TIZENHARMADIK FEJEZET

Két újabb eset érkezett – mindkettő diák mialatt Mary arról faggatta Colint, hogyan jutott át a kordonon.

– Könnyű volt – jelentette ki Colin méltatlankodva. – Azt próbálják megakadályozni, hogy kijussanak az emberek, nem azt, hogy be! – És épp mondta volna a részleteket, amikor bejött a recepciós.

Mary megkérte Dunworthyt, kísérje el őt a Sürgősségi Osztályra, hátha tudja azonosítani az új betegeket.

– Te pedig itt maradsz! – utasította Colint. – Már épp elég zűrt okoztál egyetlen estére!

Dunworthy nem ismerte egyiket sem, de ennek nem volt jelentősége. Mindketten eszméletüknél voltak, érthetően beszéltek és már épp diktálták a rezidensnek az összes érintkezésük nevét, amikor ő meg Mary odaért. A tanár alaposan megnézte mind a kettőt, majd megrázta a fejét.

– Nem tudom megállapítani, de ott lehetettek abban a hatalmas tömegben a Fő utcán – mondta.

– Semmi gond – felelte Mary. – Ha van kedved, hazamehetsz.

– Azt gondoltam, kivárom a vérvételt – tájékoztatta Dunworthy.

– Ó, de az még... – kezdte a nő és ránézett a digitálisára. – Jó ég, már elmúlt hat!

– Addig felmegyek és megnézem Badrit – indítványozta a férfi –, aztán a várószobában leszek.

Badri alszik, azt mondta az ápolónő.

– Nem vagyok hajlandó fölébreszteni.

– Nem, persze, hogy nem – értett egyet vele Dunworthy és visszament a váróterembe.

Colin törökülésben ült a padló közepén s az útitáskájában kotorászott.

– Hol van Mary nagy-nagynéni? – kérdezte. – Őt egy kicsit kifektette, hogy fölbukkantam, nem?

– Azt hitte, gond nélkül visszaértél Londonba – válaszolta Dunworthy. – Az édesanyád azt mondta neki, hogy a vonatodat megállították Bártannál.

– Meg. Mindenkit leszállítottak és föltettek egy másik vonatra, vissza Londonba.

– Eltévedtél az átszállásnál?

– Dehogy! Meghallottam, amikor a karanténról beszéltek, meg hogy van ez a rémes betegség és mindenki meg fog halni meg minden... – Elhallgatott, hogy tovább keresgéljen a vászonzsákban. Kivett majd visszatett egy csomó holmit, képszalagokat, egy zsebviddert meg egy pár kopott és piszkos sportcipőt. Nyilvánvaló a rokonság Maryvel.

– Azt sem akartam, hogy Eric a nyakamon maradjon, sem azt, hogy elszalasszam az összes izgalmat.

– Eric?

– Anyám élettársa. – Előhúzott egy óriási, piros cukrot, lepiszkált róla némi pihét meg koszt, és bedugta a szájába. Ettől úgy kidudorodott az arca, mintha mumpszos lenne. – Ő abszolúte a legdöglöttebb ember a világon – jelentette ki, habár tele volt a cukorral a szája. – Van neki ez a lakása Kentben, ahol abszolúte semmit sem lehet csinálni.

– Szóval leszálltál a vonatról Bartonban. Aztán mit csináltál? Elgyalogoltál Oxfordba?

A fiú kivette a cukrot a szájából. Az immár nem vörös volt, hanem foltokban kékesen zöld színt öltött. Colin kritikusan megszemlélte minden oldalról, majd visszatette a szájába.

– Természetesen nem! Barton jó messze van Oxfordtól. Fogtam egy taxit.

– Természetesen – bólintott Dunworthy.

– Mondtam neki, hogy beszámolót írok a karanténról házi feladatnak, és vidékét szeretnék fölvenni a blokádról. Tetszik tudni, nálam volt a vidderem, szóval ez tűnt logikusnak. – Szemléltetésül föltartotta a zsebviddert, aztán visszagyömöszölte a táskába és elkezdett újra kotorászni.

– Elhitte neked?

– Azt hiszem. Azt azért megkérdezte tőlem, melyik iskolába járok, amire csak sértődötten annyit mondtam: „Ezt magának tudnia illene”, erre azt felelte: „A Szent Edwardba”, én meg rávágtam, „Hát persze”. Biztos elhitte nekem. Elvégre odavitt a kordonhoz, nem igaz?

„Még azon aggódtam, mit fog tenni Kivrin, ha nem jön arra barátságos utazó” – gondolta Dunworthy.

– És ott mit csináltál, ugyanezt a sztorit mesélted a rendőröknek?

Colin előhúzott egy zöld gyapjúpulóvert, slendriánul összehajtogatta, majd a nyitott táska tetejére fektette.

