Róma
1487. március 2., péntek

Egy lovas katona ügetett ki a Savelli-palota hatalmas fakapuján. Két ökör húzta kocsi és négy, pápai jelvényeket viselő alabárdos haladt a nyomában. Legyező alakú, láncos torokvédőt viselt és orrvédővel ellátott, nyitott sisakot, amely komoly külsőt kölcsönzött neki. Páncélingje combja közepéig ért, és lábait is vért óvta. A kocsi mögött két dobos haladt, akik négylépésenként megpergették dobjaikat, úgy tűnt, mintha gyászmenet haladna arra. Mont Serrat útja, melyen rendszerint a pápák vonulnak végig a Lateráni bazilika felé, valóban gyakorta zengett szomorú dobpergéstől, mellyel a Corte Savela börtönéből elővezetett halálraítélteket kísérték a vesztőhelyre.

Gyerekek egy csoportja csapódott a menethez, ugrándozva és táncolva, mások palotáik és házaik ablakából kihajolva lestek az elítélt arcát, akit szokás szerint bizonyosan a Campo de' Fiorin akasztanak majd fel. De a kocsi üresnek tűnt, hacsak nem feküdt valaki már holtan a vászon mögött, akit rettenetes bűne miatt megvetésképpen holtan akasztanak majd fel. Sokan csatlakoztak még hozzájuk, köztük nők, nemesek és kereskedők, akiket kíváncsivá tett a különös menet, és a kocsi, melyen nem ült elítélt egyenes derékkal. Az utcalányok is, akik arrafelé űzték mesterségüket, követték őket, s próbáltak elvegyülni a tömegben, rikító színű ruháikban.

A Campo de' Fiorihoz érve a menet megtorpant egy csapat katona előtt, akik egy inkább széles, semmint magas farakást őriztek. A tömeg lassan körülvette őket, épp úgy, ahogy a dagály nyomán lepi el a tengervíz a sziklákat. Nem akasztás készült, hiszen nem állítottak akasztófát, de máglyán égetésről sem lehetett szó, mert nem állt ott a pózna, melyhez rendszerint az elítéltet kötözték. Egyesek, akik szakértőnek tartották magukat az egyház által kiszabott ítéletek ügyében, magabiztosan állították, hogy istenítélet készül, egészen pontosan tűzpróba, ami jóval enyhébb büntetés, mint a máglyahalál. Ha máglyán égetés következne, akkor farönkök sorakoznának ott vagy félbevágott keresztek, melyek fölött az elítéltek megvallhatták bűneiket és bűnbánatot tanúsíthattak. Az istenítélet, minthogy ott valóban az Isten ítélkezik, nem teszi lehetővé a menekvést. Ha az elítéltnek sikerül izzó parázson végigsétálnia anélkül, hogy megsérülne vagy megégetné magát, az azt jelenti, hogy Isten védelme alatt áll, tehát ártatlan. És, minthogy egyes esetekben ez a védelem az ördögtől is származhatott, előfordult, hogy elővigyázatosságból mégis máglyára küldték az elítéltet. Jobb eggyel több ártatlan lelket küldeni a Mennyországba, mint hagyni, hogy a sátán gyermeke szabadon garázdálkodjék a derék emberek között.

A katonák végre meggyújtották a szalmát, amely sercegve kapott lángra, majd a száraz rőzsekötegekbe kapott bele a tűz, de ezek is hamar elégtek, s végül a vaskos fahasábok is szenesedni kezdtek. Csak ekkor húzták le a kocsiról a ponyvát. Mindenki lábujjhegyre állt, hogy jobban lásson; erre a pillanatra vártak a zsebtolvajok is, hogy végre a nézelődő uraságok ruhája alá nyúlhassanak. Egyesek egy gyors vágással elnyisszantották a pénzeserszényt tartó bőrszíjat, míg a cinkostársaik a földön hasalva, reptében elkapták a zsákmányt és elszaladtak vele. A zsebmetszők ügyes kezű fiatal fiúk voltak, a begyűjtők pedig, így nevezték őket, gyakran az öccseik. Ezek a fiúcskák pedig a rablás után utcalány nővéreik színes szoknyái mögé rejtőztek el. Igazi családi vállalkozások virágoztak ily módon, melyek ellen a pápai rendészet, hacsak nem kapta rajta őket elkövetés közben, vajmi keveset tehetett.

