HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Segítségért kiáltott, de nem jött senki, így a tanár azt gondolta, mindenki más meghalt, csak ő maradt meg egyedül, mint az a szerzetes, John Clyn, a minoriták kolostorában. „Én, a halál érkeztét várván...”
Próbálta volna megnyomni a nővérhívó gombot, de nem találta sehol.
Volt egy kézicsengő az ágy melletti éjjeliszekrényen, érte nyúlt, ám nem volt erő az ujjaiban, s a csengő csörömpölve esett le a földre. Rettenetes, szűnni nem akaró hangot adott ki, mint valami lidércnyomásos Öreg Tóm, mégsem jött senki.
Amikor legközelebb fölébredt, a csengő megint az éjjeliszekrényen állt, szóval valaki biztos bejött, míg ő aludt. Homályos tekintettel hunyorgott a csengőre, és tűnődött, vajon mennyi ideig alhatott. Nyilván sokáig.
A szobából nem lehetett megállapítani. Nappali fény áradt, nem volt azonban szöge, ahogy nem voltak árnyékok sem. Lehetett délután, vagy akár a délelőtt kellős közepe. Nem látott digitálist sem az éjjeliszekrényen, sem a szemközti falon, ahhoz pedig nem volt elég ereje, hogy megforduljon és megnézze a képernyőket a háta mögötti falon. Volt ugyan ablak, ám nem tudott eléggé fölemelkedni ahhoz, hogy rendesen kilásson rajta, de annyit azért észrevett, hogy esik. Akkor is esett, amikor elment a Brasenose-ba – hátha ez még ugyanaz a délután. Talán csak elájult és megfigyelésre hozták be ide.
– „Bizony azt cselekszem én veletek” – mondta valaki. Dunworthy kinyitotta a szemét, a szemüvegéért nyúlt, ami nem volt sehol. – „Hogy rettenetességet bocsátok reátok: a száraz betegséget és a forrólázt.”[15]
Mrs. Gaddson volt az. Egy széken ült az ágya mellett és a Bibliából olvasott föl. Nem viselt maszkot vagy védőruhát, bár úgy tűnt, a Biblia még mindig plasztikba van bugyolálva. Dunworthy ráhunyorgott.
– „Ha városaitokba gyülekeztek össze, akkor döghalált bocsátok reátok.”[16]
– Ma hányadika van? – tudakolta Dunworthy.
Az asszony elhallgatott, furcsállva nézett rá, aztán higgadtan folytatta.
– „És az ellenség kezébe adattok.”
Nyilván nem lehet itt nagyon régóta. Mrs. Gaddson akkor is felolvasott a betegeknek, amikor ő elment megkeresni Gilchristet. Talán ez még ugyanaz a délután, és Maiy még nem jött be, hogy kihajítsa Mrs. Gaddsont.
– Tud nyelni? – kérdezte a nővér. Az a bizonyos vénséges ápolónő a Készletgazdálkodásról.
– Be kell adnom magának a lázmérőt – károgta. – Tud nyelni?
A tanár kinyitotta a száját és a nővér a nyelvére tette a lázmérőkapszulát. A nővér előredöntötte a férfi fejét, hogy tudjon inni, s közben a köténye recsegett.
– Lenyelte? – tudakolta, s hagyta a tanárt kissé hátradőlni.
A kapszula megakadt félúton lefelé a torkán, de Dunworthy azért bólintott. Ettől az erőfeszítéstől megfájdult a feje.
– Jól van. Akkor ezt levehetem. – Azzal leszedett valamit a férfi karjáról.
– Mennyi az idő? – kérdezte a tanár, s megpróbálta nem fölköhögni a kapszulát.
– Itt az ideje, hogy pihenjen! – válaszolta az ápolónő, a távollátók módján kémlelve a tanár feje mögött lévő képernyőket.
– Ma milyen nap van? – firtatta a férfi, ám a nővér már ki is sántikált.
– Milyen nap van? – kérdezte Mrs. Gaddsontól, de az asszony is eltűnt.
