Firenze
1938. október 30., vasárnap

Az énekes mise délben kezdődött, és biztos volt, hogy egy óra előtt nem ér véget. A hívek a San Marco-templom főhajójában tolongtak, sokan álltak még az oltár előtt is. FraAngelico feszülete előtt hosszan sorakoztak a karszékek, melyekbe hamarosan szerzetesek, kanonokok, papok és más egyházi személyek telepednek. Mindannyian hasonló ünnepi öltözetben jelennek majd meg, de más és más hangszínnel énekelnek, a mély basszustól a kétféle altig. Néhányan, akiket kevéssé érdekelt a vallásos szertartás, csak azért voltak ott, hogy élőben és ingyenesen hallgathassák végig a hónap utolsó vasárnapjának gregorián énekes miséjét. És voltak, akik teljesen más okból jöttek el.

Köztük öt férfi, családja kíséretében, akik meghallgatták az Intrioitust és a Kyriét, majd a hosszú Glória alatt egyesével a kereszthajó jobb oldala felé húzódtak, hogy azután az egyik odalkapun a templom mellett álló SantAntonino-kolostorba, majd azon keresztül a San Domenico-kolostorba lépjenek. Ha valaki figyelte volna őket, csupán öt úriembert látott volna, akik kihasználva a szép időt és azt, hogy az énekes mise kevéssé lelkesíti őket, kimentek a szabad levegőre, hogy elszívjanak egy cigarettát a monostor békés nyugalmában. Mindegyikük különleges vezetéknevet viselt, évszázadok óta baráti viszonyban élő családok leszármazottai voltak, akik rendszeresen találkoztak, a többi taggal együtt, az Accademia Georgofili heti rendszerességgel megrendezett gyűlésein. Mindannyian az Ómegának nevezett csoporthoz tartoztak. Idővel a csoport összetétele változott, de a cél mindvégig ugyanaz maradt, és immáron csaknem ötszáz esztendeje léteztek.

Hiányzott közülük a csoport legfontosabbik tagja, Giacomo de Mola, az Őrző. De épp miatta gyűltek most össze, azért, hogy eldöntsék, mit is tegyenek, miután közölte velük a kézirat eltűnésének hírét. Szent Domonkos szobra előtt álltak meg, aki épp az Eretnekség figuráját tapossa el, egy meztelen, elkeseredett arcú nőalakot, akinek közben egy kutya marcangolja a karját, mellei soványak, megnyúltak és egy könyvre omlanak. Obszcén, ugyanakkor fennkölt márvány szoborcsoport.

– És végül Szent Domonkos győzedelmeskedett – szólalt meg egyikük a szoborra pillantva.

– De Mola nem hibázott.

– A kötelességét teljesítette – tette hozzá egy másikuk, aki látszólag nagyobb tekintéllyel bírt a többieknél. – Ráadásul most már semmiféle veszély nem fenyegeti, mégis jobb, ha még rejtőzködik egy ideig.

– Akár Firenzébe is visszajöhetne – vetette fel a harmadik férfi, miközben elnyomta cigarettáját a szobor márványfelületén.

– Majd meglátjuk, itt miképpen alakulnak az események. Mi mindannyian veszélyben vagyunk.

– Volpéra gondolsz, Gábriel? Amióta nyoma veszett, még nyugtalanabb vagyok.

– Nem, ő nem tud a létezésünkről, talán Németországba menekült.

– Németországba? Gondolod, a németek rabolták el az írást?

– Az események alakulásából ítélve ez a legvalószínűbb feltételezés.

– Mégis miből gondolod?

– Az egyház Németországban, a hatalomnak való alávetettsége ellenére még mindig jelentős hatást képes gyakorolni az emberekre. A kefebajszos szobafestő mindezt egyelőre tolerálja, de azzal is tisztában van, hogy esetleg veszélyessé is válhat számára. A könyv komolyan veszélyeztethetné egyeduralmát, ha a Reich vallási szempontból megerősödne.

– A Gott mit uns… – tette hozzá elgondolkodva Rafael.

– Nem, annál sokkal több. Itt Hitler istenné magasztosulásának folyamata zajlik éppen.

– Akkor hát vége, jobb, ha szétválunk – szólt Szariel, hosszú csendet követően.

– Nem, majd csak akkor, ha egyértelművé válik, hogy többé már nincs mit tenni. Addig együtt maradunk és tovább reménykedünk.

– Mégis miben, Gábriel?

– A mi Anyánkban, példának okáért. Vagy mindazok erejében, akik a magasabb rendű célok győzelmében hisznek. Hamarosan megtudjuk majd, uraim – zárta le a beszélgetést, cigarettáját a márványszobor felületén oltva el, fekete foltot hagyva az Eretnekség lábfején. – Akkor hát szokás szerint találkozunk az Akadémián a jövő héten!