TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Dunworthy reggelig egyhuzamban aludt.

– A titkárod föl akart ébreszteni, de nem hagytam – jelentette Colin. – Azt mondta, adjam oda ezeket. – Odatolt egy rendetlen papírköteget a tanár elé.

– Mennyi az idő? – kérdezte Dunworthy, s elmerevedetten fölült az ágyban.

– Fél kilenc – válaszolta Colin. – Az összes harangjátékos meg itt tartóztatott a csarnokban reggelizik. Zabkását. – Öklendező hangot adott ki. – Ami abszolúte döglött dolog. A te titkár fickód azt mondja, hogy adagolnunk kell a szalonnás tojást a karantén miatt.

– Reggel fél kilenc? – firtatta Dunworthy, rövidlátón hunyorogva az ablakra. Odakint sötét volt és vigasztalan, éppúgy, mint amikor elaludt.

– Te jó ég, nekem vissza kellett volna mennem a kórházba kikérdezni Badrit!

– Tudom – felelte Colin. – Mary nagy-nagynéni azt mondta, hagyjalak aludni, mert amúgy se tudnád kikérdezni, mivel vizsgálatokat folytatnak.

– Mary telefonált? – tudakolta Dunworthy, és vakon tapogatózott a szemüvege után az éjjeli szekrényen.

– Én mentem oda ma reggel. A vérvizsgálatra. Mary nagy-nagynéni megkért, hogy mondjam meg neked, csak naponta egyszer kell mennünk vérvételre.

A tanár bedugta a szemüvege szárát a füle mögé és Colinra nézett.

– Nem mondta, hogy azonosították a vírust?

– Huh-unh – hebegte Colin a szájában lévő dudor körül. Dunworthy azon tűnődött, vajon az óriáscukor egész éjjel benn volt-e a fiú szájában és ha igen, miért nem csökkent a mérete. – Elküldte neked a kapcsolatok táblázatát. – A fiú odaadta a papírokat. – Az a nő, akit az Ispotálynál láttunk, szintén telefonált. Az a biciklis.

– Montoya?

– Igen. Azt akarta tudni, tudod-e, hogyan lehet elérni Mr. Basingame feleségét. Azt mondtam neki, hogy visszahívod. Azt tudod-e, mikor érkezik a posta?

– A posta? – kérdezett vissza Dunworthy, miközben átlapozta a köteget.

– Anya nem vette időben meg az ajándékaimat ahhoz, hogy elküldje őket velem a vonaton – magyarázta Colin. – Azt mondta, majd postázza őket.

Ugye, nem gondolod, hogy a karantén majd késlelteti a postát?

A Colin által odaadott papírok közül némelyik összeragadt, kétségkívül Colin szabályosan ismétlődő óriáscukor szemrevételezései miatt, és úgy tűnt, hogy többségük nem a kapcsolatok listája, hanem különféle emlékeztetők Finch-től. A Salvinban teljesen eldugult az egyik kémény. Az Egészségügy elrendelte, hogy Oxford és környéke összes lakója kerülje az érintkezést a fertőzött személyekkel. Mrs. Basingame Torquay-ba ment karácsonyozni. Nagyon fogytán van a vécépapír.

– Ugye, nem? Gondolod, hogy késleltetni fogja? – firtatta Colin.

– Mit fog késleltetni? – tudakolta szórakozottan Dunworthy.

– A postát'. – méltatlankodott Colin. – A karantén nem fogja késleltetni, igaz? Elvileg mikor kell jönnie?

– Tízkor – felelte Dunworthy. Az összes emlékeztetőt egy rakásba halmozta, aztán kinyitott egy nagy, barna borítékot. – Karácsonykor általában egy kicsit később szokott, a rengeteg csomag meg karácsonyi képeslap miatt.

Az összetűzött papírlapok a borítékban szintén nem a kapcsolatok listáját tartalmazták. Hanem William Gaddson beszámolóját Badri és Kivrin hollétéről, takarosan kinyomtatva. A napokat beosztotta délelőttre, délutánra és estére. Sokkal jobban nézett ki, mint bármelyik eddig beadott szemináriumi dolgozata. Elképesztő, hogy milyen áldásos hatása van egy anyának!

– Nem értem, miért kellene neki – mondta Colin. – Úgy értem, nem arról van szó, mintha ember lenne, szóval nem lehet fertőző? Hová érkezik, a csarnokba?

– Mi?

– A posta!

– A portásfülkébe – válaszolta Dunworthy, a Badriról szóló jelentést olvasva. Azután, hogy kedd délután a Balliolban járt, a technikus visszament a hálóhoz. Finch kettőkor beszélt vele, amikor megkérdezte tőle, hol van Mr. Dunworthy, majd újra, egy kicsivel három előtt, amikor Badri nála hagyta azt a cédulát. Valamikor kettő és három között John Yi, egy harmadéves hallgató látta, hogy Badri átvág az udvaron a laborba, láthatólag keresve valakit.

A Brasenose portása háromkor írta be Badri belépését a naplóba. A technikus fél nyolcig dolgozott a hálón, aztán hazament és átöltözött a táncestélyhez.

Dunworthy telefonált Latimernek.

– Maga mikor volt a hálónál kedd délután?

A kollégája értetlenül hunyorgott Dunworthyre a képernyőről.

– Kedden? – kérdezte, s úgy nézett körül, mintha elhányt volna valamit s most hiába keresné. – Az tegnap volt?

– Az ugrás előtti nap volt – válaszolta Dunworthy. – Délután elment a Bodley-könyvtárba.

Latimer bólintott.

– Ő tudni akarta, miként kell mondani azt, hogy „Segítsenek, mert zsiványok támadtak rám!”

Dunworthy föltételezte, hogy az „ő” Kivrinre vonatkozik.

– Kivrin a Bodley-könyvtárban vagy a Brasenose-ban találkozott magával?

