HARMINCKETTEDIK FEJEZET

Nagy valószínűséggel tényleg az apokaliptikus a jó szó már magára a hiedelemre is, hogy meg tudom menteni Kivrint” – gondolta Dunworthy. Teljesen kimerült, mire Colin visszavitte a szobájába, és megint fölment a láza.

– Te csak pihenj! – intette Colin, miközben segített neki lefeküdni.

– Nem eshetsz vissza, ha meg akarod menteni Kivrint.

– Beszélnem kell Badrival – közölte a tanár. – Meg Finch-csel.

– Én majd gondoskodom mindenről – válaszolta a fiú és kirohant.

El kell intéznie, hogy elbocsássák őt meg Badrit a kórházból, meg hogy legyen készenlétben orvos Kivrin hazahozatalakor arra az esetre, ha a lány beteg. Szüksége lesz pestis elleni védőoltásra is. Eltűnődött, vajon annak mennyi időbe telik, míg hatni kezd. Mary azt mondta, hogy akkor oltotta be Kivrint, amikor a lány a felvevő beültetése miatt ott volt a kórházban. Az két héttel az ugrás előtt történt, de talán nem telik olyan sok időbe, hogy védettséget szerezzen.

Bejött az ápolónő, hogy megmérje a lázát.

– Most lesz vége a szolgálatomnak – mondta, mialatt leolvasta a tapaszt.

– Mikor fognak kiengedni? – kérdezte a tanár.

– Kiengedni? – kérdezett vissza a nővér meglepődve. – Nahát, akkor biztos jobban érzi magát!

– Jobban – értett egyet a tanár. – Mikor?

Az ápolónő a homlokát ráncolta.

– Nagy különbség van aközött, hogy valaki készen áll egy kicsit sétálgatni meg aközött, hogy hazamehet. – Megigazította az infúziót. – Ne akarja túlzásba vinni!

Kiment, majd pár perccel később bejött Colin Finch-csel, meg a könyvvel, amit Dunworthy adott neki karácsonyra.

– Gondoltam, kelleni fog az álruhához meg mindenhez. – Lerakta Dunworthy lábára. – Elmegyek és hozom Badrit! – Azzal kiszaladt.

– Sokkal jobban néz ki, uram – jegyezte meg Finch. – Úgy örülök! Attól tartok, nagy szükség van magára a Balliolban. Leginkább Mrs. Gaddson miatt. Azzal vádolja a Balliolt, hogy aláássuk William egészségét. Azt állítja, a járvány meg Petrarca tanulmányozásának együttes terhelése tönkretette a fiú egészségét. Azzal fenyegetőzik, hogy a Történettudományi Kar dékánjához fordul a panaszával.

– Mondja meg neki, hogy csak nyugodtan próbálkozzon meg ezzel! Basingame valahol Skóciában van – jelentette ki Dunworthy. – Szeretném, ha kiderítené, hogy a kitettség előtt mennyivel korábban kell beadni a bubópestis elleni védőoltást, és elő kellene készíteni a laboratóriumot egy ugrásra.

– Most épp raktárnak használjuk – közölte Finch. – Több utánpótlásszállítmány jött Londonból, bár egyik sem tartalmazott vécépapírt, annak ellenére, hogy külön kérelmeztem...

– Vigye ki az utánpótlást a csarnokba! – javasolta Dunworthy. – Szeretném, ha készen állna a háló, amint lehet.

Colin a könyökével nyitotta ki az ajtót, a másik karjával meg egyik térdével begurította Badrit.

– Kénytelen voltam elosonni vele az ügyeletes nővér elől – jelentette lihegve. Odatolta a tolószéket az ágyhoz.

– Szeretnék... – kezdte Dunworthy, aztán Badrira pillantva elhallgatott. A dolog lehetetlen. Badri nincs olyan állapotban, hogy működtesse a hálót. Már annak puszta erőfeszítésétől kimerültnek tűnt, hogy elhozták a kórteremből, és ugyanúgy gyűrögette a köntöse zsebét, mint korábban az övét.

– Szükségünk lesz két VIH-re, egy fénymérőre meg egy áljáróra – mondta Badri. Még a hangja is fáradtnak rémlett, bár a kétségbeesés már eltűnt belőle. – És engedély is kell, mind az ugráshoz, mind a visszahozatalhoz.

– Mi van a tiltakozókkal, akik a Brasenose-nál tüntettek? – tudakolta Dunworthy. – Meg fogják akadályozni az ugrást?

– Nem – felelte Colin. – Átmentek a Nemzeti Vagyonmegőrző Hivatal székházához. Megpróbálják leállíttatni a régészeti feltárást.

„Remek – gondolta Dunworthy. – Montoyát túlságosan le fogja kötni templomkertjének megvédése a tüntetőktől ahhoz, hogy közbeavatkozzon. Túl elfoglalt lesz ahhoz, hogy Kivrin felvevőjét keresgélje.”

– Mi másra lesz még szüksége? – kérdezte Badritól.

– Egy elkülönített memóriára meg egy redundánsra a másolat elmentéséhez. – Előhúzott a zsebéből egy papírlapot és ránézett. – Meg egy távoli bekötésre, hogy lefuttathassam a paraméter-ellenőrzéseket.

Odanyújtotta a listát Dunworthynek, aki továbbadta Finch-nek.

– Kivrinnek orvosi segítségre is szüksége lesz – jelentette ki Dunworthy –, és szeretném, ha bekötnének egy telefont ebbe a szobába.

