyet az angol divattal szemben tett, és derekán meghúzta az övet. Zsebéből kivette fésűjét, és anélkül, hogy a tükörbe nézett volna, gondosan hátrafésülte fekete haját, bosszantotta, ha látta, hogy bizony már nem olyan sűrű, mint azelőtt. Berlini orvosa szerint az az átkozott pikkelysömör az oka, ugyanaz, amitől az eltüntethetetlen foltok képződtek a kezén. Vékony selyemkesztyűt vett fel tehát, melyet néhány nappal korábban még Rómában vásárolt magának, és kilépett a San Frediano nyilvánosház nyomorúságos szobájából, amelynek ablakából résnyire ki lehetett látni az Arnóra. De még mielőtt távozott volna, pénztárcájából elővett egy százlírást, és vigyorogva a nő feldagadt arcára dobta. Nagylelkű akart lenni, azért is, hogy a tulajdonosnőnek ne legyen semmi ellenvetése, és ne fordulhasson az olasz hatóságokhoz. Zavarba ejtő lenne a hivatalos rendőrség előtt magyarázkodni, éppen amikor a titkosrendőrséggel való találkozóra készül.

Az OVRA székhelye nem messze volt onnét, és Wilheilm úgy döntött, gyalog megy. Firenzében jóval melegebb volt, mint Rómában, és hiányzott neki az a könnyű szellő, amely enyhítette némiképp a forróságot. De Firenze kisváros volt, és mindaz, amit Rómában a város különböző pontjain szétszórva lehetett csak megtalálni, itt két-három háztömbben összpontosult. San Iacopo utcája felől a Ponte Vecchio felé kanyarodott. A kézművesek boltjai szinte túlcsordultak az aranytól, és ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy letépje és zsebre tegye a karácsonyi díszekként függő láncokat. De tudta jól, hogy a pult mögül, az ékszerhalmok közül, az árus apró szemeivel fürkészi minden mozdulatát.

– Zsidók – dörmögte halkan, hangjában megvetéssel, és megszaporázta lépteit. – Hamarosan úgyis rajtatok a sor.

A találkozó időpontját déli tizenkettőre tűzték ki, a rendőrség egy különálló épületében, a via delle Terme közelében, a toscanai város szívében. Miközben a megbeszélt helyszínre igyekezett, megtapogatta kabátja jobb zsebét, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy valóban nála van az ajánlólevél. Pasquale Adriani, az OVRA IV. kerületi főfelügyelőjének aláírása hitelesítette; a levélben utasította a firenzei különítményt, hogy Wilheilm Zugel urat a lehető legnagyobb figyelemben részesítsék. Az úr elnevezés mindazonáltal idegesítette, hiszen katona volt, a Schutzstaffel főhadnagya, és e rangja nyomán egészen más megszólításra formálhatott jogot, semmint az úrra. Amikor Olaszország a germán birodalom egy tartományává válik majd, a viszonyok is megváltoznak, de egyelőre türelemmel kellett lennie.

Az őrszem intett, hogy foglaljon helyet az előtérben, a többi várakozó, mindenféle asszonyság és civilek között. Egyenruhája viseltes volt és pecsétes, könyökrészén elnyűtt az anyag; mégis, hogy akarnak ezek az emberek tiszteletet ébreszteni maguk iránt? Mintegy negyed óra múlva fennhangon a nevén szólították, ami felbőszítette. Lehetséges, hogy az olaszoknak fogalmuk sincs róla, mi az, hogy óvatosság? Baldo Moretti felügyelőhelyettes szobájában vezették, legalábbis ezt a nevet olvasta a bejárati ajtón.

– Üdvözlöm, Zugel úr – szólalt meg a férfi, anélkül, hogy bemutatkozott volna – már értesítettek a jöveteléről. Hallgatom, mit tehetek magáért?

– Magáért? Nőnek néz talán? Ah! Reméltem, hogy Olaszországban legalább a rendőrség hívebb az új nyelvhez.

– Ó, igen, valóban – felelt szórakozottan a felügyelőhelyettes.

– Mindenesetre egy külön a részemre fenntartott szobára van szükségem – folytatta Zugel körülnézve a helyiségben –, látogatókat várok.

– Á, értem – szólt a felügyelőhelyettes, mélyen a szemébe nézve –, igen, tudok a kollégáim érkezéséről.

Az utolsó szavakat olyan megvetéssel ejtette ki, hogy Zugel nyomban felpattant ültéből, felborítva még a széket is.

– Ezek a kollégák, ahogyan ön nevezi, az önök rendőrségének legmegbízhatóbb emberei, és hű barátai a Gestapónak, melynek, megtiszteltetés számomra, hogy tisztje lehetek.

– Ne mérgelődjék, Zugel úr – válaszolt nyugodt hangon a felügyelőhelyettes –, nagyon jól ismerem a rendőri erőink közt fennálló baráti kötelékeket. Én nem mondtam semmit sem, és azért vagyok itt, hogy együttműködjek. Egy szobát kért tőlem, amit meg is kap.

A szoba egy apró odú volt az épület első emeletén, egy rendetlen asztal négy székkel; az az idióta majd még megfizet ezért.

Nem sokkal később két civil ruhás alak érkezett, akik először fasiszta karlendítéssel, majd meleg kézszorítással üdvözölték. Az egyikük hosszú, a fél homlokát eltakaró szőke loboncot viselt, és megnyerőén mosolygott; a másik, az idősebb, úgy festett, akár egy óriás barna medve, kopaszra nyírt koponyával. Hatalmas, szőrös karjai voltak.