Az öreg kezébe támasztotta az állát, és fontolgatta a választ.

– Késő estig kellett dolgoznunk a névmások megfelelő alakján – jelentette ki. – Az 1300-as évekre a névszóragozás elsorvadása előrehaladott volt, de még nem teljes.

– Kivrin a hálónál találkozott magával?

– A hálónál? – kérdezett vissza Latimer kétkedőn.

– A Brasenose laboratóriumában – csattant föl Dunworthy.

– A Brasenose? A karácsonyesti istentisztelet nem a Brasenose-ban van, igaz?

– A karácsonyesti istentisztelet?

– A vikárius azt mondta, szeretné, ha én olvasnám föl az áldást – közölte Latimer. – A Brasenose-ban fogják megtartani?

– Nem. Kedd délután maga találkozott Kivrinnel, hogy csiszoljanak a beszédén. Hol találkozott vele?

– A „zsivány” szót nagyon nehéz volt lefordítani. Az ugyanis a „süány”-ból származik és...

Ez reménytelen.

– A karácsonyesti istentisztelet hétkor lesz a Szűz Máriában – tájékoztatta Dunworthy a kollégáját és letette.

Utána fölhívta a portást a Brasenose-ban, aki még mindig a karácsonyfáját díszítette, s rávette, hogy keresse ki Kivrint a naplójában. A lány nem járt ott kedd délután.

Betáplálta a konzolba az érintkezések táblázatát és beírta a kiegészítéseket William jelentéséből. Kivrin nem találkozott Badrival kedden. Kedd reggel az Ispotályban volt, aztán Dunworthyvel. Kedd délután Latimerrel dolgozott és még mielőtt ők kiléptek volna a Bodley-könyvtárból, Badri már elindult a táncmulatságba Headingtonba. Hétfőn háromtól tartózkodott az Ispotályban, de még mindig volt egy lyuk tizenkettő és fél három között a hétfői napon.

A tanár végignézte a kapcsolatok listáját, amit ők mind kitöltöttek újra. Montoyáé csak néhány soros volt. Beírta a kapcsolatait szerda reggelre, de semmit hétfőre meg keddre, és Badriról semmiféle információ nem szerepelt nála. Dunworthy eltűnődött, vajon miért, aztán eszébe jutott, hogy Montoya azután érkezett, hogy Mary útmutatást adott a nyomtatványok kitöltéséhez.

Talán Montoya szerda reggel előtt is találkozott Badrival, vagy tudja, hogy a technikus hol töltötte azt a hézagot dél és fél három között hétfőn.

– Amikor Ms. Montoya telefonált, megadta neked a telefonszámát?

– kérdezte Colintól. Nem kapott választ. Fölnézett. – Colin?

A fiú nem volt a szobában, sem a nappaliban, bár az útitáskája ott hevert, teljes tartalma szétszórva a szőnyegen.

Dunworthy kikereste Montoya számát a Brasenose-ban és fölhívta, bár biztos volt benne, hogy a nő nem fogja fölvenni. Ha még mindig Basingame-et keresi, az azt jelenti, nem kapott engedélyt arra, hogy kimenjen az ásatásra, így minden bizonnyal az Egészségügynél vagy a Nemzeti Vagyonmegőrzőnél van, szekálja őket, hogy nyilvánítsák az ásatást „pótolhatatlan értékké”.

A tanár fölöltözött és Colint keresve átment a csarnokba. Még mindig esett, az ég ugyanaz az ázottszürke, mint az utat burkoló kövek és a bükkök kérge. A férfi remélte, hogy a harangjátékosok meg a feltartóztatottak korán megreggeliztek, aztán visszamentek kijelölt szobájukba, ám ez hiú reménynek bizonyult. Még mielőtt félig átvágott az udvaron, már meghallotta a női szopránok zsivaját.

– Hála az égnek, hogy fölébredt, uram! – mondta Finch, aki az ajtóban futott össze vele. – Most telefonált az Egészségügy. Azt akarják, hogy még húsz itt tartóztatottat fogadjunk be.

– Mondja meg, hogy nem tudjuk! – felelte Dunworthy a sokaságot fürkészve. – Utasítást kaptunk arra, hogy kerüljük az érintkezést fertőzött személyekkel. Nem látta dr. Ahrens unokaöcsét?

– Épp most láttam – közölte Finch, szétnézve a nők feje fölött, de addigra Dunworthy már kiszúrta a fiút. Ott állt annak az asztalnak a végén, ahol a harangjátékosok ültek, és több szelet pirítóst vajazott.

Dunworthy odament hozzá.

– Amikor Ms. Montoya telefonált, nem mondta neked, hol lehet őt elérni?

– Az a biciklis? – kérdezte Colin s lekvárt kent a megvajazott pirításra.

– Igen.

– Nem, nem mondta.

– Kér reggelit, uram? – tudakolta Finch. – Sajnos, elfogyott a szalonnás tojás, és erősen fogyatkozik a lekvárkészlet is – Finch szúrósan meredt Colinra –, de van zabkása és...

– Csak teát – kérte Dunworthy. – Montoya nem említette, honnét telefonál?

– Ugyan, üljön már le! – szólt oda Ms. Taylor. – Már nagyon várjuk, hogy beszélhessünk magával a Chicagói meglepetésről.

– Pontosan mit is mondott Ms. Montoya? – kérdezte Dunworthy Colintól.

– Hogy senkit sem érdekel, hogy az ásatása épp tönkremegy, így veszendőbe megy egy értékes kapocs a múlttal, meg különben is, miféle ember megy horgászni a tél közepén – idézte Colin, lekaparva a maradék lekvárt a tálka széléről.

– Teából is csaknem kifogytunk – jelentette ki Finch, miközben töltött Dunworthynek egy csésze igen erőtlennek látszó főzetet.

Dunworthy leült.