Finch összevont szemöldökkel meredt a listára.

– Ne mondja azt, hogy kifogytunk ezek közül bármelyikből is! – szólalt meg Dunworthy, mielőtt Finch tiltakozhatott volna. – Koldulja össze, kérje kölcsön vagy lopja el! – Visszafordult Badrihoz. – Másra nem lesz szüksége?

– Hogy elbocsássanak a kórházból – válaszolta Badri –, ami, attól félek, a legnagyobb akadály.

– Igaza van – értett egyet Colin. – A nővér nem fogja kiengedni. Még ide is úgy kellett átcsempésszem.

– Ki az orvosa? – tudakolta Dunworthy.

– Dr. Gates – felelte Badri –, de...

– Biztos meg lehet értetni vele a dolgot – vágott közbe Dunworthy –, elmagyarázni neki, hogy ez vészhelyzet.

Badri a fejét rázta.

– Csak végső esetben szabad elmondani neki a körülményeket. Meggyőztem, hogy engedjen ki megnyitni a hálót, míg maga beteg volt. Ő nem hitte, hogy ehhez elég jól vagyok, de végül belement. Aztán, amikor visszaestem...

Dunworthy aggódva nézett a technikusra.

– Biztos benne, hogy képes lesz működtetni a hálót? Talán rá tudom venni Andrewst, idejöhet most, amikor a járványt megfékezték.

– Nincs rá idő – válaszolta Badri. – És az egész az én hibám. Én akarom irányítani a hálót. Talán Mr. Finch tud keríteni egy másik orvost.

– Igen – értett egyet Dunworthy. – Mondja meg az enyémnek is, hogy beszélni akarok vele! – Azzal nyúlt Colin könyvéért.

– Szükségem lesz valami jelmezre. – Pörgette a lapokat, a középkori ruházatot szemléltető illusztrációt keresett. – Nem lehet rajta tépőzár, se cipzár, se gomb. – Talált egy képet Boccaccióról. Megmutatta Finch-nek.

– Kétlem, hogy lenne bármi ilyesmink a Huszadik Században. Telefonáljon a Színházszövetségnek, és járjon utána, nincs-e nekik valamijük!

– Megteszek minden tőlem telhetőt – ígérte Finch, bár kételkedve ráncolta a homlokát az illusztrációra.

Az ajtó kivágódott, a nővér recsegett be, felbőszülve.

– Mr. Dunworthy, ez teljességgel felelőtlen! – mondta olyan hangon, amivel már kétségkívül rettegésbe ejtette a második Falkland-háború sebesültjeit is. – Ha már nem képes a saját egészségét megóvni, legalább ne veszélyeztesse másokét! – Tekintetét Finch-re szögezte. – Mr. Dunworthyt nem lehet többé látogatni!

Szúrósan meredt Colinra, és elragadta tőle a tolószék fogantyúját.

– Mégis, mit képzelt, Mr. Chaudhuri? – firtatta s olyan sebesen pördítette meg a tolószéket, hogy Badri feje hátravágódott. – Már egyszer visszaesett! Nem áll szándékomban megengedni ezt magának másodszor is! – Azzal kitolta Badrit.

– Mondtam neked, hogy nem fogjuk tudni kihozni őt – jegyezte meg Colin.

A nővér újra föltépte az ajtót.

– Tilos a látogatás! – közölte Colinnal.

– Visszajövök – súgta oda Colin, majd elsurrant a vénség mellett.

Aki merőn nézte őt ősöreg szemével.

– Ha van beleszólásom a dologba, akkor nem!

Nyilván volt beleszólása a dologba, Colin ugyanis nem tért vissza addig, míg a vén nővér szolgálatban volt. Azután is csak elhozta Badrinak a cuccot a távoli bekötéshez, és beszámolt Dunworthynek a pestis elleni védőoltásról. Finch fölhívta az Egészségügyet. A teljes védettséghez két hét kell a védőoltás beadása után, a részlegeshez hét nap.

– Mr. Finch tudni szeretné, nem kellene-e beoltani téged kolera meg tífusz ellen is.

– Nincs rá idő – válaszolta a tanár. Nem volt idő a pestis elleni védőoltásra sem. Kivrin már több mint három hete odaát van, és minden egyes nappal csökken az esélye a túlélésre. Ő maga sem jár közelebb a kórházi elbocsátáshoz.

Amint Colin távozott, csöngetett William ápolónőjének és közölte, hogy beszélni akar az orvosával.

– Ideje hazamennem – mondta.

Az ápolónő nevetett.

– Teljesen fölépültem – magyarázta a tanár. – Ma délelőtt tíz kört tettem meg a folyosón.

Az ápolónő a fejét csóválta.

– Ennél a vírusnál a visszaesések aránya rendkívül magas. Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot. – Rámosolygott. – Hová akar ilyen eltökélten menni? Akármi is az, egészen biztosan kibír még egy hetet maga nélkül.

– Kezdődik a tanítás – mondta a tanár és rájött, hogy ez igaz. – Kérem, szóljon az orvosomnak, hogy látni akarom!

– Dr. Warden csak ugyanazt fogja mondani, amit én is – felelte az ápolónő, ám szemlátomást továbbadta az üzenetet, mert az orvos betotyogott uzsonna után.