– Nem. Amikor jobban meggondoltam, eléggé átlátszó sztori volt. Úgy értem, elvégre mi van ott, amiről érdemes képeket készíteni? Nem olyan, mint egy tűz, igaz? Szóval csak odaballagtam az őrhöz, mintha valamit kérdezni szeretnék tőle a karanténról, aztán az utolsó pillanatban kitértem oldalra és átbújtam a sorompó alatt.

– Nem kergettek?

– Dehogynem! De csak néhány utcányit. Azt próbálják megakadályozni, hogy az emberek kijussanak, nem azt, hogy be. Aztán egy darabig gyalogoltam, míg meg nem láttam egy utcanevet, amit fölismertem.

Föltehetőleg egész idő alatt ömlött az eső, de Colint ezt meg sem említette, összecsukható ernyő pedig nem volt a zsákjából kitúrt holmik között.

– Mary nagy-nagynéni megtalálása volt a nehezebb – vélte a fiú. Fejét a táskára hajtva lefeküdt. – Elmentem a lakásához, de nem volt ott. Gondoltam, talán még mindig a metróállomáson vár rám, de azt bezárták. – Fölült, átrendezte a gyapjúpulóvert, és újra visszafeküdt. – Aztán eszembe jutott, hogy ő orvos. Biztos az Ispotályban lesz.

Megint fölült, más alakúra püfölte a zsákot, lefeküdt és behunyta a szemét. Dunworthy, irigyelve az ifjúságot, hátradőlt a kényelmetlen széken. Colin szinte már aludt is, egyáltalán nem ijesztették vagy zavarták meg a kalandjai. Végigsétálta egész Oxfordot az éjszaka közepén, esetleg további taxikba ült, vagy előhúzott a zsákjából egy összecsukható biciklit, teljesen egyedül a fagyos téli esőben, és a kalandtól még csak ki sem jött a sodrából.

Kivrinnel is minden rendben. Ha a falu nincs ott, ahol elvileg lennie kell, addig fog ballagni, míg rá nem talál, vagy fog egy taxit, vagy lefekszik valahol, a fejét összehajtott köpenyére hajtva, és alussza a fiatalság rettenthetetlen álmát.

Mary bejött.

– Mindketten elmentek tegnap este egy táncestélyre Headingtonba – közölte, lehalkítva a hangját, amikor észrevette Colint.

– Badri is ott volt – súgta vissza Dunworthy.

– Tudom. Az egyikük táncolt is vele. Ott voltak kilenctől kettőig. Ez az időpontot huszonöt és harminc óra közöttire teszi, így jócskán belül van a negyvennyolc órás lappangási időn, ha Badri volt az, aki megfertőzte őket.

– Azt hiszed, nem ő volt?

– Azt hiszem, valószínűbb, hogy mindhármukat ugyanaz a személy fertőzte meg, alighanem valaki, akivel Badri korábban találkozott aznap este, a többiek meg később.

– Egy vírushordozó?

A nő a fejét rázta.

– Az emberek általában nem hordoznak rnyxovírusokat anélkül, hogy el ne kapnák maguk is a betegséget, de lehet, hogy annak a férfinak vagy nőnek csak enyhe formában jutott, esetleg fütyült a tünetekre.

Dunworthy Badrira gondolt, amint ráborul a vezérlőpultra és azon merengett, hogyan lehetséges fütyülni a tünetekre.

– Ha pedig – folytatta Maiy – az a személy négy nappal ezelőtt Dél-Karolinában volt...

– Akkor meglesz neked a kapcsolat az amerikai vírussal.

– És te abbahagyhatod az aggódást Kivrinért. Ő ugyanis nem volt ott a táncestélyen Headingtonban – mondta a nő. – Na persze, a kapcsolat valószínűbb, hogy néhány láncszemmel odébb van.

A doktornő összeráncolta a szemöldökét és Dunworthy azt gondolta, néhány láncszem, akik még nem jelentkeztek a kórházban vagy hívtak orvost. Néhány láncszem, s mind fütyültek a tüneteikre.

Mary nyilvánvalóan ugyanezt gondolta végig.

– Ezek a te harangjátékosaid, ezek mikor érkeztek Angliába?

– Nem tudom. De csak ma délután érkeztek meg Oxfordba, akkor, amikor Badri már a hálónál volt.

– Hát, azért csak kérdezd meg őket! Mikor landoltak, hová valósiak, megbetegedett-e közülük valaki. Az egyiküknek lehetnek rokonai Oxford-ban és eljöhetett ide korábban. Nincsenek amerikai hallgatóitok a karon?

– Nincsenek. De Montoya amerikai.

– Erre nem is gondoltam – válaszolta Mary. – Mióta van itt?

– A teljes szemeszter során. De állhatott kapcsolatban olyasvalakivel, aki idelátogatott Amerikából.

– Meg fogom őt kérdezni, amikor bejön a vérvételre – jelentette ki a nő. – Szeretném, ha kikérdeznéd Badrit minden amerikairól, akiket ismer, meg a diákokról, akik az Államokban jártak diákcserén.

– Ő most alszik.

