HUSZADIK FEJEZET

Agnes nem alhatott többet öt percnél, amikor a harang elhallgatott, aztán újra kezdett kongani, sokkal gyorsabban, misére szólítva a híveket.

– Roche atya túl korán kezdi. Még nincs éjfél – zsörtölődött Lady Imeyne, s még ki sem mondta, amikor rákezdett a többi harang is: Wychlade, Bureford, és messze keletre, túl távol ahhoz, hogy leheletnyi visszhangnál több lehessen, Oxford harangjai.

„Azok az Osney harangjai, meg a Carfax” – gondolta Kivrin, és eltűnődött, vajon otthon is harangoznak-e ma éjjel.

Sir Bloet talpra erőlködte magát, majd fölsegítette a nővérét is. Az egyik szolgájuk odasietett a köpönyegükkel meg egy mókusprémmel bélelt palásttal. A tereferélő lányok kihúzták köpenyüket a halomból és magukra vették, még mindig csevegve. Lady Imeyne megrázta Maisryt, aki elaludt a koldusok lócáján. Meghagyta neki, hogy hozza ide a zsolozsmáskönyvét, Maisry pedig fölcsoszogott a padlásra vivő létrán, nagyokat ásítva. Rosemund odajött, és eltúlzott óvatossággal nyúlt a vállravetőjéért, amely lecsúszott Agnes hátáról.

Agnes számára meghalt a világ. Kivrin tétovázott, utálta, hogy föl kell ébresztenie, de elég biztos volt abban: még a kimerült ötévesek sem kapnak fölmentést ez alól a mise alól.

– Agnes – szólongatta halkan.

– Kegyelmednek el kell cipelnie őt a templomba – vélte Rosemund, Sir Bloet arany melltűjével küszködve. A sáfár legifjabb fia jött s ott állt előttük Kivrin fehér köpenyével, melyet végigvonszolt a földre szórt sáson.

– Agnes – szólította újra Kivrin és megrázta egy kicsit, elképedve azon, hogy a templom harangja nem ébresztette föl a kislányt. Még hangosabbnak, még közelibbnek hallatszott, mint zsolozsma vagy vecsernye idején, a felhangok csaknem elnyomták a többi harang hangját.

Agnes szeme rebbenve kinyílt.

– Te nem ébresztettél föl engem! – mondta álmosan Rosemundnak, aztán ahogy éberré vált, már hangosabban szólt. – Megígérted, hogy fölébresztesz!

– Vedd föl a köpenyedet! – szólt rá Kivrin. – Mennünk kell a templomba.

– Kivrin, viselni szeretném a csengőmet!

– Rajtad van – felelte Kivrin, s megpróbálta fölerősíteni Agnes vörös pelerinjét anélkül, hogy nyakon szúrná a kapocs tűjével.

– Dehogy, nincs nálam – mondta Agnes, a karját fürkészve. – Viselni szeretném a csengőmet!

– Itt van – szólt Rosemund, fölemelve a csengőt a földről. – Biztos leesett a csuklódról. De nem illendő viselned most. Ez a harang misére szólít minket. A karácsonyi harangozás majd utána jön.

– Nem fogom kongatni – ígérte Agnes. – Csak viselni szeretném.

Kivrin ezt egy pillanatig sem hitte el, ám mindenki más már készen állt.

Sir Bloet egyik embere épp meggyújtotta a szarulámpásokat a tűzből vett zsarátnokkal, és szétosztotta őket a szolgák közt. A lány sietve fölkötötte a csengőt Agnes csuklójára, majd kézen fogta a lányokat.

Lady Eliwys rátette kezét Sir Bloet udvariasan odatartott karjára. Lady Imeyne intett Kivrinnek, hogy kövesse őket a kislányokkal. A többiek ünnepélyesen fölsorakoztak mögöttük, mintha ez fölvonulás lenne, Lady Imeyne Sir Bloet nővérével, aztán Sir Bloet kíséretének többi tagja. Lady Eliwys Sir Bloettal haladt az élen, ki az udvarba, át a kapun, majd a rétre.

A havazás elállt, a csillagok előbújtak. A falu némán terült el fehér takarója alatt. „Megdermedve az időben” – gondolta Kivrin.

A roskatag épületek másként néztek ki, a dülöngélő kerítéseket és mocskos vályogkunyhókat lágyabbá tette és megszépítette a hó. A lámpások fénye a hópelyhek kristálylapjaira esett, fölragyogtatta őket, ám mégis a csillagok voltak azok, amelyektől elállt Kivrin lélegzete: csillagok százai, ezrei, és mindegyik ékkőként tündöklött a fagyos levegőben.

– Fénylik – mondta Agnes. Kivrin nem tudta, vajon a hóról beszél vagy az égboltról.

A harang egyenletesen, nyugodtan kongott, a hangja megint más a jeges levegőben – nem hangosabb, de teltebb, és valahogy tisztább is. Kivrin most ki tudta venni az összes többi harangot is, föl is ismerte őket: Esthcote, Witenie és Chertelintone – holott azok is másként hangzottak. Fülelt, meghallja-e a Swindone harangot, amely mindeddig folyton szólt, de nem hallotta. Ahogy az oxfordi harangokat sem. Eltűnődött, vajon eddig nem csak képzelte-e őket.

– Rázod a csengődet, Agnes – szólt rá Rosemund.

– Nem is – válaszolta Agnes. – Csak gyalogolok.

– Nézzétek a templomot! – javasolta Kivrin. – Hát nem gyönyörű?

