HARMINCÖTÖDIK FEJEZET

A harang elhallgatott, még mielőtt fölnyergelték volna a mént.

– Siess! – mondta Dunworthy, meghúzva a hevederszíjat.

– Minden rendben – mondta Colin a térképet szemlélve. – Háromszor kongott. Bemértem az irányát. Egyenesen délnyugatra van, igaz? És ez Henefelde, ugye? – Odatartotta a térképet Dunworthy elé, sorban rámutatott mindegyik helyre. – Akkor ez a falu az, itt, ni.

Dunworthy odapillantott, aztán újra délnyugat felé, próbálta a harangszó irányát világosan megőrizni az elméjében. De máris elbizonytalanodott benne, pedig még mindig érezte a harangzúgás lüktetését. Azt kívánta, bárcsak hamar hatni kezdene az aszpirin.

– Akkor induljunk! – javasolta Colin, odahúzva a mént a fészer ajtajához. – Szállj föl és menjünk!

Dunworthy a kengyelbe tette a lábát, s átlendítette a másikat. Azonnal elszédült. Colin tűnődve nézett rá, aztán kijelentette:

– Azt hiszem, jobb lesz, ha én vezetek. – Azzal föllendült Dunworthy elé.

Colin rúgása a ló oldalába túl gyöngéd volt, a kantárt viszont túl erőszakosan rántotta meg, ám a mén, meglepő módon, készségesen vágott keresztül a réten, ki az útra.

– Tudjuk, hol van a falu – állította magabiztosan Colin. – Nincs más dolgunk, mint hogy találjunk egy utat, ami abba az irányba tart – és szinte tüstént rábukkantak. Viszonylag széles ösvény volt, mely levitt egy lejtőn, be egy fenyőligetbe, ám alig néhány méterrel a fák között kettéágazott. Colin kérdőn pillantott hátra Dunworthyre.

A mén nem tétovázott. Megindult a jobb oldali ösvényen.

– Nézd, a ló tudja, hová megy – jegyezte meg örömmel Colin.

„Örülök, hogy legalább egyikünk tudja” – gondolta Dunworthy, szorosra zárva szemét a zötykölődő táj és a lüktetés ellen. Most, hogy szabadjára hagyták, a mén nyilvánvalóan hazatartott. A tanár tudta, ezt meg kéne mondani Colinnak, a betegség azonban már megint megkörnyékezte. Nem merte egy pillanatra sem elengedni Colin derekát, mert attól félt, a láz eltávolítja tőle. A férfi nagyon fázott. Persze, a láztól van, a lüktetést, a szédülést, ezeket mind a láz okozza, a láz pedig jó jel: a szervezet fölsorakoztatja az erőit, összevonja csapatait, hogy leküzdje a vírust. A borzongás csak a láz mellékhatása.

– A vérre, egyre hidegebb van! – fakadt ki Colin, fél kézzel összehúzva magán a kabátját. – Remélem, nem fog havazni. – Teljesen elengedte a kantárt és fölcibálta a sálját a szája meg az orra elé. A mén észre sem vette. Kitartóan lépkedett a sűrűbbnél is sűrűbb erdőn keresztül. Újabb, majd még egy elágazáshoz értek. Colin mindegyik alkalommal megszemlélte a térképet meg a lokátort, Dunworthy viszont nem tudta volna megmondani, melyik ágat választotta a fiú. Az is lehet, hogy a ló egyszerűen csak ment tovább abba az irányba, amit eltökélt.

Elkezdett havazni, esetleg belelovagoltak a havazásba. Hirtelen hullott a hó, kis, kitartó pelyhekben, amelyek elrejtették az ösvényt, és megolvadtak Dunworthy szemüvegén.

Az aszpirin hatni kezdett. Dunworthy kihúzta magát ültében s maga köré csavarta a köpenyét. Az aljával letörölte a szemüvegét. Az ujjai érzéketlenek voltak és élénkvörösek. Összedörgölte a kezét és fújkálta. Még mindig az erdőben jártak, az ösvény keskenyebb lett, mint induláskor volt.

