TIZENHETEDIK FEJEZET

Andrews nem telefonált Dunworthynek, karácsony napjának késő délutánjáig sem. Colin persze ragaszkodott hozzá, hogy istentelenül korán keljenek föl, hadd bonthassa ki kevéske ajándékát.

– Egész nap ágyban akarsz maradni? – kérdezte, míg Dunworthy a szemüvegét keresgélte. – Már majdnem nyolc óra van!

Valójában negyed hét volt, odakint koromsötét, ahhoz is túl sötét, hogy ki lehessen venni, még mindig esik-e. Colin sokkal többet aludt, mint ő. Az ökumenikus istentisztelet után Dunworthy visszaküldte fiút a Balliolba, ő meg ment az Ispotályba, Latimer felől érdeklődni.

– Láza van, de a tüdő egyelőre nem érintett – mondta neki akkor Mary.

– Ötkor jött be, közölte: egy körül kezdett fejfájást és zavarodottságot érezni. Pontosan negyvennyolc óra. Nyilvánvalóan szükségtelen kikérdezni azért, hogy megtudjuk, kitől kaphatta el. Te hogy érzed magad?

A nő rávette, maradjon ott vérvételre, aztán egy újabb eset érkezett, ő pedig várt, hogy lássa, tudja-e azonosítani. Már csaknem egy óra volt, mire ágyba került.

Colin adott egy pukkantós bonbont Dunworthynek, és ragaszkodott hozzá, hogy a tanár pukkantsa el, tegye föl a sárga papírkoronát, majd hangosan olvassa föl a bonbonból előkerült szöveget. Ez állt rajta: „Mikor a legvalószínűbb, hogy a Mikulás rénszarvasa bejön a házba? Ha az ajtó nyitva áll.”

Colin már viselte a maga piros koronáját. A padlón ült, az ajándékait bontogatta. A szappantabletták nagy sikert arattak.

– Nézd csak – mondta Colin kidugva a nyelvét –, különböző színűvé válnak!

Tényleg különböző színűvé váltak, ahogy a foga meg az ajka széle is.

Úgy tűnt, a fiú örül a könyvnek, bár világos volt, hogy szerette volna, ha lennének benne holók. Végigpörgette a lapokat, megnézte az illusztrációkat.

– Ezt figyeld! – kiáltotta és odalökte a kötetet Dunworthynek, aki még mindig csak próbált fölébredni.

Egy lovag síremléke volt, a tetején a szokásos faragott képmás teljes fegyverzetben, az arca és a testtartása az örök nyugalom megtestesítője, oldalt azonban, egy beillesztett frízen – mely olyan volt, mint valami ablak a sírba – a halott lovag teteme vergődött a koporsójában, húsa foszlányokban hullott le róla, akár egy múmia pólyája, csontvázkeze karommá görbült, arca egy koponya üres szemgödrű rémsége. Férgek tekeregtek a lába közt ki és be, a kardja fölött és alatt. „Oxfordshire, 1350 körül”, szólt a felirat. „A bubópestisjárványt követően elterjedt hátborzongató síremlék ékítmények ragyogó példája”.

– Hát nem apokaliptikus? – kérdezte boldogan Colin.

Még a sállal kapcsolatban is udvarias maradt.

– Gondolom, a szándék az, ami számít, nem igaz? – jegyezte meg, fölemelve egyik végénél fogva. Aztán egy pillanattal később: – Talán föl fogom venni olyankor, amikor beteget látogatok. Őket nem érdekli, hogy néz ki.

– Miféle beteget fogsz látogatni? – tudakolta Dunworthy.

Colin fölállt a padlóról, odament a vászonzsákjához és elkezdett turkálni benne.

– Tegnap este megkérdezte a vikárius, hajlandó lennék-e intézni a megbízásait, utánanézni embereknek, elvinni nekik a gyógyszereket meg egyebeket.

Előhalászott egy papírzacskót a zsákjából.

– Ez a te ajándékod – mondta, átnyújtva Dunworthynek. – Nincs becsomagolva – tette hozzá fölöslegesen. – Finch azt mondta, takarékoskodnunk kell a papírral a járvány miatt.

Dunworthy kinyitotta a zacskót és előhúzott egy lapos, vörös könyvet.

– Ez egy határidőnapló – tudatta vele Colin. – Azért, hogy bejelölhesd a napokat, míg az a lány visszajön. – Kinyitotta az első lapnál. – Látod, olyat szereztem, amiben van december.

– Köszönöm – válaszolta Dunworthy, kinyitva a naptárt. Karácsony. Aprószentek. Szilveszter. Újév. Vízkereszt. – Ez igazán figyelmes volt tőled.

– Szerettem volna megvenni neked a Carfax-torony modelljét, ami a Zeng a harang hívó szóval e szép ünnep reggelént játssza – mesélte Colin –, de húsz fontba kerül!

Megcsörrent a telefon, mindketten ugrottak érte.

– Fogadok, hogy a mamám az – jelentette ki Colin.

Mary volt az, az Ispotályból telefonált.

– Hogy érzed magad?

– Félálomban – felelte Dunworthy.

Colin rávigyorgott.

– Hogy van Latimer? – érdeklődött Dunworthy.

– Remekül – mondta Mary. Még mindig rajta volt a laboratóriumi köpenye, de megfésülködött és vidámnak tűnt. – Úgy látszik, az övé nagyon enyhe eset. Sikerült bizonyítani a kapcsolatot a dél-karolinai vírussal.

– Latimer járt Dél-Karolinában?

– Nem. Az egyik hallgató, akit veled kérdeztettem ki tegnap éjjel... Te jó Isten, úgy értem, két éjszakával ezelőtt. Teljesen elvesztettem az időérzékemet! Az egyik diák, aki ott volt azon a táncmulatságon, Heading-tonban. Először hazudott, mert lelépett a kollégiumból, hogy találkozzon egy fiatalasszonnyal, és ott hagyott egy havert, hogy fedezze.

– Lelépett Dél-Karolinába?