Aznap viszont meglepő esemény történt: talán a túl magasan lobogó láng, talán a kíváncsi tömeg hullámzása okozta, mindenesetre tény, hogy az egyik ifjú, ahelyett, hogy a pénzestarsoly szíját vágta volna el, tévedésből egy kövér disznókereskedő hasát hasította fel. A férfi a földre zuhant, estében felbukott késelője lábai közt bujkáló testvéröccsében, és állati üvöltést hallatott; a disznói visíthattak így, amikor leszúrták őket. De akkor a tömeg már csak a kocsit figyelte árgus szemekkel, vele nemigen törődött senki, mert az, ami készülődött, igen különös eseménynek ígérkezett. Keresztények helyett a katonák egy nagy rakás könyvet hordtak a tűzre a vászon alól. Nagy csalódást keltett a látvány, bár a meglepettség némiképp enyhített rajta. Az ítéletvégrehajtás szakértői bizton állították, hogy eretnek könyveket égetnek éppen, minthogy a szerzőjüket nem áll módjukban megégetni, helyette a könyveivel teszik. És ebben igazuk is volt.

VIII. Ince pápa és Rodrigo Borgia, egyszerű nemesemberek módjára öltözve, a Palazzo Condulmer egyik második emeleti ablakából szemlélte a máglyán égő könyvhalmot. – Ez csak a kezdet, Giovanni. – Igen, és azután Mirandola grófot is máglyára küldjük. A bíboros a pápa felé fordult.

– Dehogy, Giovanni, csak a könyveit, jelzésképpen. Ő meg egyszerűen eltűnik majd. Egy könyvből nem lehet mártír, egy emberből ellenben igen. Nem kell mindennek nyilvánosan zajlania, mi pedig jobb, ha óvatosak vagyunk.

– Mégis mit forgatsz a fejedben vele kapcsolatban? – kérdezte a pápa kesztyűs kezeit összedörzsölve, miközben szemei villogtak a lángok fényében.

– A megbocsátást.

– Hogy micsoda? Elment az eszed? Elégetjük a könyveit, őt meg feloldozzuk?

– Pontosan. Amint megtudja, megrémül majd, és amikor a testület kinyilvánítja, hogy írásai eretnekek és istenkáromlóak, világos lesz számára, hogy ő maga is elítéltetett. Bűnbocsánatban részesíted tehát, és meghívod ide, Rómába. Aki kétségbe van esve, bármiben megkapaszkodik, és a te jóakaratod az utolsó szalmaszálnak tűnik majd számára. Eljön, és a karjaink közé sétál. És ekkor, különös, meglepő körülmények között örökre eltűnik a színről, a legkisebb feltűnés nélkül. A Nagy Anya jóindulattal fog irányában viseltetni, nem gondolod?

Giovan Battista Cibo mosolygott, közben a tűz lassan lelohadt, és a tömeg is oszlazni kezdett. Az utolsóként távozók közt ott volt egy fiatal nő is, akinek rikító zöld ruháját húzkodták és cibálták a katonák. Arckifejezése vissza kellett volna, hogy rettentse őket, de egy prostituált nem tehette meg, hogy rájuk se hederít. Csak amikor előrántotta kését, és azzal fenyegette őket, hogy levágja a nadrág mögül meredező micsodájukat, akkor hagyták abba bosszankodva a hergelését.

Leonóra tudta, kinek a könyvei égtek hamuvá előtte, és elhatározta, hogy valamiképpen, akár élete árán is, értesíti az ifjú grófot, a gróf barátját vagy védelmezőjét, vagy bárki is legyen az a szép férfi a fekete hegyű szakállával, akivel megosztotta titkát. Ami a kizsigerelt disznókereskedőt illeti, csak órákkal később találtak rá, a régi Arpacata torony mögött, a Vacca fogadó mellett. Arccal a sárban hevert, anyaszült meztelenül, hájas ülepe már sárgás színt öltött. Elvérzett, állapította meg a patikus, és azután ruházatától is megfosztották. Senki nem tudta, ki is lehetett, így hát egy zsákba dugták, és a Szent Pál-templom nincstelen halottainak árkába vetették.