– A térkép azt állítja, hogy Skendgate öt kilométerre van Henefelde-től – jegyezte meg Colin, letörölve a havat a lokátorról. – Már legalább négyet jöttünk, szóval már majdnem ott vagyunk.

Inkább majdnem sehol. A Wychwood közepén vannak, egy tehénösvényen vagy egy őzcsapáson. Az ösvény egy zsellér kunyhójánál, esetleg egy sónyalatónál fog végződni, vagy valami bogyót termő bokornál, amiről a ló kellemes emlékeket őriz.

– Látod, megmondtam – szólalt meg Colin, és ott, a fákon túl, kibukkant egy harangtorony teteje. A mén vágtázni kezdett. – Állj! – szólta rá Colin a lóra, meghúzva a kantárt. – Válj egy percet!

Dunworthy átvette a kantárt és vonakodó lépésre fogta a lovat, amint kiértek az erdőből, túl egy hólepte kaszálón, föl a domb tetejére.

A falu alattuk terült el, túl egy kőrisfaligeten. A hó elrejtette, ezért csak szürke körvonalakat tudtak kivenni: udvarház, kunyhók, templom, harangtorony. Ez nem a keresett falu volt – Skendgate-nek nincs harangtornya –, ám ha Colin ezt észlelte is, nem szólt egy szót sem. Néhányszor – eredménytelenül – belerúgott a ló oldalába, és lassan lelovagoltak a dombról. Még mindig Dunworthy fogta a kantárt.

Nem voltak holttestek, legalábbis a tanár nem látott egyet sem, de emberek sem voltak sehol, és füst sem szállt fel a kunyhókból. A harangtorony némának és elhagyatottnak látszott. Nem voltak körülötte lábnyomok.

Félúton a dombról le, Colin azt mondta:

– Láttam valamit. – Dunworthy is látta. Valami moccanás, ami lehetett egy madár, vagy egy megmozduló ág. – Ott, arra, ni! – mondta Colin, a második kunyhó felé mutatva. Egy tehén ballagott elő a kunyhók közül, szabadon, dagadozó tőggyel. A férfi biztos lett abban, amitől eddig csak félt, hogy a pestis már itt is járt.

– Egy tehén – utálkozott Colin. A tehén fölnézett Colin hangjára, elkezdett feléjük lépkedni, s közben bőgött.

– Hol vannak az emberek? – kérdezte Colin. – Valakinek meg kellett kondítania azt a harangot.

„Mind meghaltak – gondolta Dunworthy a templomkert felé pillantva. Új sírok voltak ott, a föld fölhantolva rajtuk, a hó még nem takarta be őket teljesen. – Remélhetőleg mindegyiket eltemették a templomkertben” – és megpillantotta az első hullát. Egy fiatal fiú volt az. Háttal egy sírkőnek dőlve ült, mintha pihenne.

– Nézd, van ott valaki – vette észre Colin is, visszarántva a kantárt. Odamutatott a holttestre. – Hé, te ott!

Hátrafordult, hogy Dunworthyre nézzen.

– Mit gondolsz, meg fogják érteni, amit mondunk?

– Az a fiú... – kezdte Dunworthy.

A fiú fölállt, fél kézzel a sírkövön támaszkodva, kínosan vergődött talpra, és körülnézett, mintha fegyvert keresne.

– Nem akarunk bántani – kiáltotta Dunworthy. Megpróbálta kitalálni, hogyan hangzana ez középangolul. Lecsúszott a ménről, a hirtelen szédülés miatt belekapaszkodott a nyereg hátuljába. Kiegyenesedett, majd kinyújtotta a kezét, tenyérrel fölfelé, a fiú irányába.