Nem lehet itt régóta. Még mindig fáj a feje és láza is van – ezek az influenza korai stádiumának tünetei. Talán csak néhány órája beteg. Talán még mindig ugyanaz a délután van, és fölébredt, amikor bevitték a szobába, még mielőtt lett volna idejük bekapcsolni a hívógombot vagy beadni neki a lázmérőt.
– Ideje lázat mérni – mondta az ápolónő. Ez egy másik volt, a csinos nővértanuló, aki föltette neki azt a csomó kérdést William Gaddsonról.
– Már egyszer megmérték.
– Az tegnap volt – mondta a nővérke. – Gyerünk, nyelje csak szépen le!
Az elsőéves diák Badri szobájában azt mondta, ez a lány elkapta az influenzát.
– Azt hittem, maga influenzás – mondta a tanár.
– Az voltam, de már jobban vagyok, ahogy hamarosan majd maga is jobban lesz. – A nővérke Dunworthy tarkójára tette a kezét, megemelte a fejét, hogy a tanár ihasson egy korty vizet.
– Ma hányadika van? – kérdezte a férfi.
– Tizenegyedike – felelte az ápolónő. – Egy kicsit gondolkoznom kellett rajta. A végén a dolgok meglehetősen mozgalmassá váltak. Csaknem a teljes személyzet elkapta a vírust, és mindenki dupla műszakban dolgozott. Fogalmam sem volt, hányadika van. – Begépelt valamit a konzolba, aztán homlokát ráncolva nézett föl a képernyőkre.
A tanár már azelőtt tudta ezt, mielőtt a nővérke elárulta neki, mielőtt megpróbálta elérni a csengőt, hogy segítséget hívjon. Aláz egyetlen végtelen, esős délutánná olvasztotta össze az összes hagymázas éjszakát és gyógyszerektől kába reggelt, amikre nem tudott visszaemlékezni. A teste azonban kristálytisztán számon tartotta az időt, elütve az órákat, napokat, ezért hát tudta, még mielőtt az ápolónő fölvilágosította őt. Lekéste a randevút.
„Nem is volt randevú – mondta magának keserűen. – Gilchrist becsukta a hálót.” Az sem számított volna, ha ott van, ha nem lett volna beteg. A háló bezárult, és semmit sem tehetett volna.
Január tizenegyedike. Mennyi ideig várt Kivrin az ugrás helyén? Egy napig? Két napig? Háromig, mielőtt kezdte azt hinni, hogy eltévesztette a dátumot, esetleg a helyet? Vajon egész éjjel ott várakozott az Oxford és Bath közötti országút mellett, abban a semmire se jó fehér köpenyében, s nem mert tüzet rakni attól féltében, nehogy a fény odavonzza a farkasokat vagy a rablókat? Vagy a pestis elől menekülő parasztokat. És mikor jött rá végül, hogy nem megy érte senki?
– Hozzak valamit magának? – kérdezte az ápolónő. Fecskendőt csatlakoztatott a kanülbe.
– Az olyasmi, amitől el fogok aludni? – firtatta a tanár.
– Igen.
– Akkor jó – felelte, és hálásan lehunyta a szemét.
Néhány percig aludt, vagy egy napig, esetleg egy hónapig. A fény, az eső, az árnyékok hiánya ugyanaz volt, amikor felébredt. Colin ült az ágy melletti széken s azt a könyvet olvasta, amit Dunworthy karácsonyra adott neki, közben valamit szopogatott. „Nem lehetett mégsem olyan hosszú idő – gondolta Dunworthy fanyarul –, az óriáscukor még mindig velünk van.”
– Ó, remek – mondta Colin és egy csattintással összecsukta a könyvet. – Az a rémes nővér azt mondta, csak akkor maradhatok, ha megígérem, hogy nem ébresztelek föl, és nem tettem, igaz? Elmondod majd neki, hogy teljesen magadtól ébredtél föl, ugye?
Kivette az óriáscukrot, megvizsgálta, majd bedugta a zsebébe.
– Láttad már őt? Biztos már a középkorban is életben volt! Majdnem annyira döglött, mint Mrs. Gaddson!