– Szeretnél egy kis kakaót, Colin? Vagy egy pohár tejet? – érdeklődött Dunworthy.

– Csaknem elfogyott a tej is – jegyezte meg Finch.

– Köszönöm, nem kérek semmit – válaszolta Colin lekváros felükkel összefektetve a pirítósszeleteket csak magammal viszem ezeket, ki a kapuhoz, hogy ott várjam a postát.

– Telefonált a vikárius – tudatta Finch. – Kérte, hogy mondjam meg, elég fél hétre odamennie, hogy átvegyék a mise rendjét.

– Még mindig meg akarják tartani a karácsonyesti istentiszteletet?

– tudakolta Dunworthy. – Nem hiszem, hogy az adott körülmények között bárki is elmegy.

– Azt mondta, az Ökumenikus Tanács mindennek ellenére megszavazta a megtartását – közölte Finch egy negyedkanálnyi tejet öntve a halvány teába, melyet aztán odanyújtott. – Azt mondta, úgy érzik, ha úgy viselkednek, mint máskor, az segít megóvni a közhangulatot a csüggedéstől.

– Mi majd több darabot is elő fogunk adni a kéziharangokkal – jelentette be Ms. Taylor. – Na persze, ez aligha pótolja a valódi harangjátékot, de azért valami. A Szent Megreformáltak papja pedig föl fog olvasni a Pestis idejére való miséből.

– Á! – mondta Dunworthy. – Az majd biztos segít megóvni a közhangulatot a csüggedéstől.

– Nekem is el kell mennem? – kérdezte Colin.

– A fiúnak semmi joga kimenni ilyen időben! – jelentette ki Mrs. Gaddson hárpiaként megjelenve egy nagy tál szürke zabkásával. Azt letette Colin elé. – És az is tűrhetetlen, hogy bacilusoknak legyen kitéve egy huzatos templomban! Itt maradhat velem az istentisztelet alatt. – Odatolt egy széket a fiú mögé. – Ülj le és edd meg szépen a zabkásádat!

Colin esdekelve pillantott Dunworthyre.

– Colin, a lakásomban felejtettem Ms. Montoya telefonszámát – szólalt meg Dunworthy. – Idehoznád nekem?

– Igen! – válaszolta Colin és fölpattant a székéről, mint a villám.

– Amikor ez a gyermek majd elkapja az indiai influenzát – rótta meg Mrs. Gaddson –, remélem, eszébe fog jutni, hogy maga volt az, aki ezekre a rossz étkezési szokásokra bátorította őt! Számomra világos, mi vezetett ehhez a járványhoz. A szegényes táplálkozás meg a fegyelem teljes hiánya! Szégyenletes, ahogy ez a kollégium működik! Kértem, hogy a fiammal, Williammel lakhassak, ehelyett egy másik épületben jelöltek ki nekem szobát, és...

– Félek, hogy ezt Finch-csel kell megvitatnia – közölte Dunworthy.

Fölállt, becsomagolta Colin lekváros pirítósát egy szalvétába és zsebre vágta. – Várnak az Ispotályban – jelentette ki, elmenekülve, mielőtt Mrs. Gaddson újra rákezdhette volna.

Visszament a lakásába és hívta Andrewst. A vonal foglalt volt. Abból kiindulva, hogy Montoya esetleg megszerezte a felmentést a karantén alól, fölhívta az ásatást, de nem vette föl senki. Újra telefonált Andrews-nak. Meglepő módon a vonal most szabad volt. Háromszor kicsöngött, aztán átkapcsolt üzenetrögzítésre.

– Itt Mr. Dunworthy – mondta. Habozott, aztán megadta a lakása telefonszámát. – Mielőbb beszélnem kell magával. Nagyon fontos.

Letette a kagylót, zsebre vágta a diszket, fölkapta az esernyőjét meg Colin pirítósát, és kiballagott az udvarra.

Colin a kapu menedékében húzta meg magát, s aggodalmasan nézett végig az utcán Carfax felé.

– Elmegyek az Ispotályba meglátogatni a technikusomat és a nagy-nagynénédet – mondta Dunworthy, átnyújtva neki a szalvétába csomagolt pirítóst. – Van kedved velem jönni?

– Köszönöm, nincs – felelte Colin. – Nem szeretném elszalasztani a postást.

– Hát, az Isten szerelmére, menj és vedd föl a dzsekidet, hogy Mrs. Gaddson ki ne jöjjön! Azonnal karattyolni kezd!

– A Galandféreg már megtette – fanyalgott Colin. – Megpróbált rávenni, hogy kössek sálat. Sálat, én! – Újabb nyugtalan pillantást vetett az utcára. – Nem vettem róla tudomást.

– Nekem bezzeg ez nem jutott eszembe – válaszolta Dunworthy. – Ebédre haza kell érnem. Ha bármire szükséged van, kérd Finch-től!

– Ümm – válaszolta Colin, aki nyilvánvalóan nem figyelt. Dunworthy eltűnődött, mit küldhet az anyja, ami ilyen odaadást érdemel. Magától értetődik, hogy nem egy sálat.

A nyaka köré tekerte a saját sálát és nekivágott az Ispotály felé a szakadó esőben. Csak kevesen jártak az utcán és azok is kitértek egymás útjából, az egyik nő még le is lépett a járdáról, hogy elkerülje a találkozást Dunworthyvel.

Ha a harangjáték nem dübörgi szakadatlan az Ó, gyönyörűszép, titokzatos éjt, az embernek fogalma sem lett volna arról, hogy ma lesz Szenteste. Senki sem cipelt ajándékokat vagy magyalt, egyáltalán, senkinél sem volt csomag. Olyan volt, mintha a karantén teljesen kiverte volna a fejekből a karácsony emlékét.