A fiú arca piszkos volt, csíkokban és foltokban lepte a kosz meg a vér, az inge elejét meg fölhajtott nadrágját is átitatta a vér, merevvé is vált tőle a ruhája. A fiú, mintha a mozdulat fájdalmat okozna neki, az oldalát fogva lehajolt, fölvett egy botot, mely ott hevert hóval fedve. Előrelépett, elállva a tanár útját.

– Kepe from haire. Dérfevreblau hast bifallen us.

– Kivrin! – szólította Dunworthy, és megindult felé.

– Ne jöjjön közelebb! – szólalt meg a lány angolul, s úgy tartotta maga előtt a botot, mintha lándzsa lenne. A vége szilánkosan le volt törve.

– Én vagyok az, Kivrin, Mr. Dunworthy – mondta a tanár, miközben még mindig a lány felé közelített.

– Nem! – tiltakozott a lány elhátrálva. A törött ásóval a férfi felé döfött. – Maga nem érti! Ez a pestis.

– Semmi gond, Kivrin. Be vagyunk oltva.

– Beoltva – ismételte meg a lány, mintha nem tudná, mit jelent a szó.

– A püspök írnoka volt az. Már beteg volt, amikor idejöttek.

Colin odaszaladt, erre a lány megint fölemelte a botot.

– Semmi gond – mondta újra Dunworthy. – Ez itt Colin. Ő is be lett oltva. Eljöttünk, hogy hazavigyük.

A lány állhatatosan nézte egy hosszú percig, közben hullott a hó körülöttük.

– Hogy hazavigyen – mondta kifejezéstelen hangon és lenézett a lábánál lévő sírra. Az rövidebb volt, mint a többi, és keskenyebb, mintha egy gyereké lenne.

Egy perccel később a lány fölnézett Dunworthyre, az arca is kifejezéstelen volt. „Elkéstem – gondolta a tanár kétségbeesetten, nézve a lányt, ahogy ott állt a véres ingében, sírokkal körbevéve. – Már keresztre feszítették.”

– Kivrin! – mondta.

A lány elejtette az ásót. – Segítenie kell nekem – jelentette ki. Megfordult és elindult tőlük a templom felé.

– Biztos vagy benne, hogy ő az? – suttogta Colin.

– Igen – válaszolta a tanár.

– Mi a baja?

„Elkéstem – gondolta a férfi, és Colin vállára tette a kezét, hogy megtámaszkodjon. – Sohasem fog megbocsátani nekem.”

– Mi a baj? – kérdezte Colin. – Megint betegnek érzed magadat?

– Nem – válaszolta a tanár, de várt még egy pillanatig, mielőtt elvette a kezét.

Kivrin megállt a templom ajtajánál. Már megint az oldalát fogta. A tanár megremegett félelmében. „Ő is elkapta – gondolta. – Elkapta a pestist.”

– Maga is beteg? – kérdezte.

– Nem – felelte a lány. Elvette a kezét, úgy nézett rá, mintha arra számítana, hogy csupa vér lesz. – Belém rúgott. – Megpróbálta belökni a templomajtót. Összerándult, és odaengedte Colint. – Azt hiszem, eltörte néhány bordámat.

Colin kinyitotta a súlyos ajtót, bementek. Dunworthy hunyorgott a sötéttől, igyekezett a szemével alkalmazkodni. Egyáltalán semmi fény nem érkezett a keskeny ablakokon át, bár a tanár meg tudta állapítani, hogy vannak ablakok. Ki tudott venni egy alacsony, súlyos alakot balra – egy tetem? – meg az első oszlopok sötétebb tömegét, de azon túl mindent elnyelt a tökéletes sötétség. Colin mellette a buggyos zsebekben kotorászott.

Sokkal előttük egy láng villant, nem világítva meg semmit, csupán önmagát. Kialudt. Dunworthy elindult arra.

– Válj egy percet! – szólalt meg Colin és fölvillantott egy zseblámpát. Az elvakította Dunworthyt, mert szórt fényén kívül minden annyira fekete lett, mint mikor először beléptek. Colin körbevilágított a templomban, a festett falakra, a súlyos oszlopokra, az egyenetlen padlóra. A fény elért az alakhoz, amiről Dunworthy azt hitte, hogy holttest. Egy kősír volt az.

