Róma
1486. december 25., hétfő

VIII. Ince pápa végzett a karácsonyi ünnepi mise celebrálásával. A pápai trónt, melyen ült, a kárminvörösbe öltözött trónhordozók vitték kezükben, negyven püspök kíséretében, az előttük haladó húsz bíboros nyomában. Fehér kesztyűs kezével megáldotta az ünnepi misén részt vevő nemesek és kereskedők tömegeit.

Franceschetto Sansoni bíboros kamarással együtt már elhelyezkedett a bazilika tágas sekrestyéjében, mindketten készen álltak rá, hogy igen komoly arccal fogadják az eléjük járulókat, akik már a bejárat előtt tolongtak türelmetlenül, a díszegyenruhás katonák is csak nehezen tudták féken tartani őket. A hatalmas tölgyfa íróasztalon nagy halom pergamen sorakozott, némelyiken már a pápai pecsét díszelgett, maga a pecsét pedig Franceschetto oldalán lógott. Már régóta várt erre a pillanatra, hiszen mindig is karácsony és húsvét ünnepe bizonyult a legkedvezőbb időszaknak a bűnbocsánat-árusítás tekintetében. Ez volt a leggyümölcsözőbb kereskedelmi tevékenység, melyet az egyház valaha is végzett, és amelyet a jó della Rovere, az előző pápa, igen széles körben űzött.

De ő, apjával és Sansoni bíborossal egyetértésben, még inkább kiterjesztette e kereskedelmet, elérhetővé téve az árakat a kevésbé tehetősek számára is. Mindenki a lehetőségei szerint fizetett, többé nem az elkövetett vétkek súlyossága alapján, és ha a nép azt is mondta apjáról, hogy „Őszentsége csak azért kel fel reggelente a szajhái mellől, hogy a purgatórium és a Mennyország kapuit nyitogassa” csakis irigységből tette.

Az előző nap kedvező előjeleket küldött: heves vihar tört ki Rómában, és egy különösen nagy erősségű villám épp az ellenséges Orsini család palotájának tornyába csapott bele, kis híján Lodovico Orsini unokatestvérének, Giovanni Battista bíborosnak halálát okozva. Így hát a pápa az ünnepi szentbeszédében az isteni igazságtétel jeleként értelmezte a villámcsapást, s olyan hátborzongató és félelmetes szavakkal beszélt a purgatórium és a pokol borzalmairól, hogy Franceschetto nyomban úgy határozott, hogy teljes bűnbocsánatot engedményez magának, és anélkül, hogy egyetlen rézgarast is költött volna rá, egyszerűen odabiggyesztette nevét Krisztus helytartójának pecsétje mellé. Franceschetto megtudta, hogy Cristoforo érkezőben van Genovából, hogy apja rendelkezésére bocsássa kémikusi és alkimista tudományát. Ince pápának fergeteges jó kedve kerekedett a hír hallatán, arcára ismét kiült a mosoly, melyet bizony nem látott rajta azóta, hogy átadta neki Mirandola gróf két kéziratát.

Sansoni bíboros intett az egyik őrnek, hogy engedje be az első kérvényezőt.

– Neve? – kérdezte, és még csak fel sem nézett az írásból.

– Giovanni de' Magistris, eminenciás uram – felelt a férfi.

Sansoni felpillantott, és jól megnézte; kövér volt és izzadt, s fekete fejfedőt viselt. Köntösén látszott, hogy igényes anyagból készült, nyakában medál lógott, rajta lúdtollat ábrázoló véset.

– Kegyed nemes?

– Sajnos nem, eminenciás uram – felelte a férfi, immár a kezében gyűrködve sapkáját.

– Ah – vonta fel szemöldökét Sansoni. „Az bizony baj, nagy baj – gondolta –, vajon mennyit kérhetünk tőle?”

– Hová valósi?

– Astiból jöttem.

– Foglalkozása?

– Jegyző vagyok.

Sansoni felkapta fejét, Franceschetto hasonlóképpen, s egy futó pillantást váltottak.

– Foglaljon csak helyet, jegyző úr – mondta, rögtön másfajta, kedvesebb hangon –, nos, mit tehet kegyelmedért a Római Szentegyház?

