Firenze
1494. november 17., hétfő

Mirandola gróf állapota egyre romlott. Orvosok váltogatták egymást a betegágyánál, de abban mindannyian egyetértettek, hogy látszólag már nincs is élet a testében. Ferruccio napok óta egy pillanatra sem hagyta magára, kénytelen volt Girolamo Benivieni sirámait hallgatni, és tűrni a másik Girolamo, Savonarola titkos látogatásait. Bár már hónapokkal azelőtt belenyugodott barátja néma jelenlétébe, immáron csak az árnyékát látta benne annak az embernek, akit egykor szeretve védelmezett. Giovanni nem fogadta el az ételt és italt, egyszerűen becsukta a szemét és összeszorította a száját. Aznap reggel azonban úgy tűnt, mintha hirtelen magához tért volna, és halkan magához hívta Ferrucciót.

– Nálad van a könyv? – kérdezte tőle, miután megbizonyosodott afelől, hogy csak ők ketten vannak a szobában.

– Igen, biztonságban van, és csakis én tudom, hol.

– Én most már az Anyához készülök, aki nem más, hanem épp engem választott, hogy általam megismerjék őt. Neki van igaza, még nem jött el az idő.

– Giovanni, tarts ki, kérlek, nem hagyhatsz el minket, még nagyon sok…

– Most már nem rajtam múlik, de ne félj, készen állok. De egyvalamit meg kell hogy ígérj, Ferruccio!

– Bármit – felelte, s megfogta Giovanni kezét, mely csontos volt, akár egy öregember keze. Harmincegy éves volt.

– Te annak a férfinak a gyermeke vagy, aki képes lett volna változtatni a világ sorsán és elhozhatta volna a békét. De az idők akkor sem voltak erre alkalmasak. Őrizd a könyvet, Ferruccio, és amint készen állsz rá, add át gyermekednek, és ő is cselekedjék majd hasonlóképpen! A de Molák a Nagy Anya titkának őrzői lesznek, amíg valaki úgy nem ítéli, hogy eljött az idő. Akkor végre megtörténhet az, amit én nem tudtam megtenni, vagy éppen maga az Anya akarta, hogy ne történjék meg. Attól a naptól kezdve az emberek viszatérnek majd az életbe, mert végre megtudják, hogy mindennek a kezdete a szeretet megnyilvánulása volt, ugyanaz, ami minden egyes alkalommal megtörténik, amikor egy nő világra hozza gyermekét. Talán háborúk is jönnek majd, az emberek, akik a félelmet keltő istent teremtették, azt, aki üldöz és ítélkezik, mindent megtesznek majd, hogy továbbra is fennmaradjon. De ha az, amit az írások rejtenek, végre mindenki számára ismertté válik, többé nem tehetnek semmit a szeretettel és a tudással szemben.

– Megígérem neked, Giovanni, megesküszöm az életemre!

– Még valamit kérek tőled – és a hangja még erőtlenebbül szólt –, védd meg Polizianót, kérlek! Az én hibámból került veszélybe. Ő tudja.

– Giovanni, én…

– Most menj, hadd beszéljek még utoljára Ővele, mielőtt a színe elé járulnék.

Ferruccio engedelmeskedett kérésének, és kiment a szobából. Leonóra akkortájt ért haza, odament hát hozzá és megölelte. Az ablak előtt álltak egymás mellett, két ciprus közt Firenze tetőire láttak; a háztetők vörösek voltak, akár a Nap, mely már az utolsó sugarait küldte a földre. Bódítóan balzsamos illat szállt feléjük. – Milyen különös – szólt halkan Ferruccio.

– Mire gondolsz, kedvesem?

– Ez az illat. Olyan, mintha rózsa lenne, de ahhoz még túl korán van, hogy nyíljék.

– A természet egyik leánya, aki testvérei előtt jár talán?

– Meglehet, bár egyszer Giovanni azt mesélte nekem, hogy Savonarola óva intette a hunyortól, a mérgező rózsától, melyhez hasonló a kolostor kertjében is virágzott, ott, ahol Margherita meghalt. És most ugyanazt az illatot érzem, pedig valójában nem érezhetném.

Leonóra ekkor egy zöld sugarat látott felragyogni, még mielőtt a Nap végleg lebukott volna a látóhatár mögé, és olybá tűnt neki, mintha tűzgömb szakadt volna ki a napból és zuhanna a föld felé.

Giovanni Pico, Mirandola grófja abban a pillanatban halt meg.