Dunworthy ráhunyorogott a fiúra. A dzseki, melynek zsebébe bedugta az óriáscukrot, új volt, zöld, a szürkekockás sál a fiú nyakában még gyászosabb a zöldellő háttér előtt, és Colin öregebbnek nézett ki benne, mintha nőtt volna, mialatt Dunworthy aludt.
Colin a homlokát ráncolta.
– Én vagyok az, Colin. Megismersz?
– Igen, persze, hogy megismerlek. Miért nem viseled a maszkodat?
Colin vigyorgott.
– Nekem nem kell. És különben is, már nem vagy fertőző. Kéred a szemüvegedet?
Dunworthy bólintott, óvatosan, nehogy újrakezdődjön a fejfájás.
– Eddig, amikor fölébredtél, egyáltalán nem ismertél meg. – A fiú kotorászott az éjjeliszekrény fiókjában, majd átnyújtotta Dunworthynek a szemüvegét. – Borzalmasan rosszul voltál. Már azt hittem, be fogod dobni a törölközőt. Folyton Kivrinnek neveztél.
– Ma hányadika van? – tudakolta Dunworthy.
– Tizenkettedike – válaszolta türelmetlenül Colin. – Már megkérdezted reggel is. Nem emlékszel?
Dunworthy föltette a szemüvegét.
– Nem.
– Nem emlékszel semmire a történtekből?
„Arra emlékszem, hogyan hagytam cserben Kivrint – gondolta a tanár. – Arra emlékszem, hogy otthagytuk 1348-ban.”
Colin közelebb rántotta a széket, s az ágyra fektette a könyvet.
– A nővér mondta, nem fogsz, a láz miatt – mesélte, de úgy hangzott, mintha némileg neheztelne Dunworthyre, mintha az ő hibája lenne, ha nem emlékszik. – Nem engedett be hozzád látogatni és nem mondott nekem semmit. Azt hiszem, ez abszolúte sportszerűtlen. Leültetnek téged egy várószobában, folyton azt mondják, menj haza, nincs semmi, amit itt tehetnél, és amikor kérdezősködsz, azt mondják: az orvos hamarosan itt lesz, és nem árulnak el neked semmit. Úgy bánnak veled, mintha gyerek lennél. Úgy értem, valamikor meg kell tudnod, nem igaz? Tudod, mit csinált ma reggel a nővér? Kidobott! Azt mondta: „Mr. Dunworthy nagyon beteg. Nem akarom, hogy fölzaklasd!” Mintha azt tenném!
Fölháborodottnak látszott, ugyanakkor fáradtnak és aggodénak is. Dunworthy elképzelte a fiút, amint a folyosókat járja, a várószobában ül, a híreket várva. Nem csoda, hogy idősebbnek látszik.
– Mrs. Gaddson épp most azt mondta, hogy csak a jó híreket mondhatom el neked, mert a rossz hírektől nagy valószínűséggel visszaesnél, meghalnál, és az én hibám lenne.
– Látom, Mrs. Gaddson még mindig megtesz mindent a hangulat javításáért – jegyezte meg Dunworthy. Rámosolygott Colinra. – Gondolom, semmi esélye annak, hogy ő is megbetegedjen a vírustól.
Colin megdöbbentnek tűnt.
– A járványnak vége – mondta. – Jövő héten meg fogják szüntetni a karantént.
Akkor hát, megérkezett az analóg azután, hogy Mary annyit könyörgött érte. A tanár eltűnődött, vajon időben érkezett-e, hogy segítsen Badrin, aztán azon merengett, vajon ez volt-e a rossz hír, amit nem szabad megtudnia Mrs. Gaddson szerint. „Már elmondták nekem a rossz hírt – gondolta. – A fix elveszett, és Kivrin 1348-ban van.”
– Mondj nekem valami jó hírt! – kérte.
– Hát, két napja nem betegedett meg senki – válaszolta Colin –, és az utánpótlás végre átjutott, szóval végre van rendes kaja.
– Látom, új ruhát is kaptál.
Colin lepillantott a zöld dzsekire.
– Ez az egyik karácsonyi ajándékom az anyámtól. Azután küldte, hogy... – Elhallgatott és összeráncolta a homlokát. – Küldött néhány videt meg egy készlet arctapaszt is.
