HARMINCHATODIK FEJEZET

A hó némán, békésen hullott a temetőkapunál ácsorgó ménre meg szamárra. Dunworthy fölsegítette Kivrint a ménre. A lány nem rettent vissza az érintésétől, amitől pedig tartott a tanár, de amint nyeregben ült, elhajolt előle és megragadta a kantárt. Amint a férfi elvette a kezét, a lány újra a összeroskadt a nyeregben, keze az oldalára tapadt.

Dunworthyt most már rázta a hideg, de összeszorította a fogát, hogy Colin ne vegye észre. Csak harmadszori próbálkozásra tudott fölkászálódni a szamárra, és úgy érezte, bármelyik pillanatban lecsusszanhat róla.

– Azt hiszem, jobb lesz, ha vezetem az öszvéredet – jelentette ki Colin, rosszallóan nézve a tanárra.

– Nincs rá idő – válaszolta Dunworthy. – Már sötétedik. Ülj föl Kivrin mögé!

Colin kivezette a mént a temetőkapuhoz, fölmászott a szemöldökfára s fölküzdötte magát Kivrin mögé.

– Megvan a lokátor? – kérdezte Dunworthy, aki megpróbálta nógatni a szamarat anélkül, hogy leesne róla.

– Tudom az utat – közölte Kivrin.

– Igen – válaszolta Colin. Föltartotta. – Meg a zseblámpa is. – Fölkapcsolta, körbevilágított vele a templomkertben, mintha azt nézné, nem felejtettek-e ott valamit. Úgy tűnt, mintha most venné csak észre a sírokat.

– Ide temettetek el mindenkit? – érdeklődött, és rezzenéstelenül tartotta a fényt a sima, fehér hantokon.

– Igen – felelte Kivrin.

– Hosszú idővel ezelőtt haltak meg?

A lány megfordította a mént. Elindultak dombnak föl.

– Nem – felelte a lány.

A tehén egy darabig követte őket a dombra, dagadt tőgye himbálózott, aztán megállt és szánalmasan bőgni kezdett. Dunworthy visszanézett rá. Az állat tétován visszabandukolt az úton a falu irányába. Ők már csaknem a domb tetejére értek, a havazás csendesedett, de odalent, a faluban, még mindig vadul hullott a hó. A sírokat már teljesen befedte, a templomot is elrejtette, még a harangtorony is alig látszott.

Kivrin még csak hátra sem pillantott. Kitartóan lovagolt előre, nagyon egyenes tartással, mögötte ült Colin, aki nem Kivrin derekába, hanem a nyereg magas kápájába kapaszkodott. A hó rendszertelenül esett, aztán már csak magányos pelyhek, s mire újra a sűrű erdőbejutottak, már szinte elállt.

Dunworthy követte a lovat, megpróbált nem lemaradni annak egyenletes lépteitől, megpróbált nem utat engedni a láznak. Az aszpirin nem hatott – túl kevés vízzel vette be – és érezte, ahogy a láz kezd elhatalmasodni rajta, kezdi kirekeszteni az erdőt, a szamár csontos hátát meg Colin hangját.

A fiú vidáman mesélt Kivrinnek, a járványról számolt be neki. Ahogy előadta, kész kalandnak hangzott.

– Azt mondták, karantén van, ezért vissza kell mennünk Londonba, de én azt nem akartam. Találkozni szerettem volna Mary nagy-nagynénivel. Szóval átsompolyogtam a határon. Az őr meglátott, azt mondta, hé, te, állj, és elkezdett kergetni. Végigszaladtam az utcán, be abba a sikátorba.

Megálltak, Colin meg Kivrin leszálltak a nyeregből. Colin levette a sálát a lány fölhúzta vértől merev ingét és a bordái köré kötözte a sálat. Dunworthy tudta, a fájdalom bizonyára még rosszabb, mint amilyennek ő vélte, legalább meg kéne próbálnia segíteni a lánynak. Ám attól félt, ha leszáll a szamárról, sosem lesz képes visszamászni a hátára.

Kivrin és Colin újra nyeregbe ültek, a lány fölsegítette a fiút. Megint nekivágtak, minden fordulónál és elágazó ösvénynél lassítottak, hogy ellenőrizzék az irányt, Colin meggörnyedt a lokátor képernyője fölött, mutatta, Kivrin helybenhagyólag bólogatott.