– Neked is azt kellene – szögezte le a nő. – Nem úgy gondoltam, hogy most rögtön. – Az asszony megveregette a barátja karját. – Nem szükséges hétig várni. Fölküldök valakit, hogy levegye a vért és megnézze a vérnyomásodat, aztán mehetsz haza lefeküdni. – Megfogta Dunworthy csuklóját és ránézett a lázmérő monitorra. – Hidegrázás?

– Nincs.

– Fejfájás?

– Az van.

– Azért, mert teljesen kimerültél. – Elengedte a férfi csuklóját. – Máris küldök valakit.

Ránézett a padlón elterült Colinra.

– Colint is meg kell majd vizsgálni, legalábbis addig, míg úgy hisszük, cseppfertőzéssel terjed.

Colin szája elnyílt, de az óriáscukor még mindig szilárdan ott volt a helyén a pofazacskójában. Dunworthy eltűnődött, mennyire valószínű, hogy megfullad a fiú.

– Mi lesz az unokaöcséddel? – érdeklődött. – Szeretnéd, ha elvinném magammal a Balliolba?

A nőt azonnal elöntötte a hála.

– Megtennéd? Nem szeretnélek ezzel terhelni, de kétlem, hogy hazajutok, míg ezt nem fékeztük meg. – Sóhajtott. – Szegény fiú! Remélem, nem megy túlságosan tönkre a karácsonya!

– Én emiatt nem aggódnék túl sokat – jegyezte meg Dunworthy.

– Nos, nagyon hálás vagyok – jelentette ki Mary. – És máris intézkedem a vérvizsgálatról.

Azzal távozott. Colin tüstént fölült.

– Miféle vizsgálatok? – firtatta. – Ez azt jelenti, hogy elkaphatom a vírust?

– őszintén remélem, hogy nem – felelte Dunworthy Badri kipirult arcára, nehéz légzésére gondolva.

– De elkaphatom – erősködött a fiú.

– Nagyon kicsi az esélye – mondta Dunworthy. – Én nem aggódnék emiatt.

– Nem aggódom. – A fiú kinyújtotta a karját. – Azt hiszem, kiütéseim lesznek – szólt mohón s rámutatott egy szeplőre.

– Az nem tünete ennek a vírusnak – hárította el Dunworthy. – Szedd össze a holmidat! A vizsgálat után elviszlek magammal haza.

– Fölszedte a sálját meg a nagykabátját a székekről, ahová kiterítette őket.

– Akkor mik a tünetek?

– Láz és légzési nehézségek – ismertette Dunworthy. Mary bevásárlószatyra a padlón hevert Latimer széke mellett. A férfi úgy döntött, jobb, ha magukkal viszik.

Bejött az ápolónő a vérvizsgálathoz szükséges eszközöket tartalmazó tálcával.

– Melegem van – közölte vele a fiú. Színpadiasan a torkához kapott.

– Nem kapok levegőt.

Az ápolónő csörömpölő tálcával rémülten hátralépett.

Dunworthy megragadta Colin karját.

– Ne féljen! – szólt oda a nővérnek. – Ez csak óriáscukor-mérgezés!

Colin vigyorgott és minden félelem nélkül lecsupaszította a karját a vérvételhez, aztán begyűrte a pulóvert a zsákjába és fölvette a még mindig nedves dzsekijét, míg Dunworthy vérét csapolták meg.

Az ápolónő végül azt mondta:

– Dr. Ahrens üzeni, hogy nem kell megvárniuk az eredményt.

Azzal kiment.

Dunworthy belebújt a nagykabátjába, fölkapta Mary bevásárlószatyrát, majd végigvezette Colint a folyosón, ki a Sürgősségi Osztályról. Maryt nem látta sehol, de a nő azt üzente, nem kell várniuk, és hirtelen olyan fáradtnak érezte magát, hogy alig állt a lábán.

Kimentek az épületből. Épp csak elkezdett világosodni. Még mindig zuhogott. Dunworthy tétovázott a kórház fedett bejáratában, tűnődött, vajon nem kellene-e taxit hívni, de nem vágyott arra, hogy Gilchrist fölbukkanjon a maga vérvételére, miközben ők várnak, és kénytelen legyen végighallgatni a terveit arról, hogyan küldi Kivrint a fekete halál meg az agincourt-i csata idejébe. Kihalászta Mary összecsukható ernyőjét a szatyorból és kinyitotta.

– Hála Isten, hogy még itt van! – mondta Montoya, vizet fröcskölve, mert megcsúszott a biciklijével. – Muszáj megtalálnom Basingame-et!

Ahogy nekünk mindnyájunknak is” – gondolta Dunworthy, azon merengve, hol lehetett lélekben a nő a telefonbeszélgetések alatt.

Montoya leszállt a bicikliről, odatolta a biciklitartóhoz, és egy kulccsal odazárta.

– A titkára azt mondja, senki sem tudja, hol van. Maga ezt elhiszi?

