HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

A fiún, aki elfutott Kivrin elől aznap, amikor az ugrás helyének keresésére indult, éjszaka jött ki a pestis. Az anyja ott állt Roche atyára várakozva, amikor a pap ment a hajnali misét mondani. A fiúnak a hátán volt egy bubó, Kivrin megnyitotta, miközben Roche és az anyja lefogták a fiút.

A lány nem akarta megtenni. A skorbut már így is legyöngítette a fiút, Kivrinnek pedig fogalma sem volt arról, vannak-e ütőerek a lapocka alatt. Rosemund egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki javul, bár Roche azt állította, a pulzusa erősödött. A kislány annyira sápadt volt, mintha elfolyt volna minden vére, és teljesen mozdulatlanul feküdt. A fiú nem úgy nézett ki, mint aki kibír bármekkora vérveszteséget.

De végül alig vérzett, és szín már vissza is tért az arcába, még mielőtt Kivrin befejezte volna a kés elmosását.

– Adjon neki teát csipkebogyóból! – utasította az anyát Kivrin, arra gondolva, hogy az legalább segít a skorbuton. – Meg fűzfakéregből!

– A kés pengéjét a tűzbe tartotta. Az nem volt nagyobb, mint aznap, amikor mellette ücsörgött, túl gyöngén ahhoz, hogy megkeresse az ugrás helyszínét. Ez nem fogja melegen tartani a fiút, ha pedig azt mondja a nőnek, menjen tűzifáért, kitehet mást is a fertőzésnek. – Majd hozunk kegyelmednek fát! – ígérte s eltűnődött, vajon hogyan.

Még mindig volt maradék étel a karácsonyi lakomából, de gyorsan kezdtek kifogyni minden másból. Elhasználták az előre fölvágott fahasábok nagy részét, hogy melegen tartsák Rosemundot meg az írnokot, és nem volt senki, akit meg lehetett volna kérni, hasogassa föl a konyha mellett fölhalmozott rönköket. Az ispán beteg volt, a sáfár a feleségét meg a fiát ápolta.

A már fölhasogatott fából Kivrin fölnyalábolt, amennyit bírt, meg néhány laza kéregdarabot gyújtósnak, és visszavitte a kunyhóba. Azt kívánta, bárcsak beköltöztethetné a fiút az udvarházba, ám Eliwysnek ott volt az írnok meg Rosemund, és már maga is úgy nézett ki, mint aki közel jár az összeomláshoz.

Eliwys egész éjjel virrasztott Rosemund mellett, fűzfakéregteával itatta és átkötözte a sebét. Kifogytak a vásznakból, s az asszony levette a főkötőjét, azt hasogatta csíkokra. Ott ült, ahol láthatta a válaszfalat, néhány percenként fölállt, odament az ajtóhoz, mintha hallaná valakinek az érkezését. Vállára leeresztett sötét hajával már semmivel sem tűnt idősebbnek Rosemundnál.

Kivrin elvitte a tűzifát az asszonynak s leborította a döngölt padlóra, a patkányketrec mellé. A patkány nem volt sehol, nyilván megölték, és még csak nem is ő volt a bűnös.

– Az Úr megáldott minket – mondta neki az asszony, aki letérdelt a tűz mellé és óvatosan rátett némi fát.

Kivrin megint megnézte a fiút. A bubójából még mindig tiszta, híg folyadék folyt, ami jó jel. Rosemundé fél éjszaka vérzett, aztán elkezdett újra dagadni és megkeményedni. „Nem vághatom föl még egyszer – gondolta Kivrin. – Nem veszíthet még több vért.”

Elindult vissza a csarnokba, azon tűnődve, vajon fölváltsa Eliwyst, vagy próbáljon meg fát aprítani. Roche, aki épp kijött a sáfár házából, azzal a hírrel várta, hogy a sáfár két további gyereke betegedett meg.

A két legfiatalabb fiú lett beteg, egyértelműen tüdőpestisük volt. Mindketten köhögtek. Az anyjuk időnként híg köpetet öklendezett föl. Az Úr megáldott minket.