– Itt estem le a szamárról – mondta Kivrin, amikor megálltak egy elágazásnál. – Azon az első éjszakán. Annyira beteg voltam. Azt hittem róla, hogy gonosztevő.

Újabb elágazáshoz érkeztek. A havazás abbamaradt, a felhők azonban a fák fölött sötétek és borúsak voltak. Colin kénytelen volt a zseblámpájával megvilágítani a lokátort, hogy le tudja olvasni. Rámutatott a jobboldali ösvényre, majd ismét fölmászott Kivrin mögé, továbbregélve neki a kalandjait.

– Mr. Dunworthy azt mondta „Maga elvesztette a fixet”, és aztán egyenesen odament Mr. Gilchristhez, és mindketten összeestek – mondta Colin.

– Mr. Gilchrist úgy viselkedett, mintha azt hinné, ő direkt csinálta, és még azt sem engedte meg nekem, hogy betakarjam! Úgy borzongott, mint a vér. Láza volt, és én folyton szólongattam: „Mr. Dunworthy! Mr. Dunworthy!”, de ő nem hallott engem. Mr. Gilchrist állandóan azt mondta: „Személy szerint magát tartom felelősnek.”

Ismét szállingózni kezdett a hó, a szél is fölerősödött. Dunworthy, borzongva a szamár merev sörényébe kapaszkodott.

– Nem mondtak el nekem semmit – mesélte Colin. – Amikor megpróbáltam bejutni, hogy lássam Mary nagy-nagynénit, azt közölték: „Gyerekeknek tilos a látogatás!”

A széllel szemben lovagoltak, a hó fagyos lökésekben csapódott Dunworthy köpenyének. A férfi annyira előrehajolt, hogy már szinte feküdt a szamár hátán.

– Kijött az orvos – folytatta Colin –, elkezdett sutyorogni annak a nővérnek. Tudtam, hogy meghalt. – Dunworthybe hirtelen belenyilallt a gyász, mintha most hallaná ezt először. „Ó, Mary” – gondolta.

– Nem tudtam, mit tegyek – számolt be Colin –, szóval csak ültem ott.

Mrs. Gaddson, ő egy teljesen döglött perszóna, odajött és elkezdte fölolvasni nekem a Bibliából, hogy ez volt Isten akarata. Gyűlölöm Mrs. Gaddsont! – jelentette ki hevesen. – Ő érdemelte volna meg, hogy elkapja az influenzát!

A hangjuk zengeni kezdett, a felhangok úgy visszhangoztak az erdőben meg az erdő körül, a tanárnak nem lett volna szabad érteni őket, de különösképpen egyre tisztábban csengtek a szavak a hideg levegőben. Azt gondolta, bizonyára egész Oxfordig hallani lehet, hétszáz évnyire innen.

Dunworthy hirtelen ráeszmélt, hogy Mary nem halott: ebben a szörnyűséges évben, ebben az évszázadban, ami egy tízesnél is rosszabb, a nő még nem halt meg – és úgy tűnt neki, ez nagyobb áldás, mint amit joga lenne elvárni.

– És akkor meghallottuk a harangszót – mondta Colin. – Mr. Dunworthy azt mondta, te vagy az, és segítséget hívsz.

– Én voltam – válaszolta Kivrin. – Ez nem megy. Le fog esni.

– Igazad van – felelte Colin. Dunworthy rájött, hogy ők megint leszálltak a nyeregből és a szamár mellett állnak, Kivrin tartja a kötélből lévő kantárszárat.

– Föl kell tennünk magát a lóra – közölte Kivrin, megragadva Dunworthy derekát. – Le fog esni a szamárról. Gyerünk! Szálljon le! Segítek.

Mindkettejüknek segíteniük kellett a leszállásban. Kivrin úgy fogta körül, amiről a tanár tudta, hogy ezzel fájdalmat okoz magának, szinte Colin tartotta meg.

– Ha leülhetnék egy kicsit – mondta Dunworthy vacogó foggal.

– Nincs idő – válaszolta Colin, mégis odasegítették az ösvény szélére és óvatosan leültették egy sziklára.