Hát, és nem ezt tette? Ő maga sem gondolt ajándékok vagy a fa vásárlására. Eszébe jutott Colin, amint ott gubbaszt a Balliol kapujában, és remélte, hogy a fiú anyja nem felejtette el elküldeni az ajándékait. Hazafelé majd megáll és vesz valami apróságot Colinnak, egy játékot vagy egy videt, valamit a sálon kívül.

Az Ispotályban azonnal az Elkülönítőbe terelték és vitték, hogy kikérdezze az új eseteket.

– Elsőrendű fontosságú, hogy megállapítsuk az amerikai kapcsolatot – jelentette ki Maiy. – Váratlan nehézség adódott az Influenza Központban. Az ünnepek miatt nincs senki szolgálatban, aki szekvenálni tudna. Nekik persze elvileg mindenkor teljes készültségben kellene lenniük, ám úgy látszik, hogy karácsony után szoktak gondok adódni... az ételmérgezések és a mértéktelen habzsolás vírusfertőzésnek látszó következményei... ezért előtte adnak ki szabadságot. Mindenesetre, az atlantai Járványfelügyeleti Központ beleegyezett, hogy elküldi a vakcina prototípusát az Influenza Központnak a pozitív szekvenált azonosítás híján is, de nem kezdhetik el a gyártást, ha nincs biztosan kapcsolat.

Mary elvezette őt egy kordonnal elzárt folyosóra.

– Az esetek mind megegyeznek a dél-karolinai vírus profiljával: magas láz, sajgó végtagok, szekunder szövődmények a tüdőben, de sajnos, ez nem bizonyíték. – A doktornő megtorpant egy kórterem bejárata előtt. – Nem találtál amerikai kapcsolatot Badrinál, igaz?

– Nem, de még mindig jócskán vannak hézagok. Szeretnéd, ha őt is kikérdezném?

Mary tétovázott.

– Rosszabbul van – következtetett Dunworthy.

– Tüdőgyulladás alakult ki nála. Nem tudom, hogy képes lesz-e bármit is elmondani neked. A láza még mindig nagyon magas, ami megegyezik a profillal. Azokat a mikrobaölőket meg immunerősítőket adjuk neki, amikre reagált a dél-karolinai vírus. – Mary kinyitotta a kórterem ajtaját. – A táblázatban megtalálod az összes behozott beteget. Kérdezd meg az ügyeletes nővért, melyik ágyon fekszenek. – A doktornő begépelt valamit a számítógépbe az első ágy mellett. Azon megjelent egy diagram, olyan szerteszétágazó, olyan egymásba fonódó, mint a nagy bükk a kollégium udvarán. – Nem bánod, ha Colin még egy éjszakára veled marad, ugye?

– A legkevésbé sem.

– De jó! Igencsak kétlem, hogy még ma haza tudok jutni, és aggódnék érte, ha egyedül lenne a lakásban. Azonban nyilvánvalóan én vagyok az egyetlen, aki aggódik – mérgelődött. – Végül sikerült elérnem Dierdre-t odalent Kentben, és ő még csak nem is izgul. „Ó, hát karantén van?”, azt kérdezte. .Annyira hajszolt vagyok, hogy időm sem volt megnézni a híreket”, azzal nekiállt elmondani nekem mindent az ő meg az élettársa terveiről, egyértelműen éreztetve, hogy egyáltalán nincs ideje Colinra és örül, hogy megszabadult tőle. Vannak esetek, amikor meg vagyok győződve arról, hogy nem is az unokahúgom.

– Azt nem tudod, hogy elküldte-e Colin karácsonyi ajándékait? Ő azt mondta, az anyja postára adja majd őket.

– Biztos vagyok benne, hogy Dierdre túl hajszolt ahhoz, hogy emlékezzen, meg kell őket venni, a postára járásról nem is beszélve. Amikor Colin legutóbb velem töltötte a karácsonyt, az ajándékai nem jöttek meg egészen vízkeresztig. Ó, erről jut eszembe, nem tudod, mi lett a bevásárlószatyrommal? Abban voltak Colin ajándékai.

– Nálam van a Balliolban – nyugtatta meg a férfi.

– De jó! Félbeszakadt a vásárlásom, de ha becsomagolod a sálat meg a többit, legalább lesz valami a fa alatt neki, nem? – Mary fölállt. – Ha bármiféle lehetséges kapcsolatot találsz, azonnal gyere és tudasd velem! Mint láthatod, már több szekunder fertőzést visszanyomoztunk Badriig, de lehet, hogy azok csak véletlen kereszteződések, és a valódi kapcsolat valaki más.

Azzal a doktornő távozott, a férfi pedig leült a lila esernyős hölgy ágya mellé.

– Ms. Breen? – szólalt meg. – Sajnos, kénytelen vagyok föltenni néhány kérdést.

Az asszony arca nagyon vöröslött, a légzése olyannak hangzott, mint Badrié, de a kérdésekre rögtön érthetően válaszolt. Nem, nem járt Amerikában a múlt hónapban. Nem, nem ismer amerikaiakat vagy bárkit, aki Amerikában járt. De fölszállt a Londonból jövő metróra, hogy elintézze az aznapi vásárlást. „Tudja, a Blackwell’snél”. Aztán mindenfelé vásárolgatott Oxfordban, majd a metróállomásra ment, és legalább ötszáz emberrel érintkezett, akik közül bármelyik lehet az a kapcsolat, amit Mary keres.

Fél háromig eltartott, míg kikérdezte az elsődlegeseket és hozzáadta az érintkezéseket a táblázathoz, de egyik sem volt az a kapcsolat, amit Mary keresett, bár a tanár azt megtudta, hogy egyikük részt vett ugyanazon a táncestélyen Headingtonban, mint Badri.