Nyilvánvalóan őt is az öregkori nyugdíjból rángatták vissza, hogy segítsen a járvány idején. Hosszú és értelmetlen történetet mesélt a pandémia alatti egészségügyi állapotokról, aztán recsegve kinyilatkoztatta:

– Az én időmben addig tartottuk a betegeket kórházban, míg teljesen föl nem épültek.

Dunworthy meg sem próbált vitatkozni vele. Megvárta, míg az orvos meg az agg nővér elbicegnek a folyosón, megosztva egymással emlékeiket a százéves háborúról, aztán fölerősítette a hordozható infúziót és elsétált a nyilvános telefonig a Sürgősségi mellett, hogy jelentést kapjon a fejleményekről Finch-től.

– A nővér nem engedi a telefont a szobájában – mondta Finch de a pestisről jó híreim vannak. Egy sztreptomicin injekciókúra, gamma-globulinnal meg immunerősítéssel együtt, ideiglenes védettséget ad, és elegendő elkezdeni mindössze tizenkét órával a kitettség előtt.

– Jó – felelte Dunworthy. – Kerítsen nekem egy orvost, aki beadja, és aki engedélyezi a kórházi elbocsátásomat! Egy fiatal orvost. És küldje ide Colint! A háló készen áll?

– Már majdnem, uram. Megszereztem az engedélyeket az ugráshoz, sőt a visszahozatalhoz is, és találtam felszerelést a távoli bekötéshez. Épp most megyek el érte.

Letette és Dunworthy visszaballagott a szobájába. Nem hazudott az ápolónőnek. Minden egyes eltelt pillanattal egyre erősebbnek érezte magát, bár volt némi nyomás az alsó bordái körül, mire visszaért a szobájába. Mrs. Gaddson már ott várta. Mohón keresgélt a Bibliájában lépfenék, forrólázak és aranyerek után.

– Olvassa nekem Lukács n. fejezetéből a 9. verset – kérte Dunworthy.

Az asszony kikereste.

– „Én is mondom néktek: Kérjetek és megadatik néktek” – olvasta, s gyanakvóan pislogott a tanárra. – „Keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.”

Ms. Taylor a látogatási idő legvégén érkezett, és hozott egy mérőszalagot.

– Colin küldött, hogy mérjem le magát – közölte. – Az a vén banya odakint nem engedi föl őt erre az emeletre. – A tanár dereka köré tekerte a centit. – Azt kellett mondanom neki, hogy Ms. Piantinihez jöttem. Tartsa ki oldalra a karját! – Végighúzta a mérőszalagot a férfi karja mentén is. – Ms. Piantini már jobban van. Még az is lehet, hogy eljátszhatja velünk tizenötödikén a Rimbaud-féle Amikor Megváltóm végül eljövét. Tudja, a Szent Megreformáltaknak fogjuk előadni, de az Egészségügy lefoglalta a templomukat, ezért Mr. Finch igazán kedvesen megengedte, hogy a Balliol kápolnáját használjuk. Milyen méretet hord?

A nő lefirkantotta a tanár különféle méreteit, közölte, hogy Colin majd jön a következő nap, és ne aggódjon, a háló már csaknem kész. Kiment, föltehetőleg meglátogatni Ms. Piantinit. Néhány perccel később visszajött egy üzenettel Badritól.

Ez állt rajta: „Mr. Dunworthy, huszonnégy paraméter-ellenőrzést végeztem. Mind a huszonnégy minimális időeltolódást mutat, tizenegy egy óránál is kevesebbet, öt pedig öt percnél is kevesebbet. Most divergenciaellenőrzéseket és diagnosztikai értékleolvasásokat végzek, hogy rájöjjek, mi ez.”

„Én tudom, mi ez – gondolta Dunworthy. – Ez a fekete halál. Az időeltolódás funkciója az, hogy megakadályozza az olyan kölcsönhatásokat, amelyek befolyásolhatják a történelmet. Öt perc időcsúszás azt jelenti, hogy nincsenek anakronizmusok, kritikus összetalálkozások, amelyek megtörténtét a kontinuumnak meg kell gátolnia. Azt jelenti, hogy az időugrás lakatlan területre érkezik. Azt jelenti, hogy ott járt a pestis. És már minden korabeli meghalt.”

Colin nem jött el aznap délelőtt. Ebéd után Dunworthy megint elsétált a nyilvános telefonhoz és fölhívta Finch-et.

– Nem találtam olyan orvost, aki hajlandó lenne új beteget fogadni – számolt be Finch. – A karantén területén fölhívtam minden orvost és medikust. Jó sokan közülük még mindig influenzásak – mentegetőzött –, és többen...

Elhallgatott, Dunworthy azonban tudta, mit akart mondani. Többen meghaltak, köztük az is, aki minden bizonnyal segített volna, aki beadta volna neki a védőoltásokat és kiengedte volna Badrit a kórházból.

„Mary nagy-nagynéni nem adta volna föl”, mondta korábban Colin. Ő aztán nem, gondolta a tanár, dacára a nővérnek, Mrs. Gaddsonnak meg a fájón szorító abroncsnak a bordái alatt. Ha ő itt lenne, segítene neki, amiben csak tudna.

A férfi visszaballagott a szobájába. A nővér kitűzött egy nagy plakátot az ajtajára: „Bárminemű látogatás tilos!” Az ápolónő azonban nem volt ott a pultnál, sem a szobájában. Colin viszont igen, egy nagy, nedves csomaggal.