Kivrin visszament a csarnokba. Az még mindig fátyolos volt a kéntől, az írnok karja csaknem feketének látszott a sárgás fényben. A tűz nem volt jobb, mint az a másik az asszony kunyhójában. Kivrin behozta a fölaprított fa utolját, aztán mondta Eliwysnek, hogy feküdjön le, majd ő ápolja Rosemundot.

– Nem – hárította el Eliwys, az ajtóra pillantva. Majd hozzátette, szinte csak magának: – „Ő már három napja úton van.”

Hetven kilométer az út Bath-ig, legalább másfél nap lóháton és ugyanannyi idő vissza – ha a férfi tudott friss hátast szerezni Bath-ban. Még ma visszaérhet, ha azonnal sikerült megtalálnia Lord Guillaume-ot. „Ha egyáltalán visszajön” – gondolta Kivrin.

Eliwys megint az ajtó felé tekintett, mintha hallana valamit, de csak Agnes hangja hallatszott, amint halkan dúdol a kordájának. Letakarta egy pokróccal, és képzeletbeli ételt kanalazott belé. – Elkapta a kék nyavalyát – magyarázta a gyerek Kivrinnek.

Kivrin a nap további részét háztartási munkákkal töltötte: vizet hozott, levest főzött a sültből, kiürítette az éjjeliedényeket. A sáfár tehene – Kivrin utasítása ellenére – dagadt tőggyel, bőgve jött be az udvarra, követte őt s addig böködte a szarvával, míg Kivrin föladta és megfejte. Roche fát aprított a sáfár és a fiú fölkeresése között, Kivrin pedig, azt kívánva, bárcsak megtanult volna fát hasogatni, ügyetlenül csapkodta a hatalmas rönköket.

A sáfár eljött értük épp sötétedés előtt, hogy nézzék meg a kisebbik lányát. „Az már eddig összesen nyolc eset” – gondolta Kivrin. Csak negyven ember van a faluban. A fekete halálnak elvileg egyharmadtól a lakosság feléig terjedő halálozási aránya volt. Mr. Gilchrist úgy gondolta, ez eltúlzott adat. Tizenhárom eset lenne az egyharmad, még további öt kell hozzá. Ötven százalékhoz is már csak tizenkét megbetegedés kell – és a sáfár gyerekei már mind ki voltak téve a fertőzésnek.

Kivrin rájuk nézett: a nagyobbik lányra, aki tömzsi és sötét hajú volt, mint az apja, a legkisebb fiúra, aki éles vonású, mint az anyja, meg a cingár csecsemőre. „Ti mind meg fogjátok kapni – gondolta –, és akkor marad még nyolc.”

Úgy tűnt, nem képes semmit sem érezni, még akkor sem, amikor a csecsemő sírni kezdett. A nővére a térdére vette és bedugta piszkos ujját a csecsemő szájába. „Tizenhárom – imádkozott Kivrin. – Legrosszabb esetben húsz.”

Az írnok iránt sem érzett semmit, jóllehet világosan látszott, hogy nem fogja túlélni az éjszakát. Az ajkát meg a nyelvét barnás váladék borította, híg köpetet köhögött föl, amibe vér vegyült. A lány gépiesen ápolta, minden érzés nélkül.

„Az alváshiánytól van – gondolta a lány –, az tesz mindnyájunkat fásulttá.” Lefeküdt a tűz mellé és megpróbált aludni, de úgy tűnt, túl fáradt az alváshoz. „Még nyolc ember – gondolta, összeadva a betegeket újra a fejében. – Az anya is el fogja kapni, meg az ispán felesége és a gyerekei. Marad négy. Csak ne legyen Agnes vagy Eliwys köztük! Vagy Roche.”

Reggel Roche a szakácsnőt a kunyhója előtt találta, a hóban fekve, félig megfagyva és vért köhögve. „Kilenc” – gondolta Kivrin.

A szakácsnőnek, özvegyasszony lévén, nem volt, aki gondját viselje, ezért bevitték a csarnokba és lefektették az írnok mellé, aki – döbbenetes, irtózatos – még élt. A bevérzések mostanra az egész testén megjelentek, a mellkasát kékeslila foltok keresztezték, a karja meg a lába csaknem teljesen elfeketedett. Az orcáját ellepte a fekete borosta, mely valamiképp szintén tünetnek rémlett, alatta az arca is elfeketedett.