Fölment az Elkülönítőbe, bár nem élt benne túlzott remény, hogy Badri majd képes lesz megválaszolni a kérdéseit, noha úgy tűnt, a technikus jobban van. Aludt, amikor Dunworthy bement hozzá, de amikor megérintette a kezét, a beteg szeme kinyílt, tekintete a tanárra szegeződött.

– Mr. Dunworthy – mondta. A hangja erőtlen volt és rekedt. – Mit csinál itt?

Dunworthy leült.

– Hogy érzi magát?

– Az ember nagyon furákat álmodik néha. Azt hittem... Olyan fejfájásom volt...

– Föl kell tennem néhány kérdést, Badri. Emlékszik, kikkel találkozott azon a táncmulatságon, amire elment Headingtonba?

– Olyan sokan voltak ott – válaszolta a technikus és nagyot nyelt, mintha fájna a torka. – A legtöbbet nem ismertem.

– Arra emlékszik, hogy kivel táncolt?

– Elizabeth... – krákogta. – Sisu valakivel, nem tudom a családnevét – suttogta. – Meg Elizabeth Yakamotóval.

Bejött a szigorú kinézetű ügyeletes nővér:

– Ideje a röntgennek – közölte anélkül, hogy ránézett volna Badrira.

– Tessék kimenni, Mr. Dunworthy!

– Nem maradhatnék még néhány percig? Ez fontos – kérte, de a nővér már nyomkodta is a billentyűket a konzolon.

A tanár az ágy fölé hajolt.

– Badri, amikor leolvasta a fixet, mekkora volt az időcsúszás?

– Mr. Dunworthy! – sürgette a nővér.

Dunworthy nem vett róla tudomást.

– Nagyobb volt a csúszás, mint amire számított?

– Nem – felelte Badri fátyolos hangon. A torkához emelte a kezét.

– Mekkora volt a csúszás?

– Négy óra – susogta Bari és Dunworthy hagyta magát kitessékelni.

Négy óra. Kivrin fél egykor ment át. Az azt jelenti, hogy fél ötkor érkezett meg, csaknem naplementekor, de még azért elég volt a fény ahhoz, hogy lássa, hol van, elég az idő, hogy elsétáljon Skendgate-ig, ha kell.

Dunworthy ment megkeresni Maryt, s megadta neki annak a két lánynak a nevét, akikkel Badri táncolt. Mary összevetette őket a frissiben fölvett betegek listájával. Egyik sem volt rajta. Azt mondta a férfinak, hazamehet, megmérte a lázát, vért vett tőle, hogy ne kelljen majd visszajönnie. Már épp indult volna, amikor Sisu Fairchildot behozták, így aztán csaknem teaidő lett, mire hazaért.

Colin nem volt sem a kapunál, sem a csarnokban, ahol Finch szerint már csaknem kifogyott a cukor meg a vaj.

– Hol van dr. Ahrens unokaöccse? – kérdezte tőle Dunworthy.

– Egész délelőtt a kapunál várt – válaszolta Finch idegesen számolgatva a kockacukrokat. – A posta egyig nem érkezett meg, azután átment a nagy-nagynénje lakásához, hátha odaküldték a csomagjait. Úgy értesültem, oda se. Nagyon gyászos kinézettel jött vissza, aztán úgy félórával ezelőtt hirtelen azt mondta „Most jutott eszembe valami”, és elszáguldott. Talán kitalált valami másik helyet, ahová esetleg küldhették a csomagot.

„De nem tették” – gondolta Dunworthy.

– Hánykor zárnak ma a boltok? – tudakolta Finch-től.

– Karácsony este? Ó, már rég bezártak, uram. Mindig korán zárnak karácsonykor, a forgalom hiányának betudhatóan némelyik már délben bezárt. Számtalan üzenet gyűlt össze nálam, uram...

– Kénytelenek lesznek várni – vágott közben Dunworthy, fölmarva az esernyőjét és már ment is. Finch-nek igaza van. A boltok mind zárva voltak. Elment a Blackwell’sig abban a hitben, hogy ők biztosan nyitva vannak, de az is be volt zárva. Viszont máris kihasználták a helyzet adta előnyöket. A kirakatban – egy játék viktoriánus falu hólepte házai közé elrendezve – máris ott voltak az önsegítő egészségügyi könyvek, a gyógyszerismertetők meg egy élénk színű puhafedelű zsebkönyv, a címe: Nevesd magad tökéletesen egészségesre!

A tanár végül talált egy nyitott postahivatalt egy mellékutcában, de az csak cigarettát, olcsó édességeket és egy állványnyi képeslapot tartott, semmit, ami megfelelő ajándék lehetne egy tizenhárom éves fiúnak. Vásárlás nélkül távozott, aztán visszament és vett egy fontért tejkaramellát, egy óriáscukrot, akkorát, mint egy kisebb aszteroida, és több csomag cukorkát, melyek úgy néztek ki, mint a szappantabletta. Nem sok, de Mary azt mondta, vett más dolgokat is a sálon kívül.

Kiderült, hogy ezek a más dolgok: egy pár szürke gyapjúzokni, még komorabb, mint a sál, és egy szókincsfejlesztő vid. De legalább karácsonyi kekszek is voltak ott, meg több ív csomagolópapír, ám egy pár zokni meg némi tejkaramella aligha kielégítő ajándék karácsonyra. A tanár körbenézett a dolgozószobájában, próbálva kiötölni, mit is tehetne.

Colin azt mondta „Apokaliptikus!”, amikor Dunworthy elmesélte, hogy Kivrin a középkorban van. Levette a polcról A lovagság korát. Csak illusztrációk vannak benne, nem holók, de ez volt a legjobb, amivel elő tudott állni ilyen rövid idő alatt. Kapkodva becsomagolta ezt is meg a többit is, átöltözött, majd átsietett a Szűz Máriába a szakadó esőben, behúzott fejjel átvágva a Bodley-könyvtár elhagyatott udvarán, próbálva elkerülni a patakzó ereszeket.