Kivrin benyúlt az inge alá és elővett három aszpirint.

– Tessék! Vegye be ezeket – mondta, szétnyitott tenyerén odatartva a tanárnak.

– Azokat magának szántam – jelentette ki a férfi. – A bordái...

A lány állhatatosan, mosoly nélkül nézett rá.

– Én jól leszek – felelte és ment, hogy egy bokorhoz kösse a mént.

– Kérsz egy kis vizet? – érdeklődött Colin. – Rakhatok tüzet és megolvaszthatok egy kis havat.

– Jól elleszek – válaszolta Dunworthy. Betette az aszpirint a szájába és lenyelte.

Kivrin a kengyelt állította át, gyakorlott ügyességgel oldozta ki a bőrszíjakat. Megcsomózta őket, aztán visszajött Dunworthyhez, hogy segítsen neki fölkelni.

– Készen áll? – kérdezte, amikor kezét a tanár karja alá tette.

– Igen – felelte Dunworthy, és megpróbált fölállni.

– Ez hiba volt – vélte Colin. – Soha nem fogjuk nyeregbe tenni – de végül megtették, bedugták a lábát a kengyelbe, kezét a nyeregkápára rakták és nyeregbe emelték. Végül egy kicsit még segíteni is tudott nekik: lenyújtotta a kezét, így Colin föl tudott mászni a mén oldalán eléje.

Abbahagyta a borzongást, de nem volt biztos benne, vajon ez jó jel-e, vagy sem. Amikor újra elindultak – Kivrin elöl a zötyögtető szamáron, Colin máris szövegelt –, a tanár nekidőlt Colin hátának és lehunyta a szemét.

– Szóval úgy döntöttem, hogy amikor befejezem az iskolát, Oxfordba fogok jönni és történész leszek, mint te – közölte a fiú. – De nem a fekete halál idejébe akarok eljönni. A keresztes hadjáratokba akarok menni.

A tanár, Colinnak dőlve hallgatta őket. Sötétedik, ők a középkorban vannak az erdőben, két nyomorék meg egy gyerek, Badri pedig, még egy nyomorék, próbálja nyitva tartani a hálót, s maga is hajlamos a visszaesésre. Mindezek ellenére úgy tűnt, nem tud semmi pánikot, vagy legalább egy kis aggodalmat kelteni magában. Colinnak van lokátora, Kivrin pedig tudja, hol az ugrás helye. Minden rendben lesz velük.

Még ha nem is tudnák megtalálni az ugrás helyszínét és örökre itt ragadnának, még ha Kivrin nem is tudna megbocsátani neki, a lány akkor is rendben lesz. Elviszi őket Skóciába, ahová sosem jutott el a pestis, Colin majd előkap horgokat meg egy serpenyőt a bűvésztáskájából, és pisztrángot meg lazacot fognak ennivalónak. Még az is lehet, hogy megtalálják Basingame-et.

– Megnéztem a kardharcokat a vidékén, és tudom, hogyan kell egy lovat hajtani – mondta Colin.

Aztán:

– Állj!.

Colin hátra- és fölrántotta a kantárt, a mén megállt, orra a szamár farkához ért. Egy kis domb tetején voltak. Az alján egy befagyott pocsolya meg egy sor fűzfa látszott.

– Rúgd meg! – javasolta Colin, de Kivrin már mászott is le a szamárról.

– Nem megy tovább – tájékoztatta a lány. – Már csinálta ezt korábban. Látott engem átjönni. Azt hittem, Gawyn volt, pedig végig Roche volt az.

– Lehúzta a kötélből készült kantárt a szamár fejéről, erre az állat tüstént futásnak eredt visszafelé a keskeny ösvényen.

– Szeretnél lovagolni? – kérdezte Colin a lánytól, és már szállt is le.

A lány megrázta a fej ét.

– Jobban fáj a föl- meg leszállás, mint a gyalogolás. – Átnézett a távolabbi domb felé. A fák csak félútig nőtték be, fölöttük a domb teteje fehérlett a hótól. A havazás elállt, habár Dunworthy eddig nem volt ennek tudatában. A felhők fölszakadoztak, köztük az ég halvány, tiszta levendulaszínbe játszott.