Rosemund még mindig sápadtan, mozdulatlanul feküdt, élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozva. Eliwys némán, gondosan ápolta, mintha a legkisebb mozdulat, a legcsekélyebb hang átbillenthetné a lányát a halálba. Kivrin lábujjhegyen járt a szalmazsákok között. Agnes, érezve a csönd szükségességét, teljesen kiborult.

Nyafogott, a barikádba csimpaszkodott, féltucatszor megkérte Kivrint, hogy vigye ki meglátogatni a kopóját, a póniját, adjon neki enni, fejezze be a mesét a szófogadatlan lányról az erdőben.

– Mi lett a vége? – vinnyogta olyan hangon, ami Kivrin idegeire ment.

– Fölfalják a lányt a farkasok?

– Nem tudom – csattant föl Kivrin a negyedik alkalom után. – Menj és üldögélj nagyanyáddal!

Agnes lenézően pillantott Lady Imeyne-re, aki még mindig a sarokban térdepelt, háttal mindnyájuknak. Egész éjjel ezt tette.

– Nagyanyám nem fog játszani velem.

– Hát akkor játssz Maisiyvel!

A gyerek meg is tette, nagyjából öt percig, olyan kíméletlenül szekálva a szolgálót, hogy az megtorolta, így Agnes visítva jött vissza azzal, hogy Maisry megcsípte.

– Nem hibáztatom érte – jelentette ki Kivrin és fölküldte mindkettőjüket a padlásra.

Elment, ellenőrizni a fiút, aki annyit javult, hogy már föl is ült. Amikor visszaért, Maisiy az úr karosszékében kuporgott és mélyen aludt.

– Hol van Agnes? – tudakolta Kivrin.

Eliwys üres tekintettel nézett körbe.

– Nem tudom. Fönt voltak a padláson.

– Maisry! – szólította a szolgálót Kivrin, átvágva az emelvényhez.

– Ébredj föl! Hol van Agnes?

Maisry bambán pislogott rá.

– Nem lett volna szabad egyedül hagynod – hányta szemére Kivrin. Fölmászott a padlásra, de Agnes nem volt ott, ezért megnézte a lányszobát is. A gyerek ott sem volt.

Maisry kikecmergett a karosszékből és rémült kinézettel kuporgott a fal mellett.

– Hol van? – akarta tudni Kivrin.

Maisry védelmezően emelte kezét a füléhez, szájtátva nézve a lányt.

– Úgy van! – mondta Kivrin. – Meg foglak pofozni, hacsak meg nem mondod, hol van Agnes.

Maisry a szoknyáiba temette az arcát.

– Hol van Agnes? – kérdezte Kivrin és karjánál fogva fölrántotta a szolgálót. – Neked kellett volna vigyáznod rá. A te felelősséged!

Maisry elkezdett vonyítani, éles hangon, mint egy állat.

– Hagyd abba! – szólt rá Kivrin. – Mutasd meg, merre ment! – Azzal a rekeszfal felé lökte őt.

– Mi történt? – kérdezte megérkezve Roche.

– Agnes – válaszolta Kivrin. – Meg kell találnunk. Lehet, hogy kiment a faluba.

Roche a fejét rázta.

– Nem láttam őt. Valószínűleg valamelyik melléképületben lesz.

– Az istállóban – mondta megkönnyebbülten Kivrin. – Mondta is, hogy rá szeretne nézni a pónijára.

A gyerek nem volt az istállóban.

– Agnes! – kiáltott be a lány a trágyaszagú sötétbe. – Agnes!

Agnes pónija nyihogott és megpróbált kitömi a rekeszéből. Kivrin azon töprengett, vajon mikor kapott utoljára enni, és hogy vajon hol vannak a kopók.

– Agnes! – Benézett minden egyes bokszba, a jászol mögé, mindenhová, ahová csak elbújhat egy kisgyerek. Vagy ahol elalhat.

„Lehet, hogy a csűrben van” – gondolta Kivrin, és kiment az istállóból, kezével ernyőzte a szemét a hirtelen világosság ellen. Roche épp akkor bukkant elő a konyhából.

– Megtalálta kegyelmed? – kérdezte Kivrin, a pap azonban nem hallotta. A kapu irányába nézett, a feje féloldalra hajtva, mintha hallgatózna.