– A nővér a kórteremben van – mesélte vigyorogva Colin. – Ms. Piantini pont a legjobbkor ájult el. Látnod kellett volna! Nagyon jól csinálja.

– A zsinórral ügyetlenkedett. – Az ápolónő is épp most állt szolgálatba, de miatta sem kell aggódnod. William Gaddsonnal van az ágyneműraktárban. – A fiú kinyitotta a csomagot. Tele volt ruhákkal: egy hosszú, fekete zekével, fekete térdnadrággal, még csak halványan sem volt középkorias egyik sem, meg egy fekete női legginggel.

– Honnan szerezted ezt? – érdeklődött Dunworthy. – Egy Hamlet-előadásból?

– A III. Richárd-ból – felelte Colin. – A Keble vitte színre az előző trimeszterben. A púpot kivettem belőle.

– Van hozzá köpeny is? – firtatta Dunworthy a ruhák közt válogatva.

– Mondd meg Finch-nek, hogy kerítsen nekem egy köpenyt! Egy hosszú köpenyt, ami mindent eltakar.

– Jó – válaszolta szórakozottan Colin. Elszántan babrálta a csíkot a zöld dzsekijén. Az kettényílt, Colin pedig lerázta a válláról.

– Nos? Mit szólsz hozzá?

Ő sokkal ügyesebbnek bizonyult Finch-nél. A csizma persze nem stimmelt – úgy nézett ki, mint egy kertész gumicsizmája ám a barna darócing meg az alaktalan szürkésbarna nadrág hasonlított a jobbágy illusztrációjára Colin könyvében.

– A nadrág tépőzáras – ismerte el Colin de nem lehet látni az ing alatt. A könyvből másoltam. Én leszek majd a fegyvernököd.

A tanárnak ezt látnia kellett volna előre.

– Colin – mondta nem jöhetsz velem!

– Miért nem? – firtatta Colin. – Segíthetek neked megtalálni a lányt. Ügyes vagyok a keresésben.

– Ez lehetetlen! A...

– Ó, most majd el fogod mondani nekem, milyen veszélyes a középkorban, ugye? Hát, itt is veszélyes, nem igaz? Mi történt Mary nagynagynénivel? Nagyobb biztonságban lett volna a középkorban, nem? Egy csomó veszélyes dolgot csináltam már. Orvosságot vittem a betegeknek, meg plakátokat tettem ki a kórtermekben. Amíg te beteg voltál, mindenféle veszélyes dolgot csináltam, amiről te nem is tudsz...

– Colin...

– Túl öreg vagy ahhoz, hogy egyedül menj! És Mary nagy-nagynéni meghagyta nekem, hogy vigyázzak rád. Mi lesz, ha visszaesel?

– Colin...

– Anyám nem törődik azzal, ha veled megyek.

– De én igen. Nem vihetlek magammal.

– Szóval csak üljek itt és váljak – mondta keserűen a fiú. – Senki sem fog elmondani nekem semmit, azt sem fogom tudni, élsz-e vagy meghaltál. – Fölkapta a dzsekijét. – Ez nem méltányos!

– Tudom.

– Legalább a laboratóriumba eljöhetek?

– Igen.

– Akkor is azt hiszem, hagynod kellene, hogy veled menjek – szögezte le a fiú. Kezdte összehajtogatni a legginget. – Itt hagyjam a jelmezedet?

– Jobb, ha nem. A nővér még elkobozná.

– Mi ez az egész, Mr. Dunworthy? – kérdezte Mrs. Gaddson.

Mindketten megriadtak. A nő, a Bibliáját szorongatva, bejött a szobába.

– Ezeket gyűjtötte Colin a ruhaakcióhoz – közölte Dunworthy és segített a fiúnak összekötni a ruhadarabokat egy batyuba. – Az itt tartóztatottaknak.

– A ruhák továbbadása egyik embertől a másiknak kiváló módszer a fertőzés elterjesztésére – közölte az asszony Dunworthyvel.

Colin fölmarkolta a csomagot és kisomfordált.

– Ráadásul hagyni, hogy egy gyerek idejöjjön és megkockáztassa, hátha elkap valamit! A fiú fölajánlotta tegnap este, hogy értem jön és elkísér haza az Ispotályból, én viszont azt mondtam: nem engedem, hogy miattam kockára tegye az egészségét!

Leült az ágy mellé és kinyitotta a Bibliáját. – Színtiszta kötelességmulasztás engedni, hogy az a fiú látogassa! De, gondolom, nem rosszabb, mint amire számíthattam annak alapján, ahogy maga a kollégiumát igazgatja! Mr. Finch valódi despota lett a maga távollétében. Tegnap őrjöngve támadt rám, amikor kértem még egy tekercs vécépapírt...

– Szeretném látni Williamet – mondta Dunworthy.

– Itt? – fröcsögte az asszony. – A kórházban? – Egy csattanással becsukta a Bibliáját. – Egyszerűen nem hagyom! Még mindig számos fertőző eset van, és szegény Willy...

„Az ágyneműraktárban van az ápolónőmmel” – gondolta a tanár.

– Mondja meg neki, hogy látni szeretném, amilyen hamar csak lehet!

– utasította az asszonyt.

Aki úgy suhogtatta felé a Bibliáját, ahogy Mózes hívta le a csapásokat Egyiptomra.

– Jelenteni fogom a Történettudományi Kar dékánjának a maga kőszívű érzéketlenségét a diákjai jólléte iránt! – acsarogta az asszony és kiviharzott.