Úgy lángolt a rét túloldalán, mint egy világítótorony, kivilágítva bent is, kint is, a színes üvegablakok reszkető rubin meg zafír fényeket vetettek a hóra. Körös-körül is fények voltak körülötte, megtöltve a templomkertet világossággal, egész a harangtoronyig. Fáklyák. Kivrin érezte szurkos füstjüket. További fáklyák tartottak befelé a fehér földekről, lefelé kígyóztak a templom mögötti dombról.

A lány hirtelen Oxfordra gondolt: Szenteste van, a boltok kivilágítva az utolsó pillanatban történő vásárláshoz, a Brasenose ablaka sárgásán ragyog ki a belső udvarra. A Balliolban a karácsonyfán lézerfények tarkabarka füzérei világolnak.

– Erőst kívánom, hogy mi mentünk volna kegyelmedékhez karácsonyra – mondta Lady Imeyne Lady Yvolde-nak. – Akkor lenne tisztességes papunk, aki elmondja a miséket. Ennek a falunak a papja még a Miatyánkot is alig tudja elmakogni!

„Ennek a falunak a papja épp most töltött térdepelve órákat egy jéghideg templomban – gondolta Kivrin. – Órákig térdelt egy olyan lábravalóban, aminek lyukas a térde, és most ennek a falunak a papja egy nehéz harangot kongat, amivel egy teljes óráig kellett harangoznia. Nemsokára pedig végig kell csinálnia egy bonyolult szertartást, amit az emlékezetébe kellett vésnie, mert nem tud olvasni.”

– Hitvány egy szentbeszéd és hitvány egy mise lesz, attól tartok – tette hozzá Lady Imeyne.

– Sajna, manapság sokan vannak, akik nem szeretik Istent – felelte Lady Yvolde –, de imádkozzunk Istenhez, tegye rendbe a világot, és vezesse az embereket vissza az erényhez.

Kivrin kételkedett abban, hogy Lady Imeyne ezt a választ akarta hallani.

– Küldjön egy káplánt, azt üzentem a bath-i püspöknek – folytatta Imeyne –, de még nem érkezett meg.

– A fivérem azt mondja, nagy a baj Bath-ban – válaszolta Yvolde.

Már csaknem a templomkertbe értek. Kivrin most ki tudta venni az arcokat, amelyeket megvilágítottak a füstös fáklyák meg a kis, olajat égető tűzkosarak – egyik-másik asszony hozta azokat. Az arcok, kivörösödve s alulról megvilágítva, némileg vészjóslónak tűntek. „Mr. Dunworthy azt hinné – gondolta Kivrin –, ez a dühös tömeg azért gyűlt össze, hogy máglyára vessen valami szegény mártírt. A fény az oka. Mindenki gonosztevőnek néz ki fáklyafényben. Nem csoda, hogy föltalálták a villanyt.”

Beértek a templomkertbe. Kivrin fölismert néhány embert a templomkapu közelében: a skorbutos fiút, aki elszaladt előle, kettőt a fiatal lányok közül, akik segítettek a karácsonyi sütés-főzésben meg Cobot. A sáfár felesége hermelingalléros pelerint viselt, fémlámpás volt a kezében, amelynek négy oldalán valódi üvegből voltak az apró táblák. Lelkesen beszélgetett a görvély nyomait viselő asszonnyal, aki segített a magyaldíszek fölrakásában. Mindenki beszélt és folyton mozgott, hogy melegen tartsa magát, és az egyik férfi, egy fekete szakállas, annyira nevetett, hogy a fáklyája veszélyesen közel került a sáfár feleségének főkötőjéhez.

Az egyházi méltóságoknak végül el kellett törölniük az éjféli misét a folyamatos ivászat és tivornya miatt, emlékezett vissza Kivrin. Némelyik falusi határozottan úgy nézett ki, mint aki az estét a böjt megszegésével töltötte. A sáfár harsányan beszélt egy durva külsejű férfihoz, akit Rosemund Maisry apjaként nevezett meg. Mindkettőjük arca élénkvörös volt a hidegtől, a fáklyafénytől vagy a szesztől, vagy mindháromtól, de inkább vidámnak látszottak, semmint veszélyesnek. A sáfár Maisry apjának vállát keményen és csattanósan veregetve központozta a mondandóját, s valahányszor odacsapott, az apa nevetett, boldog, önkéntelen vihogással, amitől Kivrin azt gondolta: a férfi sokkal vidámabb természetű, mint korábban hitte.

A sáfár felesége megragadta volna a félje ruhájának ujját, a férfi azonban lerázta őt, ám amint Lady Eliwys és Sir Bloet átjöttek a temetőkapun, ő és Maisry apja tüstént elhúzódtak, hogy tiszta legyen a templomba vezető út. Ugyanígy tettek a többiek is, elnémultak, míg a kíséret áthaladt a templomkerten, be a súlyos ajtószárnyak közt. Aztán újra beszélgetni kezdtek, csak csöndesebben, ahogy bementek mögöttük a templomba.

Sir Bloet lecsatolta a kardját, átnyújtotta egy szolgának, s amint az ajtón belülre kerültek, ő és Lady Eliwys letérdeltek, keresztet vetettek. Együtt elsétáltak majdnem a szentélyt elrekesztő rácsig, s ott újra letérdeltek.

