A via Flaminián
1486. december 30., szombat

Orte városába érve Giovanni kénytelen volt az apáttal együtt átszállni egy másik kocsiba, mely Noceráig viszi majd őket. Az asszony és gyermeke ment a maga útjára. Felszállt viszont egy vastag köpenybe burkolózott férfi, aki rögtön mély álomba merült. Az apát, aki Guidobaldo Cavalli néven mutatkozott be, ismét félbehagyta értékes könyvecskéje olvasását, és folytatta aprólékos kérdezősködését. Többek között Giovanni nevére is rákérdezett.

– Giovanni Leone – felelte erre ő.

Ahogyan a menlevelén is szerepelt. A vezetéknevet Leonóra iránti megbecsülése jeléül választotta. A keresztnevét illetően úgy döntött, hogy a sajátját használja, hogy ha netán valaki váratlanul megszólítaná, épp azért, hogy leleplezze, ő ösztönösen felelhessen.

Giovanni már csak egy-egy szóval válaszolgatott, bízva abban, hogy az apát előbb-utóbb megunja a kérdezősködést. Ferentillo határához érve, mely már Franceschetto Cibo birtokához tartozott, egy csapat katona csatlakozott a menethez; a parancsnok arról tájékoztatta őket, hogy mivel útonállók garázdálkodnak a környéken, utasítást kapott, hogy kísérje őket. Egy teljes éjszakát töltöttek ott.

Másnap, Castel Ritaldinál, egy újabb megállás alkalmával, Giovanni látta, ahogy az apát folyvást az őrség kapitányával sugdolózik, mire Giovanniban rögtön gyanú ébredt. Úgy tűnt, hogy nem kérdezősködik, hanem éppen utasításokat osztogat. Mirandola gróf úgy érezte, hamis személyazonossága veszélyben forog, és gyanúja csak fokozódott, amikor induláskor felkapaszkodott a kocsis mellé a bakra egy fegyveres férfi. Vastag köpenyt viselt, amely az arcát is elfedte. Aki nem engedhette meg magának, hogy fedett kocsiban utazzon, annak valamiképpen védekeznie kellett a hideg ellen, amely a futó kocsin ülve még erősebben csípett. De e magyarázat őt egy cseppet sem nyugtatta meg; a harmadik utas közben eltűnt, így a kocsi belsejében ismét ketten maradtak, ő és az apát, aki végleg felhagyott az olvasással, és hosszú perceken át mustrálta.

Giovanni becsukta a szemét, és a helyzetén elmélkedett; egy alaposabb ellenőrzés alkalmával menlevele hamisnak bizonyulhat, és attól kezdve egyenes út vezet valódi kilétének felfedéséig. Másrészt, ha megszakítva utazását kiszállna a kocsiból, az bűnösségének egyértelmű bizonyítéka lenne. Nem, az egyetlen lehetősége az volt, hogy megpróbál Nocera Umbráig eljutni. Onnan egy kis szerencsével eljuthat a Firenzei Köztársaság határáig. Az őrök előtt majd kimondja Lorenzo de' Medici nevét, hogy ezáltal megkaphassa az igazi nevére kiállított menlevelet, mellyel egészen Firenzéig utazhat.

– A kezei nem kereskedő kezek.

Az apát hangja úgy törte meg a hosszú hallgatást, mint ahogy villám csattan a vihar előtti nagy csendben.

– Elnézését kérem, apát uram, de fáradt vagyok, és pihenni szeretnék. Az apát csak mosolygott.

– Ó, jól ismerem én az emberi lélek rejtelmeit, és a vétkeket, melyeket rejteni próbál. Rajta hát, uram, fedje fel, amit titkol!

– Az én bűneimet csakis a gyóntatóatyám ismeri – mosolygott Giovanni –, és kegyelmed bizony nem az.

– Mondja el hát csak a legutóbbit!

– Az Orte melletti fogadóban megláttam a fogadós feleségét fürdés közben, meztelenül, ugyanabban a kádban, melyben a tányérjainkat mosogatta el, amikből korábban vacsoráltunk. Az én bűnöm nem az, hogy gyönyörködtem meztelenségében, hanem az, hogy szégyenemben elhallgattam az esetet utastársaim előtt, és legfőképpen kegyelmességed előtt.