A tanár hallotta, hogy az asszony hangosan panaszkodik valakinek a folyosón, föltehetőleg az ápolónőnek, mert William, a haját igazgatva, szinte azonnal megjelent.

– Sztreptomicin és gamma-globulin injekciókra van szükségem – tájékoztatta Dunworthy. – Valamint arra, hogy elbocsássanak a kórházból, továbbá Badri Chaudhurit is.

A diák bólintott.

– Tudom. Colin mondta, hogy a tanár úr megpróbálja visszahozni azt a történelem szakos hallgatót. – Elgondolkozónak tűnt. – Ismerem ezt az ápolónőt...

– Egy ápolónő nem adhat be injekciót orvosi engedély nélkül, és a hazabocsátásokhoz úgyszintén felhatalmazás kell.

– Ismerek egy lányt a Nyilvántartóban. Mikorra kellene mindez?

– Minél hamarabb.

– Máris intézem. Lehet, hogy beletelik két-három napba – mondta William, kifelé indulva. – Egyszer találkoztam Kivrinnel. Épp a Balliol-ba ment, meglátogatni magát. Nagyon csinos lány, nem igaz?

„Nem szabad elfeledkeznem arról, hogy majd óva intsem Williamtől – gondolta Dunworthy, és ráébredt, hogy kezdte tényleg elhinni: mindennek dacára mégis meg tudja menteni Kivrint. – Kitartás! Már jövök. Két-három nap múlva.”

A délutánt azzal töltötte, hogy föl-le járkált a folyosón, próbálta visszanyerni az erejét. Badri kórtermének mindkét ajtaján „Bárminemű látogatás tilos!” plakát virított, a nővér pedig szúrósan fodrozta könnyező, kék szemével, valahányszor közeledett hozzájuk.

Colin érkezett, vizesen és lihegve, egy pár csizmával.

– A banyának mindenhol vannak őrei – jelentette. – Mr. Finch kérte, mondjam meg neked, hogy a háló készen áll, viszont nem talál senkit orvosi segítségnek.

– Szólj Williamnek, hogy intézze el! – javasolta a tanár. – ő gondoskodik a hazabocsátásunkról meg a sztreptomicin-injekciókról is.

– Tudom. Van egy üzenetem tőle Badrinak. Mindjárt visszajövök!

De nem jött vissza, és William sem. Amikor Dunworthy elballagott a telefonhoz, hogy hívja a Balliolt, a nővér félúton elkapta és visszakísérte a szobájába. Vagy a nővér által szorosabbra vett védelem kizárta Mrs. Gaddsont is, vagy Mrs. Gaddson még mindig haragudott William miatt. Aznap délután nem mutatkozott.

Uzsonna után egy korábban sosem látott, szépséges ápolónő érkezett egy injekciós tűvel.

– A nővért elhívták egy vészhelyzethez – mesélte.

– Mi az? – kérdezte a tanár az injekciós tűre mutatva.

Az ápolónő szabad kezének egyik ujjával megnyomta a konzol egyik billentyűjét. Ránézett a képernyőre, begépelt még néhány karaktert, aztán odament, hogy beadja az injekciót. – Sztreptomicin – válaszolta.

Nem tűnt sem idegesnek, sem titkolózónak, ami azt jelentette, hogy William valahogy elintézte az engedélyt. Az ápolónő beillesztette a nagyobbacska injekciós tűt a kanülbe, befecskendezte az oltóanyagot és kiment. A konzolt bekapcsolva hagyta. A tanár kimászott az ágyból, odament leolvasni a képernyőt.

A saját kórlapja látszott rajta. Fölismerte, mert úgy nézett ki, mint Badrié, és pont olyan érthetetlen is volt. Az utolsó bejegyzés így szólt: „IO15802691 14-1-55 1805 150/RPT 1800 CRS IMSTMC 4ML/q6h EÜ40-211-7 M AHRENS”.

A férfi lerogyott az ágyra. Ó, Mary!

William bizonyára megszerezte Mary belépőkódját, talán a barátnőjétől a Nyilvántartásban, és betáplálta a számítógépbe. A bejegyzések távolról sem lehettek naprakészek, hisz elárasztotta őket a járvány okozta papírmunka, s még nem jutottak el Mary haláláig. Egy nap talán észre fogják venni a hibát, bár a találékony William kétségkívül már gondoskodott arról, hogy majd kitörlődjön.

A tanár visszagörgette a kórlapját a képernyőn. Egészen 8-1-55-ig voltak M. AHRENS bejegyzések, addig a napig, amikor Mary meghalt. Minden bizonnyal addig ápolta őt, míg lábra tudott állni. Nem csoda, hogy leállt a szíve.

A tanár lekapcsolta a konzolt, hogy a nővér ne vehesse észre az új bejegyzést és visszafeküdt. Eltűnődött, vajon William azt tervezi-e, hogy Mary nevével szignálja a hazabocsátásokat is. Őszintén remélte. Mary akart volna segíteni.

Egész este nem jött senki. Az agg nővér bebicegett nyolckor, hogy ellenőrizze a tanár tach karperecét, beadta neki a lázmérőt és beírta az eredményeket a konzolba, de, úgy tűnt, nem vett észre semmit. Tízkor egy második ápolónő, úgyszintén csinos, megismételte a sztreptomicin injekciót, és beadott egy gamma-globulint is.