– Nem. Londonba. De az a fiatal nő az Államokból jött. Texasból repült ide, és Charlestonban szállt át, Dél-Karolinában. A Járványfelügyeleti Központ már azon dolgozik, hogy kiderítse, milyen esetek fordultak elő a reptéren. Hadd beszéljek Colinnal! Szeretnék boldog karácsonyt kívánni neki.

Dunworthy átadta a telefont a fiúnak, aki belevágott az ajándékai fölsorolásába, egészen a pukkantós bonbonban talált üzenetig bezárólag.

– Mr. Dunworthytól kaptam egy könyvet a középkorról. – Odatartotta a képernyő elé. – Tudtad, hogy lopásért levágták az ember fejét és kitűzték a London-hídra?

– Köszönd meg neki a sálat és el ne mondd, hogy megbízásokat intézel a vikáriusnak! – súgta Dunworthy, de Colin már nyújtotta felé a telefonkagylót. – Megint veled akar beszélni.

– Világos, hogy remekül gondját viseled – jelentette ki Mary. – Nagyon hálás vagyok érte. Még nem jutottam haza, és utáltam volna, ha Colinnak egyedül kell töltenie a karácsonyt. Gondolom, az anyja által beígért ajándékok nem érkeztek meg.

– Nem – válaszolta Dunworthy óvatosan s Colinra pislantott, aki a képeket nézegette a középkorról szóló könyvben.

– És nem is telefonált – jegyezte meg a nő fölháborodva. – Az unokahúgomból teljesen hiányzik az anyai lélek. Azt sem tudja, nem fekszik-e Colin negyvenfokos lázzal kórházban, igaz?

– Hogy van Badri? – érdeklődött Dunworthy.

– Ma reggel egy kicsit lejjebb ment a láza, de még mindig erősen meg van támadva a tüdeje. Szinthemicint fogunk adni neki. A dél-karolinai esetek nagyon jól reagáltak rá. – Még megígérte, hogy megpróbál eljönni a karácsonyi ebédre, aztán letette.

Colin fölnézett a könyvéből.

– Tudtad, hogy a középkorban embereket égettek el máglyán?

Mary nem jött, és nem is telefonált, ahogy Andrews sem. Dunworthy átküldte Colint a csarnokba reggelizni, megkísérelte fölhívni a technikust, de minden vonal foglalt volt „a karácsonyi csúcs miatt”, mondta egy gépi hang – nyilvánvalóan nem programozták újra a karantén kezdete óta. Azt tanácsolta neki, halasszon minden nem életbevágó hívást a következő napra. Még kétszer próbálkozott, hasonló eredménnyel.

Egy tálcát cipelve megérkezett Finch.

– Jól van, uram? – érdeklődött aggódva. – Nem érzi magát betegnek?

– Nem érzem magam betegnek, mindössze egy interurbán hívást várok.

– Ó, hála az égnek, uram! Amikor nem jött át reggelizni, a legrosszabbtól tartottam. – Levette az esőcsöppekkel tarkított fedelet a tálcáról. – Attól tartok, ez igen szegényes reggeli karácsonykor, ám csaknem teljesen kifogytunk a tojásból. Nem is tudom, miféle karácsonyi ebédre számíthatunk. Nem maradt egyetlen liba sem a karantén kerületén belül.

Valójában meglehetősen tűrhető reggelinek tűnt, egy főtt tojás, füstölt hering, lekváros muffin.

– Megpróbáltam karácsonyi pudingot rendelni, uram, de csaknem teljesen kifogytunk a brandyből – mondta Finch előhúzva egy műanyag borítékot a tálca alól s átnyújtva Dunworthynek, aki kinyitotta. A tetején ott volt egy útmutató az Egészségügytől, ami így kezdődött: „Az influenza kezdeti tünetei: 1.) Megzavarodás. 2.) Fejfájás. 3.) Izomfájdalmak. Kerülje az influenza elkapását! Viselje mindig az Egészségügy szabvány arcmaszkját!”

– Arcmaszk? – érdeklődött Dunworthy.

– Az Egészségügy ma reggel osztotta ki őket – válaszolta Finch. – Nem tudom, hogyan fogjuk megoldani a mosást. Csaknem kifogytunk a szappanból.

Négy útmutató volt, mind hasonló hangvételű, meg egy üzenet William Gaddsontól, hozzátűzve Badri hitelszámlájának hétfői, december huszadiki kivonata, kinyomtatva. Badri láthatólag karácsonyi bevásárlással töltötte a hiányzó időszakot déltől fél háromig. Vett négy puhafedelű könyvet a Blackwell’snél, egy piros sálat meg egy miniatűr digitális harangjátékot a Debenham áruházban. Ami tucatjával, százával több potenciális fertőzöttet jelent.

Megjött Colin egy szalvétányi muffinnal. Még mindig rajta volt a papírkoronája, mely sokkal pocsékabbul nézett ki az esőtől.

– Mindenkit megnyugtatna, uram – közölte Finch –, ha, miután beérkezett a telefonhívás, átjönne a csarnokba. Mrs. Gaddson van a leginkább meggyőződve arról, hogy magát is ledöntötte a lábáról a vírus. Azt mondta, biztos a hálótermek vacak szellőzése miatt kapta el.

– Rendben – ígérte Dunworthy.

Finch elindult, de az ajtónál megfordult.

– És ami Mrs. Gaddsont illeti, uram. Rémesen viselkedik, kritizálja a kollégiumot és követeli, hogy költöztessük össze a fiával. Teljes mértékben tönkreteszi a közhangulatot.

– Egyetértek – mondta Colin, az asztalra borítva a muffinokat. – A Galandféreg közölte velem, hogy a forró kenyér rosszat tesz az immunrendszeremnek.

– Nincs valami önkéntes munka, amit végezhetne az Ispotályban, vagy ilyesmi? – kérdezte Finch. – Hogyan távol tartsuk a kollégiumtól?