Az apát utálkozva elhúzta száját, és illatos kendőt emelt az orra elé. Hosszan és mélyen szívta magába az illatát, míg végre magához tért.

– Signor Leone, ön túl agyafúrt és művelt ahhoz, hogy kereskedő legyen. Ismételten felteszem a kérdést, mit rejteget?

Megkezdődött hát a küzdelem. Giovanni nem fedhette fel magát teljesen, másrészt nem is zárkózhatott el a beszélgetés elől, azzal bizonyosan gyanút ébresztett volna a másikban.

– Semmi többet annál, mint amit apát uram rejteget. De kegyelmed egyre csak hízeleg, és nekem nincs gyakorlatom az effajta párbeszéd továbbfűzésében. Amit ravaszságnak és műveltségnek gondol, nem más, mint az a csekély tapasztalat, melyet kereskedői múltam során szereztem.

– És mivel kereskedik hát, ha már tapasztalatnak nevezi azt, ami ilyen bölccsé tette?

– Szövetet árulok, apát uram, mindenféle szövetet. A legegyszerűbb anyagoktól a legértékesebb kelmékig mindent. A mesterséget apámtól tanultam, aki sajnos magamra hagyott néhány évvel ezelőtt.

– Tudna mutatni valami szövetdarabot? Talán abban a szütyőben tartja? – tudakolta az apát a zsákra mutatva, melytől Giovanni egy pillanatra sem vált meg.

– Nem, sajnálom, az árut egy szolgám szállítja. Magamnál csupán a számításaimat tartom és néhány személyes holmit.

– Milyen kár! Akkor talán Nocerába érve majd megmutathatja a választékot. Akár kitűnő vevőjévé is válhatnék.

– Sajnálom, tiszteletes úr. Miután megtettem fogadalmamat, Nocera városában más kereskedőkkel találkozom, akikkel együtt indulunk tovább Sant' Elpidio felé, ahol egy Velencéből érkező hajóra várunk majd.

– Üres kézzel hagy hát? És hol található az üzlete?

– Arezzóban – vágta rá gondolkodás nélkül Giovanni, de azon nyomban megbánta, amit mondott.

– Ó, akkor hát a Köztársaság területén. Bizonyára jó kapcsolatban áll Gentile de' Becchi püspökkel. Nagy ember, lemondott a diplomáciai pályáról, hogy a Mi Urunk szolgálatába szegődjék.

Giovanni sosem hallott róla. Csapda lenne csupán? Vajon mit kellene felelnie? Azt, hogy ismeri? És ha valójában nem is létezik?

– Nos, ismeri hát? – sürgette az apát.

Abban a pillanatban a bakon utazó férfi, merész ugrással a kocsiban termett. Giovanni felismerte rövidre nyírt, hegyes végű szakálláról, ő volt az, akivel a Szent Péter-bazilikánál találkozott, és aki két napra rá a Santo Spirito-templomban megmentette az életét. A nehéz fattyúkard is ott lógott az oldalán, mely súlya ellenére, úgy tűnt, cseppet sem akadályozza a mozgásban. Giovanni nem mutatta, hogy ismeri.

– Jó napot, apát – szólalt meg mosolyogva.

Sötétvörös köpeny volt rajta, alatta torokpáncélban záródó páncélinget viselt.

– Ismerjük mi egymást? – kérdezte az apát bizonytalan hangon.

– Apát uram nem ismer engem, én viszont ismerem kegyelmedet. A mi köreinkben fontos, hogy ismerjük egymást; ön Guidobaldo Cavalli, besúgó és Őszentsége bérgyilkosa.

Az apát elhajította a kezében tartott könyvet, és próbálta ruhája ujjából előhúzni a kését, de a másik rávetette magát, és hosszú, éles tőrét a hasfalába mélyesztette. Közben a másik kezével betapasztotta a száját, hogy ne tudjon kiáltani. Néhány pillanat telt csak el, és az apát lehanyatlott. A férfi az ülésre fektette, feljebb húzta lábait, és egyik karját a feje alá csúsztatta. Úgy tűnt, mintha csak aludna, összkucorodva, mint egy gyermek. Giovanni szenvtelenül figyelte.