Kivrin a kislányokkal követte őket. Amikor Agnes keresztet vetett, a csengője tompán kongott a templomban. „El kell majd vennem tőle” – gondolta Kivrin, s elmerengett, vajon most álljon-e ki a menetből, elvinni Agnest oldalra, Lady Imeyne férjének sírjához, hogy levegye róla – ám Lady Imeyne türelmetlenül várakozott az ajtónál Sir Bloet nővérével.

Kivrin előrevezette a kislányokat. Sir Bloet már talpra is vergődött.

Eliwys egy kevéssel tovább térdepelt, aztán fölállt. Sir Bloet elkísérte őt a templom északi oldalára, kissé meghajolt, majd átballagott, hogy elfoglalja helyét a férfiak oldalán.

Kivrin letérdelt a kislányokkal, imádkozva, hogy Agnes ne csapjon túl nagy zajt, amikor megint keresztet vet. Nem tette, de amikor Agnes talpra állt, a lába beakadt a felsőruhája szegélyébe. Csaknem olyan hangos csörömpöléssel nyerte vissza egyensúlyát, mint amilyen a kinti harang kongása volt. Lady Imeyne természetesen pont mögöttük állt. Szúrósan meredt Kivrinre.

Kivrin vitte a lányokat, odaálltak Eliwys mellé. Lady Imeyne letérdelt, ám Lady Yvolde csupán meghajolt. Amint Imeyne fölemelkedett, egy szolga sietett előre egy sötét bársonnyal borított imazsámollyal és letette a padlóra Rosemund mellé, hogy legyen mire térdepelnie Lady Yvolde-nak. Egy másik szolga is letett egy térdeplőt Sir Bloet elé a férfiak oldalán, majd segített neki rátérdelni. A lovag lihegett, a szolga karjába kapaszkodott, miközben óriási tömegét leeresztette, s az arca nagyon kivörösödött.

Kivrin vágyakozva pillantott Lady Yvolde imazsámolyára, és a Szűz Máriában a székek hátán lógó műanyag térdeplőpárnák jutottak eszébe.

Eddig – míg föl nem álltak újra, és rá nem jött, hogy az egész szertartás alatt végig állva kell maradniuk – nem fogta föl, micsoda áldást jelentenek még a kemény faszékek is.

A padló hideg volt. A templom is hideg volt, a rengeteg fény ellenére. Azok többségét fáklya szolgáltatta a falak mentén, meg Szent Katalin magyallal elhalmozott szobra előtt. Bár akadt egy-egy magas, vékony, sárgás gyertya a növények között mindkét ablakban, a hatás mégsem az lett, amit Roche atya alighanem remélt. A fényes lángok csak még sötétebbé, csaknem feketévé tették a színes üvegtáblákat.

A sárgás gyertyákból több állt az oltár mindkét oldalán, ezüstkandeláberben, és eléjük meg a szentélyt elrekesztő rács tetejére magyalt halmozott Roche atya, Lady Imeyne méhviaszgyertyáit pedig a szúrós, fényes levelek közé helyezte el. „Olyan jó munkát végzett a templom földíszítésével – gondolta Kivrin –, hogy ezzel még Lady Imeyne-nek is elégedettnek kéne lennie.” Odapillantott az öregasszonyra, aki összekulcsolt kezében fogta az ereklyetartóját, a szeme nyitva volt és a szentélyt elzáró rács tetejére meredt. A száját rosszallóan húzta el, és Kivrin föltételezte, hogy az asszony nem oda szánta a gyertyákat, holott az a hely tökéletes volt számukra. Fénybe borították a feszületet meg az Utolsó ítéletet, és bevilágították csaknem a teljes főhajót.

Az egész templom másnak tűnt tőlük, otthonosabbnak, sokkal meghittebbnek, olyannak, mint a Szűz Mária-templom Szenteste. Dunworthy elvitte őt az ökumenikus istentiszteletre tavaly karácsonykor. A lány azt tervezte, hogy elmegy a Szent Megreformáltak éjféli miséjére, mert így latinul hallhatná, de nem volt éjféli mise. A papot megkérték, olvassa föl az evangéliumot az ökumenikus istentiszteleten, s ezért előrehozta a misét délután négyre.

Agnes már megint a csengőjét babrálta. Lady Imeyne megfordult, szúrósan meredt rá jámborul imára kulcsolt keze fölött, Rosemund pedig áthajolt Kivrin előtt és rápisszegett.

– Nem szabad csilingelned a csengőddel, míg véget nem ér a mise – suttogta Kivrin olyan közel hajolva Agneshez, hogy senki más ne hallja.

– Nem is csilingeltem! – suttogta vissza Agnes úgy, hogy az egész templomban hallani lehetett. – A szalag túl szorosan köti. Hát nem látja kegyelmed?

Kivrin nem látott semmi ilyesmit. Ami azt illeti, ha rászánta volna az időt, és szorosabbra kötötte volna, akkor nem csilingelne minden mozdulatra. Azonban kizárt, hogy nekiálljon vitatkozni egy holtfáradt gyerekkel, amikor a mise bármelyik pillanatban elkezdődhet. A csomóhoz nyúlt.

Agnes minden bizonnyal megpróbálta lehúzni a csengőt a csuklójáról. A már rojtosodó szalag kis, szoros csomóvá feszült. Kivrin a körmével piszkálta a szélét, s közben rajta tartotta a szemét a mögöttük lévőkön. A mise körmenettel kezdődik, Roche atya és a ministránsai, ha van neki egyáltalán, végig fognak jönni középen a szentelt vízzel, az Aspergest kántálva.