Dunworthyben fölmerült, vajon az anyja kivárta-e, míg a járvány gyakorlatilag véget ért, mielőtt vette a fáradságot és postázta Colin ajándékait, és hogy mit szólhatott ehhez Mary.
– Nézd! – mondta fölállva Colin. – A dzseki magától összezáródik. Csak megérinted ezt a gombot, így, ni! Többet nem kell rám szólnod, hogy csukjam össze.
Nagy zizegéssel bejött a nővér.
– Fölébresztette magát a gyerek? – akarta tudni.
– Mondtam neked! – morogta Colin. – Nem ébresztettem föl, nővér. Olyan halk voltam, hogy hallani sem lehetett, amikor lapoztam!
– Nem ébresztett föl, és nincs terhemre – közölte Dunworthy, mielőtt az ápolónő föltehette volna a következő kérdést. – Csakis jó híreket mesélt nekem.
– Egyáltalán nem lenne szabad semmit sem mondanod Mr. Dunworthynek. Neki pihennie kell – szögezte le az ápolónő és fölakasztott egy zacskó víztiszta folyadékot az infúziós állványra. – Mr. Dunworthy még mindig túl beteg ahhoz, hogy látogatók zaklassák. – Azzal kitaszigálta Colint a szobából.
– Ha annyira aggódik a látogatók miatt, miért nem akadályozza meg, hogy Mrs. Gaddson Szentírást olvasson neki? – tiltakozott Colin. – Attól a némbertől bárki megbetegedne! – Hirtelen lecövekelt az ajtónál és szúrósan meredt a nővérre. – Holnap visszajövök. Hozzak valamit?
– Hogy van Badri? – kérdezte Dunworthy, fölkészülve a legrosszabbra.
– Jobban – válaszolta Colin. – Már szinte fölépült, amikor visszaesett. De már sokkal jobban van. Látni szeretne téged.
– Ne – hárította el Dunworthy, a nővér azonban addigra már be is csukta az ajtót.
„Nem Badri hibája”, mondta korábban Mary, és persze, hogy nem az volt. Az összezavarodottság a korai tünetek egyike. A tanár magára gondolt, amikor képtelen volt benyomkodni Andrews számát, Ms. Piantinire, aki hibát hibára halmozott a kéziharangok megkondításában, s újra meg újra mormolva kért elnézést.
– Elnézést – mormolta a tanár. Nem Badri hibája volt. Hanem az övé. Annyira aggódott a tanuló számításai miatt, hogy átragasztotta a félelmeit Badrira, annyira aggódott, hogy Badri úgy döntött, inkább újra betáplálja a koordinátákat.
Colin otthagyta a könyvét az ágyon fekve. Dunworthy odahúzta magához. Lehetetlenül súlyosnak tűnt, olyan súlyosnak, hogy a karja beleremegett az erőfeszítésbe, amivel nyitva tartotta. Nekitámasztotta az oldalrácsnak, és csak lapozta a szöveget, ami csaknem olvashatatlan volt abból a szögből, ahonnan fektében nézte. Addig lapozgatta, míg meg nem találta, amit keresett.
A fekete halál karácsonykor csapott le Oxfordra, s miatta bezárták az egyetemeket és mindenki, aki csak tehette, elmenekült a környező falvakba, magával hurcolva a pestist. Azok, akik nem tehették, ezrével haltak meg, olyan sokan, hogy „nem maradt senki, hogy a javakat őrizze, sem elegendő számú ember a holtak eltemetéséhez”. És azok páran, akik megmaradtak, elbarikádozták magukat a kollégiumokon belül, rejtőzködtek és bűnbakot kerestek.
A tanár elbóbiskolt, orrán a szemüveggel, ám amikor a nővér levette róla, fölébredt. William ápolónője volt az, aki rámosolygott.
– Sajnálom – kért elnézést, a szemüveget a fiókba téve. – Nem akartam fölébreszteni.
Dunworthy ráhunyorogott.
– Colin azt mondja, vége a járványnak.