– Ott van – jelentette ki Dunworthy az oltár felé mutatva, Colin pedig szolgálatkészen abba az irányba fordította a zseblámpáját.

Kivrin ott térdelt valaki mellett, aki a szentélyt elválasztó rács előtt feküdt a padlón. Dunworthy látta, amikor közelebb mentek, hogy egy férfi az. A lábát és az altestét bíborszínű pokróc takarta, óriási keze keresztbe téve nyugodott a mellén. Kivrin egy széndarabbal próbált meggyújtani egy gyertyát, de az eltorzult viaszcsonkká égett már, így nem maradt égve. A lány hálásnak tűnt, amikor Colin odament hozzá a zseblámpával. A fiú teljesen megvilágította őket.

– Segítenie kell Roche-nak – szögezte le a lány, hunyorogva a fényben. A férfi fölé hajolt és nyúlt a kezéért.

„Azt hiszi, még él” – gondolta Dunworthy, de a lány megszólalt azon az élettelen, tárgyilagos hangon:

– Ma reggel halt meg.

Colin a holttestre irányította a zseblámpát. A kíméletlen fényben a keresztbe tett kezek csaknem olyan bíborszínűnek látszottak, mint a takaró, a férfi arca azonban sápadt volt és teljességgel békés.

– Ki volt ő, egy lovag? – kérdezte kíváncsian Colin.

– Nem – válaszolta Kivrin. – Egy szent.

Rátette kezét a férfi merev kezére. Kivrin keze kérges volt, véres, a körmei feketék a piszoktól.

– Segítenie kell nekem – jelentette ki.

– Miben kell segíteni? – kérdezte Colin.

„Azt akarja, segítsünk eltemetni – gondolta Dunworthy –, de nem tehetjük.” A férfi, akit a lány Roche-nak nevezett, hatalmas termetű volt. Minden bizonnyal Kivrin fölé tornyosult, amikor még élt. Még ha ki is tudnának ásni egy sírt, hárman együtt sem tudnák cipelni, Kivrin pedig sosem hagyná, hogy kötelet tekerjenek a holttest nyaka köré és úgy vonszolják ki a templomkertbe.

– Miben kell segíteni? – firtatta Colin. – Nincs sok időnk.

Egyáltalán nem volt idejük. Már késő délutánra járt. Sötétedés után képtelenség megtalálni az utat az erdőben, és nem lehet tudni, vajon Badri mennyi ideig tudja a szakaszost nyitva tartani. Huszonnégy órát mondott, de a tech nem látszott elég erősnek ahhoz sem, hogy kettőig kitartson – és ez már majdnem nyolc órával azelőtt volt. A föld fagyott, Kivrin bordái el vannak törve, az aszpirin hatása múlóban. A tanár kezdett újra borzongani, itt, a hideg templomban.

„Nem tudjuk eltemetni – gondolta, nézve azt ott térdeplő lányt. – Hogyan mondhatom ezt meg neki, amikor ráadásul túl későn érkeztem ide?”

– Kivrin – szólította meg.

A lány gyöngéden megveregette a merev kezet.

– Nem tudjuk eltemetni őt – mondta a lány azon a nyugodt, kifejezéstelen hangon. – Az ő sírjába kellett tennünk Rosemundot, miután a sáfár... – Fölnézett Dunworthyre. – Megpróbáltam egy másikat kiásni ma reggel. A föld túl kemény. Eltörtem az ásót. – Fölnézett Dunworthyre. – Elmondtam érte a halottak imáját. És próbáltam megkongatni a harangot.

– Hallottuk – felelte Colin. – így találtunk rád.

– Kilenc kondulás kellett volna – mondta a lány –, de kénytelen voltam abbahagyni. – Az oldalához kapott, mintha emlékezne a kínra.