Kivrin meghúzta a szalagot és a csomó mindkét oldalát, utóbbit ezzel oly szorossá téve, hogy eltávolítása reménytelen lett anélkül, hogy szétvágnák, ám a pántlika ettől egy kissé lazább lett. Még mindig nem annyira, hogy le lehessen venni. A lány hátrapillantott a templomajtóra. A harangozás elhallgatott, de még mindig semmi jele Roche atyának, sem folyosónak középen, amin végigjöhetne. A falu népe betódult és megtöltötte a templom teljes hátsó részét. Valaki fölemelt egy gyereket Imeyne férjének síremlékére, s ott is tartotta, hogy a gyerek láthasson, de még nem volt mit.

A lány folytatta a munkálkodást a csengő kiszabadításán. Két ujját bedugta a szalag alá és megfeszítette, próbálta megnyújtani a pántlikát.

– El ne tépje kegyelmed! – szólalt meg Agnes azzal a mindenhol hallható, színpadias suttogásával. Kivrin megfogta a csengőt, és sietve körbehúzta, hogy Agnes tenyerébe kerüljön.

– Fogd így! – suttogta, ráhajtogatva Agnes ujjait. – Szorosan.

Agnes szolgálatkészen rázárta kicsike öklét. Kivrin Agnes másik kezét az ököl fölé hajtogatta úgy-ahogy imitálva ezzel egy imádkozó kezet, aztán halkan így szólt:

– Tartsd szorosan a csengőt, úgy nem fog szólni!

Agnes tüstént az angyali áhítatosság pózában szorította két kezét a homlokához.

– Jó kislány! – dicsérte Kivrin és átölelte. Hátrapillantott a templomajtóra. Még mindig zárva volt. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd visszafordult az oltárral szembe.

Roche atya már ott állt. Hímzett fehér stólát és megsárgult fehér albát viselt, amelynek a szegélye jobban kirojtosodott már, mint Agnes szalagja, és egy könyvet tartott a kezében. Szemlátomást Kivrinre várt, nyilvánvalóan ott állt, őt figyelve, míg ő Agnesről gondoskodott, mégsem látszott rajta szemrehányás, sőt még türelmetlenség sem. Az arcán valami egészen más kifejezés honolt, és a lányt hirtelen Mr. Dunworthyre emlékeztette, ahogy ott áll s figyeli őt a hártyaüveg válaszfalon keresztül.

Lady Imeyne a torkát köszörülte, a hang csaknem morgás, és úgy tűnt, a pap ettől magához tér. Átadta a könyvet Cobnak, aki piszkos csuhát meg egy pár túl nagy bőrcipőt viselt, és letérdelt az oltár előtt. Aztán visszavette a könyvet s elkezdte mondani fejből az olvasmányt.

Kivrin együtt mondta vele magában, latinul gondolkodott, közben hallotta a tolmács fordításának visszhangját.

– Kiket látátok, ó, pásztorok? – szavalta Roche atya latinul, elkezdve a responsoriumot. – Szóljatok: mondjátok el minékünk, mi esett meg a földön.

Elhallgatott és összeráncolta a homlokát, úgy nézett Kivrinre.

„Elfelejtette” – gondolta a lány. Aggódva pillantott Imeyne-re, hátha az öregasszony nem ébredt rá, hogy még lennie kell itt valaminek, de Imeyne fölemelte a fejét és mogorván, összeszorított foggal nézte a papot a selyemfőkötő alól.

Roche még mindig homlokráncolva meredt Kivrinre.

– Szóljatok hát, mit látátok? – folytatta a pap és Kivrin megkönnyebbülten sóhajtott. – Mondjátok el minékünk, ki születék.

„Ez nem is így van.” A lány némán eltátogta a következő sort, azt kívánva, hogy a pap értse meg.

– Láttuk az újszülött Gyermeket.

A férfi semmi jelét nem adta annak, hogy látta, amit Kivrin mondott, habár egyenesen őt bámulta.

– Láttam... – kezdte és újra elhallgatott.

– Láttuk az újszülött Gyermeket – suttogta Kivrin és érezte, hogy Lady Imeyne megfordul és őt nézi.

– És angyalok éneke dicsérte az Urat – folytatta Roche, ami szintén nem idevaló volt. Lady Imeyne visszafordult előre, hogy helytelenítő pillantását a papra szegezze.

A püspök kétségkívül hallani fog erről, meg a gyertyákról, meg a kirojtosodott szegélyű miseingről, meg a ki tudja miféle további hibákról és vétségekről, amiket Roche elkövetett.

– Szóljatok hát, mit látátok? – tátogta Kivrin és úgy tűnt, a pap hirtelen magához tér.

– Szóljatok hát, mit látátok? – ismételte el tisztán. – És beszéljetek nekünk Krisztus születéséről. Láttuk az újszülött Gyermeket, és az angyalok éneke dicsérte az Urat.

Elkezdte a Confiteor Deot és Kivrin együtt suttogta vele, de a pap hiba nélkül jutott el a végére, és a lány kezdett egy kicsit megnyugodni, bár továbbra is nagyon figyelte, amikor Roche az oltárhoz lépett az Oramus Te elmondásához.

A pap fekete reverendát viselt az alba alatt s mindkettőn látszott, hogy valaha gazdag kidolgozásúak voltak. Ám túlságosan rövidek Roche termetére. A lány látta, hogy jó tíz centi kilógott a pap viseltes barna láb-ravalójából a reverenda szegélye alatt, amikor meghajolt az oltár előtt. Valószínűleg az előző paptól maradtak rá, vagy pedig Imeyne káplánjának levetett ruhadarabjai.