– Igen – felelte a lány, a tanár mögötti képernyőket nézve. – Megtalálták a vírus forrását, ugyanakkor megjött az analóg is, még épp időben. A Valószínűség-számítás még antibiotikumok és immunerősítés mellett is 85 százalékos megbetegedési arányt jósolt, 32 százalékos halálozási aránnyal, és abban nem volt benne a hiányos utánpótlás meg az, hogy olyan sokan megbetegednek a személyzetből is. Jelenleg úgy néz ki, a halálozási arányunk csaknem 19 százalék, és jó csomó az esetek közül még mindig kritikus állapotban van.
Megfogta a férfi csuklóját, majd odanézett a képernyőre a feje mögött. – A láza kissé lejjebb ment – jelentette ki. – Tudja, hogy nagyon szerencsés? Az analóg nem használt senkinek, aki már elkapta. Dr. Ahrens... – mondta és elhallgatott. A tanár eltűnődött, vajon mit mondhatott Mary. Hogy be fogja dobni a törölközőt. – Maga nagyon szerencsés – ismételte meg a nővér. – Most próbáljon meg aludni!
A tanár aludt, amikor pedig újra fölébredt, Mrs. Gaddson állt fölötte, támadásra készen a Bibliájával.
– „És reád fordítja Egyiptomnak minden nyavalyáját”[17] – olvasta tüstént, amint a tanár fölnyitotta a szemét. – „Mindazt a betegséget és mindazt a csapást is, reád rakja az Úr, míglen kipusztulsz.”[18]
– „És az ellenség kezébe adattok”[19] – mormolta Dunworthy.
– Tessék? – kérdezte Mrs. Gaddson.
– Semmi, semmi.
Az asszony nem találta, hol tartott. Előre-hátra lapozgatott, nyavalyákat keresgélve, aztán olvasni kezdett.
– „...az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra.”[20]
„Isten nem küldte volna el a fiát, ha Ő tudta volna előre, mi fog történni – gondolta Dunworthy. – Heródes, a betlehemi gyermekgyilkosság meg a Gecsemáné.”
– Mátéból olvasson nekem! – kérte. – 26. fejezet, 39. vers.
Mrs. Gaddson bosszús arccal elhallgatott, aztán odalapozott Máté evangéliumához.
– „És egy kissé előre menve, arcra borula, könyörögvén és mondván: Atyám! ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár; mindazáltal ne úgy legyen a mint én akarom, hanem a mint te.”
„Isten nem tudta, hol van a fia – gondolta Dunworthy. – Isten elküldte egyszülött fiát e világra, de valami gond adódott a fixszel, valaki lekapcsolta a hálót, s ezért Ő nem tudott eljutni hozzá. Az emberek pedig letartóztatták a fiát, töviskoronát tettek a fejére és keresztre feszítették.”
– 27. fejezet – kérte –, 46. vers.
Az asszony fölhúzta az orrát, de odalapozott.
– Valójában nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezek az ideillő részek a Szentírásból...
– Olvassa! – utasította a tanár.
– „Kilenc óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? Azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”
Kivrinnek fogalma sem lehet arról, mi történt. Azt fogja hinni, hogy rossz helyen van, vagy rossz időpontban, esetleg valamiképpen összezagyválta a napok számlálását a pestis alatt, vagy valami baj történt az ugrással. Azt fogja hinni, hogy elhagyták őt.
– Nos? – kérdezte Mrs. Gaddson. – További kívánságok?
– Nincsenek.
Mrs. Gaddson visszalapozott az Ótestamentumhoz.
– „Mert fegyver, éhség és döghalál miatt hullanak el” – olvasta. – „A ki messze van, döghalál miatt hal meg.”
Mindennek ellenére a tanár elaludt, s végül olyasmire ébredt, ami már nem végtelen délutánnak tűnt. Még mindig esett, de akadtak árnyékok a szobában, és a harangok a négy órát ütötték el éppen. William ápolónőjének segítségével kiment a vécére. A könyv eltűnt, a tanár pedig eltöprengett, vajon Colin jött-e vissza érte s ő nem emlékszik erre, de amikor a nővér kinyitotta az éjjeliszekrény ajtaját a papucsát keresve, megpillantotta a polcon. Megkérte az ápolónőt, hogy emelje ülőhelyzetbe az ágy támláját. Mikor a lány kiment, föltette a szemüvegét és újra elővette a könyvet.