– Immáron harmadszorra találkozunk, és úgy tűnik, már második alkalommal menti meg az életemet. Árulja el, kicsoda kegyelmed, és hogy hívják?

– Sok nevem van, de önnek elárulom az igazit: Ferruccio, szolgálatára, Mirandola gróf. Engedje meg, hogy megjegyezzem, ha már az első alkalommal hallgatott volna rám, kedvezőbb helyzetben lennénk, mint ez a mostani.

Enyhe szemrehányás csengett ki a szavaiból, és Giovanninak bűntudata támadt. Az imént meggyilkolt férfin gondolkodott. – Ki volt ez az álapát?

– Valóban az Isten szolgája. Csakhogy gyakorta összetévesztette a szeretet Istenét a hadseregek Istenével. És gyakrabban használta az Úr kardját, mint az Ő szavát.

Giovanni a fejét csóválta, és bűntudat helyett most hirtelen mélységes kimerültséget érzett. A fülében még visszhangzottak az állítólagos Ferruccio gúnyos szavai, melyekkel az apátot „Isten szolgájának” nevezte.

– Megkérdezhetem, ki küldte? Kinek köszönhetem a védelmet?

– Próbálja csak kitalálni, gróf! Éles elméjével hamar rá fog jönni… De kérem, mostantól fogva valóban hallgasson rám! Úgy hiszem, elegendő bizonyítékát adtam hűségemnek, hogy most már tényleg megbízhasson bennem.

– Bizalommal vagyok kegyelmed iránt, Ferruccio, és úgy látom, amúgy sincsen más választásom. Nem személye miatt húzódozom, hanem mert még számos kérdés nem világos előttem. Vajon az apát miért nem tartóztatott fel még korábban, amikor Róma közelében jártunk?

– Úgy tudom, Franceschetto szétküldte embereit Róma-szerte, hogy kegyelmedet felkutassák, kémet ültetett minden kocsiba, mely a városból indult. Cavalli apát csak az egyikük volt, és feltehetőleg nem volt bizonyos az ön kiléte felől. Talán e kétségek közt érte a halál is. De azt meg kell mondjam, hogy nemes létére az álöltözete tökéletes.

– És mégis, hogyan talált rám?

Két halvány vonás jelent meg ekkor Ferruccio szakálla árnyékában, és arcán végre felderengett a mosoly, mely addig csak a szája sarkában bujkált.

– Nekem is megvannak a magam kémjei, és amikor fülembe jutott a hír, miszerint igen értékes ruhadarabokat kínálnak eladásra, rögtön tudtam, hogy valaki veszélyben van, és az a valaki akár kegyelmed is lehet. De az igazat megvallva, valójában egy Leonóra nevű leánynak köszönhetem, aki a bizalmába fogadott, gróf uram óriási szerencséjére. Giovanni arca elborult. – Nem ártott neki, remélem.

– Nem, dehogy. Pénzt kínáltam neki, és biztos voltam benne, hogy elfogadja, tekintve mesterségét. Ellenben elmondott mindent, amit tudott, a pénzt viszont nem kérte. Nagyon különös nőszemély, elbűvölő a maga módján. Végül mégis elfogadta a fizetséget, de csak azután, hogy elmondtam neki, kegyelmedtől származik. Gróf, ön bizony lángra lobbantotta a szívét.

Szélesen elmosolyodott, egy őszinte ember mosolyával. Giovanni visszanevetett rá.

– Miután kegyelmedre találtam – folytatta –, távolról követtem. És amint észleltem, hogy veszélyes helyzetbe került, én magam is a kocsira szálltam.

– Feltételezem, ez akkor történt, amikor az apát az őrség kapitányával beszélt.

– Igen, gróf uram, megértettem, hogy minden bizonnyal felfedezték kilétét, vagy legalábbis gyanú ébredt bennük.

– Igazán hálás vagyok ezért.

– Efelől bizonyos vagyok – felelte Ferruccio kihívó hangon –, de most kegyelmeden a sor, hogy segítsen.

– Hogyan?

– A minket kísérő katonák éberen figyelnek, és készek az apát egyetlen intésére cselekedni.