– Igen – felelte Dunworthy. – A mai... tegnapi nap nagy részében megpróbáltam előkeríteni. Szabadságon van valahol Skóciában, senki sem tudja, pontosan hol. A felesége szerint horgászik.

– Ebben az évszakban? – kérdezte a nő. – Ugyan, ki menne Skóciába horgászni decemberben? Biztos, hogy a felesége tudja, hol van, vagy ismeri a számot, amin el lehet őt érni, vagy valami!

Dunworthy a fejét csóválta.

– Ez nevetséges! Vállalom azt a rengeteg vesződséget, hogy az Országos Egészségügyi Tanács engedélyezze a hozzáférést az ásatásomhoz, és erre Basingame vakációzik! – Benyúlt az esőkabátja alá s előhúzott egy köteg színes papírt. – Beleegyeztek, hogy mentességet kapok, ha a Történettudomány dékánja eskü alatt aláír egy írásos nyilatkozatot, hogy az ásatás az egyetem boldogulásához szükséges, életbevágó projekt. Hogyan mehetett el Basingame csak úgy anélkül, hogy bárkinek szólt volna? – A nő a combjához csapta a papírokat. Mindenfelé esőcseppek szálltak. – Ezt alá kell íratnom, még mielőtt az egész ásatás elúszik! Hol van Gilchrist?

– Nemsokára itt kell lennie a vérvizsgálatokhoz – felelte Dunworthy.

– Ha sikerül megtalálnia Basingame-et, mondja meg neki, hogy azonnal jöjjön haza! Mondja meg neki, hogy kifogtunk itt egy karantént, nem tudjuk, hol van egy történész, és a technikus túl beteg ahhoz, hogy megállapítsa!

– Horgászik – morogta Montoya utálkozva, s elindult a Sürgősségi felé.

– Ha tönkremegy az ásatásom, neki sok mindenért felelnie kell majd!

– Gyere velem! – szólt oda Dunworthy Colinnak, mert igyekezett eltűnni, mielőtt bárki más fölbukkanna. Úgy tartotta az ernyőt, hogy Colint is védje, de aztán föladta. Colin gyorsan lépegetett előtte, belelépett szinte minden pocsolyába, aztán lemaradt, hogy kirakatokat bámuljon meg egy megfeneklett földigilisztát a járdán.

Az utcákon nem járt senki, vajon miért, hogy ezt a karantén vagy a korai időpont okozta, Dunworthy nem tudta megállapítani. „Talán mindenki alszik – gondolta. – Beosonhatunk és mehetünk egyenesen az ágyba.”

– Azt hittem, több jövés-menés lesz – jegyezte meg Colin kiábrándultan. – Szirénázás meg ilyesmik.

– És halottaskocsik járják az utcákat, azt kiáltozva, „hozzátok ki a ha-lottaitokat”? – zsémbelt Dunworthy. – Kivrinnel kellett volna tartanod! A középkorban sokkal izgalmasabbak voltak a karanténok, mint amilyen ez lesz, valószínűleg, mindössze négy esettel, a védőoltás pedig már úton is van az Államokból.

– Ki ez a Kivrin perszóna? – firtatta Colin. – A lányod?

– A diákom. Most ment el 1320-ba.

– Időutazás? Apokaliptikus!

Befordultak a sarkon a főutcára.

– Középkor? – kérdezte Colin. – Az Napóleon, nem igaz? Trafalgar meg ilyesmik?

– Az a százéves háború – felelte Dunworthy és Colinon látszott, hogy fogalma sincs az egészről. „Mit tanítanak manapság ezeknek a kölyköknek az iskolában?” – gondolta a tanár.

– Lovagok meg dámák meg kastélyok.

– A keresztes hadjáratok?

– A keresztes háborúk valamivel korábbiak.

– Az az, ahová én akarok menni. A keresztes hadjáratokba.

Odaértek a Balliol kapujához.

– Most csöndesen! – intette Dunworthy. – Biztos mindenki alszik.

Nem volt senki a portás kiskapujánál, senki az épület előtti négyszögletes udvaron. A csarnokban égtek a lámpák, valószínűleg a harangjátékosok reggeliznek, de nem látszott fény sem a tanáriból, sem a Salvinból. Ha följutnak a lépcsőn anélkül, hogy bárkivel találkoznának és anélkül, hogy Colin váratlanul kijelentse, éhes, baj nélkül elérhetnek Dunworthy lakásáig.

– Ssss! – mondta visszafordulva, óvatosságra intve Colint, aki megállt az udvaron, hogy kivegye az óriáscukrát és megvizsgálja annak színét, ami mostanra lilásfekete lett. – Nem akarunk mindenkit fölébreszteni – emlékeztette, ujját a szájához emelve, azzal megfordult és beleütközött az ajtóban álló párba.

Esőkabátot viseltek, energikusan ölelkeztek, úgy tűnt, a fiatalember észre sem veszi az összeütközést, de a fiatal nő elhúzódott tőle és ijedtnek látszott. Rövid, vörös haja volt, az esőkabát alatt ápolónőtanonci egyenruhát hordott. A fiatalember William Gaddson volt.

