Róma
1486. december 15., péntek

De' Rossi bíboros otthonában, a kandallóban pattogó tűz kellemes melegénél Giovanni Pico levelet írt atyai ellenségének, ahogyan ő maga nevezte Girolamo Savonarola testvért. Atyai hangú levelet fogalmazott, pedig több mint tizenegy esztendőnyi korkülönbség volt köztük a testvér javára, akit a gróf sokáig mesterének tartott. Mostanára azonban Giovanni kiismerte őt, szinte jóindulattal szemlélte, s nem kifogásolta többé Savonarola testvér féktelenségét, amellyel felforgatta Firenze életét. Rövidesen minden beteljesedik majd, mindenre fény derül. És az emberek akkor végre megértik, és Platón tanításai is meglelik méltó helyüket: ha az ember megismeri a jót, attól kezdve nem cselekedhet másképp, csakis annak a nevében. Mirandola gróf a tollat kezében tartva kitekintett az ablakon. Az égbolt ragyogott, s a felhők, mint angyalszárnyak, csillámló jégkristályoktól szikráztak. Hideg lesz a tél.

Kinyílt az ajtó, anélkül hogy bárki is kopogtatott volna rajta, és egy csuklyás alak lépett némán a szobába. A benti meleg helyére jeges fuvallat áramlott be. Az árnyék a gróf háta mögé lopózott, és vállára tette a kezét. A gróf fel sem pillantott, tovább mártogatta a libatollat a tintába, hogy a papírra vessen még néhány sort.

– A földkerekség leghíresebb Girolamójának írok, és a számomra legkedvesebb Girolamo érintését érzem vállamon. Különleges ez a mai nap.

– Felismertél hát? – kérdezte az árnyalak, és felfedte arcát.

– Girolamo Benivieni, még egy lótakaró posztóján keresztül is ráismernék a kezeidre. Gyere, hadd öleljelek meg!

Atyai szeretettel ölelték meg egymást, de amikor Benivieni két tenyere közé fogta barátja arcát, az rögtön tartózkodóbbá vált. Bár nagyon kedvelte őt, szeretetének bizonyos túlzó megnyilvánulásai ellenére voltak. Kibontakozott barátja kezei közül, és maga mellé ültette.

– Ülj le ide, Girolamo, és mondd, mióta vagy Rómában?

– Épp csak tegnap érkeztem, régóta nem hallottam felőled, és hát, aggódtam… aggódom érted.

– És vajon miért? – kérdezte mosolyogva a gróf. – Amíg élünk, nincs mitől tartanunk, és ha már meghaltunk, akkor vajon mi félnivalónk lehet?

– Ezúttal nem viszel tévutakra a te híres filozófiáddal. Igenis van mitől tartanom, és épp ezért vagyok most itt.

– Nos, Girolamo, a folyamat, melyről neked is tudomásod van, rendben halad a maga útján. A Téziseim elkészültek, s velük együtt a meghívólevelek is. Éppen Savonarolának írtam, szeretném, ha ő is jelen lenne. Két hónap múlva…

– Két hónap múlva te már halott leszel! Még Lorenzo barátsága sem lesz elég ahhoz, hogy megmentse az életedet. A Mediciek befolyásos emberek, de te… te a Mindenhatót hívod ki magad ellen!

– Nem! – vágott vissza keményen Mirandola. – A tudatlanság sötétjét hívom ki magam ellen, az összes csatornapatkányt, akik az évszázadok során elárasztották a világot, és megmérgezik még a levegőt is, melyet belélegzünk!

– És mit gondolsz, ki idézte elő mindezt? Ha Isten angyaloknak akart volna teremteni bennünket, akkor aszerint cselekedett volna. Ellenben úgy kívánta, hogy e fődön járjunk, magunkkal cipelve bűneink terhét, melyekért soha senki által nem nyerhetünk bocsánatot!

– Girolamo! Mi lett az én kedves és harcos szavú, nevető és nevettető barátommal, aki lépten-nyomon szellemes mondásokkal szolgált? És légy óvatos, mert a bűnről vallott elképzeléseid bizony eretnekül csenghetnek egy kevéssé tisztességes fül számára!