Kivrin is fülelt, de nem hallott semmit.

– Mi az? – tudakolta. – Kegyelmed hallja őt sírni?

– Az úr az – válaszolta a pap, a kapu felé iramodva.

„Ó, ne, Roche, ne” – gondolta Kivrin és utánaszaladt. A férfi megállt, már nyitotta is a kaput.

– Roche atya – szólalt meg Kivrin, de akkor meghallotta a lovat.

Az feléjük vágtatott, a paták dobogása hangos volt a fagyott talajon. Kivrin azt gondolta, a pap az udvarház urát értette. Azt hiszi, Eliwys félje végül megjött. Aztán a lányt megrohanta a remény: Mr. Dunworthy lesz az!

Roche fölemelte a súlyos rudat és oldalra csúsztatta.

„Sztreptomicinre és fertőtlenítőszerekre van szükségünk, és a tanár úrnak vissza kell vinnie magával Rosemundot a kórházba. A kislánynak vérátömlesztésre van szüksége.”

Roche már leemelte a rudat. Lökött egyet a kapun.

„És védőoltásra – gondolta fékevesztetten a lány. – Jobb lesz, ha a tanár úr a szájon át bevehetőt hozza el. Hol van Agnes? Dunworthynek el kell vinnie innen Agnest a biztonságba.”

A ló már csaknem a kapuhoz ért, amikor a lány észre tért.

– Ne! – kiáltotta, de már túl későn. Roche addigra már kinyitotta a kaput.

– Nem jöhet be ide! – kiabálta Kivrin, s bőszen nézett körbe valamiért, amivel elriaszthatná az érkezőt. – El fogja kapni a pestist!

Korábban, miután eltemette Kormost, az üres disznóól mellett hagyta az ásót. Most odarohant érte.

– Ne engedje be a kapun! – rikoltotta, Roche pedig figyelmeztetőleg föllendítette a karját, a lovas azonban addigra már beérkezett az udvarra.

Roche karja lehullott.

– Gawyn! – szólalt meg. A fekete mén tényleg hasonlított Gawynéra, de egy fiú ülte meg. Nem lehetett idősebb Rosemundnál, az arcát meg a ruháját sár pettyezte. A mén is sáros volt, zihált, fröcskölt róla a tajték, és a fiú is éppannyira kifulladt. Az orrát meg a fülét pirosra csípte a hideg. Rájuk bámulva kezdett lekászálódni a lóról.

– Nem szabad idejönnöd! – mondta Kivrin, óvatosan formálva a szavakat, nehogy visszaessen a modern angolba. – Pestis van a faluban.

– Fölemelte az ásót s mintha puska lenne, megcélozta vele a fiút.

A fiú félúton leszállás közben megtorpant, majd visszaült a nyeregbe.

– A kék nyavalya – tette hozzá a lány arra az esetre, ha a fiú nem értette volna, de ő már bólogatott.

– Mindenhol ott van – mondta és megfordult, hogy kivegyen valamit a nyerge mögött lévő zsákból. – Üzenetet hozok. – Odatartott egy bőrtarisznyát Roche felé. Roche atya már lépett is, hogy elvegye.

– Ne! – tiltotta meg Kivrin, egyet lépett előre s a levegőbe bökött az ásóval a fiú előtt. – Dobd le a földre! – parancsolta. – Nem szabad hozzánk érned!

A fiú kivett a tarisznyából egy összekötözött pergamentekercset és Roche lábához hajította.

A pap fölvette a kockakövekről és széttekerte.

– Mi áll az üzenetben? – kérdezte a fiútól. Kivrin azt gondolta: „Hát persze, hiszen nem tud olvasni.”

– Nem tudom – válaszolta a fiú. – Bath püspökétől való. El kell vinnem minden plébániára.

– Szeretné kegyelmed, hogy fölolvassam? – tudakolta Kivrin.

– Talán az úrtól jött – vélekedett Roche. – Talán megüzente, hogy föltartották.

– Lehet – mondta Kivrin, mikor elvette tőle a pergament, holott tudta, hogy nem az van benne.

Latinul írták, olyan cifra betűkkel, hogy alig lehetett elolvasni, de ez nem számított. Ő már olvasta ezt. A Bodley-könyvtárban.