– Aligha szabadíthatjuk rá az influenza szegény, szerencsétlen áldozataira! Még belehalnának. Mi lenne, ha megkérdezné a vikáriust? Ő önkénteseket keresett, hogy intézzék a megbízásait.

– A vikáriust? – kérdezett vissza Colin. – Essen már meg szíve rajtam, Mr. Dunworthy! Én is a vikáriusnak dolgozom.

– Akkor legyen a Szent Megreformáltak papja – egyezett bele Dunworthy. – Ő előszeretettel mondja el a Pestis idejére való misét a közhangulat javítása érdekében. Remekül ki fognak jönni egymással.

– Máris odatelefonálok neki – jelentette ki Finch és távozott.

Dunworthy megette a reggelijét, kivéve a muffint, amit Colin lenyúlt, aztán fogta az üres tálcát és átvitte a csarnokba, szigorúan meghagyva Colinnak, hogy azonnal jöjjön érte, ha a tech telefonál. Még mindig esett, a fák feketéllettek és csöpögtek, a karácsonyfaégőket eső pettyezte.

Még mindenki az asztalnál ült, a harangjátékosokat kivéve, akik fehér kesztyűjükben félrevonultak, kéziharangjaik előttük az asztalon. Finch épp szemléltette az Egészségügy szabványos maszkjainak viseletét, mindkét oldalon széthúzva a szalagokat s arcához szorítva őket.

– Egyáltalán nem néz ki jól, Mr. Dunworthy – jegyezte meg Mrs.

Gaddson. – És nem csoda. A körülmények ebben a kollégiumban megdöbbentőek. Szerintem kész csoda, hogy korábban nem volt itt járvány! Vacak a szellőzés, a személyzet pedig semmiféle együttműködésre nem hajlandó! A maga Mr. Finch-e igencsak goromba volt hozzám, amikor szóltam neki, hogy költöztessen a fiam szobájába. Közölte, hogy én akartam Oxfordban lenni a karantén idején, és hogy el kell fogadnom, akármilyen szállást adnak nekem!

Colin nagyot csúszva érkezett.

– Valaki keres téged telefonon – mondta.

Dunworthy indult, hogy elmenjen a nő mellett, de az szilárdan az útjába állt.

– Megmondtam Mr. Finch-nek, ő lehet, hogy boldogan otthon marad, amikor a fia veszélybe kerül, de én nem!

– Attól tartok, telefonon keresnek – jegyezte meg Dunworthy.

– Megmondtam neki, egy igazi anya nem mulasztja el, hogy odamenjen, ha a gyermeke egyedül van és beteg egy távoli helyen!

– Mr. Dunworthy – szólalt meg Colin. – Jöjjön már!

– Na persze, magának fogalma sincs arról, miről beszélek! Nézze meg ezt a gyereket! – Mrs. Gaddson megragadta Colint a karjánál fogva.

– Kabát nélkül szaladgál az ömlő esőben!

Dunworthy kihasználta a nő mozdulatát s elment mellette.

– Maga nyilvánvalóan nem törődik azzal, hogy ez a fiú el fogja kapni az indiai influenzát – vádolta meg az asszony. Colin egy rándítással kiszabadította magát. – Hagyja, hogy pukkadásig egye magát muffinnal és bőrig ázva járkáljon!

Dunworthy átrohant a belső udvaron, Colin a sarkában.

– Azon se lepődnék meg, ha kiderülne, hogy ez a vírus ebből a kollégiumból ered! – kiáltotta utánuk Mrs. Gaddson. – Puszta hanyagság, erről van itt szó! Puszta hanyagság!

Dunworthy berobbant a szobába és fölmarta a telefont. Nem volt kép.

– Andrews! – kiabálta. – Ott van? Nem látom.

– A telefonrendszer túlterhelt – válaszolta Montoya. – Ezért kikapcsolták a képet. Lupe Montoya vagyok. Mr. Basingame, lazacos vagy pisztrángos?

– Tessék? – értetlenkedett Dunworthy, homlokát ráncolva az üres képernyőre.

– Egész délelőtt horgász-túravezetőket hívogattam Skóciában. Már amikor kapcsolták őket. Azt mondják, az úticélja azon múlik, hogy lazacos vagy pisztrángos. Szóba jöhetnek barátok? Van olyan az egyetemen, akivel együtt szokott horgászni, s aki esetleg tudja?

– Nem tudom – felelte Dunworthy. – Ms. Montoya, attól tartok, egy nagyon fontos hívást...

– Már minden mással próbálkoztam... Szállodákkal, vendéglőkkel, csónakkölcsönzőkkel, még a borbélyával is. Kinyomoztam a feleségét Torquay-ban, aki azt mondta, hogy a félje nem árulta el neki, hová megy. Remélem, ez nem azt jelenti, hogy lelépett egy nővel valahová, és egyáltalán nincs is Skóciában!

– Alig hinném, hogy Mr. Basingame...

– Igen, de hát akkor miért nem tudja senki, hogy hol van? És miért nem telefonált most, amikor a járvánnyal van tele az összes újság meg a vidék?

– Ms. Montoya, én...

– Gondolom, kénytelen leszek fölhívni mind a lazac-, mind a pisztráng-túravezetőket. Majd szólok, ha megtaláltam.

Végül letette. Mr. Dunworthy is lerakta a készüléket és csak bámult rá, mert egész biztos volt abban, hogy Andrews akkor próbálta hívni, míg ő vonalban volt Montoyával.

– Nem azt mondtad, hogy volt egy csomó járvány a középkorban?

– firtatta Colin. Az ablakpárkányon kuporgott, ölében a középkorról szóló könyvvel, és muffint evett.

– De.

– Hát, én nem találom őket ebben a könyvben. Hogyan nevezik őket?

– Próbálkozz a fekete halállal! – javasolta Dunworthy.

Dunworthy idegesen várakozott egy negyedóráig, aztán megpróbálta újra fölhívni Andrewst. A vonalak még mindig túlterheltek voltak.