– A maga viselkedése nem illik sem az időhöz, sem a helyhez – közölte szigorúan Dunworthy. – Az érzelmek nyilvános kimutatása szigorúan tilos az egyetemen. Valamint oktalanság is, mivel az édesanyja bármelyik pillanatban ideérkezhet.

– Anyám? – kérdezte a diák, és éppolyan megrendültnek tűnt, mint amilyen Dunworthy volt, amikor megpillantotta a nőt közelegni a folyosón a bőröndjével. – Itt? Oxfordban? Mit csinál itt? Azt hittem, karantén van!

– Van, de az anyai szeretet nem ismer korlátokat. Az anyja aggódik a maga egészségéért, mint ahogy én is, tekintettel a körülményekre. – Szúrósan nézett Williamre és a fiatal nőre, aki kuncogott. – Azt javaslom, kísérje haza tettestársát, aztán tegyen előkészületeket az édesanyja érkezésére!

– Előkészületeket? – kérdezett vissza a hallgató, tényleg megrettenten. – Úgy érti, anyám marad?

– Attól tartok, az édesanyjának nincs választása. Elvégre karantén van.

Hirtelen fölgyulladt a lámpa a lépcsőházban és előbukkant Finch.

– Hála az égnek, hogy itt van, Mr. Dunworthy! – mondta.

Neki is volt egy nyaláb színes papírja, amiket Dunworthy felé lengetett.

– Az Országos Egészségügy most küldött ide újabb harminc feltartóz-tatottat. Mondtam nekik, hogy nincs helyünk, de meg sem hallgattak, nem tudom, mit tegyek. Nekünk egyszerűen nincsenek meg a szükséges készleteink ennyi emberhez!

– Vécépapír – mondta Dunworthy.

– Igen! – értett egyet Finch a papírokat suhogtatva. – És élelemtartalékok. Csupán ma reggel elfogyott a szalonnás tojás fele.

– Szalonnás tojás? – kérdezte Colin. – Maradt még?

Finch kérdően pillantott Colinra, majd Dunworthyre.

– A fiú dr. Ahrens unokaöccse – világosította föl a tanár, és mielőtt Finch újra rákezdhette volna: – Az én lakásomban fog lakni.

– Nos, akkor jó, mert egyszerűen nem tudok helyet találni még valakinek.

– Mind a ketten fönn voltunk egész éjjel, Mr. Finch, szóval...

– Itt van a készletek listája, a ma reggeli állásnak megfelelően. – Átnyújtott Dunworthynek egy nedves kék papírt. – Mint látja...

– Mr. Finch, nagyra értékelem aggodalmát a készletek miatt, de ez bizonyosan várhat addig, míg...

– Ez itt a professzor urat kereső telefonok listája, azokat, akiket vissza kell hívnia, csillaggal jelöltem. Ez meg a találkozóinak a listája. A vikárius szeretné, ha negyed hétre ott lenne a Szűz Máriában, hogy elpróbálhassák a szertartást Szentestére.

– Az összes telefonálót vissza fogom hívni, de majd csak aztán, hogy én...

– Dr. Ahrens kétszer is telefonált. Tudni szerette volna, mit tudott meg a harangjátékosoktól.

Dunworthy föladta.

– Ossza be az új itt tartóztatottakat a Warrenbe meg a Baseviba, minden szobába hármat! Vannak pótágyak a csarnok pincéjében.

Finch már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon.

– Kénytelenek lesznek elviselni a festékszagot.

Dunworthy átnyújtotta Colinnak Mary bevásárlószatyrát meg az esernyőt.

– Az az épület odaát az égő fényekkel a csarnok – mondta az ajtóra mutatva. – Menj és mondd meg az inasoknak, hogy szeretnél reggelit, aztán vedd rá az egyiket, hogy engedjen be a lakásomba!

Odafordult Williamhez, aki épp csinált valamit a kezével az ápolónő-tanonc esőkabátja alatt.

– Mr. Gaddson, hívjon a tettestársának egy taxit, aztán keresse meg a diákokat, akik itt maradtak a vakációra és kérdezze meg, voltak-e az Államokban múlt héten vagy álltak-e összeköttetésben olyannal, aki járt ott! Készítsen erről listát! Maga nem fordult meg az Államokban mostanában, ugye?

– Nem, uram – válaszolta az ifjú, s levette a kezét a nővérkéről.

– Végig itt voltam a szünidőben és Petrarcát tanultam.

– Á, igen, Petrarcát – bólogatott Dunworthy. – Kérdezze meg a hallgatókat, mit tudnak Badri Chaudhuri tevékenységéről hétfővel kezdődően, kérdezze ki a személyzetet is! Tudnom kell, hol volt és kivel. Ugyanilyen jelentést szeretnék Kivrin Engle-ről. Végezzen alapos munkát, tartózkodjon az érzelmei további kimutatásától a nyilvánosság előtt, én pedig elintézem, hogy az anyját olyan szobában helyezzék el, ami a lehető legtávolabb van a magáétól!