A Szent Megreformáltak papja tavaly egy poliészter albát viselt farmerja és barna pulóvere fölött. Biztosította Kivrint: a mise teljesen hiteles annak ellenére, hogy a délután közepén tartották meg. Az antifóna a nyolcadik századból való, mesélte a pap neki, és a keresztút hajmeresztőén részletes stációi pontos másolatai a torinóinak. De a templom egy átalakított papírkereskedés volt, egy összecsukható asztalt használtak oltárként, és a kintről behallatszó Carfax-harangjáték nagy hévvel nyuvasztotta az Ó, gyönyörűszép, titokzatos éjt.

– Kyrie eléison – kántálta Cob imára kulcsolt kézzel.

– Kyrie eléison – zengte Roche atya.

– Christe eléison – intonálta Cob.

– Christe eléison – felelte rá élénken Agnes.

Kivrin ujját az ajkához emelve csöndre intette. Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz!

Az ökumenikus istentiszteleten is volt Kyrie, alighanem azért, mert a Szent Megreformáltak papja megalkudott a vikáriussal cserébe a mise időpontjának megváltoztatásáért, de az Ezredév Egyházának lelkipásztora megtagadta az elmondását, és egész idő alatt fagyos rosszallással meredt maga elé. Mint Lady Imeyne.

Úgy festett, Roche atya most már rendben van. Megingás nélkül mondta el a Glóriát és a Graduálét, aztán belekezdett az evangéliumba.

– Inituim sancti Envangelii secundum Luke – közölte, majd akadozva olvasni kezdte latinul: – „És lön azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék.”[10]

A vikárius ugyanezeket a verseket mondta el a Szűz Mária-templomban. Ő ugyan a Közös Népi Bibliából olvasta, amihez az Ezredév Egyháza ragaszkodott, és így kezdődött: „És akkoriban a politikus nacsalnyikok újabb sarccal kaszálták az adófizetőket” – de mégis ugyanaz az evangélium volt, mint amit Roche atya fáradságosan betanult és elszavalt.

– „És hirtelenséggel jelenék az angyallal mennyei seregek sokasága, a kik az Istent dicsérik és ezt mondják vala: Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat!”

– Roche atya megcsókolta a szentírást. – Per evangélica dicta deléantur nostro delícta.

Most pedig a prédikáció következik, amennyiben lesz egyáltalán. A legtöbb falusi templomban a pap csak a fontosabb miséken prédikált, és még általában olyankor sem többet a katekizmus valamelyik leckéjénél, a hét főbűn vagy az irgalmasság hét cselekedetének fölsorolásánál. A prédikáció valószínűleg majd a nagymisén hangzik el, karácsony reggelén.

Roche atya azonban kilépett a középen lévő folyosó elé, ami szinte teljesen bezárult megint, ahogy a falusiak kényelmesebb testtartást keresve az oszlopokhoz meg egymáshoz dőltek, s elkezdett beszélni.

– Azokban a napokban, amikor Krisztus földre szállt a mennyből, Isten jeleket küldött, hogy az emberek tudjanak fiának eljöveteléről. A végső napokban szintén lesznek majd jelek. Éhínségek lesznek meg ragályos nyavalyák, és a Sátán szabadon jár szerte az országban.

„Ó, ne – gondolta Kivrin –, ne beszélj arról, hogy láttad az ördögöt fekete lovon nyargalni!”

Odapillantott Imeyne-re. Az öregasszony mérgesnek látszott. „De nem számít, mit mond a pap” – gondolta Kivrin. Az öregasszony eltökélten kereste a hibákat és hiányosságokat, amiket majd elmondhat a püspöknek. Lady Ivolde kissé bosszúsnak tűnt, de mindenki más ábrázatán megjelent a türelmes unalom kifejezése, ami évszázadtól függetlenül mindig kiül a prédikációt hallgatók arcára. Kivrin ugyanezt az arckifejezést látta tavaly karácsonykor a Szűz Mária-templomban.

A Szűz Máriában a prédikáció a hulladékgyűjtésről szólt, és a Krisztustemplom esperese ezzel vágott bele:

– A kereszténység egy istállóban kezdődött. Vajon csatornában fog-e végződni?

Ez azonban akkor nem számított. Éjfél volt, a Szűz Máriának kőpadlója volt és igazi oltára. Amikor Kivrin behunyta a szemét, képes volt kizárni a szőnyeggel borított főhajót meg az esernyőket meg a lézergyertyákat. Arrébb lökte a műanyag térdeplőpárnát az útjából, a kőpadlón térdelt és elképzelte, milyen lesz a középkorban.

Mr. Dunworthy megmondta neki előre, hogy egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeli, és persze igaza is lett. De nem ezzel a misével kapcsolatban. Ezt ő pont ilyennek gondolta, a kőpadlót, az elmormolt Kyriét, a tömjénillatot, a faggyúszagot, a hideget.

– Az Úr tűzzel és dögvésszel érkezik, és mindenek odavesznek – jelentette ki Roche atya –, ám még a végső napokban sem fog elhagyni minket Isten irgalma. Segítséget és vigaszt küld majd nekünk, s minden baj nélkül elvisz minket a Mennybe.

Minden baj nélkül a Mennybe. A lány Mr. Dunworthyre gondolt. „Ne menjen!”, kérte a tanár. „Egyáltalán nem olyan lesz, mint amilyennek elképzeli”. A tanárnak igaza volt. Mindig, mindenben igaza volt.