– Tudtad, hogy Oxfordban is volt fekete halál? – kérdezte Colin. Már eltüntette a muffinokat és áttért a szappantablettákra. – Karácsonykor. Pont, mint most nekünk!

– Az influenzát aligha lehet a pestishez hasonlítani – válaszolta a tanár a telefont lesve, mintha akaratával rávehetné, hogy csöngjön.

– A fekete halál megölte Európa lakosságának legalább egyharmadát, de az is lehet, hogy felét.

– Tudom – felelte Colin. – A pestis sokkal érdekesebb volt. A patkányok terjesztették és az embernek lettek ezek az óriási bobói...

– Bubói.

– Bubói a hónalján, és aztán megfeketedtek, hatalmassá földagadtak, és akkor meghaltál! Az influenza egyáltalán nem ilyen – jelentette ki. Csalódottnak hangzott.

– Nem.

– És az influenza csak egyetlen betegség. A pestisnek három fajtája volt.

A bubópestis a búbokkal, a penumóniás – mesélte, egy e-t ejtve a p és n között. – Az ráment a tüdőre és vért köhögtél tőle, és végül a sze-tik-kus...

– Szeptikus.

– Szeptikus, ami a véráramodba került és három óra leforgása alatt megölt, a tested pedig tiszta fekete lett tőle! Hát nem apokaliptikus?

– De – felelte Dunworthy.

A telefon nem sokkal tizenegy után csörgött. Dunworthy megint lecsapott rá, de Mary volt az, hogy bejelentse, nem tud jönni ebédre.

– Öt újabb esetünk lett ma délelőtt.

– Átmegyünk az Ispotályba, amint befutott az interurbán hívásom – ígérte Dunworthy. – Azt várom, hogy telefonáljon az egyik technikusom. Rá akarom venni, hogy jöjjön és olvassa le a fixet.

Mary bizalmatlanul nézett.

– Ezt már tisztáztad Gilchristtel?

– Gilchrist! Már azt tervezgeti, hogyan küldje Kivrint a fekete halál idejébe!

– Mindazonáltal azt hiszem, nem kellene ezt tenned anélkül, hogy szólnál neki. Ő helyettesíti a dékánt, és semmi értelme magadra haragítani. Ha valami tényleg félresikerült, s Andrewsnak le kell állítania az ugrást, szükséged lesz Gilchrist együttműködésére. – Rámosolygott Dunworthyre. – Majd megbeszéljük, amikor idejössz. És amikor itt leszel, szeretném, ha kapnál egy oltást.

– Azt hittem, az analógra vársz!

– Vártam is, de nem vagyok elégedett azzal, ahogy a közvetlenül meg-fertőzöttek reagálnak az Atlanta által javasolt kezelésre. Néhányan közülük enyhe javulást mutatnak, de Badri, ha lehet, még rosszabbul van. Azt akarom, hogy minden komolyan veszélyeztetett kapjon immunerősítést.

Délre Andrews még mindig nem telefonált. Dunworthy átküldte Colint az Ispotályba, hogy megkapja az oltást. A fiú fájdalmas arckifejezéssel jött vissza.

– Ennyire rossz volt? – érdeklődött Dunworthy.

– Rosszabb – válaszolta Colin levetve magát az ablakpárkányra. – Mrs. Gaddson elkapott, amikor megjöttem. A karom dörzsölgettem, ő pedig tudni akarta, hol jártam, és miért engem oltanak be William helyett. – A fiú szemrehányóan nézett Dunworthyre. – Hát, egyébként fáj is! Azt mondta az a némber, hogyha valaki komolyan veszélyeztetett, az szegény William és abszolúte nekrofília, ha engem oltanak be helyette!

– Nepotizmus.

– Nepotizmus. Remélem, a pap valami döglött munkát talál annak a perszónának!

– Hogy van Mary nagy-nagynénéd?

– Őt nem is láttam. Ott mindenki rettentően elfoglalt, még a folyosón is ágyak állnak, meg minden.

Colin és Dunworthy egymást váltva mentek át a csarnokba a karácsonyi ebédhez. Colin kevesebb mint tizenöt perc múlva már vissza is tért.

– Elkezdtek játszani a harangozok – közölte. – Mr. Finch üzeni, hogy kifogytak a cukorból, a vajból és csaknem a tejszínből is. – Előhúzott egy gyümölcszselés tortát a dzsekije zsebéből. – Miért van az, hogy sosem a kelbimbóból meg hasonlókból fogynak ki?

Dunworthy meghagyta neki, hogy azonnal szóljon, ha Andrews telefonál, mindenki mástól vegyen át üzenetet, és ment a csarnokba. A harangjátékosok teljes erőből játszottak, épp egy Mozart-kánont csörömpöltek el.

Finch odaadott Dunworthynek egy tányért, ami, úgy tűnt, főleg kelbimbót tartalmaz.

– Attól tartok, uram, csaknem kifogytunk a pulykából – jelentette ki. – Örülök, hogy átjött. Csaknem itt az ideje a királynő karácsonyi beszédének.

A harangjátékosok lelkes tapsolás közepette befejezték Mozartot, és odajött Ms. Taylor, még mindig fehér kesztyűben.

– Hát itt van, Mr. Dunworthy! – mondta. – Nem találkoztunk a reggelinél, és Mr. Finch azt mondta, magával kell erről beszélnem. Szükségünk lenne egy próbateremre.

A férfi kísértésbe esett, hogy azt mondja:

– Nem is tudtam, hogy szoktak gyakorolni!

Bekapott egy kelbimbót.

– Próbateremre?

– Igen. Gyakorolnunk kell a Chicagói meglepetés mollt. Elintéztem a Krisztus-templom esperesével, hogy újév napján fogjuk előadni a harangjátékunkat, de szükségünk van egy helyre, ahol gyakorolhatunk. Mondtam Mr. Finch-nek, hogy az a nagy terem a Beardben tökéletes lenne...

– A tanári.

– De Mr. Finch azt mondta, hogy azt használják a készletek raktározására.