Aki eszénél van, nem megy ki ilyen időben. Tavaly száraz volt az idő és a templom mégis csak félig telt meg. Kivrin is elment vele. Ott maradt a szünidőben is tanulni, és ő ott találta a Bodley-könyvtárban.

Ragaszkodott ahhoz, hogy a lány elmenjen az ő sherry partyjára, aztán meg a templomba.

– Nem lenne szabad ezt tennem – morogta a lány útban a templomba. – Folytatnom kellene a kutatást.

– Azt megteheti a Szűz Máriában is. 1139-ben épült és minden olyan, mint a középkorban volt, beleértve a fűtést is.

– Gondolom, az ökumenikus istentisztelet is autentikus – fanyalgott a lány.

– Nem kétlem, hogy szellemében éppolyan jószándékú és éppúgy teli van ostobasággal, mint bármelyik középkori mise – mondta akkor ő.

Végigsietett a Brasenose melletti keskeny ösvényen, majd kinyitotta a Szűz Mária ajtaját, mire forró légáramlat csapta meg. A szemüvege bepárásodott. Megállt a templom előcsarnokában és megtörölte a szemüvegét a sál végével, de az azon nyomban elhomályosult újra.

– A vikárius már keres – tudatta Colin. Zakót és inget viselt, a haja meg volt fésülve. Adott Dunworthynek egyet abból a nagy halom miserendből, amit szorongatott.

– Azt hittem, otthon fogsz maradni – jegyezte meg Dunworthy.

– Mrs. Gaddsonnal? Micsoda döglött ötlet! Még a templom is jobb annál, szóval fölajánlottam Ms. Taylornak, hogy segítek áthozni ide a harangokat.

– És a vikárius munkára fogott – tette hozzá Dunworthy, aki még mindig próbálta megtisztogatni a szemüvegét. – És voltak már klienseid?

– Viccelsz? A templom dugig van.

Dunworthy bekukucskált a főhajóba. A padsorok már tele voltak, és hátul épp összecsukható székeket állítottak föl.

– Ó, remek, itt vagy végre! – mondta a vikárius, aki sürgött-forgott egy nyaláb énekeskönyvvel. – Elnézést a forróságért! A kazán a ludas. A Nemzeti Vagyonmegőrző nem engedi, hogy egy új, fúziós légkeverőset tegyünk be, és szinte lehetetlen alkatrészt szerezni ezekhez az elavult fosszilis tüzelésűekhez. Most épp a termosztát romlott el. Vagy fűt, vagy nem. – Kihalászott két papírcetlit a reverendája zsebéből és rájuk pillantott. – Nem láttad még Mr. Latimert, ugye? Elvileg neki kellene fölolvasnia az áldást.

– Nem – felelte Dunworthy. – De emlékeztettem őt az időpontra.

– Igen, hát tavaly összezavarta a dolgokat és egy órával korábban jött. – Odaadta Dunworthynek az egyik cédulát. – Itt a te Szentírásod. Ebben az évben a King Jamesből lesz. Az Ezredév Egyháza ragaszkodott hozzá, szerencsére nem a Közös Népi, mint tavaly. A King James lehet, hogy archaikus, de legalább nem kriminális.

Kinyílt a külső ajtó és egy csomó ember jött be, mind ernyőt csukva, kalapot lerázva. Megkapták a miserendjüket Colintól, majd bementek a főhajóba.

– Tudtam, hogy a Krisztus-templomot kellett volna választanunk – jegyezte meg a vikárius.

– Mit csinál itt ez a rengeteg ember? – tudakolta Dunworthy. – Nem fogják föl, hogy egy járvány kellős közepén vagyunk?

– Mindig így szokott lenni – válaszolta a vikárius. – Emlékszem a pandémia kezdetére. A legnagyobb adományok, amik valaha összegyűltek. Később nem tudtad volna rávenni őket, hogy kidugják az orrukat a házukból, de most még össze akarnak bújni vigaszért.

– És izgalmas is – fűzte hozzá a Szent Megreformáltak papja. Fekete garbót viselt, pantallót, és egy vörös meg zöld skótkockás albát. – Az ember ugyanezt tapasztalja háború idején is. A drámáért jönnek el.

– És úgy képzelem, kétszer olyan gyorsan elterjesztik a fertőzést – jelentette ki Dunworthy. – Nem mondta nekik senki, hogy a vírus ragályos?

– Én fogom – közölte a vikárius. – A te Szentírásod közvetlen a harangjátékosok után következik. Megváltoztattuk. Szintén az Ezredév Egyháza követelésére. Lukács 2:1.19. – Azzal elment kiosztani az énekeskönyveket.

– Hol van a tanítványa, Kivrin Engle? – kérdezte a pap. – Hiányoltam a latin nyelvű misén ma délután.

– 1320-ban, remélhetőleg Skendgate faluban, remélhetőleg fedél alatt, nem szakadó esőben.

– Ó, nagyszerű! – mondta a pap. – Annyira menni akart! És mekkora szerencse, hogy mindezt megússza!

– Igen – felelte Dunworthy. – Gondolom, legalább egyszer át kellene futnom a Szentírást.

Bement a főhajóba. Ott még nagyobb volt a hőség, és erős nedves gyapjú-meg nedves kőszag áradt. Lézergyertyák pislákoltak haloványan az ablakokban s az oltáron. A harangjátékosok két nagy asztalt állítottak föl az oltár előtt, súlyos, vörös gyapjúterítőkkel terítették le azokat. Dunworthy föllépett a pulpitusra. Kinyitotta a Bibliát Lukácsnál.

– „És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeírattassék.”

„A King James tényleg archaikus” – gondolta. – Pedig ahol Kivrin most van, még meg sem írták.”

Kiment, vissza Colinhoz. Folyamatosan özönlöttek be az emberek. A pap a Szent Megreformáltaktól a muszlim imámmal átment az Oriel College-ba további székekért. A vikárius a kazán termosztáljával bíbelődött.