De még ő sem, minden képzelgése ellenére – himlőről, gonosztevőkről meg boszorkányégetésekről – még ő sem hitte volna ezt: hogy Kivrin el van veszve. Hogy nem tudja, hol az ugrás helye, holott a randevúig már kevesebb mint egy hét van hátra. Átpillantott Gawynra az átjáró túloldalán, aki Eliwyst nézte. Beszélnie kell vele a mise után.

Roche atya visszament az oltárhoz, és belekezdett a tulajdonképpeni misébe. Agnes nekidőlt Kivrinnek, ő fél karral átölelte. „Szegényke, biztos teljesen kimerült. Fönn van hajnal óta és az a rengeteg vad rohangászás!” – A lány azon merengett, vajon mennyi ideig tart a mise.

Az istentisztelet a Szűz Máriában egy és negyed órás volt, s a fölajánlás közepén megszólalt dr. Ahrens csipogója.

– Egy újszülött – súgta oda a doktornő Kivrinnek és Dunworthynek, miközben kisietett. – Mennyire alkalomhoz illő!

„Kíváncsi vagyok, vajon ők is a templomban vannak-e most” – gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy ott nincs karácsony. Náluk már megvolt a karácsony három nappal azután, hogy ő ideérkezett, amikor ő még mindig betegen feküdt. Akkor most mi is van? Január másodika, a karácsonyi szünetnek csaknem vége, már leszedték valamennyi díszítést.

Kezdett meleg lenni a templomban, és úgy tűnt, a gyertyák elszívják az összes levegőt. Mocorgást, csoszogást hallott maga mögött, miközben Roche atya végigment a mise szertartásos lépésein. Agnes egyre lejjebb süppedve, egyre jobban nekidőlt. A lány örült, amikor eljutottak a Sanctusig és letérdelhetett.

Megpróbálta elképzelni Oxfordot január másodikán: a boltok az újévi kiárusítást hirdetik, és a Carfax-harangjáték néma. Dr. Ahrens az Ispotályban a szünidő utáni gyomorbántalmakat kezeli, Mr. Dunworthy pedig készülődik a következő trimeszterre. „Nem, dehogyis azt teszi – gondolta Kivrin, és látta, ahogy a tanár ott áll a hártyaüveg mögött. – Értem aggódik.”

Roche atya a magasba emelte a kelyhet, letérdelt, megcsókolta az oltárt. Még több csoszogás hallatszott, valamint suttogás is a férfiak templomoldala felől. A lány odanézett. Gawyn a sarkán ült, unott képpel. Sir Bloet elaludt.

Miként Agnes is. Teljes testével Kivrinre támaszkodott, s így kizárt, hogy föl tudjon majd állni a Miatyánkra. Meg sem próbálta. Amikor mindenki más fölállt, Kivrin megragadta az alkalmat, hogy jobban magához húzza Agnest, és a kislány fejét jobb helyzetbe mozdítsa. Kivrinnek fájt a térde. Biztos egy mélyedésben térdel két kő között. Kissé megemelte a térdét és összehajtva begyömöszölte alá a köpeny szélét.

Roche atya egy darabka kenyeret tett a kehelybe és elmondta a Haec Commixtiót, és mindenki letérdelt az Agnus Defhez.

– Agnus dei, qui tollis peccata mundi: miserere nobis – kántálta a pap. – Istennek báránya, te, ki elveszed a világ bűneit, irgalmazz minékünk!

Agnus dei. Isten báránya. Kivrin lemosolygott Agnesre. A kislány mélyen aludt, teste teljes súlyával Kivrin oldalának dőlt, a szája kissé elnyílt, de az ökle még mindig szorosan markolta a kis csengőt. „Barikám” – gondolta Kivrin.

A Szűz Mária kőpadlóján térdelve maga elé képzelte a gyertyákat meg a hideget, de sem Lady Imeyne-t – aki arra vár, hogy Roche hibát ejtsen a misében –, sem Eliwyst, sem Gawynt, sem Rosemundot nem tudta elképzelni. Sem Roche atyát, azzal a gonosztevő képével és nyűtt lábravalójával.

Ha van rá száz esztendeje, vagy akár hétszázharmincnégy, akkor sem tudta volna kitalálni Agnest a kutyakölykével, rakoncátlan hisztizésével és elfertőződött térdével. „Örülök, hogy eljöttem – gondolta. – Mindennek ellenére.”

Roche atya keresztjelet rajzolt a levegőbe a kehellyel, majd kiitta.

– Dominus vobiscum – mondta, és általános felbolydulás következett be Kivrin mögött. A szertartás fontosabbik része véget ért, az emberek máris elindultak kifelé, hogy megússzák a tolongást. Amikor távozásra került sor, a nagyúri családok szemlátomást nem részesültek semmilyen hódolatban. Vagy abban, hogy a falusiak váljanak a beszélgetés elkezdésével addig, míg kiérnek. A lány alig tudta kivenni az elbocsátást.

– Ite, Missa est – mondta Roche atya a lármában. Lady Imeyne már kint is termett az átjáróban, mielőtt a pap leeresztette volna a kezét, s láthatólag máris indulni szándékozott Bath-ba, a püspökhöz.

– Látta kegyelmed a faggyúgyertyákat az oltáron? – kérdezte Lady Ivolde-tól. – Meghagytam neki, hogy azokat a viaszgyertyákat használja, amiket én adtam!