„Miféle készletek?” – gondolta a tanár. Finch szerint vagy teljesen vagy majdnem kifogytak mindenből, a kelbimbót kivéve.

– És azt is mondta, hogy az előadótermeket mind kórházi használatra tartják fönn. Szükségünk van egy csöndes helyre, ahol összpontosítani tudunk. A Chicagói meglepetés moll nagyon bonyolult darab. A hangnemváltások és a prímszólam végződésmodulációi tökéletes odafigyelést igényelnek. Na meg persze ott vannak az extra ugrások is.

– Na persze – bólogatott Dunworthy.

– Nem kell nagynak lennie a teremnek, de legyen elkülöníthető. Itt gyakorolunk egy ideje az étkezőben, ám itt állandóan ki-bejárnak az emberek, és a tenor folyton eltéveszti a szólamát.

– Biztos vagyok benne, hogy találni fogunk valamit.

– Na persze, a hét haranggal a Hármashangzatokat kellene játszanunk, de az Észak-Amerikai Zsinatiak tavaly eljátszották itt a Philadelphiai hármashangzatokat és ráadásul, ahogy hallottam, nagyon trehányul adták elő. A tenor egy teljes ütemmel lemaradt, és a felütései rémesek voltak. Ami szintén indokolja, hogy legyen egy jó próbatermünk. A felütések annyira fontosak!

– Na persze – bólogatott Dunworthy.

Egy indulatos és anyáskodó kinézetű Mrs. Gaddson bukkant föl a szemközti ajtóban.

– Attól tartok, bármikor befuthat egy fontos interurbán hívás – jelentette ki a tanár, úgy állva föl, hogy Ms. Taylor közte és Mrs. Gaddson között helyezkedjen el.

– Interurbán hívás? – kérdezett vissza Ms. Taylor fejét csóválva. – Maguk angolok! Az idő legalább felében nem is értem, mit mondanak.

Dunworthy, megígérve, hogy keres nekik egy olyan próbatermet, ahol tökéletesíthetik csattanós prímszólamaikat, kimenekült az étkezde ajtaján és visszament a szobájába. Andrews még nem telefonált. Egyetlen üzenet várta, Montoyától.

– Azt mondta, mondjam meg, hogy „nem számít!” – adta át Colin.

– Ez minden? Nem mondott semmi mást?

– Nem. Azt mondta: „Mondd meg Mr. Dunworthynek, hogy nem számít!”

A tanár eltöprengett, vajon a nő rábukkant valami csoda folytán Basingame tartózkodási helyére és megszerezte az aláírását, vagy csupán azt derítette ki, hogy a dékán „lazacos” vagy „pisztrángos”. Tépelődött, visszahívja-e, de attól félt, a vonalak pont azt a pillanatot választanák, hogy megszűnjön a fennakadás és Andrews éppen akkor telefonál.

De nem tette, vagy a vonalak nem tették, majdnem négy óráig.

– Rettentően sajnálom, hogy nem hívtam korábban – mondta Andrews.

Még mindig nem volt kép, de Dunworthy zenét és beszélgetést hallott a háttérben.

– Nem voltam itthon múlt éjjel, aztán nagy vesződségembe került, hogy odakapcsoljanak – mesélte Andrews. – A vonalak mind foglaltak, a szünidei csúcs, tudja. Már mindennel próbál...

– Az kellene, hogy idejöjjön Oxfordba – vágott közbe Dunworthy.

– Szeretném, ha leolvasna nekem egy fixet.

– Igenis, uram – felelte lelkesen Andrews. – Mikor?

– Amint lehet. Ma este?

– Ó! – mondta a férfi, kevésbé lelkesen. – Nem lenne jó holnap? Az élettársam nem ér ide, csak ma késő este, s ezért úgy terveztük, holnap fogunk karácsonyozni, de délután vagy este már odamehetek valamelyik vonattal. Jó lesz így, vagy van valami időkorlát, amíg rögzíteni kell a fixet?

– A fixet már rögzítették, de a tech elkapott egy vírust és nekem kellene valaki, aki leolvassa – magyarázta Dunworthy. Hirtelen kitörő kacagás hallatszott Andrews oldalán. Dunworthy fölemelte a hangját. – Mit gondol, mikorra tudna itt lenni?

– Nem tudom biztosan. Visszahívhatnám holnap, hogy megmondjam, mikor érkezem a metróval?

– Igen, de csak Bartonig tud eljutni a metróval. Onnan taxival kell eljönnie a periméterig. Elintézem, hogy beengedjék. Rendben, Andrews?

A férfi nem válaszolt, pedig Dunworthy még mindig hallotta a zenét.

– Andrews? – szólalt meg Dunworthy. – Még ott van?

Őrjítő volt, hogy nincs kép.

– Igen, uram – felelte Andrews, de óvatosan. – Mit is mondott, mit kell tennem?

– Le kell olvasnia egy fixet. Már rögzítették, de a tech...

– Nem, az a másik dolog. Arról, hogy Bartonig menjek metróval.

– Jöjjön el metróval Bartonig – utasította Dunworthy hangosan és tagoltan. – Csak addig jár a metró. Onnan taxival kell továbbjönnie a karantén széléig.

– Karantén?

– Igen – válaszolta ingerülten Dunworthy. – El fogom intézni, hogy beengedjék a karantén területére.

– Miféle karantén?

– Egy vírus – magyarázta. – Még nem hallott róla?

– Nem, uram. Firenzében voltam egy helyszínin. Csak ma délután érkeztem vissza. Mennyire komoly? – A tech nem ijedtnek, inkább érdeklődőnek hangzott.

– Idáig nyolcvanegy eset – közölte Dunworthy.

– Nyolcvankettő – vetette oda Colin az ablakpárkányról.

– De már azonosították és a vakcina úton van ide. Nem volt egyetlen halálos kimenetelű eset sem.

– Fogadok, van egy csomó boldogtalan ember, akik otthon szerették volna tölteni a karácsonyt – jelentette ki Andrews. – Akkor hát holnap reggel fölhívom majd, amint tudom, hogy mikor érkezem.