– Segítenie kell nekem, hogy elkongassuk a többit is.

– Miért? – érdeklődött Colin. – Nem hiszem, hogy maradt bárki is élve, aki hallhatná.

– Nem számít – jelentette ki Kivrin, Dunworthyt nézve.

– Nincs időnk – vélte Colin. – Hamarosan besötétedik és az ugrás...

– Majd én megteszem – mondta Dunworthy. Fölállt. – Maga csak maradjon! – tette hozzá, habár a lány nem mozdult. – Majd én harangozom. – A tanár elindult vissza a főhajóban.

– Már sötétedik – jegyezte meg Colin és futott, hogy utolérje a tanárt, a zseblámpája fénye bolondul táncolt az oszlopokon meg a padlón, ahogy szaladt. – Azt mondtad, nem tudod, mennyi ideig tudják nyitva tartani a hálót! Várj egy percet!

Dunworthy egy lökéssel kinyitotta az ajtót, előre hunyorogva a hó várható vakításától, ám jóval sötétebb lett, mialatt bent voltak a templomban, az ég borús volt és havazást sejtető. A tanár sietve átsétált a templomkerten a harangtoronyhoz. A tehén, melyet Colin észrevett, amikor belovagoltak a faluba, befurakodott a temetőkapun, a sírokon át bandukolt feléjük, a patái besüppedtek a hóba.

– Mi haszna a harangozásnak, ha nincs senki, aki hallhatná? – tudakolta Colin, s megállt, hogy lekapcsolja a zseblámpáját, aztán futott, hogy megint utolérje.

Dunworthy bement a toronyba. Ugyanolyan sötét és hideg volt, mint a templom, patkányok szaga érződött. A tehén bedugta a fejét, Colin átfurakodott mellette, aztán megállt az ívelt fallal szemben.

– Te vagy az, aki folyton azt mondta, hogy vissza kell mennünk az ugráshoz, mert be fog záródni és itt hagy minket – hányta a szemére Colin.

– Te vagy az, aki azt mondta, még Kivrin megkeresésére sincs időnk.

Dunworthy egy pillanatig csak állt, hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez és újra lélegzethez jusson. Eddig túl gyorsan ment, a mellkasa körüli szorítás kiújult. Fölnézett a kötélre. Az ott lógott a fejük fölött a sötétben, foszladozó végétől egy lábnyira egy zsírosnak látszó csomó.

– Kongathatom én? – kérdezte Colin, fölbámulva a kötélre.

– Túl kicsi vagy hozzá! – felelte Dunworthy.

– Nem is – közölte a fiú és fölugrott a kötélért. Elkapta a végét, a csomó alatt. Több másodpercig ott lógott, mielőtt lepottyant, de a kötél alig moccant, a harang csak halkan kongott, dallamtalanul, mintha valaki egy kővel ütötte volna meg az oldalát. – Jó nehéz – jegyezte meg.

Dunworthy fölemelte a karját és megfogta a durva kötelet. Az hideg volt, szúrós. Erősen megrántotta, egyáltalán nem volt biztos abban, hogy Colinnál többet tud elérni. A kötél bevágott a tenyerébe. Bong.

– Jó hangos – nyilatkozta Colin a fülére szorítva a kezét, és boldogan bámult föl rá.

– Egy – számolt Dunworthy. Egy és föl! Eszébe jutottak az amerikaiak. Behajlította a térdét és egyenesen húzta lefelé a kötelet. Kettő. És föl. Három.

Eltűnődött, egyáltalán hogyan volt képes Kivrin megkondítani a harangot a sérült bordáival. A harang sokkal nehezebb, sokkal hangosabb volt, mint várta, és úgy tűnt, visszhangzik a fejében, összenyomódó mellkasában. Bong.

Ms. Piantinire gondolt, ahogy meghajlítja dundi térdét és magában számol. Öt. Egyáltalán nem fogta föl, ez milyen nehéz munka. Úgy tűnt, minden egyes húzás kirántja a levegőt a tüdejéből. Hat.