Lady Ivolde a fejét csóválta és sötét pillantást vetett Roche atyára, aztán mindketten kivonultak a templomból, a sarkukban Rosemunddal.

Rosemundnak nyilvánvalóan nem állt szándékában, hogy Sir Bloettal menjen vissza az udvarházba, ha csak egy mód van rá – így megúszhatta. A beszélgető és nevetgélő falusiak tömege összezárult a három nő mögött. Mire Sir Bloet nagyokat fújtatva talpra kecmereg, ők már oda is érnek az udvarházba.

Kivrinnek magának is gondja volt a fölállással. A lába elzsibbadt, Agnes számára pedig meghalt a világ.

– Agnes! – szólongatta. – Ébredj föl! Ideje hazamenni.

Sir Bloet lábra állt, az arca csaknem lila az erőfeszítéstől, és átjött a női oldalra, hogy karját nyújtsa Eliwysnek.

– Kegyelmed leánya elaludt – jegyezte meg.

– Biza – válaszolta Eliwys, Agnesre tekintve.

Elfogadta a férfi karját s indultak kifelé.

– Kegyelmed férjeura nem jött meg, ahogy ígérte.

– Nem – hallotta Kivrin Eliwys válaszát. A nő keze önkéntelenül megszorította a férfi karját.

Odakint a harangok mind egyszerre és összevissza kezdtek kongani, vad, szabálytalan harangszó zengett. Csodálatosan hangzott.

– Agnes – szólt Kivrin, megrázva a kislányt –, itt az idő, hogy megrázd a csengődet!

A gyerek meg sem rezzent. Kivrin megpróbálta az alvó kislányt a vállára emelni. Agnes karja ernyedten lógott Kivrin hátára, a csengő pedig csörömpölt.

– Egész este azt vártad, hogy csilingelhess – jegyezte meg Kivrin fél térdre emelkedve. – Ébredj föl, báránykám!

Segítséget keresve nézett körül. Alig maradt valaki a templomban. Cob körbe ment az ablakok mellett, elcsippentve a gyertyák lángját ki-cserepesedett ujjaival. Gawyn és Sir Bloet unokaöccsei a főhajó végében épp a kardjukat övezték föl. Roche atya nem volt látható sehol. A lány eltűnődött, vajon ő-e az, aki ilyen örömteli lelkesedéssel kongatja a harangot.

Elzsibbadt lába bizseregni kezdett. Behajlította a vékonyka cipőben, aztán ráhelyezte a súlyát. Rettenetes érzés volt, de rá tudott állni. Magasabbra emelte Agnest a vállán, s megkísérelte a fölállást. A lába megakadt a szoknyája szélében és előrezuhant.

Gawyn kapta el.

– Lady Katherine, Eliwys úrasszonyom meghagyta nékem, hogy siessek kegyelmed segedelmére – mondta, miközben segített a lánynak visszanyerni az egyensúlyát. Könnyedén kiemelte Agnest a karjából, föl a saját vállára, és kifelé lépdelt a templomból. Kivrin mellette bicegett.

– Köszönöm – hálálkodott Kivrin, amikor már kint jártak a zsúfolt templomkertben. – Úgy éreztem, leszakad a karom.

– Jó húsban van a lányka, az biztos – felelte a férfi.

Agnes csengője lecsúszott a csuklójáról és leesett a hóba, esés közben együtt csörömpölve a többi haranggal. Kivrin lehajolt és fölvette. A csomó szinte észrevehetetlenül kicsi volt, azon túl a szalag végei vékony szálakká bomlottak szét, de abban a pillanatban, hogy megfogta, a csomó kioldódott. Csokorra kötötte a pántlikát Agnes lelógó csuklóján.

– Örülök, ha bajba jutott hölgyeken segíthetek – jelentette ki a férfi, ám a lány nem is hallotta.

Teljesen egyedül voltak a réten. A család többi része már csaknem az udvarház kapujánál járt. Látta a sáfárt, aki tartotta a lámpást Lady Imeyne-nek és Lady Ivolde-nak, ahogy ők elindultak az átjáróban. Még mindig sokan voltak a templom kertjében. Valaki máglyát rakott közvetlenül az út mellett, s az emberek körötte álltak, a kezüket melengették. Egy fatálban körbeadtak valamit. Itt azonban, félúton a réten át, teljesen egyedül voltak. Íme, az alkalom, amiről már azt hitte, sosem fog eljönni.

– Szerettem volna megköszönni, hogy kegyelmed megpróbálta fölkutatni a támadóimat, s hogy megmentett az erdőben és idehozott – mondta. – Amikor rám talált kegyelmed, az milyen messzire volt innen? El tudna vinni oda kegyelmed?

A férfi megállt és ránézett.

– Hát nem mondták kegyelmednek? – kérdezte. – Kegyelmed minden javát, az összes holmiját, amit csak találtam, elhoztam az udvarházba. A tolvajok elvitték kegyelmed málháját, s jóllehet utánuk vágtattam, félek, hogy semmit sem találtam.

Azzal újra nekivágott.

– Tudom, hogy kegyelmed elhozta ide a ládáimat. Köszönöm. De nem ez az oka, amiért látni akartam a helyet, ahol rám talált – felelte gyorsan Kivrin, attól félve, hogy utolérik a többieket, mielőtt befejezné a férfi faggatását.

Lady Imeyne megállt és visszanézett, egyenesen feléjük. Meg kell kérdeznie, mielőtt Imeyne visszaküldi a sáfárt, hogy megtudja, mi tartóztatja őket.