– Köszönöm, uram! – mondta William. – Ez nagyon sokat jelentene nekem, uram.

– Na most, Mr. Finch, ha elárulná nekem, merre találom Ms. Taylort?

Finch további papírokat nyújtott át neki, rajtuk a szobabeosztással, de Ms. Taylor nem volt ott. A diáktársalgóban volt a harangjátékosaival és a szemlátomást még el nem helyezett feltartóztatottakkal.

Egyikük, egy imponáló asszony szőrmebundában, megragadta a tanár karját, amint belépett:

– Maga irányítja ezt a helyet? – akarta tudni.

„Nyilvánvalóan nem” – gondolta Dunworthy.

– Igen – válaszolta.

– Nos, mit fog tenni azért, hogy végre valahol alhassunk? Egész éjjel fönn voltunk.

– Ahogy én is, hölgyem – felelte Dunworthy, attól tartva, hogy ez Ms. Taylor. A telefonon soványabbnak és kevésbé veszélyesnek tűnt, de a vizuális csalóka, a kiejtés meg a viselkedés pedig eltéveszthetetlen.

– Maga lenne Ms. Taylor?

– Én vagyok Ms. Taylor – mondta egy nő az egyik füles fotelból. Fölállt. Még soványabb volt, mint a telefonon, és láthatólag kevésbé mérges. – Én beszéltem magával telefonon korábban – jelentette ki, és úgy mondta, mintha kellemes csevegést folytattak volna a harangjáték bonyodalmairól. – Ez itt Ms. Piantini, a tenorunk – mutatta be a szőrme-bundás asszonyt.

Ms. Piantini úgy nézett ki, mint aki le tudná rántani Öreg Tomot a lábáról. Neki nyilvánvalóan nem volt vírusfertőzése a közelmúltban.

– Beszélhetnék egy keveset magával négyszemközt, Ms. Taylor?

– A tanár kivezette a nőt a folyosóra. – Le tudták mondani a hangversenyüket Elyben?

– Igen – felelte Ms. Taylor. – És Norwich-ban is. Nagyon megértőek voltak. – A nő aggódva előrehajolt. – Igaz az, hogy kolera?

– Kolera? – kérdezett vissza értetlenül Dunworthy.

– Az egyik asszony, aki lent volt az állomáson, mondta azt, hogy ez kolera, hogy valaki Indiából hozta és úgy hullanak az emberek, mint a legyek.

Világos, hogy nem a kiadós alvás, hanem a félelem érte el a nő modorának megváltozását. Ha megmondja neki, hogy csak négy eset van, valószínűleg követelni kezdi, hogy vigyék őket Elybe.

– Úgy tűnik, a betegség egy rnyxovírus – mondta elővigyázatosan a férfi. – Mikor érkezett a maga csoportja Angliába?

A nő szeme elkerekedett.

– Gondolja, hogy mi vagyunk azok, akik idehozták? Nem jártunk Indiában.

– Nem lehetetlen, hogy ez ugyanaz a rnyxovírus, mint amit Dél-Karolinából jelentettek. Van olyan tagja az együttesnek, aki Dél-Karolinába való?

– Nincs – felelte a nő. – Mindnyájan Coloradóból jöttünk, kivéve Ms. Piantinit. Ő Wyomingba valósi. És egyikünk sem volt beteg.

– Mióta vannak Angliában?

– Három hete. Meglátogattuk az összes tradicionális zsinati káptalant és kéziharangkoncerteket adtunk. Elkongattunk egy bostoni szoprán harangszót a Szent Katalinban meg a Postahivatali ellátókat a Bury St. Edmunds-i káptalan három harangozójával együtt, de persze egyik sem volt vadonatúj harangjáték. A Chicagói meglepetés moll...

– És maguk mind tegnap reggel érkeztek Oxfordba?

– Igen.

– Az együttesből senki sem jött korábban, hogy megnézze a látnivalókat vagy meglátogassa a barátait?

– Nem – felelte a nő döbbent hanghordozással. – Mi koncertkörúton vagyunk, Mr. Dunworthy, nem vakáción!

– És azt mondta, egyikük sem volt beteg, ugye?

A nő a fejét rázta.

– Nem engedhetjük meg magunknak, hogy megbetegedjünk. Csupán hatan vagyunk.

– Köszönöm szépen a segítséget! – hálálkodott Dunworthy és visszaküldte a nőt a társalgóba.

Fölhívta Maryt, akit nem lehetett előkeríteni, hagyott egy üzenetet, majd számba vette Finch megcsillagozottait. Egymás után hívta sikertelenül Andrewst, a Jesus College-t, Mr. Basingame titkárnőjét és a Szűz Máriát. Kikapcsolta a készüléket, várt öt percet és újra próbálkozott. Az egyik ilyen szünetben Maiy telefonált.