A pestis olyan véletlenszerűen, olyan gonoszul terjedt, a kortársak nem tudták elhinni róla, hogy természetes betegség. Megvádolták a leprásokat, a zsidókat meg a szellemi fogyatékosokat, miszerint ők mérgezték meg a kutakat és átkozták meg őket. Mindenkit azonnal meggyanúsítottak, aki különös esetleg külföldi volt. Sussexben két utazót halálra köveztek. Yorkshire-ben máglyára vetettek egy fiatal nőt.
– Szóval ez történt vele! – jegyezte meg Colin, belépve a szobába.
– Már azt hittem, elvesztettem.
A zöld dzsekijét viselte és nagyon vizes volt.
– Át kellett vinnem a kéziharangok tokjait a Szent Megreformáltakba Ms. Taylor számára, az eső pedig abszolúte ömlik.
A tanárt elöntötte a megkönnyebbülés Ms. Taylor neve hallatán, aztán ráébredt, hogy nem érdeklődött egyik visszatartott után sem, attól féltében, hogy rossz híreket kaphat.
– Akkor hát Ms. Taylor jól van?
Colin megérintette a dzsekije alját, mire az mindenfelé vizet fröcskölve kettépattant.
– Igen. Ők most valami harangizét csinálnak a Szent Megreformáltaknál tizenötödikén. – Odahajolt, hogy lássa, mit olvas Dunworthy.
Dunworthy becsukta a könyvet és odaadta neki.
– És a többi harangjátékos? Ms. Piantini?
Colin bólintott.
– Ő még mindig kórházban van. Olyan sovány, hogy rá sem ismernél.
– Kinyitotta a könyvet. – A fekete halálról olvastál, igaz?
– Igen – válaszolta Dunworthy. – Mr. Finch nem kapta el a vírust, ugye?
– Nem. Ő helyettesíti Ms. Piantinit tenorként. Egyébként nagyon föl van dúlva. Nem kaptunk vécépapírt a londoni szállítmánnyal és azt mondja, csaknem kifogytunk belőle. Ezen össze is veszett a Galandféreggel. – Visszafektette a könyvet az ágyra. – Mi fog történni a diákoddal?
– Nem tudom – felelte Dunworthy.
– Semmit sem tehetsz, hogy kihozd onnan?
– Semmit.
– A fekete halál irtózatos volt – jelentette ki Colin. – Olyan sokan haltak meg, hogy el sem temették őket. Ott hagyták őket fekve, óriási halmokban.
– Nem tudok eljutni hozzá, Colin. Elvesztettük a fixet, amikor Gilchrist lekapcsolta a hálót.
– Tudom, de nincs mégis valami, amit csinálhatnánk?
– Nincs.
– De...
– Beszélni fogok az orvosával, hogy korlátozza a látogatást – mondta szigorúan a nővér, és a dzsekije gallérjánál fogva távolította el Colint.
– Akkor kezdje a korlátozást Mrs. Gaddsonnal – javasolta Dunworthy. – És szóljon Marynek, hogy látni szeretném!
Mary nem jött, de Montoya igen, szemlátomást egyenesen az ásatásról. Térdig csupa latyak volt, göndör haja is szürkéllett a sártól. Colin vele érkezett, az ő zöld dzsekije is alaposan be volt fröcskölve sárral.
– Úgy kellett beosonnunk, amikor a nővér nem nézett ide – számolt be Colin.
Montoya nagyon lefogyott. A keze az ágyrácson roppant sovány volt, a digitális lötyögött a csuklóján.
– Hogy érzi magát? – kérdezte a nő.
– Jobban – hazudta a tanár a kollégája kezét nézve. Sár volt még a körme alatt is. – És maga hogy van?
– Jobban – válaszolta a nő.
Amint kiengedték a kórházból, minden bizonnyal egyenesen az ásatásra ment, hogy keresse a felvevőt. Most pedig egyenesen idejött.
– Kivrin halott, igaz? – kérdezte a tanár.
A nő keze megmarkolta a rácsot, aztán elengedte.