– Elveszítettem az emlékezetemet, amikor megsérültem a támadásban – magyarázta a lány. – Azt hiszem, ha láthatnám azt a helyet, ahol kegyelmed rám talált, esetleg emlékeznék valamire.

A férfi megint megtorpant, a templom fölött elvezető utat nézte. Fények bukkantak föl rajta, bizonytalanul ingadozva és szaporán közeledve. Későn jövők igyekeznek a templomba?

– Kegyelmed az egyetlen, aki tudja, hol az a hely – folytatta Kivrin. – Másként nem háborgatnám, de ha elmondaná nekem, merre lelem, én...

– Nincs ott semmi – jegyezte meg tétován a férfi, még mindig a fényekre meredve. – Elhoztam kegyelmed szekerét meg a ládákat az udvarházba.

– Tudom – bólintott Kivrin –, és köszönöm is kegyelmednek, de...

– A csűrben vannak – közölte a férfi. Megfordult a lovak zajára. Az ingadozó fények lámpások voltak, amiket lóháton érkező férfiak tartottak. Az újonnan jöttek elvágtattak a templom mellett, át a falun, legalább fél tucatnyian, és ott álltak meg, ahol Lady Eliwys meg a többiek várakoztak.

„Ez a férje lesz” – gondolta Kivrin, de még mielőtt befejezte volna a gondolatot, Gawyn a karjába lökte Agnest és eliramodott feléjük, futás közben rántva elő a kardját.

„Ó, ne! – gondolta Kivrin és elkezdett futni, ügyetlenül Agnes súlya alatt. – Ez nem a férje. Biztos azok a férfiak, akik üldözik őket! Ezért rejtőznek, Ez az oka, hogy Eliwys annyira dühös volt Imeyne-re, amikor az tudatta Sir Bloettal, hogy itt vannak.”

A fáklyás férfiak leszálltak a lóról. Eliwys odament a három, még lovon ülő férfi közül az egyikhez, aztán térdre hullott, mintha letaglózták volna.

„Nem, ó, nem” – gondolta Kivrin kifulladva. Agnes csengője vadul kolompolt, miközben futott vele.

Gawyn odarontott a jövevényekhez, a kardja villogott a lámpafényben, aztán ő is térdre rogyott. Eliwys fölállt, előrelépett a lóháton lévők felé, és a szíves fogadtatás mozdulatával emelte a karját.

Kivrin teljesen kifulladva megtorpant. Sir Bloet lépett elő, letérdelt, fölállt. A lovon ülő férfiak hátravetették a csuklyájukat. Valamiféle kalapot viseltek, vagy koronát. Gawyn, még mindig térden, a hüvelyébe dugta a kardját. Az egyik lovas fölemelte a kezét, valami csillogott.

– Mi az? – firtatta álmosan Agnes.

– Nem tudom – felelte Kivrin.

Agnes megfordult Kivrin karjában, hogy jobban lásson.

– A három királyok! – ámult el.

 

Ítélet könyve
titlepage.xhtml
Itelet_konyve_split_000.html
Itelet_konyve_split_001.html
Itelet_konyve_split_002.html
Itelet_konyve_split_003.html
Itelet_konyve_split_004.html
Itelet_konyve_split_005.html
Itelet_konyve_split_006.html
Itelet_konyve_split_007.html
Itelet_konyve_split_008.html
Itelet_konyve_split_009.html
Itelet_konyve_split_010.html
Itelet_konyve_split_011.html
Itelet_konyve_split_012.html
Itelet_konyve_split_013.html
Itelet_konyve_split_014.html
Itelet_konyve_split_015.html
Itelet_konyve_split_016.html
Itelet_konyve_split_017.html
Itelet_konyve_split_018.html
Itelet_konyve_split_019.html
Itelet_konyve_split_020.html
Itelet_konyve_split_021.html
Itelet_konyve_split_022.html
Itelet_konyve_split_023.html
Itelet_konyve_split_024.html
Itelet_konyve_split_025.html
Itelet_konyve_split_026.html
Itelet_konyve_split_027.html
Itelet_konyve_split_028.html
Itelet_konyve_split_029.html
Itelet_konyve_split_030.html
Itelet_konyve_split_031.html
Itelet_konyve_split_032.html
Itelet_konyve_split_033.html
Itelet_konyve_split_034.html
Itelet_konyve_split_035.html
Itelet_konyve_split_036.html
Itelet_konyve_split_037.html
Itelet_konyve_split_038.html
Itelet_konyve_split_039.html
Itelet_konyve_split_040.html
Itelet_konyve_split_041.html
Itelet_konyve_split_042.html
Itelet_konyve_split_043.html
Itelet_konyve_split_044.html
Itelet_konyve_split_045.html
Itelet_konyve_split_046.html
Itelet_konyve_split_047.html
Itelet_konyve_split_048.html
Itelet_konyve_split_049.html
Itelet_konyve_split_050.html
Itelet_konyve_split_051.html
Itelet_konyve_split_052.html
Itelet_konyve_split_053.html
Itelet_konyve_split_054.html
Itelet_konyve_split_055.html
Itelet_konyve_split_056.html
Itelet_konyve_split_057.html
Itelet_konyve_split_058.html
Itelet_konyve_split_059.html
Itelet_konyve_split_060.html
Itelet_konyve_split_061.html
Itelet_konyve_split_062.html
Itelet_konyve_split_063.html
Itelet_konyve_split_064.html
Itelet_konyve_split_065.html
Itelet_konyve_split_066.html