– Miért nem vagy még ágyban? – kérdezte. – Kimerültnek látszol.

– A harangjátékosokat faggattam – válaszolta a férfi. – Már három hete Angliában vannak. Egyikük sem jött Oxfordba tegnap délután előtt és egyikük sem beteg. Szeretnéd, hogy visszamenjek és kikérdezzem Badrit?

– Attól félek, nem lenne semmi haszna. Nincs magánál.

– Megpróbálom fölvenni a kapcsolatot a Jesussal, hogy kiderítsem, amit tudnak a jövés-menéséről.

– Pompás – mondta a barátnője. – Kérdezd meg a szállásadóját is! D azért aludj! Nem szeretném, ha te is elkapnád. – A nő elhallgatott.

– Hat újabb esetünk van.

– Van köztük dél-karolinai?

– Nincs – felelte a nő –, és egy sincs, aki biztosan nem érintkezhetett Badrival. Szóval még mindig ő a primer eset. Colin jól van?

– Épp reggelizik – tájékoztatta a tanár. – Teljesen jól van. Ne aggódj miatta!

Dunworthy nem jutott ágyba délután fél kettőig. Két órájába került, míg végzett az összes megcsillagozott névvel Finch listáján, és egy újabb órájába, hogy kinyomozza, hol lakik Badri. A szállásadónője nem volt otthon, amikor pedig Dunworthy visszaért, Finch ragaszkodott hozzá, hogy átnézzék a készletek teljes leltárát.

Dunworthy végül úgy szabadult el tőle, hogy megígérte, fölhívja az Egészségügyet és további vécépapír-ellátmányt követel tőlük. Kinyitotta a lakása ajtaját.

Colin összegömbölyödve aludt az ablaknál, a feje a zsákján, egy horgolt takarót terítve magára. Az nem ért el a lábáig. Dunworthy elvett egy pokrócot az ágy végéből és betakarta a fiút, aztán leült a szemközti díványra, hogy levegye a cipőjét.

Szinte túl fáradt volt ehhez is, bár tudta, meg fogja bánni, ha ruhástul fekszik le. Az a fiatalok és az ízületi gyulladást nem ismerők kiváltsága.

Colin kipihenten fog ébredni a húsba fúródó gombok és elszorító ingujjak ellenére. Kivrin beburkolózna a túl vékony köpenyébe, egy fatuskóra hajtaná a fejét, és kutya baja sem lenne tőle, bezzeg ő, ha csak eggyel kevesebb párnát használ vagy magán hagyja az ingét, máris elgémberedve, megmacskásodottan ébred. Ám ha itt ücsörög, kezében a cipőjével, akkor soha nem kerül ágyba.

Feltápászkodott a díványról, még mindig a cipőt fogva, lekapcsolta a lámpát, és bement a hálószobába. Fölvette a pizsamáját, fölhajtotta a takarót. Hihetetlenül hívogatónak látszott az ágy.

„El fogok aludni, még mielőtt leteszem a fejem a párnára – gondolta, amikor levette a szemüvegét. Bemászott az ágyba és magára húzta a takarót. – Még mielőtt lekapcsolom a lámpát.” – Lekapcsolta a lámpát.

Szinte semmi fény nem érkezett az ablakból, csak némi tompa szürkeség mutatkozott a sötétebb szürke venyigék gubancán keresztül. Az eső halkan kopogott a száraz leveleken. „Be kellett volna húznom a függönyt” – gondolta, de túl fáradt volt ahhoz, hogy újra fölkeljen.

Kivrinnek legalább nem kell esővel megküzdenie. Hiszen az a kis jégkorszak. Ha valami, akkor hó esik. A korabeliek együtt aludtak összebújva a tűzhely mellett, míg valakiben föl nem merült, hogy ideje föltalálni a kéményt meg a kandallót, ám azok nem jelentek meg az oxfordshire-i falvakban egészen a tizenötödik század közepéig. De Kivrin nem fog ezzel törődni. Össze fog gömbölyödni, mint Colin, és alussza majd a fiatalok gondtalan, meg nem becsült álmát.

Eltűnődött, vajon elállt-e az eső. Ugyanis nem hallotta a dobolását az ablakon. Talán szemerkéléssé gyengült, vagy nekikészül, hogy megint zuhogjon. Annyira sötét van, de még túl korán az estéhez. A tanár kihúzta a kezét a takaró alól és ránézett a digitálisa világító számaira. Csak két óra. Ahol most Kivrin van, este hatra jár. Amikor fölébred, föl kell újra hívnia Andrewst, és le kell olvastatni vele a fixet, hogy pontosan tudják, hol és milyen időpontban található a lány.

Badri korábban azt mondta, csak négy óra csúszás volt, amikor ő kétszer is ellenőrizte az elsőéves tanonc koordinátáit és azok helyesek voltak, de a tanár szeretett volna megbizonyosodni. Gilchrist nem tett óvintézkedéseket, ám még óvintézkedések ellenére is üthetnek ki balul a dolgok. A mai nap ezt bizonyította.