Szeretett volna megállni és pihenni, de nem akarta, hogy Kivrin, aki a templomból hallgatja, azt higgye, abbahagyta, hogy csak befejezni akarja a kondításokat, amiket a lány elkezdett. Szorosabban markolta a kötelet a csomó fölött. Egy pillanatra nekidőlt a kőfalnak, próbálva könnyíteni a mellkasa körüli szorításon.

– Jól vagy? – érdeklődött Colin.

– Igen – válaszolta a tanár. Olyan erősen húzta meg a kötelet, hogy úgy tűnt, szétszakad a tüdeje. Hét.

Nem lett volna szabad a falhoz dőlnie. A kövek jéghidegek voltak.

Megint borzongani kezdett tőlük. Ms. Taylorra gondolt, ahogy megkísérelte befejezni a Chicagói meglepetés mollt, számolva, hány kondítás van még hátra, próbálva nem megadni magát a kalapálásnak a fejében.

– Be tudom fejezni – ajánlkozott Colin. Dunworthy nem is hallotta. – Elmegyek Kivrinért. Meg tudjuk csinálni az utolsó két kondítást. Mind a ketten húzzuk majd.

Dunworthy megrázta a fejét.

– Minden ember megszakítás nélkül tartson ki a harangja mellett – szögezte le lihegve, majd megrántotta a kötelet. Nyolc. Nem szabad elengednie. Ms. Taylor elájult, elengedte a harang pedig átlendült, a kötél csapkodott, mint egy élőlény. Rátekerte magát Finch nyakára és csaknem megfojtotta. Muszáj fognia, el nem eresztenie, akármi legyen is.

Lehúzta a kötelet, lógott rajta, míg meg nem bizonyosodott, hogy képes állni, aztán hagyta csak fölemelkedni.

– Kilenc – mondta.

Colin a homlokát ráncolta.

– Te most visszaesel? – kérdezte gyanakvóan.

– Nem – válaszolta Dunworthy, elengedve a kötelet.

A tehén továbbra is ott állt, az ajtón bedugott fejjel. A tanár durván félrelökte, visszament a templomhoz, majd be az épületbe.

Kivrin még mindig ott térdelt Roche mellett, még mindig fogta a férfi merev kezét.

A tanár megállt előtte.

– Megkongattam a harangot – jelentette.

A lány fölnézett, de nem bólintott.

– Nem gondoljátok, hogy jobb, ha megyünk? – érdeklődött Colin.

– Már sötétedik.

– Igen – értett egyet Dunworthy. – Azt hiszem, jobb, ha mi... – A szédülés teljesen váratlanul tört rá, megtántorodott és csaknem ráesett Roche holttestére.

Kivrin kinyújtotta a kezét, Colin is érte vetődött, a zseblámpa összevissza villogott a mennyezeten, ahogy megragadta Dunworthy karját. A tanár fél térden meg tenyéren megtámaszkodott, a másik kezével kinyúlt Kivrinért, de a lány máris talpon termett és elhátrált.

– Maga beteg! – Ez vád volt, súlyos vád alá helyezés. – Maga is elkapta a pestist, ugye? – kérdezte a lány, a hangja most először érzelemmel teli. – Ugye?

– Nem – felelte Dunworthy. – Ez...

– Kiújult a betegsége – közölte Colin, bedugva a zseblámpát a szobor karjának hajlatába, hogy ülő helyzetbe tudja segíteni Dunworthyt.

– Mert nem szentelt figyelmet a plakátjaimnak.

– Ez egy vírus – magyarázta Dunworthy. Ült, hátával a szobornak dőlve. – Nem a pestis. Mind a ketten kaptunk sztreptomicint meg gamma-globulint. Nem kaphatjuk el a pestist.

Hátradöntötte a fejét, neki a szobornak. – Ez egy vírus. Majd jól leszek. Csak pihennem kell egy percet.