Ő is bekapcsolva hagyta a képernyőt s Dunworthy úgy feküdt, hogy láthassa Mary nevét. Nem hitte, hogy el fog tudni aludni, mégis megtette. Egyiptomról álmodott, a Királyok Völgyéről.

– Mr. Dunworthy, ébredjen föl! – suttogta Colin. Egy zseblámpával világított a tanár arcába.

– Mi az? – kérdezte Dunworthy, hunyorogva a fényben. A szemüvege után tapogatózott. – Mi történt?

– Én vagyok az, Colin – lehelte a fiú. Maga felé fordította a zseblámpát. Valami ismeretlen okból fehér laboratóriumi köpenyt viselt, az arca pedig feszültnek látszott, vészjóslónak a zseblámpa fölfordított fényében.

– Mi a baj? – tudakolta Dunworthy.

– Semmi – susogta Colin. – Most leszel elbocsátva.

Dunworthy föltette a szemüvegét. Még mindig nem látott semmit.

– Hány óra van? – suttogta.

– Négy. – A fiú odaadta neki a papucsát és a zseblámpával megvilágította a szekrényt. – Légy szíves, siess! – Levette a kampóról Dunworthy köntösét, odanyújtotta neki. – A nővér bármelyik percben visszajöhet!

Dunworthy ügyetlenkedett a köntössel meg a papuccsal, próbált fölébredni, töprengett, vajon miért ebben a fura időpontban engedik haza, és vajon hol van a nővér.

Colin odament az ajtóhoz, kikukucskált. Lekapcsolta a zseblámpát, bedugta a túlságosan nagy laborköpeny zsebébe, aztán óvatosan becsukta az ajtót. Egy hosszú, lélegzet-visszafojtott pillanat múlva résnyi-re nyitotta és kikémlelt.

– Elmúlt a légiveszély – közölte, majd intett Dunworthynek. – William becsábította az ágyneműraktárba.

– Kit, az ápolónőt? – kérdezte Dunworthy, még mindig bizonytalanul. – Miért van még mindig szolgálatban?

– Nem az ápolónőt. A nővért. William ott tartja, míg el nem megyünk.

– És mi van Mrs. Gaddsonnal?

Colin zavartnak tűnt.

– Mr. Latimernek olvas – mondta védekezően. – Muszáj volt valamit csinálni vele, és Mr. Latimer legalább nem hallja. – Sarkig kitárta az ajtót.

Épp mellette parkolt egy tolószék. A fiú megragadta a fogantyúit.

– Tudok járni – közölte Dunworthy.

– Nincs rá idő – suttogta Colin. – Ráadásul ha bárki megpillant minket, mondhatom, hogy épp a testszkennerbe viszlek.

Dunworthy leült, hagyta, hogy Colin végigtolja a folyosón, túl az ágyneműraktáron és Latimer szobáján. Tompán hallotta Mrs. Gaddson hangját az ajtón keresztül, ahogy az Exodusból olvas föl.

Colin továbbra is lábujjhegyen ment a folyosó végéig, aztán olyan iramban lódult meg, amit nem lehetett volna összetéveszteni egy páciens elvitelével a testszkennerbe. Végigrohant egy másik folyosón, befordult a sarkon és kiment egy oldalajtón, ott, ahol korábban látták a „Közel az Idők Végezete” táblát.

A sikátorban koromsötét volt és ömlött az eső. A tanár csak homályosan tudta kivenni az utca végén parkoló mentőautót. Colin az öklével kopogott be a mentő hátulján és egy mentőápoló ugrott le. Az volt, aki' segített kórházba vinni Badrit. És tüntetett a Brasenose-nál.

– Be tud szállni? – kérdezte elpirulva a tanártól.

Dunworthy bólintott és fölállt.

– Húzd be az ajtót! – mondta a mentőápoló Colinnak és körbement, hogy elöl beszálljon.

– Nem is kell mondanod, hogy ő is William egyik barátnője – mondta Dunworthy, a lány után nézve.

– Persze – felelte Colin. – Megkérdezte tőlem, mit gondolok, miféle anyós lenne Mrs. Gaddsonból. – Fölsegítette a tanárt a lépcsőre, aztán be a mentőbe.

– Hol van Badri? – firtatta Dunworthy, letörölgetve az esőt a szemüvegéről.

Colin behúzta az ajtót.

– A Balliolban. Őt vittük először, hogy be tudja állítani a hálót. – Idegesen nézett ki a hátsó ablakon. – Borzasztóan remélem, hogy a nővér nem nyomja meg a riasztót, mielőtt elmegyünk!

– Én nem aggódnék emiatt – jelentette ki Dunworthy. Világos, hogy alábecsülte William csáberejét. A nővér alighanem William ölében ül az ágyneműraktárban, s épp buzgón hímezi egybefonódott monogramjukat a törülközőkre.

Colin fölkapcsolta a zseblámpát és a hordágyra irányította a fényét.

– Elhoztam az álruhádat – mondta, odanyújtva Dunworthynek a fekete zekét.

Dunworthy levette a köntösét és fölöltötte a zekét. A mentő elindult, amitől a tanár csaknem elesett. Leült oldalt a padra, nekitámaszkodott a mentő falának és fölhúzta a fekete legginget.

William mentője nem kapcsolta be a szirénát, bár amilyen sebességgel haladt, meg kellett volna tenni. Dunworthy fél kézzel kapaszkodott a szíjba, a másikkal fölhúzta a térdnadrágot, és Colin, aki a csizmáért nyúlt, csaknem átesett a feje fölött.