– Azt hitte, Szent Katalin vagyok – mesélte a lány. – Látott átjönni, ahogy maga előre félt, hogy ez fog történni. Azt hitte, engem Isten küldött, segítségnek a szükség órájában.

– Hát, és meg is tetted, nem? – vélekedett Colin. Ügyetlenül rángatta a kantárt. A mén elindult le a dombról, Kivrin mellette sétált. – Látnod kellett volna, a többi helyen micsoda káosz volt! Mindenütt hullák, és nem hiszem, hogy bárki is segített nekik.

Odaadta a kantárt Kivrinnek.

– Előremegyek és megnézem, nyitva van-e a háló – közölte és előrefutott.

– Badri minden második órában meg akarta nyitni. – Becsörtetett a csalitba és eltűnt.

Kivrin megállította a mént a domb alján, lesegítette róla Dunworthyt.

– Jobb lesz, ha levesszük a nyerget meg a kantárt – szólalt meg Dunworthy. – Amikor rábukkantunk, bele volt gabalyodva egy bokorba.

Közösen szíjazták szét a hevedert s vették le a nyerget. Kivrin kikapcsolta a kantárt, aztán fölnyúlt, hogy megsimogassa a ló fejét.

– Nem lesz semmi baja – vélte Dunworthy.

– Talán – felelte a lány.

Colin robbant ki a fűzfák közül, mindenfelé havat szórva.

– Nincs ott.

– Hamarosan meg fog nyílni – mondta Dunworthy.

– Magunkkal visszük a lovat? – firtatta Colin. – Azt hittem, a történészeknek semmit sem szabad átvinniük a jövőbe. De klassz lenne, ha magunkkal vihetnénk! Rajta lovagolhatnék, amikor elmegyek a keresztes háborúkba.

Visszarontott a csaliton át, havat permetezve.

– Gyerünk, bármikor megnyílhat!

Kivrin bólintott. Rácsapott a ló véknyára. Az arrébb ment néhány lépést, aztán megállt és kérdőn nézett vissza rájuk.

– Gyerünk már\ – mondta Colin valahonnan a csalit belsejéből, Kivrin azonban nem mozdult.

Az oldalára szorította a kezét.

– Kivrin – szólalt meg Dunworthy, karját nyújtva neki.

– Jól vagyok – mondta a lány és elfordult tőle, hogy átvergődjön a csalit összegubancolódott ágai között.

Már szürkült a fák alatt. A tölgy fekete ágai között levendulakéknek tűnt az ég. Colin egy kidőlt fatörzset vonszolt a tisztás közepére.

– Arra az esetre, ha épp lekéstük és ki kell várnunk a teljes két órát – magyarázta. Dunworthy hálásan leült.

– Honnan tudjuk, hová kell állni, amikor megnyílik a háló? – kérdezte Colin Kivrintől.

– Látni fogjuk a kicsapódó párát – felelte a lány. Odament a tölgyfához és lehajolt, hogy elsöpörje a havat az aljáról.

– És ha sötét lesz? – firtatta Colin.

A lány leült a fának dőlve, az ajkát harapdálva, miközben leereszkedett a gyökerekre.

Colin leguggolt kettejük között.

– Nem hoztam gyufát, máskülönben tüzet gyújtanék – mondta.

– Semmi baj – vágta rá Dunworthy.

Colin bekapcsolta a zseblámpáját, aztán inkább lekapcsolta.

– Azt hiszem, jobb, ha takarékoskodom vele arra az esetre, ha valami balul sül el.

Motoszkálást hallottak a fűzfák között. Colin fölpattant.

– Azt hiszem, kezdődik – jelentette.

– A mén az – világosította föl Dunworthy. – Eszik valamit.

– Ó! – Colin visszaült. – Nem gondolod, hogy a háló már meg is nyílt, csak mi nem láttuk, mert sötét van?

– Nem – válaszolta Dunworthy.

– Talán Badri megint visszaesett, és nem tudta nyitva tartani a hálót – jegyezte meg a fiú. Inkább izgatottnak, mint rémültnek hangzott.