– Foglaltam magunknak két ülést a második sorban – közölte Colin.

– Tudod, mit csinált Mrs. Gaddson a teánál? Kidobta az óriáscukromat! Azt mondta, nyüzsögnek rajta a bacilusok. Örülök, hogy az én anyám nem olyan. – Rendbe rakta az összehajtogatott miserendek halmát, ami jelentősen megcsappant. – Azt hiszem, az történt, tudod, hogy az ajándékait nem engedték át a karantén miatt. Úgy értem, valószínűleg először élelmiszereket meg ilyeneket kell idejuttatniuk. – Újra elrendezte a már rendbe rakott halmot.

– Nagyon valószínű – értett egyet Dunworthy. – A többi ajándékodat mikor szeretnéd fölbontani? Ma este vagy holnap reggel?

Colin megpróbált nemtörődömnek látszani.

– Karácsony reggel, ha szabad.

Egy miserendet meg egy sugárzó mosolyt adott egy sárga esőköpenyes hölgynek.

– Nos, örülök – acsarogta a nő, kiragadva a nyomtatványt a fiú kezéből –, hogy valakiben még él a karácsony szelleme, még ha halálos járvány dúl is!

Dunworthy bement és leült. Úgy tűnt, hogy a vikárius kazánkarbantartása kárba veszett fáradság volt. A tanár levette a sálát meg nagykabátját s lefektette őket a székre maga mellett.

Tavaly jéghideg volt a templom.

– Szerfölött hiteles – suttogta akkor neki Kivrin –, ahogy a Szentírás is. – „És akkoriban a politikus nacsalnyikok újabb sarccal kaszálták az adófizetőket” – folytatta a lány a Közös Népiből idézve. Rávigyorgott a tanárra. – A Biblia a középkorban is olyan nyelven volt, amit nem értettek az emberek.

Colin bejött, leült Dunworthy kabátjára meg sálára. A pap a Szent Megreformáltaktól fölállt és beékelte magát a harangjátékosok asztalai meg az oltár elülső része közé.

– Imádkozzunk! – kérte.

Térdeplőpárnák puffantak a kőpadlón, majd mindenki letérdelt.

– „Ó, Urunk, ki ránk küldéd eme csapást, szólítsd vissza a Te pusztító angyalod, tartóztasd meg a Te kezed és ne engedd, hogy az ország lakatlanná légyen, ne pusztíts el minden élő lelket!”

„Nehogy elcsüggedjünk” – gondolta Dunworthy.

– „És miként akkoron, mikoron az Úr döghalált bocsáta Izraelre és hetvenezeren halának meg Dántól fogva Bersebáig, akként vagyunk mi is a csapás közepette és könyörgünk Hozzád, hogy fordítsd el Haragod a hívektől és ne ostorozd őket!”

Az ősöreg kazán csövei elkezdtek kongani, ám úgy tűnt, ez nem zavarja a papot. Jó öt percig folytatta, megemlítve számos esetet, amikor az Úr lesújtott az istentelenekre és „dögvészt bocsáta reájuk”, aztán megkérte a jelenlévőket, hogy álljanak föl és énekeljék el a „Vigasságos, hangos, nagy örömünk támadt”-at.

Montoya beesett a padba, leült Colin mellé.

– Az egész napot az Egészségügynél töltöttem – suttogta megpróbáltam rávenni őket, hogy adjanak nekem felmentést. Úgy látszik, azt képzelik, én ide-oda akarok futkározni a vírust terjesztve! Mondtam nekik, hogy egyenesen az ásatásra megyek, ott nincs senki, akit megfertőzhetnék, de azt hiszi, meghallgattak?

Odafordult Colinhoz.

– Ha mégis megszerzem a felmentést, szükségem lesz önkéntesekre, hogy segítsenek nekem. Van kedved holttesteket kihantolni?

– Nem teheti – sietett az ellenvetéssel Dunworthy. – A nagy-nagynénje nem engedi meg neki. – Áthajolt Colinon és odasúgta: – Próbáljuk megállapítani Badri Chaudhuri hollétét hétfő délután déltől fél háromig. Találkozott vele?

– Ssss – intette őket az a nő, aki korábban ráacsargott Colinra.

Montoya megrázta a fejét.

– Kivrinnel voltam, átnéztük Skendgate térképét és helyszínrajzát – susogta vissza.

– Merre? Az ásatáson?

– Nem, a Brasenose-ban.

– És Badri nem volt ott? – kérdezte, de Badrinak semmi oka sem volt arra, hogy a Brasenose-ban legyen akkor. Nem kérte meg Badrit, hogy vegye át az ugrást, míg nem találkozott vele fél háromkor.

– Nem – suttogta Montoya.

– Ssss – sziszegte a nő.

– Mennyi ideig volt együtt Kivrinnel?

– Tíztől addig, míg mennie nem kellett az Ispotályba ellenőrzésre, háromig, azt hiszem – súgta Montoya.

– Ssss!

– Föl kell olvasnom az Ima a Nagy Szellemhez – suttogta Montoya, azzal fölállt és elindult a széksorok mentén.

Fölolvasta az amerikai indián éneket, azután a harangjátékosok – fehér kesztyűt és eltökélt arckifejezést öltve – előadták az Ó, Krisztus, Te Világ Interfészét, mely eléggé úgy hangzott, mint a csövek kongása.

– Ők abszolúte döglöttek, ugye? – suttogta oda Colin a miserendje mögül.

– Ez egy késő huszadik századi atonális darab – suttogta vissza Dunworthy. – Ennek rémesen is kell hangzania.

Amikor úgy tűnt, a harangjátékosok befejezték, Dunworthy fölment a pulpitusra és fölolvasott a Szentírásból.

– „És lön azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék...”