– Újra nevetek és tréfálkozom majd, amint mindez véget ér. Firenzébe máris eljutott a Téziseid közzétételének híre, s mindenki forrong, legfőképp a Mediciek, a Tornabuonikkal, a Strozzikkal és a Salviatikkal egyetemben, sőt még a Magnificóval szemben álló családok is, az Albizik és a Pazzik. Még Poliziano is, aki pedig falja az írásaidat, és úton-útfélen hangoztatja, hogy nincs még egy olyan a világon, mint te. – Angelo… mennyire hiányolom barátságát és társaságát. Benivieni folytatta:

– Mindenki kíváncsian várja tehát, ezúttal mit alkotott az ifjú Mirandola briliáns elméje. Hogy azután dicsőítsenek vagy megfeszítsenek.

– És Savonarola mit mond?

– Üdvözletét küldi általam, s egyúttal azt is üzeni, hogy légy óvatos március idusán, és hogy elégeti a könyvedet, ha jókat mondasz benne a pápáról.

Mirandola nevetésben tört ki, és barátja sem tudta megállni, hogy ne csatlakozzék hozzá. A Tézisek szerzője iránt érzett rajongása végtelen szenvedést és rengeteg aggodalmat okozott neki, mégsem tudott volna lemondani erről a barátságról, még ha személyesen Isten kérte volna is erre. Felemelte a serleget, melyet Pico nyújtott át neki, s elmerengett fölötte.

– Mire gondolsz? – kérdezte a gróf. – Tessék, én meg a gondolataidtól félek, akkor, amikor ilyen tekintettel nézel.

– A születésedre gondoltam.

– A születésemre? Mindössze tízéves voltál, és már akkor bábáskodtál?

– Bár ott lehettem volna a születésednél. A tűzgömbre gondolok, mely megjelent feletted, és arra, amit jelent.

– Az én tűzgömböm: áldás és átok egyszerre. Amikor keresem, gyakran elkerül, amikor meg nem is gondolok rá, néha úgy tűnik fel, akár egy üstökös.

– Kiválasztott vagy, Giovanni, tudom, érzem. A gróf egy hajtásra kiitta poharát.

– Kiválasztott? Ugyan mire? Nekem egy feladatom van csupán, és az az, hogy közzétegyem Téziseimet. Ez az egyetlen küldetésem.

– Lehetséges. Ha Isten is úgy akarja, és a világ megismerheti a gondolataidat, úgy hiszem, sokan Ezékiel prófétához fognak majd hasonlítani, akihez az Isten tüzes szekéren jött el. A legfontosabb azonban, hogy te ne végezd abban a tűzben. Számtalan máglya ropog már Európa-szerte.

– Nem vagyok próféta, és nem a tűz fog megölni, hanem maga a halál. Mindenesetre, ha tetszésem szerint használhatnám, örömmel hajítanám tűzgömbömet azon őskövületek lábai elé, akik Rómában a lelkeket vezérlik.

Pico barátjára pillantott kérdőn, és annak egyetértő bólintására felállt ültéből, a fa íróasztalhoz lépett, amelyet pufók gyermekalakok díszítettek. Felnyitotta, beljebb csúsztatta kezét, majd elmozdított egy kart, mire kinyílt egy titkos fiók.

– Itt van hát – szólt komolyra váltva, és kiemelt egy összeragasztott lapokból álló kéziratot.

– Itt van hát – ismételte, és az íróasztalra fektette az iratköteget.

– Beszélj még – biztatta Benivieni, s közben leült –, hisz oly keveset tudok még róla.

Azt viszont pontosan tudta, hogy az írásban a megismerés kulcsa rejlik, minden vita végpontja. Tudta, hogy benne válaszra lelhetnek filozófusok és tudósok az ember eredetét, a valódi eredetét illetően, mely tudás a Föld minden népét egyesíti majd. És legfőképpen, fény derül arra is, hogy ki is valójában a Létező, aki a világegyetemet kormányozza, aki az Élet Forrása, aki maga a Teremtő Erő.