A vállának támasztotta az ásót és lefordítva a latint, fölolvasta az üzenetet:

– „A jelenlegi járványos betegség, mely széltében-hosszában elterjedt, egyházmegyénkben számos plébániatemplomot és más javadalmat plébános vagy pap nélkül hagyott, s nincs aki törődjön a hívőkkel.”

A lány Roche atyára tekintett. „Nem – gondolta. – Itt nem. Nem hagyom, hogy itt is megtörténjen.”

– „Mivel nem lehet oly papot találni, aki hajlandó...” – A papok elhunytak vagy elmenekültek, és senkit sem lehetett rávenni, hogy átvegye a helyüket, ezért az emberek „a bűnbánat szentsége nélkül” haltak meg.

A lány olvasott tovább, s nem a fekete betűket látta maga előtt, hanem a kifakult barnákat, amiket a Bodley-könyvtárban silabizált ki. Akkor azt gondolta, a levél dagályos és nevetséges.

– Mindenfelé emberek haltak meg – mondta fölháborodva Mr. Dunworthynek és a püspök nem törődött mással, mint az egyházi protokollal! – Most viszont, hogy a holtfáradt fiúnak meg Roche atyának fölolvasta, a levél is holtfáradtnak tűnt. És kétségbeesettnek.

– .Amennyiben a halál szélén állnak és nem tudják biztosítani egy pap szolgálatait, akkor gyónjanak meg egymásnak – olvasta a lány.

– Jelen levelünkkel arra unszolunk titeket, testvéreim Jézus Krisztus kegyelmében, hogy így járjatok el!”

Sem a fiú, sem Roche nem szólt semmit, amikor a lány befejezte az olvasást. Kivrin elmerengett, vajon a fiú tudta-e, mit visz magával. Összetekerte a pergament és visszaadta neki.

– Már három napja nyeregben vagyok – mondta a fiú és fáradtan roskadt előre. – Nem pihenhetnék meg itt egy kicsit?

– Nem biztonságos – felelte Kivrin, pedig sajnálta a fiút. – De adunk neked meg a lovadnak ennivalót, amit elvihetsz.

Roche megfordult, hogy a konyhába menjen, Kivrinnek pedig hirtelen eszébe jutott Agnes.

– Nem láttál egy kislányt az úton? – kérdezte. – Egy ötéves gyermeket vörös köpenyben és csuklyában?

– Nem – válaszolta a fiú –, de sokan vannak az utakon. A döghalál elől menekülnek.

Roche kicipelt egy daróczsákot. Kivrin megfordult, hogy zabot hozzon a ménnek. Eliwys száguldott el mindkettejük mellett, a szoknyája a lába közé akadt, leengedett haja mögötte lobogott.

– Ne...! – kiáltotta Kivrin, de Eliwys már megragadta a mén kantárát.

– Honnét jössz? – kérdezte belecsimpaszkodva a fiú ruhaujjába. – Nem láttad Gawyn Fitzroyt?

A fiú ijedtnek tűnt.

– Bath-ból jöttem, üzenetet hoztam a püspöktől – mondta, elhúzva a kantárszárat. A ló nyihogott és a fejét rázta.

– Miféle üzenetet? – tudakolta hisztérikusan Eliwys. – Gawyntól?

– Nem ismerem azt a férfiút, akiről kegyelmed beszél – válaszolta a fiú.

– Lady Eliwys... – szólalt meg Kivrin előrelépve.

– Fekete hátason lovagol, a nyerge trébelt ezüst – Eliwys, a mén kantárát maga felé húzva, nem tágított. – Elment Bath-ba, hogy elhozza férjemuramat, aki tanúskodik az esküdtszék ülésén.

– Senki sem megy Bath-ba – ellenkezett a fiú. – Aki teheti, menekül onnan.

Eliwys megingott, mintha a mén fölágaskodott volna, úgy tűnt, nekiesik a ló oldalának.

– Nincs bíróság, nincs semmilyen törvény – folytatta a fiú. – A holtak az utcán hevernek, és mindenki, aki csak rájuk néz, maga is holtan esik össze. Vannak, akik azt mondják, ez a Világ Vége.

Eliwys elengedte a kantárt és hátralépett. Megfordult, reménykedve pillantott Kivrinre meg Roche-ra.

