Firenze
1938. november 8., hétfő, és az azt követő napok

Miután megállás nélkül vezetett egy teljes napon és éjszakán át, Zugel Firenze kapuihoz érkezett. Remélte, hogy nem kell többé visszatérnie, de a körülmények közben megváltoztak. Most nagyon óvatosnak kellett lennie. Wewelsburgban előbb-utóbb valaki elgondolkodik majd rajta, vajon miért távozott ilyen hirtelen, és épp aznap este, amikor Hermann Heinzet holtan találták. És ha Heinz már jelentette, és valószínűleg így tett, hogy a dokumentum megérkezett, miután sehol nem találják majd, valaki biztosan rájön, hogy ő a tettes. Még ha senki nem is érti az indokait. Hamarosan a nyakán lesz a Gestapo és az SS, hogy megszerezze a könyvet, s az egyetlen lehetősége a menekülésre Amerika lehet, melyről Volpe is álmodott. De ehhez pénzre van szüksége, és de Molától meg is kapja majd.

Egy művészek lakta névtelen szállodában vett ki szobát, egy hétre előre kifizette a bért, haját és szemöldökét leborotválta. Csakis így álcázhatta magát. Villamosra szállt, mely a központba vitte, majd leszállt a via Tornabuoni megállójánál, néhány lépésre de Mola könyvesboltjától. Elképzelte az arcát, és arra gondolt, hogy a könyv „tulajdonosa” talán rá is támad majd, ha felismeri, de nála volt a Lugerje. Kevésbé ügyes szerkezet ugyan, mint a Beretta, de méretéből adódóan nagyobb meggyőző erővel bír. Meg kell értetnie a férfival, hogy csupán üzletről van szó, s nem személyes ügyről. Sőt, meg is köszönhetné neki, hogy nem ölte meg Luganóban. Szerencséjére hallgatott megérzésére, és nem lőtte le, ellenkező esetben most kinek ajánlgatná megvételre a könyvet? És ha netán Volpét találja odabenn? Nem sokat változtatna a helyzeten, számára is az a legjobb, ha hallgat.

Az antikvár könyvkereskedés ugyanott állt, de a cégér megváltozott: a DE MOLA nevet a KÖNYVAKADÉMIA feliratra cserélték. Amint belépett, a régi papír jellegzetes illatát, ragasztó és gyanta savanykás szagát érezte.

– Jó napot!

Rövidre nyírt hajú férfi fogadta, nyakában szemüveg lógott. Nem tűnt ismerősnek az arca.

– De Mola úrral szeretnék beszélni.

– Ó, sajnálom, már nem doktor de Mola vezeti a boltot. Más a tulajdonos.

– Á, és Volpe urat itt találom?

– Nem, sajnálom. Az igazat megvallva nem is ismerem.

Zugel, ahogy szokta, villámgyorsan átgondolta, mit is tegyen, de nem jutott eszébe semmi. Mindketten eltűntek, erre bizony nem számított. De rögtön megérkezett a segítség.

– A küldeményekért viszont, melyek erre a címre, doktor de Mola nevére érkeznek, időnként eljön valaki és elviszi neki, bár azt nem tudom, hová. Ha gondolja, hagyhat üzenetet számára.

– Köszönöm – igen, ez az az ötlet, amely után kutatott –, igazán nagyon kedves.

– Foglaljon csak helyet, nem túl kényelmes ez a boltocska, de tollnak és papírnak nem vagyunk híján.

Zugel gondosan lezárta a borítékot, átadta a férfinak és kilépett a boltból. Az eső bosszantóan, sűrű cseppekben hullott csupasz arcába, mintha könnyezne. Kopasz fejéről a cseppek a nyakába csurogtak, eláztatva még az ingét is. A villamosra szállva próbálta megszárogatni magát a kabátja ujjával, de a fekete bőr erre nem bizonyult alkalmasnak. Mielőbb meg kell szabadulnia ettől a kabáttól, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy német, vagy egy olyan olasz, aki majmolja a német bajtársakat. A tartózkodó vagy éppen irigykedő tekintetek magukért beszéltek. Jobb, ha megválik e szimbolikus ruhadarabtól, és más jelképek után néz. Az amerikai sas megfelelő lenne, példának okáért. Végeredményben ha eltávolítja a német sasról a horogkeresztes koronát, a két ragadozó kimondottan hasonlít egymásra.

Alighogy a német kilépett a könyvesboltból, a szemüveges férfi a telefonkagyló után nyúlt. – Itt járt és levelet hagyott Giacomo részére. – Nyisd fel! Mit ír?

Hosszú csend következett, majd a könyvesboltban ülő férfi végre megszólalt.

– Nála van a könyv, Gábriel, tárgyalni akar. Meghagyta a címét.

– Nem megmondtam, hogy reménykedjünk továbbra is? Majd én értesítem Giacomót. Most ismét rajta a sor.

A boltban a rádió továbbra is szerelmes dalokat harsogott, melyeket időnként megszakítottak a zsidók által elkövetett bűntettekről beszámoló harsány híradások. Mostanra már csaknem mindenki úgy gondolta, hogy a türelemnek is van határa, s hogy betelt a pohár. Sokan nem értették, mi is lehet a bűnük. Mások viszont tudták, hogy vétkük nagyon régről származik, és hogy az évszázadok során időnként előbújik a rejtekéből, mint egy állandóan ismétlődő, visszatérő átok. Az Ómega tagjainak semmi kétsége nem volt afelől, hogy valami készül, valami, ami hamarosan teljes sötétségbe borítja a világot.