– Zanna'^[4] vagyok – szólt a szőke – , ő pedig Morso”^[5] , a valódi nevünk használatára pedig nem vagyunk felhatalmazva. De mindenben rendelkezésére állunk, Herr Zugel!

Zugel végre ismét kellemesen érezte magát, megmutatta az OVRA vezére által kiállított ajánlólevelét, ugyanis ez alapján kellett rendelkezésére állniuk.

– Minden rendben, ön parancsol, mi pedig engedelmeskedünk, Herr Zugel! – felelte Zanna mosolyogva és megismételve a fasiszta üdvözlést.

Az ilyen olaszokat szerette. Elmagyarázta hát nekik, hogy további parancsig egy firenzei könyvkereskedőt, egy bizonyos Giacomo de Mola nevű férfit kell szemmel tartaniuk, feljegyzéseket vezetni szokásairól, és azonnal értesíteni őt, amint elhagyni készül Firenzét. Egyebet nem fűzött hozzá, a másik kettő pedig nem kérdezett.

– Ha nincsen más utasítása – szólalt meg az, aki Zanna néven mutatkozott be, és aki nyivánvalóan a magasabb rangot viselte kettejük közül –, akkor mi mennénk is. Még ma este vár ránk egy óra az egyetemen.

Zugel meglepett arckifejezése láttán Zanna ismét elmosolyodott.

– Igen – folytatta –, úgy értem, nekünk kell egy rövidke órát adnunk egy professzorocskának… egy igen forrófejű, bizonyos Calogero tanár úrnak.

– Á, értem már – felelte Zugel cinkos mosollyal –, mi magunk is, annak idején, adtunk egy-egy órát az egyetemen, de ma már erre nincs szükség. Mindenesetre várjanak még, mielőtt elmennének, bemutatnék önöknek valakit. Mindjárt itt lesz.

– Készüljünk fel egy újabb tanórára, Herr Zugel? – kacsintott a szőke hajú.

– Nem, egyelőre legalábbis nem, de hát sosem lehet tudni.

Néhány perccel később, épp mialatt elszívtak egy cigarettát, befüstölve az apró kis szoba levegőjét, kopogtattak, majd belépett Giovanni Volpe, gyanakodva méregetve a két ismeretlent. Egy bólintással üdvözölte Zugelt, és várt.

– Herr Volpe, ön felettébb pontos, tisztességére válik. Engedje meg, hogy bemutassam önnek Zanna és Morso urakat. Ok fognak segíteni nekünk a művelet végrehajtásában.

– Nem tudtam, hogy másokat is be kellett vonnia az ügybe. Úgy szerettem volna, ha minden a lehető legészrevétlenebbül zajlik. A nagykövet úr személyesen…

– Halt! – szakította félbe Zugel. – Most ön az, aki nem elég tapintatos, kedves Volpe. A legfőbb szabály, hogy tartózkodjunk a nevek említésétől. Mindenesetre az itt jelen lévő urak nélkülözhetetlenek tervünk sikeres végrehajtása szempontjából. Megbízható emberek, a Birodalom barátai, és kiváló a hírük.

Volpe tisztában volt vele, hogy a titkosrendőrség, az OVRA két ügynökével áll szemközt. A szervezetről sokféle szóbeszéd járta, de csak nagyon keveset, pontosabban szinte semmi biztosat nem lehetett tudni róla. A misztikus köd, amely körbevette, kezdve homályos eredetű elnevezésével, talán még félelmetesebbé tette annál, mint amilyen valójában volt. Viszont azt rebesgették, hogy beépített embereik vannak mindenfelé, és kizárólagos céljuk az, hogy azonnal jelentsék, amint bármilyen antifasiszta szervezkedés gyanúját észlelik. Azt is mondták róluk, hogy a spanyol Inkvizíció módszereivel élnek, és hogy aki a börtöneikbe kerül, nem sok eséllyel szabadul onnan. De a két alak láttán, akik inkább vidéki huligánokhoz hasonlítottak, az az érzése támadt, hogy az OVRA rossz híre csupán a hatalom rendezte színjáték része, mint annyi minden más. Volpe várt egy darabig, mielőtt felelt volna.

– Ha ez a helyzet, akkor rendben – szólt végül. – Bár azt hittem, négyszemközt vitathatok meg magával bizonyos részleteket.

– Már megint ez a „maga”. Önök olaszok… áh, de hagyjuk is! Ez van – tette még hozzá békülékeny hangnemben Zugel –, barátainknak meg úgyis dolguk van még az egyetemen. De azt akartam, hogy találkozzanak, és hogy jól egymás szemébe nézhessenek. Ezekben az időkben fontos dolog új barátokra szert tenni, és tudni, hogy bármikor számíthatunk rájuk. Önnek is bármikor szüksége lehet védelemre, Herr Volpe, és ez a két úriember képes rá, hogy megvédelmezze, ráadásul ellenszolgáltatás nélkül – tette még hozzá nevetve.

Volpe nagyon is jól megértette az alig leplezetten fenyegető üzenetet. A kilátásba helyezett védelem egyszerűen annyit jelentett, hogy ha hibát követ el, azok ketten végeznek vele.

Zanna és Morso távozott, miután római módra elbúcsúztak, míg Volpe csak biccentett egyet. Kettesben maradtak Zugellel, aki némán fürkészte. A Gestapo tipikus módszere, gondolta Volpe, és most már hatalmába kerítette a félelem, mert tudta, hogy annak, amit közölni készül, a másik biztosan nem fog örülni.