Badri megkapta a teljes antivírus kúrát. Colin anyja baj nélkül föltette a fiát a metróra, adott neki pluszpénzt is. Az első alkalommal, amikor Dunworthy időugrott Londonba, kis híján nem jutott vissza, holott ők végtelen sok óvintézkedést tettek.

Az egy egyszerű oda-vissza ugrás volt, hogy teszteljék a helyszíni hálót. Csupán harminc év. Dunworthynek el kellett mennie a Trafalgar térre, fölszállni a metróra a Charing Crosstól Paddingtonig, majd a 10:48-as oxfordi vonatra, ahol a főháló majd nyitva áll. Bőségesen hagytak időt mindenre, tesztelték újra meg újra a hálót, kikutatták a vonatok és metrók menetrendjét, kétszer is ellenőrizték a dátumot a pénzeken. És amikor odaért a Charing Crossra, a metróállomás be volt zárva. A jegypénztárban nem égtek a lámpák, a bejáratot elzárták egy vasrácsos kapuval, közvetlenül a fából készült forgókeresztek előtt.

A férfi fölhúzta a takarót egészen a nyakáig. Számtalan dolog üthet ki balul, olyasmik, amikre még csak nem is gondol senki. Valószínűleg föl sem merült Colin anyjában, hogy Colin vonatát megállítják Bartonban. Egyikük sem gondolt arra, hogy Badri majd hirtelen rá fog borulni a konzolra.

Marynek igaza van, gondolta, van benned egy szörnyű adag Mrs. Gaddsonitis. Kivrin számtalan akadályt győzött le, hogy elmehessen a középkorba. Még ha félre is sikerült valami, a lány képes megbirkózni vele. Colin nem hagyta, hogy egy olyan apróság, mint a karantén, megakadályozza. És annak idején Dunworthy is baj nélkül visszajutott Londonból.

Rácsapott a zárt kapura, aztán fölrohant a lépcsőn, hogy újra megnézze a jeleket abban a hitben, hogy esetleg rossz irányba ment. De nem. Keresni kezdett egy órát. Talán nagyobb volt az időeltolódás, mint ahogy az ellenőrzések jelezték, és a metró csak be van zárva éjszakára. De a bejárat fölötti óra kilenc-tizenötöt mutatott.

Baleset – mondta egy gyanús külsejű férfi piszkos sapkában. – Bezárták, míg el nem takarítják a nyomokat.

– De nekem muszáj fölszállnom a metróra a Bakerloo-vonalon – dadogta Dunworthy, de a férfi már elcsoszogott.

Ő meg ott állt, az elsötétedett állomást bámulva, és képtelen volt kiötölni, mit tegyen. Nem hozott elég pénzt taxira, és a Paddington London túlsó oldalán van. Kizárt, hogy elérje a 10:48-ast.

– Asztán hová akarc menni, haver? – kérdezte egy fekete bőrdzsekis fiatalember, akinek zöld haja kakastaréjként meredezett. Dunworthy alig értette a beszédét.

„Biztos púnk” – gondolta. A fiatalember fenyegetően közelebb húzódott.

– Paddington – felelte meglehetősen cincogó hangon a tanár.

Apunk benyúlt a dzsekije zsebébe, Dunworthy biztos volt benne, hogy rugós késért, de egy laminált metróbérletet húzott elő és elkezdte nézegetni a térképet a bérlet hátán.

– El tucc menni a Districttel vagy a Szőrklivel az Embankmentrő’. Menny végig a Craven uccán és fordújj barra!

Dunworthy végig futott, s biztos volt benne, hogy a púnk bandája bármelyik pillanatban elő- és ráugorhat, hogy ellopja az ő precízen történelmi pénzét. Amikor odaért az Embankmentre, fogalma sem volt, hogyan működik a jegyautomata.

Egy arra járó anya – két, épp csak járni tudó gyerekkel – segített rajta, bepötyögte az úticélt meg az összeget helyette, és megmutatta, hogyan kell betenni a jegyét a nyílásba. Dunworthy idejében, sőt korán odaért Paddingtonra.

– Egyáltalán nem is voltak rendes emberek a középkorban? – kérdezte tőle Kivrin, és persze, hogy voltak. Fiatalemberek rugós késsel meg metrótérképpel minden korban léteznek. Ahogy anyák, kisgyerekek meg Mrs. Gaddsonok, sőt Latimerek is. No meg Gilchristek.

Átfordult a másik oldalára.

– Kivrin teljesen rendben lesz – mondta fennhangon, de halkan, nehogy fölébressze Colint. – A középkor nem ellenfél a legjobb diákom számára!

Fölhúzta a nyakáig a takarót, lehunyta a szemét, s közben a zöld ka-kastaréjos fiatalemberre gondolt, ahogy az a térkép fölé hajolt. De a kép, mely előtte lebegett, a vaskapué volt, amint elnyúlik közte meg a forgókeresztek között, mögötte az elsötétedett állomással.