– Találtunk neked egy köpenyt – tájékoztatta Colin. – Mr. Finch a Klasszikus Színházi Társulattól kölcsönözte. – A fiú szétnyitotta. Viktoriánus köpönyeg volt, fekete, vörös selyembéléssel. Ráborította Dunworthy vállára.

– Miféle előadáshoz használták? A Drakulához?

A mentőautó nagy rándulással megállt, majd a mentőápoló föltépte az ajtót. Colin lesegítette Dunworthyt, apród módjára tartva a nagyméretű köpeny uszályát. Bebuktak a kapu alá. A fejük fölött hangosan kopogott az eső a kövön, valami csörömpölő hang is hallatszott.

– Mi ez? – érdeklődött Dunworthy, kikukucskálva a sötét belső udvarra.

– Az Amikor Megváltóm végül eljőve – válaszolta Colin. – Az amerikaiak gyakorolják valami egyházi izére. Tisztára döglött, nem igaz?

– Mrs. Gaddson említette, hogy a nap minden órájában gyakorolnak, de fogalmam sem volt, hogy hajnali ötre gondolt!

– Ma este lesz a koncert – világosította föl Colin.

– Ma este? – kérdezte Dunworthy, és rájött, hogy ma tizenötödike van. Hatodika a Julián-naptárban. Vízkereszt, a Napkeleti Bölcsek Érkezése.

Finch sietett feléjük egy esernyővel.

– Elnézést a késésért, de nem találtam sehol egy ernyőt – mondta, miközben Dunworthy fölé tartotta. – El sem tudja képzelni, milyen sok itt tartóztatott távozik s feledkezik meg a visszajuttatásukról. Különösen az amerikaiak...

Dunworthy nekivágott a belső udvarnak.

– Minden készen áll?

– Az orvosi segítség még nincs itt – mondta Finch, megpróbálva Dunworthy feje fölött tartani az esernyőt –, de William Gaddson épp most telefonált, hogy el van intézve és a nő hamarosan itt lesz.

Dunworthy akkor sem lepődött volna meg, ha azt hallja, hogy az agg nővér jelentkezett önként erre a munkára.

– Őszintén remélem, hogy William sosem fogja bűnözésre adni a fejét! – jegyezte meg.

– Ó, nem hinném, uram. Az édesanyja sosem járulna hozzá. – Finch néhány lépést futva tett meg, hogy ne maradjon le. – Mr. Chaudhuri már az előkészítő koordinátákat futtatja. És itt van Ms. Montoya.

A tanár megtorpant.

– Montoya? Mit akar?

– Nem tudom, uram. Azt mondta, hírei vannak a maga számára.

„Ne most! – gondolta a tanár. – Ne most, amikor olyan közel vagyunk!”

Bement a laboratóriumba. Badri a konzolnál ült, Montoya, a terroristadzsekijében meg sáros farmerban, fölé hajolt és a képernyőt leste. Badri mondott neki valamit, a nő a fejét rázta és a digitálisára pillantott. Fölnézett, észrevette Dunworthyt, az arcára kiült az együttérzés. Fölállt és benyúlt az inge zsebébe.

„Ne!” – gondolta Dunworthy.

A nő odament hozzá.

– Nem tudtam, hogy ezt tervezi – mondta és előhúzott egy összehajtogatott papírlapot. – Segíteni szeretnék. – Odaadta neki a papírt. – Ez az az információ, amiből Kivrinnek ki kellett indulnia, amikor átment.

A tanár lenézett a kezébe nyomott papírra. Egy térkép volt az.

– Ez az ugrás helye. – A nő rámutatott egy keresztre egy fekete vonalon. – És ezt itt Skendgate. A templomáról lehet fölismerni. Román stílusú, a szentélyrekesztő rács fölött freskókkal meg egy Szent Antal szoborral. – Rámosolygott a tanárra. – Az elveszett tárgyak védőszentje. Tegnap bukkantam rá.

A régész rámutatott több másik keresztre.

– Ha valamilyen eshetőség miatt mégsem Skendgate-be ment, a legvalószínűbb falvak Esthcote, Henefelde és Shrivendun. Leírtam a megkülönböztető jegyeiket a lap hátára.

Badri fölállt és odajött. Ha lehet, még erőtlenebbnek látszott, mint a kórteremben, és lassan mozgott, mint egy öregember, hiszen azzá is vált.

– Még mindig minimális időeltolódást kapok, nem számít, milyen változókat táplálok be – mondta. A bordái alá szorította a kezét. – Egy szakaszost futtatok, a háló két órás időközönként öt percre nyílik meg. Ezen a módon nyitva tudjuk tartani egészen huszonnégy órán át, akár harminchatig is, ha mázlink van.

Dunworthyben fölmerült, vajon hány olyan kétórás időközön át fog Badri talpon maradni. Már most kikészültnek tűnt.

– Csak akkor lépjen be a randevú területére, amikor megpillantja a csillogást vagy a kondenzáció kezdetét! – mondta Badri.

– És ha sötét van? – kérdezte Colin. Levette a laboratóriumi köpenyt, és Dunworthy látta, hogy a fegyvernöki jelmezt viseli.

– A ragyogást akkor is lehet látni, mi pedig majd kiáltani fogunk – ígérte Badri. Halkan nyögött és megint az oldalához nyomta a kezét.