Montoya fölállt, eloldalazott Colin mellett az oldalhajóba és kisurrant az ajtón. A tanár szerette volna megkérdezni tőle, hogy látta-e Badrit hétfőn vagy kedden, esetleg ismer-e olyan amerikaiakat, akik kapcsolatban állhattak vele.

Majd megkérdezi tőle holnap, amikor mennek vérvételre. A legfontosabb dolgot már megtudta – azt, hogy Kivrin nem találkozott Badrival hétfő délután. Montoya azt mondta, együtt voltak, míg a lány el nem ment az Ispotályba, és addigra Badri már a Balliolban találkozott Dunworthyvel. Badri nem tehette ki a lányt a vírusnak.

– „És monda az angyal nékik: Ne féljetek, mert ímé, hirdetek néktek nagy örömet, mely az egész népnek öröme lészen...”

Nem úgy tűnt, mintha bárki is odafigyelne. A nő, aki úgy kifakadt Colin ellen, épp kiküzdötte magát a kabátjából. Mindenki más is levette már a magáét és a miserendjével legyezte magát.

A tanár Kivrinre gondolt a tavalyi istentiszteleten, ahogy a kőpadlón térdepelt, elmélyülten őt bámulta, rá meredt, míg ő fölolvasott. A lány sem figyelt. Hanem elképzelte a Szentestét 1320-ban, amikor a Biblia latinul hangzik föl és gyertyák pislákolnak az ablakokban.

„Kíváncsi vagyok, olyan-e, mint amilyennek képzelte” – gondolta a tanár, aztán beugrott neki, hogy ott még nincs karácsony este. Ahol a lány van, ott még két hét hátra van addig. Ha tényleg ott van. Ha minden rendben vele.

– „...Mária pedig mind ez igéket megtartja, és szívében forgatja vala”

– fejezte be Dunworthy, aztán visszament a helyére.

Az imám kihirdette a karácsonyi istentiszteletek időpontját az összes templomban, majd fölolvasta az Egészségügy brosúráját arról, hogy kerüljük az érintkezést a fertőzött személyekkel. A vikárius belekezdett a prédikációjába.

– Vannak olyanok – mondta, szúrósan pillantva a Szent Megreformáltak papjára –, akik azt hiszik, a betegség Isten büntetése, holott Krisztus egész életét betegek gyógyításával töltötte, Ha itt lenne, semmi kétségem, hogy meggyógyítaná azokat, akiket megfertőzött a vírus, ugyanúgy, ahogy meggyógyította a szamaritánus leprást! – Azzal hozzáfogott egy tízperces előadáshoz arról, hogyan védekezzünk az influenza ellen. Fölsorolta a tüneteket, elmagyarázta a cseppfertőzést és szemléltette az Egészségügy arcmaszkjának használatát.

– Igyatok sok folyadékot és maradjatok ágyban! – hirdette az igét, karját kitárva a pulpitus fölött, mintha ez áldás lenne s ezeknek a tüneteknek az első jelére telefonáljatok a háziorvosotoknak!

A harangjátékosok ismét fölhúzták fehér kesztyűjüket és kísérték az orgonán fölhangzó Az angyal énekelt, amit voltaképp föl lehetett ismerni.

A Megtérített Unitárius Egyház lelkésze lépett föl a pulpitusra.

– Kétezer évvel ezelőtt pont ezen az éjjelen, Isten leküldte a fiát, drága gyermekét, a mi világunkra. El tudjátok képzelni miféle hihetetlen szeretet kellett ahhoz, hogy ilyet tegyen? Azon az éjszakán Jézus otthagyta mennyei otthonát s kiment egy veszélyekkel meg betegségekkel teli világba – mondta a lelkipásztor. – Tudatlan és gyámoltalan csecsemőként ment, nem tudva semmit a gonoszságról, az árulásról, amikkel majd szembe fog kerülni. Hogyan küldhette Isten az Ő egyetlen Fiát, drága gyermekét, ilyen veszedelembe? A válasz a szeretet. A szeretet.

– Vagy a hozzá nem értés – motyogta Dunworthy.

Colin fölnézett az óriáscukra vizsgálatából és rámeredt a tanárra.

„Miután pedig elengedte a fiát, minden pillanatban aggódott érte – gondolta Dunworthy. – Kíváncsi vagyok, vajon Ő megpróbálta-e leállítani a dolgot.”

– A szeretet volt az, ami a világba küldte Krisztust, és a szeretet, amely miatt Krisztus kész volt jönni, sőt, vágyott rá.

„A lánynak semmi baja – gondolta a tanár. – A koordináták rendben vannak. Csak négy óra volt az időeltolódás. Kivrin nem volt kitéve az influenzának. Biztonságban van Skendgate-ben, a randevú időpontja megszabott, a felvevője máris félig tele a megfigyeléseivel, egészséges, izgatott és szerencsére nincs tudomása minderről.”

– Őt azért küldték a világba, hogy segítsen nekünk megpróbáltatásainkban és szenvedéseinkben – jelentette ki a lelkész.

A vikárius intett Dunworthynek. Áthajolt Colinon a tanárhoz.

– Most értesültem, hogy Mr. Latimer megbetegedett – suttogta a vikárius. Odaadott Dunworthynek egy összehajtott papírlapot. – Fölolvasnád az áldást?

-... Isten hírvivője, a szeretet egy követe – fejezte be a lelkipásztor és leült.

Dunworthy odament a pulpitushoz.

– Legyenek szívesek, álljanak föl az áldáshoz! – kérte, széthajtogatta a papírt s rápillantott. így kezdődött: „Ó, Urunk, tartóztasd meg Haragod tüzét!”

Dunworthy összegyűrte.

– Irgalmas Atyánk – mondta –, védelmezd meg azokat, akik távol vannak tőlünk, és hozd őket haza baj nélkül!