– Mondtam neki, hogy nem lenne szabad megkongatnia a harangot – szögezte le Colin, kiürítve a daróczsákot a kőpadlóra. Az üres zsákot aztán Dunworthy vállára borította.

– Maradt még aszpirin? – tudakolta Dunworthy.

– Az ember elvileg csak három óránként veheti be – közölte Colin –, és elvileg nem szabad víz nélkül bevenni.

– Akkor hozz nekem vizet! – csattant föl a tanár.

Colin támogatásért Kivrinre nézett, a lány azonban még mindig Roche holttestének másik oldalán állt, és óvatosan fürkészte Dunworthyt.

– Most – utasította Dunworthy, Colin pedig kiszaladt, a csizmája visszhangot vert a kőpadlón. Dunworthy átnézett a hulla fölött Kivrinre, a lány egy lépést hátrált.

– Ez nem a pestis – ismételte meg a férfi. – Csak egy vírus. Attól féltünk, hogy maga is ki lett téve neki, mielőtt átjött az időn, és ezért megbetegedett. Így történt?

– Igen – válaszolta a lány, letérdelve Roche mellé. – Ő mentette meg az életemet.

Lesimította a bíbor takarót, Dunworthy ekkor jött csak rá, hogy az egy bársonyköpeny. Volt rajta egy nagy, selyemből készült kereszt a közepén.

– Ő biztatott, hogy ne féljek – emlékezett a lány. Fölhúzta a köpenyt a pap mellére, a keresztbe tett kezek alá, de ettől a lába lett fedetlen, a vastag, oda nem illő szandálban. Dunworthy levette a daróczsákot a hátáról és gyöngéden ráterítette a pap lábára, aztán óvatosan fölállt, a szoborba kapaszkodva, hogy ne essen el már megint.

Kivrin megveregette Roche kezét a köpeny alatt.

– Nem akart bántani – mondta.

Colin visszajött egy vödörrel, félig volt vízzel, amit biztos valami pocsolyában talált. Erősen zihált.

– A tehén megtámadott! – panaszolta, kikotorva egy piszkos merítőkanalat a vödörből. Dunworthy kezébe öntötte az összes aszpirint. Még öt tabletta volt.

Dunworthy fogott kettőt, s olyan kevés vizet nyelt hozzá, amilyen keveset csak tudott, a többit odaadta Kivrinnek. A lány, még mindig a padlón térdelve, ünnepélyesen vette át őket tőle.

– Nem találtam lovakat – jelentette Colin, átnyújtva Kivrinnek a merítőkanalat. – Csak egy öszvért.

– Az szamár – helyesbített Kivrin. – Maisry ellopta Agnes póniját.

– Visszaadta Colinnak a merítőkanalat és újra megfogta Roche kezét. – Ő harangozott mindenkiért, hogy a lelkűk baj nélkül eljusson a Mennybe.

– Nem gondolod, hogy jobb, ha megyünk? – suttogta Colin. – Odakint már csaknem besötétedett.

– Még Rosemundért is – folytatta Kivrin, mintha nem is hallotta volna. – Akkor már beteg volt. Mondtam neki, erre nincs idő, el kell indulnunk Skóciába.

– Most mennünk kell – szólalt meg Dunworthy mielőtt elfogy a fény.

A lány nem mozdult, Roche kezét sem engedte el.

– Ő fogta a kezemet, amikor haldokoltam.

– Kivrin – szólt a tanár.

A lány a pap arcára tette a kezét és föltérdelt. Dunworthy fölkínálta a kezét, de Kivrin egyedül állt föl, oldalára szorított kézzel, és végigment a főhajón.

Az ajtónál megfordult és visszanézett a sötétségbe.

– Elmondta nekem, hol az ugrás helye, amikor haldokolt, hogy vissza tudjak menni a Mennybe. Azt mondta nekem, szeretné, ha itt hagynám és elmennék, hogy amikor megérkezik, én már ott várjam – mondta a lány és kiment a hóba.