– Megkapta az immunizálást?

– Igen.

– Jól van. Akkor már csak az orvosra várunk. – Kitartóan bámulta Dunworthyt. – Biztos abban, hogy elég jól van már ehhez?

– És maga? – kérdezett vissza Dunworthy.

Kinyílt az ajtó, és bejött William ápolónője, esőkabátban. Elpirult, amikor megpillantotta Dunworthyt.

– William azt mondta, orvosi segítségre van szüksége. Hol szeretnék, ha fölállítanám a felszerelésemet?

JVem szabad elfelejtenem, hogy Kivrint óva intsem ettől a fiútól” – gondolta Dunworthy. Badri megmutatta a lánynak, hová telepedjen és Colin kiszaladt a felszerelésért.

Montoya odavezette Dunworthyt egy körbekrétázott körhöz a pajzs alatt.

– Viselni fogja a szemüvegét?

– Igen – válaszolta a tanár. – Majd kiáshatja a templomkertben.

– Biztos vagyok benne, hogy nincs ott – felelte komolyan a nő. – Ülni szeretne vagy inkább feküdni?

A tanár Kivrinre gondolt, ahogy ott feküdt fél karral eltakarva az arcát, tehetetlenül és vakon.

– Inkább állok – jelentette ki.

Colin egy hajókofferrel tért vissza. Letette a konzol mellé és odajött a hálóhoz.

– Nincs jogod egyedül menni – szögezte le.

– Muszáj egyedül mennem, Colin.

– Miért?

– Túl veszélyes. El sem tudod képzelni, milyen volt a fekete halál idejében.

– De igen, el tudom. Kétszer is végigolvastam a könyvet és megkaptam a... – Elhallgatott. – Mindent tudok a fekete halálról. Ráadásul, ha annyira szörnyű volt, akkor végképp nem kellene egyedül menned! Ígérem, nem leszek az utadban!

– Colin – mondta a tanár tehetetlenül –, felelős vagyok érted. Nem vállalhatok ekkora kockázatot.

Badri jött oda a hálóhoz egy fénymérővel.

– Az ápolónőnek segítségre van szüksége a többi felszereléséhez – közölte.

– Ha nem jössz vissza, sosem fogom megtudni, mi történt veled – mondta Colin. Megfordult és kiszaladt.

Badri lassú kört írt le Dunworthy körül, méréseket végzett. A homlokát ráncolta, megfogta a könyökét, tovább mért. Odajött az ápolónő egy injekciós tűvel. Dunworthy fölgyűrte a zekéje ujját.

– Szeretném, ha tudná, hogy egyáltalán nem helyeslem ezt – mondta az ápolónő, miközben letörölte alkohollal Dunworthy karját. – Mindkettejüknek kórházban a helye! – Bedöfte az injekciót és visszament a hajókofferéhez.

Badri megvárta, míg Dunworthy visszahajtja a zeke ujját, aztán elmozdította a karját, további méréseket végzett, megint mozdított a karon. Colin behurcolt egy testszkennert, majd kiment anélkül, hogy Dunworthyre nézett volna.

Dunworthy a változásokat figyelte a kijelző képernyőkön. Hallotta a harangjátékosokat, a csukott ajtó mögül szinte dallamos volt a hangzás. Colin kinyitotta az ajtót, és egy pillanatig vad csörömpölés hallatszott, míg a fiú bemanőverezett egy második hajókoffert az ajtón.

Odavonszolta, ahol a nővér a felszerelését rendezgette, aztán a vezérlőpulthoz lépett. Montoya mellé állt, nézte, ahogy a képernyők számokat generálnak. A tanár azt kívánta, bárcsak azt mondta volna nekik, hogy ülve megy át az időn. A merev csizma szorította a lábát, és belefáradt a mozdulatlanul állás erőfeszítésébe.

Badri beleszólt a mikrofonba, mire a pajzs leereszkedett, megérintette a padlót, s kissé meggyűrődött. Colin mondott valamit Montoyának, a nő fölpillantott, a homlokát ráncolta, aztán bólintott és visszafordult a képernyőhöz. Colin odament a hálóhoz.

– Mit csinálsz? – érdeklődött Dunworthy.

– Az egyik olyan függönyszerűség beakadt – válaszolta a fiú. Átsétált a túloldalra és megrángatta a gyűrődést.

– Kész? – tudakolta Badri.

– Igen – felelte Colin és elhátrált a tanulószoba ajtaja felé. – Nem, váljon csak! – Visszament a pajzshoz. – Nem kellene levenned a szemüvegedet?

Arra az esetre, ha valaki látná, amint átmész?

Dunworthy levette a szemüvegét és bedugta a zekéje belsejébe.

– Ha nem jössz vissza, utánad megyek – ígérte Colin és elhátrált.

– Kész – kiáltotta.

Dunworthy a képernyőkre pillantott. Azok homályosak, elmosódottak voltak. Ahogy Montoya is, aki előrehajolt Badri válla fölött. A nő a digitálisára pillantott. Badri újra beleszólt a fülbe.

Dunworthy lehunyta a szemét. Hallotta, hogy a harangjátékosok szünet nélkül csörömpölik az Amikor Megváltóm végül eljövét. Kinyitotta a szemét.

– Most – szólalt meg Badri. Megnyomott egy gombot, mire Colin bevetette magát a pajzs alá, egyenesen Dunworthy karjába.