– Aki közben meghalt.

– Aki mélyen alszik, nem látja, gróf úr? Külön kérte, hogy senki ne zavarja.

A kocsi megugrott, mire az apát teste a földre csúszott. Ferruccio megemelte, és visszaültette előbbi helyzetébe, majd egy bőrszíjat tekert a hasa köré, melyet a kocsi belső borításából vágott ki, s azzal kötözte a kocsi falához. Jól betakarta a köpenyével, hogy semmi se látszódjék belőle.

– Négyen vannak, gróf úr, bizony nem lesz könnyű megszabadulnunk tőlük. De a legfontosabb, hogy egyelőre ne vegyék észre, mi történt az apáttal. Most csupán annyit sejthetnek kegyelmedről, hogy valami fontos ember, akinek a fejére magas váltságdíjat tűztek ki, így hát óvni fogják testi épségét. A megfelelő pillanatban, jeladásomra, tegyen úgy, mintha rosszullét környékezné, és mondja azt, hogy pihenésre van szüksége. Kérje őket, hogy segítsenek kiszállni a kocsiból, a többit igyekszem majd én intézni.

Egy óra elteltével a négy katona holtteste a kocsi körül hevert a földön. Ferruccio, aki könnyebben sérült a vállán, csak nagy küszködve tudta az útról arrébb húzni, majd a szakadékba lökni a testeket. A szakadék nem volt ugyan túl mély, de sűrű hangabokrok takarták, és az ágak vöröses színe elfedte kiontott vérük színét. Azután következett az apát, akit levetkőztettek, majd sietve elföldelték. Ferruccio átnyújtotta a ruháját Giovanninak, hogy magára ölthesse.

– Nem kelti egyházi személy benyomását, gróf. Próbáljon meg bűnbánóbb arckifejezést ölteni.

– Pedig valóban bűntudat gyötör, Ferruccio. A Téziseim útját immáron halottak övezik.

– Milyen Tézisekről beszél?

Giovanni nem felelt, Ferruccio visszaszállt a kocsiba, és parancsot adott az indulásra. Amíg az egyenlőtlen küzdelem zajlott, mely során egy ember harcolt négy ellen, a kocsis nem mozdult, közönyös maradt, épp úgy, ahogyan a lovag megparancsolta neki. Egyre a pénzét számolgatta, amelyet tőle kapott, nem törődve semmi mással. Bár szíve mélyén örült, amint látta, hogyan hullanak el egymás után a pápa pribékjei. Giovanni szeretett volna többet megtudni megmentőjéről, de tudta jól, hogy egyelőre nem kaphat választ. Az egyetlen bizonyosság az volt, hogy megbízhat benne, bár más lehetősége úgysem kínálkozott arra, hogy megvédje magát és legfőképp a könyvet.

– És most merre megyünk tovább?

– Egyenesen Firenzébe, gróf úr – válaszolt derűsen Ferruccio, és látszólag egyáltalán nem aggasztotta a tény, hogy épp az imént végzett öt emberrel. – Nagy félelmében, a kapott aranyforintok birtokában, és a további, beígért aranyak reményében, a kocsisunk akár a pokolba is elvisz minket, és ha jól viselkedik, akár egy teljes postavonalat is vásárolhat magának innen egészen Párizsig. Minél távolabbra kell kerülnünk innét, mert előbb-utóbb Franceschetto emberei észlelni fogják a kocsi és a kísérők eltűnését, s egy teljes regimentet szabadítanak majd ránk, a mennyekből erősítésképpen kért kerubokkal és szeráfokkal egyetemben. Másrészt, úgy hiszem, a Magnifico már várja kegyelmedet. És azon túl, úgy hallottam, valamiféle értékes ajándékot is.

Giovanni inkább érezte volna a hátán csattanó szöges ostor okozta fájdalmat, minthogy hallja e szavakat. Tehát Lorenzo is tudja már, és előle bizony nem menekülhet el, mint Ince pápa katonái elől. Mert nem csak végtelen hatalommal rendelkezik, de megmentette az életét is, és emiatt adósa. De mégsem adhatja csak neki azt, ami mindenkit illet.