Várakoztak. Az ég bíborlilává sötétedett, és elkezdtek előbújni a csillagok a tölgyfa ágai között. Colin leült a rönkre Dunworthy mellé. A keresztes háborúkról csevegett.

– Te mindent tudsz a középkorról – szólt oda Kivrinnek –, szóval gondolom, tudnál segíteni nekem fölkészülni, tudod, megtaníthatnál dolgokat.

– Túl fiatal vagy hozzá – állította a lány. – Ez nagyon veszélyes.

– Tudom – felelte Colin. – De tényleg szeretnék odamenni. Segítened kell nekem. Légy szíves!

– Egyáltalán nem olyan lesz, amilyennek elképzeled – mondta a lány.

– Teljesen döglött a kaja? Olvastam abban a könyvben, amit Mr. Dunworthy adott nekem, hogy romlott húst ettek, meg hattyút meg ilyesmit.

Kivrin egy hosszú pillanatra lenézett a kezére.

– Többnyire szörnyű volt – mondta halkan –, de volt néhány csodálatos dolog.

Néhány csodálatos dolog. A tanár Maryre gondolt, ahogy a Balliol kapujának dőlt a Királyok Völgyéről mesélve és azt mondta: „Sosem fogom elfelejteni”. Néhány csodálatos dolog.

– És mi van a kelbimbóval? – tudakolta Colin. – Ettek kelbimbót a középkorban?

Kivrin csaknem elmosolyodott.

– Nem hiszem, hogy már föltalálták.

– Akkor jó! – A fiú fölugrott. – Hallottátok ezt? Azt hiszem, kezdődik.

Úgy hangzik, mint egy harang.

Kivrin fölemelte a fejét, úgy fülelt.

– Akkor is szólt egy harang, amikor átjöttem – jegyezte meg.

– Gyere! – hívta Colin, és talpra rántotta Dunworthyt. – Hát nem hallod? Harangszó volt, halk és távoli.

– Onnan jön – jelentette ki Colin. A tisztás szélére iramlott. – Gyertek! Kivrin támasztékul a földre tette a kezét és föltérdelt. Szabad keze önkéntelenül mozdult az oldalához.

Dunworthy kinyúlt felé a kezével, de a lány nem fogta meg.

– Jól vagyok – közölte.

– Tudom – válaszolta a tanár és hagyta, lehullani a kezét.

A lány óvatosan fölállt a tölgyfa érdes törzsébe kapaszkodva, aztán kiegyenesedett. Tőle távol állt meg.

– Megvan minden a felvevőn – mondta. – Minden, ami történt.

„Mint John Clyn – gondolta a tanár, a lány girbe-gurbára vágott haját, piszkos arcát nézve. – Egy igazi történész, kiürült templomban írt, sírokkal körülvéve. Én, látván oly sok gonoszságot, írásba foglaltam mindent, aminek szemtanúja voltam. Hogy azok a dolgok, amiket nem lenne szabad elfeledni, az idő homályába ne vesszenek.”

Kivrin fölfordította a tenyerét és a csuklójára nézett az alkonyaiban.

– Roche atya és Agnes és Rosemund és mindegyikük – sorolta. – Mindent följegyeztem.

A lány végighúzta az ujját egy vonalon a csuklója belsején. – lo suliidén lui damo amo – idézte halkan. – A helyett vagy itt, akit szeretek.

– Kivrin – szólt Dunworthy.

– Gyertek! – kiáltotta Colin. – Kezdődik. Nem halljátok a harangot?

– De – válaszolta Dunworthy. Ms. Piantini volt az, a tenoron elkongatva az Amikor Megváltóm végül eljőve bevezetőjét.

Kivrin odajött, megállt Dunworthy mellett. Összetette a kezét, mintha imádkozna.

– Látom Badrit! – kiabálta Colin. Tölcsért formált a kezével a szája köré. – Ő jól van! – rikoltotta. – Megmentettük őt!

Ms. Piantini tenorja zengett, a többi harang boldogan csatlakozott. A levegő csillogni kezdett, mint a hópelyhek.

– Apokaliptikus! – jelentette ki Colin ragyogó arccal.

Kivrin odanyúlt Dunworthy kezéért és szorosan megmarkolta.

– Tudtam, hogy el fog jönni – mondta, és a háló megnyílt.