Leonóra sikerrel járt. Elképesztően magas összegért sikerült túladnia a gróf ruháin. A vevőknek azt mesélte, hogy nem mástól származnak, mint az aragóniai hercegtől. A pénzváltók pultjánál még pénzt is cserélt, így végül Giovanni bőrerszénye firenzei és római jelképekkel díszített ezüst-forintoktól és talléroktól duzzadt, de volt köztük egy-egy nápolyi királyi ezüst, s néhány velencei és genovai érme is. Igazi kereskedő látszatát keltette tehát, aki Rómából hazafelé menet sikeres üzleteket kötött. Még arra is maradt egy nagyobb summa, hogy az utazás kisebb költségeit és az útközben szétosztandó alamizsnát fedezze. Az utazózsákba, melyet Leonóra készített össze számára, beletette a rézmozsarat is, miután gondosan elrejtette benne a kéziratot. A leány még egy kitöltetlen menlevelet is hozott, mely a Pápai Állam teljes területén szabad mozgást biztosított számára. Egy vendégétől sikerült szereznie, aki pedig kártyán nyerte a pápai testőrség egyik kapitányától. Giovanni a papirosra a Giovanni Leone nevet írta fel, úgy határozott, hogy e néven utazik majd. Végezetül Leonóra azt javasolta neki, hogy váljék meg hosszú hajától, majd ő gondoskodik róla, és azt is tanácsolta, hogy néhány hétig ne borotválja le a szakállát.

Giovanni a lehető leghamarabb el akart indulni, Umbria tartományon, majd az egyházi birtokokon keresztül kívánt eljutni Firenzéig. Leonóra újsütetű kereskedő mesterségéhez illő ruházatot választott számára, egy fekete bársonyköpenyt, mely valamivel a térde alá ért, és egy világos színű nadrágot, melyet a magas szárú bőr csizmába betűrve volt szokás viselni. Öltözete így nem volt sem túl fényűző, sem túl szegényes, épp megfelelt arra, hogy a lehető legészrevétlenebbül mutatkozhasson. A férfi, aki elhagyni készült Rómát, cseppet sem hasonlított ahhoz az ifjú nemesemberhez, aki néhány hónappal korábban érkezett a városba.

Giovanni azzal búcsúzott, hogy várja majd a híreket felőle, és megesküdött rá, hogy a leány élete hamarosan új fordulatot vesz. Leonóra megölelte, és néhány pillanatig szorosan hozzásimult. Majd határozottan kibontakozott a karjai közül, szinte ellökte magától.

A gróf rögtön talált egy hatüléses lovaskocsit, hárman utaztak benne, egy asszony egy gyermekkel, aki a fia lehetett, és egy apát. A vámkapunál megállították őket, hogy papírjaikat ellenőrizzék, de az őr épp csak rájuk pillantott, és már tovább is engedte őket. Néhány száz méterrel arrébb Giovanni kitekintett a kocsi ablakán, az egyre távolodó Szent Péter-bazilika harangtornyát látta. Majd a fövegéről lelógó hosszú sálat arca köré tekerte, becsukta szemét, és aludni próbált. A kocsi lassan haladt előre, hullámzó mozgása könnyedén álomba ringatta, bár gyakran felriadt, amikor a hajdan volt római birodalom kavicsos útjának kátyúin megmegzökkentek a kerekek. Civita Castellana határában kénytelenek voltak néhány órán át várakozni, közben az utasok és a lovak felfrissülhettek kissé. Miközben az indulásra vártak, a fiú az agyagpörgettyűjével játszott, anyja óvó tekintetétől kísérve. Az apát rögtön kihasználta az alkalmat, hogy végre kettesben maradtak, és odalépett hozzá.

– Merre igyekszik, fiatalember?

Giovanni azonnal visszanyerte éberségét, felettébb óvatosnak kellett lennie, legalább amíg át nem lépik a Firenzei Köztársaság határát, melyet a Pápai Állam harapófogó módjára szorított, és cinkosa volt a szomszédos Sienai Köztársaság is, mely szüntelen veszélyben érezte függetlenségét a Firenze nagyurai által támasztott követelések nyomán.

– Nocera Umbra felé, apát úr – felelte, nehogy azt a benyomást keltse, hogy egyenesen Firenzébe siet –, hogy kifüggesszem fogadalmi táblámat Szent Ferenc templomában.

– Hisz ez csodálatos – örvendezett az apát –, én magam is épp arrafelé tartok. Egymás társaságában utazhatunk tehát, kellemesen elbeszélgetünk, rózsafüzért imádkozunk, ha kedvére van – és levette ívelt vonalú, vaskeretes szemüvegét, s mélyen a szeme közé nézett.

Vizenyős szemei és szájának mosolyra húzódó, mégis szigorú görbülete ingerelte Giovannit, aki a tiszteletlenség határát súrolva könnyű főhajtással és egy arcrándítással válaszolt, ami bármit jelenthetett. Most már valóban Nocera Umbra városáig kellett utaznia, hogy ott végre megszabadulhasson ezen aggasztó, kellemetlen társaságtól, s ettől egyáltalán nem érezte nyugodtnak magát.