– Akkor hát bizonyára hamarosan itthon lesznek. Bizonyosan nem láttad őket az úton? A fegyveresünk fekete csataménen lovagol.

– Sok csatalovat láttam. – A fiú egy rúgással megindította a lovát előre, Roche felé, de Eliwys nem moccant.

Roche atya odalépett egy zsák ennivalóval. A fiú lehajolt, megmarkolta, és hirtelen megfordítva a mént, csaknem legázolta Eliwyst. Az asszony meg sem próbált kitérni az útjából.

Kivrin előrelépett és megragadta az egyik kantárszárat.

– Ne menj vissza a püspökhöz! – tanácsolta.

A fiú megrántotta a kantárt, s látszott, tőle jobban fél, mint Eliwystől.

A lány nem eresztette.

– Menj északra! – javasolta. – A pestis még nem ért el oda.

A fiú egy rántással kiszabadította a kantárt, belerúgott a ménbe, aztán kivágtatott az udvarból.

– Maradj távol az országutaktól! – kiáltotta utána Kivrin. – Ne állj szóba senkivel!

Eliwys még mindig állt, ahol volt.

– Jöjjön kegyelmed! – szólította meg Kivrin. – Meg kell találnunk Agnest.

– Férjemuram és Gawyn elébb Courcyba fognak lovagolni, hogy figyelmeztessék Sir Bloetot – jegyezte meg az asszony, és hagyta, hogy Kivrin visszavezesse a házba.

Kivrin a tűz mellett hagyta, majd ment a csűrbe körülnézni. Agnes nem volt sehol, de megtalálta a saját köpenyét, amit Szenteste felejtett ott. Magára borította, úgy ment föl a padlásra. Benézett a sörfőzdébe is. Roche atya átvizsgálta a többi épületet, de nem találták meg a gyereket. Míg a hírnökkel társalogtak, hideg szél támadt, és az ég közelgő havazást sejtetett.

– Talán mégis a házban van – vélte a pap. – Megnézte kegyelmed az uraság széke mögött is?

A lány újra átkutatta a házat, benézett a legfőbb ülőhely mögé is, az ágy alá is a lányszobában. Maisry még mindig ott feküdt nyöszörögve, ahol Kivrin hagyta, és a lánynak le kellett gyűrnie magában a kísértést, hogy ne rúgjon bele. Megkérdezte a fal felé fordulva térdelő Lady Imeyne-t, látta-e vajon Agnest.

Az öregasszony nem vett róla tudomást, némán mozgatta az olvasó szemeit meg az ajkát.

Kivrin megrázta a vállánál fogva.

– Látta kegyelmed kimenni?

Lady Imeyne megfordult és csillogó szemmel nézett rá.

– Ő a hibás – jelentette ki.

– Agnes? – firtatta felbőszülve Kivrin. – Hogyan lehetne az ő hibája?

Imeyne a fejét csóválta és elnézett Kivrin mellett Maisryre.

– Isten Maisry bűneiért büntet minket.

– Agnes nincs meg, és már sötétedik – mondta Kivrin. – Meg kell találnunk. Nem látta kegyelmed, merre ment?

– Hibás – suttogta az öregasszony és visszafordult a fal felé.

Már kezdett későre járni, s a szél fütyült a válaszfalak között. Kivrin kiszaladt az átjáróba, majd a rétre.

Olyan volt, mint aznap, amikor megpróbálta egyedül megkeresni az ugrás helyét. Nem látszott senki a hólepte réten, és futás közben a szél csak úgy csapdosta meg tépte a ruháit. Valahol messze északkeletre egy harang kongott, lassan, egy lélekharang.

Agnes szerette a harangtornyot. Kivrin bement, Agnes nevét kiabálta, jóllehet föllátott egészen a harangkötélig. Kiment, csak állt a kunyhókra meredve, s próbálta kisütni, hová mehetett Agnes.

Nem a kunyhókba, hacsak nem fázott. A kutyakölyke. Látni szerette volna a kiskutya sírját. Kivrin nem mondta el neki, hogy az erdőben temette el. Agnes előzőleg azt állította, a templomkertben kell eltemetni a kopót. Kivrin látta, hogy ott nincs a gyerek, mégis bement a temetőkapun.