– Igen.
Akkor legalább a hely jó volt, ahová Kivrin került. A színhely csak néhány kilométerrel tolódott el, néhány méterrel, és a lánynak sikerült megtalálnia az Oxford-Bath országutat, meglelte Skendgate-et. És ott halt meg, az influenza áldozataként, amit még indulása előtt kapott el. Vagy a pestis utáni éhezéstől, vagy kétségbeesésében. Már hétszáz éve halott.
– Akkor hát megtalálta – mondta, és ez nem kérdés volt.
– Mit talált meg? – tudakolta Colin.
– Kivrin felvevőjét.
– Nem – felelte Montoya.
A tanár nem érzett megkönnyebbülést.
– De majd meg fogja – szögezte le.
A nő rácsot markoló keze kicsit reszketett.
– Ő kért meg rá – közölte. – Az ugrás napján. Ő javasolta, hogy a felvevő csontkinövésnek látszódjon, hogy a felvétel akkor is fennmaradjon, ha ő nem éli túl. „Mr. Dunworthynek semmi oka aggodalomra”, azt mondta, „de ha valami balul ütne ki, megpróbálom a templomkertbe temettetni magam, hogy magának” – a nő hangja megbicsaklott –, „hogy magának ne kelljen fölásnia fél Angliát.”
Dunworthy lehunyta a szemét.
– De nem tudjátok, hogy ő halott, ha nem találtátok meg a felvevőjét – tört ki Colinból. – Azt mondtad, még azt sem tudod, hol van. Hogyan lehetsz akkor biztos abban, hogy halott?
– Kísérleteket folytattunk laboratóriumi patkányokkal az ásatáson. Ahhoz, hogy a vírus fertőzzön, elég egy negyedórányi kitettség. Kivrin közvetlenül ki volt téve a sírban lévő vírusnak több mint három órán át. 75 százalék az esélye annak, hogy elkapta a vírust, és a korlátozott orvosi ellátással, ami a tizennegyedik században rendelkezésre állt, szinte biztos, hogy szövődmények léptek föl nála.
Korlátozott orvosi ellátás. Egy olyan század, amelyben piócákkal és sztrichninnel kúrálták az embereket, ami sosem hallott fertőtlenítésről, baktériumokról vagy T-limfocitákról. Mocskos borogatásokat tesznek a lányra, imákat mormolnak és eret vágnak rajta. „És az orvosok eret vágtak rajtuk”, áll Colin könyvében, „ennek dacára sokan elhaláloztak”.
– Antibiotikumok és immunerősítés nélkül a vírus halálozási aránya negyvenkilenc százalékos – közölte Montoya. – A Valószínűségszámítás... – Valószínűség-számítás! – fakadt ki keserűen Dunworthy. – Ezek Gilchrist számai?
Montoya Colinra pillantott és összeráncolta a homlokát.
– 75 százalék az esélye, hogy Kivrin elkapta a vírust, és 68 százalék, hogy ki volt a vírusnak téve. A bubópestis megbetegedési arányszáma 91 százalék, a halálozási aránya...
– Kivrin azt nem kaphatta el – vágott közbe Dunworthy. – Megkapta a pestis elleni védőoltást. Hát nem mondta el dr. Ahrens vagy Gilchrist?
Montoya megint Colinra nézett.
– Azt mondták, nem újságolhatom el neki – jelentette ki Colin, és dacosan meredt a nőre.
– Mit nem újságolhatsz el? Gilchrist is beteg? – Emlékezett rá, ahogy a képernyőkre tekintett, s aztán összeesett, egyenesen előre Gilchrist karjába. Azon tűnődött, vajon megfertőzte-e, amikor rárogyott.
Montoya megszólalt:
– Mr. Gilchrist három nappal ezelőtt belehalt az influenzába.
Dunworthy Colinra bámult.
– Mire utasítottak, mi mást kell még eltitkolnod előlem? – akarta tudni Dunworthy. – Ki halt még meg, míg beteg voltam?
Montoya fölemelte a kezét, mintha le akarná állítani Colint, de már túl későn.
– Mary nagy-nagynéni – felelte Colin.