– Jó – kiáltotta Dunworthy, hogy Andrews biztosan hallja a háttérzaj ellenére. – Itt leszek.

– Rendben – mondta a tech. Újabb kitörő kacagás hangzott föl, aztán csönd, amikor Andrews bontotta a vonalat.

– Jönni fog? – firtatta Colin.

– Igen. Holnap. – A tanár beütötte Gilchrist számát.

Gilchrist megjelent, az íróasztalánál ülve, ellenséges kinézettel.

– Mr. Dunworthy, ha azért hív, hogy mentsük ki Ms. Engle-t...

„Megtenném, ha tudnám” – gondolta Dunworthy, és eltűnődött: vajon Gilchrist tényleg nem fogta föl, hogy Kivrin már rég elhagyta az ugrás helyszínét és nem lenne ott, ha megnyitnák a halót?

– Nem – felelte. – Találtam egy technikust, aki ide tud jönni, hogy leolvassa a fixet.

– Mr. Dunworthy, szabadjon emlékeztetnem...

– Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy maga irányítja ezt az ugrást – mondta Dunworthy és megpróbált uralkodni magán. – Csupán segíteni szerettem volna. Tudom, milyen nehéz technikust találni a vakáció alatt, ezért fölhívtam egyiküket Readingben. Holnapra ide tud jönni.

Gilchrist rosszallóan csücsörített.

– Mindez persze nem lenne szükséges, ha a maga technikusa nem betegszik meg, ám, mivel megbetegedett, gondolom, bele kell törődnünk ebbe. Szóljon neki, hogy jelentkezzen nálam, amint megérkezett!

Dunworthynek sikerült udvariasan elbúcsúzni tőle, de amint üres lett a képernyő, dühösen lecsapta a kagylót, aztán újra magához rántotta és elkezdett számokat benyomkodni. Akkor is megkeresi Basingame-et, ha rámegy az egész délután!

A számítógép jelentkezett és tudatta vele, hogy megint minden vonal foglalt. A tanár letette a telefont és az üres képernyőre meredt.

– Egy másik hívásra vársz? – kérdezte Colin.

– Nem.

– Akkor átmehetnénk az Ispotályba? Van egy ajándékom Mary nagynagynéninek is.

„Én pedig elintézhetem, hogy Andrewst beengedjék a karantén területére” – gondolta a férfi.

– Kitűnő ötlet. Viselheted az új sáladat.

Colin begyömöszölte a sálat a dzsekije zsebébe.

– Majd fölteszem, amikor odaértünk – mondta vigyorogva. – Nem akarom, hogy bárki is meglásson ebben útközben.

Nem volt ott senki, aki láthatta volna őket. Az utcák teljesen elhagyatottak voltak, még biciklisek vagy taxik sem jártak. Dunworthynek eszébe jutott a vikárius megjegyzése arról, hogy amikor a járvány elhatalmasodik, az emberek meglapulnak a házukban. Vagy ez történt, vagy beűzte őket a Carfax-harangjáték hangja, ami nem csak, hogy még mindig az Itt a karácsony márt csörömpölte, de hangosabbnak is tűnt, az üres utcákon át visszhangozva. Talán elszunyókált mindenki a túl bőséges karácsonyi ebéd után. Esetleg van annyi eszük, hogy ne menjenek ki az esőbe.

Egy lelket sem láttak, míg az Ispotályba nem értek. Egy Burberiy esőkabátot viselő nő tüntetett a Sürgősségi osztály előtt, magasba tartva egy táblát, melyen ez állt: „Tiltsák ki a külföldi betegségeket!” Egy szabvány arcmaszkot viselő férfi nyitotta ki az ajtót, majd átnyújtott Dunworthynek egy igen vizes röpcédulát.

Dunworthy a felvételi pultnál Mary után érdeklődött, aztán elolvasta a röpcédulát. így szólt, félkövérrel szedve: „KÜZDJ AZ INFLUENZA ELLEN! SZAVAZZ A KIVÁLÁSRA AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGBŐL! Alatta ez a bekezdés: „Miért vagy elválasztva a szeretteidtől most karácsonykor? Miért kényszerültél arra, hogy Oxfordban maradj? Miért fenyeget az a veszély, hogy megbetegszel és meghalsz? Mert az Unió engedi, hogy fertőzött külföldiek jöjjenek Angliába, és Anglia nem tesz ellene semmit! Egy halálos vírust behurcoló indiai emigráns...”

Dunworthy nem olvasta tovább. Megfordította. Ez állt ott: „Szavazat az elszakadásra – szavazat az egészségért! Bizottság a Független Nagy-Britanniáért”.

Bejött Mary, Colin kirántotta a sálát a zsebéből és sietve a nyaka köré tekerte.

– Boldog karácsonyt! – mondta. – Köszönöm szépen a sálat. Kinyissam neked a pukkantós bonbonodat?

– Igen, kérlek – válaszolta Mary. Fáradtnak tűnt. Ugyanazt a laboratóriumi köpenyt viselte, amit már két nappal azelőtt is. Valaki a köpeny hajtókára tűzött egy magyalágat.

Colin elpukkantotta a bonbont.

– Tedd föl a kalapod! – kérte, széthajtogatva egy kék papírkoronát.

– Sikerült egyáltalán pihenned? – tudakolta Dunworthy.

– Egy keveset – felelte a nő s föltette a koronát rendetlen, ősz hajára.

– Dél óta harminc új esetünk van. A nap nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam megkapni a szekvenálást az Influenza Világközponttól, de a vonalak túlzsúfoltak.

– Tudom – felelte Dunworthy együttérzőn. – Láthatnám Badrit?

– Csak egy-két percre. – A nő a homlokát ráncolta. – Egyáltalán nem reagált a szinthemicinre, ahogy egyik sem a két diák közül, akik Headingtonban voltak a táncestélyen. Ms. Breen egy kissé jobban van.