Agnes járt ott. Apró csizmájának nyoma egyik sírtól a másikig vitt, aztán a templom északi oldalára. Kivrin fölnézett a dombra, az erdő szélére, s azt gondolta: „Mi van, ha bement az erdőbe? Soha nem találunk rá.”

Körberohant a templom oldalához. A lábnyomok megálltak és visszakanyarodtak a templom ajtajához. Kivrin kinyitotta az ajtót. Csaknem sötét volt odabent és hidegebb, mint a széljárta templomkertben.

– Agnes! – szólongatta.

Nem kapott választ, de az oltár felől halk nesz hallatszott, mintha egy patkány inalna el szem elől.

– Agnes? – szólította Kivrin, s bekukucskált a sír mögötti homályba, az oldalhajókba. – Itt vagy? – kérdezte.

– Kivrin? – kérdezett vissza egy remegő kis hang.

– Agnes? – szólt újra és abba az irányba futott. – Hol vagy?

A gyerek Szent Katalin szobránál lapult, bekuporodott vörös köpenyében meg csuklyájában a gyertyák között a szent lábához. Odapréselte magát a szobor durva kőszoknyájához, a szeme nagyra nyílt és ijedt volt. Arca vörös és nedves a sírástól.

– Kivrin? – kiáltotta és a karjába vetette magát.

– Mit csinálsz itt, Agnes? – firtatta Kivrin, dühösen a megkönnyebbüléstől. Szorosan magához ölelte. – Már mindenhol kerestünk téged!

A kislány Kivrin nyakába temette könnyes arcát.

– Elbújtam – válaszolta. – Elvittem Kordét, hogy lássa a kopómat, de elestem. – Megtörölte kezével az orrát. – Hívtam és hívtam kegyelmedet, hiába!

– Nem tudtam, hol vagy, édesem! – felelte Kivrin, Agnes haját simogatva.

– Miért jöttél be a templomba?

– Elbújtam a gonosz ember elől.

– Miféle gonosz ember? – firtatta homlokát ráncolva Kivrin.

A súlyos templomajtó kinyílt, és Agnes két karjával fojtogatóan szorosan ölelte át Kivrin nyakát.

– Itt a gonosz ember! – suttogta hisztérikusan.

– Roche atya! – kiáltotta Kivrin. – Megtaláltam! Itt van! – Az ajtó becsukódott és a lány hallotta a lépteket. – Roche atya az – mondta Agnesnek.

– Ő is keresett téged. Nem tudtuk, hová mehettél.

A gyerek egy kicsit lazított a szorításán.

– Maisry azt mondta, a gonosz ember majd jön és elvisz engem.

Roche érkezett lihegve, és Agnes megint Kivrin ölébe temette a fejét.

– Csak nem beteg? – kérdezte aggódva a pap.

– Nem hiszem – válaszolta Kivrin. – Félig megfagyott. Tegye rá kegyelmed a köpenyemet!

Roche ügyetlenül kikapcsolta Kivrin köpenyét és ráborította Agnesre.

– Elbújtam a gonosz ember elől – mesélte neki a gyerek, megfordulva Kivrin karjában.

– Miféle gonosz ember elől? – firtatta Roche.

– A gonosz ember elől, aki megkergette kegyelmedet a templomban – felelte a kislány. – Maisry azt mondta, hogy eljön, elvisz és ránk hozza a kék nyavalyát.

– Nincs is semmiféle gonosz ember – jelentette ki Kivrin, s közben azt gondolta: „Úgy megrázom Maisryt, hogy a foga is csattogni fog, amikor hazaértünk.” Fölállt. Agnes megint szorosabban fogta.

Roche eltapogatózott a papnak fönntartott ajtóig és kinyitotta. Kékes fény áradt be.

– Maisry azt mondta, a gonosz már elvitte a kopómat – mesélte borzongva Agnes. – De engem nem kapott el. Elbújtam.

Kivrin a fekete kutyakölyökre képét látta maga előtt, ahogy ernyedten lógott a kezében, a szája körül vér. „Nem – gondolta, és gyorsan nekivágott a havon át. – A gyerek azért borzong, mert olyan sokáig volt a jéghideg templomban. – Az arca forrónak érződött Kivrin nyakán. – Csak a sírástól!” – mondta magának Kivrin, és megkérdezte tőle, fáj-e a feje.