– Megint a homlokát ráncolta. – Ez nagyon aggaszt. Megkaptad már az oltásodat?

– Még nem. Colin már igen.

– És a vérre, nagyon fájt! – közölte Colin, széthajtogatva a bonbonban lelt papirost. – Fölolvassam neked a mottódat?

Az asszony biccentett.

– Ide kell hoznom egy technikust holnap, a karantén területére, hogy leolvassa Kivrin fixét – mondta Dunworthy. – Mit kell tennem, hogyan intézzem el a bejutását?

– Legjobb tudomásom szerint semmit. Az emberek távozását akarják megakadályozni, nem az idejövetelüket.

A recepciós félrevonta Maryt és halkan, de sürgetőleg beszélt hozzá.

– Mennem kell – jelentette ki az asszony. – Nem szeretném, ha elmennél, mielőtt megkapod az immunerősitést. Gyere vissza ide, ha meglátogattad Badrit! Colin, itt várd meg Mr. Dunworthyt!

Dunworthy fölment az Elkülönítőbe. Nem volt senki az asztalnál, ezért egyedül küzdötte föl magára az SVR-t – emlékezett, hogy a kesztyűt utoljára húzza föl –, majd bement.

A csinos ápolónő, aki annyira érdeklődött William iránt, épp Badri pulzusát mérte, tekintete a képernyőkön. Dunworthy megállt az ágy lábánál.

Mary ugyan mondta, hogy Badri nem reagált jól, de Dunworthyt így is megdöbbentette a férfi látványa, akinek az arca megint elsötétült a láztól, a szeme körül monokli, mintha valaki megütötte volna. A jobb karjára rá volt kapcsolva egy bonyolult kanül. A könyök belső hajlata már lilásfekete lett a bevérzésektől. A másik kar még rosszabb volt, végig az egész alkarja fekete.

– Badri? – szólította, de az ápolónő a fejét rázta.

– Csak egy percre maradhat – közölte.

Dunworthy bólintott.

A lány letette Badri ellenállásra képtelen karját az oldala mellé, begépelt valamit a konzolba, majd kiment.

Dunworthy leült az ágy mellé s fölnézett a képernyőkre. Ugyanolyannak látszottak, még mindig megfejthetetlenek, a grafikonok, a kiugró pontjaik és a fölvillanó számok semmit sem árultak el neki. Rápillantott Badrira, aki ott feküdt, elcsigázottan, kimerültén. Gyöngéden megveregette a technikus kezét és fölállt, hogy kimenjen.

– A patkányok voltak azok – motyogta Badri.

– Badri! – szólította meg halkan Dunworthy. – Mr. Dunworthy vagyok.

– Mr. Dunworthy... – mondta Badri, de ki sem nyitotta a szemét.

– Haldoklom, ugye?

A tanárt egy pillanatra rémület fogta el.

– Nem, dehogyis – felelte őszintén. – Honnan veszi ezt a badarságot?

– Mindig halálos – jelentette ki Badri.

– Micsoda?

Badri nem válaszolt. Dunworthy ott ült mellette, míg az ápolónő be nem jött, de a technikus nem mondott semmi mást.

– Mr. Dunworthy? – szólalt meg az ápolónő. – A betegnek pihenésre van szüksége.

– Tudom. – Odament az ajtóhoz, aztán visszapillantott az ágyban fekvő Badrira. Kinyitotta az ajtót.

– Mindenkit megölt – mondta Badri. – Fél Európát.

Colin a recepciós pulijánál ácsorgott, amikor a tanár visszament, és épp a karácsonyi ajándékairól mesélt.

– A mamám ajándékai nem jöttek meg a karantén miatt. A postás nem engedte át őket.

Dunworthy szólt a recepciósnak az immunerősítés miatt, a nő bólintott és azt mondta:

– Csak egy pillanat!

Leültek és vártak. „Mindenkit megölt – gondolta Dunworthy. – Fél Európát.”

– Nem is jutottam hozzá, hogy fölolvassam neki a mottóját – jegyezte meg Colin. – Szeretnéd hallani? – Meg sem várta a választ. – Hol volt a Mikulás, amikor kialudtak a fények? – Várakozóan elhallgatott.

Dunworthy megrázta a fejét.

– A sötétben.

A fiú kivette a zsebéből az óriáscukrát, kicsomagolta és bedugta a szájába.

– Még mindig amiatt a lány miatt aggódsz, igaz?

– Igen.

Colin egészen picire hajtogatta össze az óriáscukor papírját.

– Amit nem értek, az az, hogy miért nem mehetsz érte?

– Mert nincs ott. Meg kell vámunk a randevút.

– Nem, úgy értem, miért nem mehetsz vissza ugyanabba az időbe, amikor átküldtétek a lányt és hozhatod vissza, amíg még ott van? Mielőtt bármi történne? Úgy értem, bármikor mehetsz, amikor csak akarsz, nem?

– Nem – felelte. – Bármikor átküldhetsz egy történészt, de ha egyszer a történész ott van, a háló csakis valós időben működik. Nem tanultátok a paradoxonokat az iskolában?

– De – válaszolta Colin, kissé bizonytalanul. – Azok afféle szabályok az időutazáshoz?

– A téridő-kontinuum nem enged meg paradoxonokat – magyarázta Dunworthy. – Az paradoxon lenne, ha Kivrin miatt valami megtörténne, ami valójában nem történt meg, vagy ha anakronizmust okozna.

Colin még mindig bizonytalannak tűnt.

– Az egyik axióma az, hogy senki sem lehet egyszerre két helyen. Ő már négy napja a múltban van. Nincs semmi, ami ezt megváltoztathatná. Ez már megtörtént.

– Akkor hogyan fog visszajönni?

– Amikor átment, a tech rögzítette azt, amit fixnek nevezünk. Az elárulja a technikusnak, hogy pontosan hol van a lány. Úgy működik, mint egy... hümm... – egy, a fiú számára is érthető szót keresett. – Egy pányva. Összeköti a két időpontot, hogy a hálót meg lehessen nyitni egy bizonyos időben, és a lányt föl lehessen szedni onnan.

– Úgy, mint a „Találkozzunk a templomnál fél hatkor”?

– Pontosan. Ezt nevezik randevúnak. Kivriné két hét múlva lesz.

December huszonnyolcadikán. Azon a napon a tech majd megnyitja a hálót, azon keresztül Kivrin visszajön.

– Azt hittem, azt mondtad, hogy ugyanaz az idő ott is. Akkor hogyan lehet két hét múlva huszonnyolcadika?

– Másféle naptárt használtak a középkorban. Ott most december ti-zenhetedike van. A randevúnk időpontja január hatodika. – „Ha ott lesz a lány. Ha tudok keríteni egy technikust, hogy megnyissa a hálót.”

Colin kivette az óriáscukrát és elgondolkozva nézegette. Márványosan kékesfehér lett, eléggé úgy nézett ki, mint a hold térképe. Visszadugta a szájába.

– Szóval, ha december huszonhatodikán elmennék 1320-ba, akkor kétszer karácsonyozhatnék.

– Igen, azt hiszem.

– Apokaliptikus – vélte a fiú. Kihajtogatta az óriáscukor papírját, aztán egy még parányibb csomaggá hajtogatta össze. – Azt hiszem, megfeledkeztek rólad. Szerinted?

– Valóban kezd úgy kinézni a dolog – felelte Dunworthy. Amikor legközelebb arra járt egy rezidens, Dunworthy megállította és szólt neki, hogy immunerősítésre vár.

– Ó? – lepődött meg a férfi. – Megpróbálok utánajárni.

Azzal eltűnt a Sürgősségi Osztályon.

Vártak tovább.

„A patkányok voltak azok”, motyogta előzőleg Badri. Azon az első éjjelen megkérdezte Dunworthytől: „Milyen évet írunk?”. De azt is állította, hogy minimális volt az időeltolódás. Azt vallotta, hogy a tanuló számításai helyesek voltak.

Colin többször is kivette az óriáscukrát és vizsgálgatta a színváltozásokat.

– Ha valami rémes történne, akkor sem szegheted meg a szabályokat? – kérdezte a cukorra sandítva. – Ha levágják a lány karját, vagy meghal vagy egy bomba fölrobbantja őt vagy valami?

– Ezek nem szabályok, Colin. Ezek tudományos törvények. Akkor sem lehetne megszegni őket, ha megpróbálkoznánk ezzel. Ha megkísérelnénk visszafordítani az eseményeket, amelyek már megtörténtek, a háló meg sem nyílna.

Colin kiköpte az óriáscukrát a csomagolópapírba és gondosan köré hajtogatta a papírt.

– Biztos vagyok benne, hogy az a lány oké – jelentette ki.

Begyömöszölte a becsomagolt óriáscukrot a dzsekije zsebébe, majd előhúzott egy formáját vesztett csomagot.

– Elfelejtettem odaadni Mary nagy-nagynénémnek a karácsonyi ajándékát – mondta.

Fölugrott és már bent is termett a Sürgősségiben, mielőtt Dunworthy rászólhatott volna, hogy várjon, de száguldva jött vissza.

– A vérre! Itt van a Galandféreg! – jelentette be. – És errefelé tart!

Dunworthy fölállt.

– Már csak ez hiányzott!

– Erre – mutatta Colin. – A hátsó ajtón jöttem be aznap, amikor ideértem. – Eliramlott a másik irányba. – Gyere!

Dunworthy nem tudott már nyargalni, de sietősen lépkedett Colin vezérletével a folyosók labirintusában, majd ki egy személyzeti ajtón egy mellékutcára. Egy elöl-hátul reklámtáblát viselő férfi álldogált kint az ajtó mellett, az esőben. A reklámtáblán ez volt olvasható: „A rettegett végzet elért minket”, ami furcsamód odaillőnek tűnt.

– Utánajárok, hogy nem látott-e meg minket – jelentette ki Colin és körberohant, az épület elé.

A férfi átnyújtott egy röplapot Dunworthynek. „KÖZEL AZ IDŐK VÉGEZETE!”, állt rajta tüzes nagybetűkkel. „Féljétek az Istent, mert eljött az ő ítéletének órája”. Jel. 14:7.

Colin a sarokról integetett Dunworthynek.

– Minden rendben – mondta Colin kissé kifulladva. – A némber odabenn kiabál a recepcióssal.

Dunworthy visszaadta a röplapot a férfinak, és követte Colint, aki mutatta az utat a mellékutcán a Woodstock utcára. Dunworthy idegesen pillantott a Sürgősségi kapuja felé, de nem látott senkit, még a Közösség-ellenes tüntetőket sem.

Colin újabb háztömbnyit szaladt, aztán lelassított. Kihúzta a zsebéből a szappantablettákat. Dunworthyt is megkínálta eggyel.

A tanár elhárította.

Colin egy rózsaszínűt pottyantott a szájába, majd így szólt, alig kivehetően:

– Ez életem legjobb karácsonya.

Dunworthy több háztömb hosszan elmélkedett ezen a kijelentésen. A harangjáték a Zord tél derekánt gyilkolta, ami szintén odaillőnek tűnt. Az utak még mindig kihaltak voltak, de amikor befordultak a Fő utcára, egy ismerős alak sietett feléjük, az eső miatt összehúzva magát.

– Az Mr. Finch – ismerte föl Colin.

– Te jó Isten! – sóhajtott Dunworthy. – Mit gondolsz, már meg miből fogytunk ki?

– Remélem, hogy kelbimbóból.

Finch fölnézett a hangjuk hallatán.

– Hát itt van, Mr. Dunworthy! Hála az égnek! Már mindenhol kerestem!

– Mi az? – kérdezte Dunworthy. – Mondtam Ms. Taylornak, hogy majd gondoskodom próbateremről.

– Nem erről van szó, uram. Hanem az itt tartóztatottak. Kettőt közülük ledöntött a lábáról a vírus.