Agnes vagy megrázta Kivrinhez szorított fejét, vagy bólintott, de nem felelt. „Nem” – gondolta Kivrin, és gyorsabban ment. Roche szorosan a nyomában, el a sáfár háza mellett, be az udvarra.

– Én nem mentem be az erdőbe – szólalt meg Agnes, amikor a házhoz értek. – A szófogadatlan lány igen, ugye?

– Bizony – felelte Kivrin és odavitte a tűzhöz. – De nem lett baj. Apja-ura megtalálta őt és hazavitte. És boldogan éltek, míg meg nem haltak.

– Leültette Agnest a padra, kikötötte a köpenyét.

– A lány pedig többé nem ment be az erdőbe – folytatta a kislány.

– Nem bizony. – Kivrin lehúzta a gyerek nedves cipőjét és lábravalóját. – Most le kell feküdnöd – közölte, s leterítette a köpönyegét a tűz mellé. – Hozok neked forró levest. – Agnes engedelmesen lefeküdt, Kivrin betakarta a köpeny mindkét szárnyával.

Vitt neki levest, ám Agnes egyáltalán nem akart enni, szinte azonnal elaludt.

– Megfázott – mondta a lány csaknem hevesen Eliwysnek meg Roche-nak. – Kint volt egész délután. Meghűlt. – Miután azonban Roche elment vecsernyézni, kitakarta Agnest és megtapogatta a hónalját, az ágyékát. Még meg is fordította, duzzanatot keresve a lapockái között, mint a fiú esetében.

Roche nem kongatta meg a harangot. Visszajött egy rongyos ágytakaróval, amit nyilvánvalóan a saját ágyáról hozott el, fekhelyet készített belőle és arra tette Agnest.

A többi vecsernyére szólító harang fölzendült. Oxford, Godstow meg a harang délnyugatról. Kivrin nem hallotta Courcy kettős harangját. Idegesen nézett Eliwysre, de úgy tűnt, az asszony nem figyel oda. Rosemund fölött a válaszfalakat kémlelte.

A harangok elhallgattak és Courcyé rákezdett. Furcsán szólt, tompán és lassan. A lány Roche-ra tekintett.

– Ez lélekharang?

– Nem – felelte a pap Agnesre tekintve. – Ma ünnep van.

A lány már teljesen belezavarodott a napokba. A püspök követe karácsony reggelén távozott és ő délután jött rá, hogy ez a pestis – utána minden egyetlen végtelen napnak tűnt. „Négy napja – gondolta –, annak már négy napja.”

Azért akart karácsonykor jönni, mert ilyenkor olyan sok az ünnep, hogy még a parasztok is tudják, milyen nap van, és emiatt nem lehetséges, hogy eltévessze a randevút. „Gawyn elment Bath-ba segítségért, Mr. Dunworthy – gondolta a lány –, a püspök elvitte az összes lovat, és én nem tudtam, hol az ugrás helye.”

Eliwys fölállt és a harangokat hallgatta. – Ezek Courcy harangjai?

– kérdezte Roche atyától.

– Igen – válaszolta a pap. – Ne féljen kegyelmed! Ma van Aprószentek. „A kisdedek lemészárlása” – gondolta Kivrin Agnest nézve. A kislány még mindig aludt, már abbahagyta a borzongást, bár még mindig forrónak érződött.

A szakácsnő kiáltott valamit. Kivrin megkerülve a barikádot odament hozzá. A nő a szalmazsákján kucorgott, küszködve próbált fölállni.

– Haza kell mennem – mondta.

Kivrin hízelgéssel rávette, hogy feküdjön le, és vitt neki vizet. A vödör csaknem üres volt, megfogta hát s elindult kifelé.

– Mondja meg kegyelmed Lady Kivrinnek, hogy szeretném, ha idejönne hozzám! – kiáltotta Agnes. Már fölült.

Kivrin letette a vödröt.

– Itt vagyok! – nyugtatta, letérdelve mellé. – Itt vagyok melletted. Agnes ránézett, az arca vörös és eltorzult volt a haragtól.

– A gonosz ember el fog vinni engem, ha Lady Kivrin nem jön – állította. – Hagyja meg neki, hogy tüstént jöjjön!