HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

– Az lehetetlen – vélte Dunworthy.

– 1348? – kérdezte összezavarodva Mary. – Az nem lehet! Az a fekete halál éve.

„A lány nem lehet 1348-ban – gondolta Dunworthy. – Andrews azt állította, az időeltolódás lehetséges maximuma csak öt év. Badri meg kijelentette, hogy Puhalski koordinátái helyesek.”

– 1348? – kérdezte ismét Mary. A tanár látta, amint barátnője a képernyőkre pillant, Badri mögött a falon, mintha azt remélné, hátha még mindig félrebeszél. – Biztos ebben?

Badri bólintott.

– Tudtam, hogy valami baj van, amint láttam a csúszást... – mondta és épp olyan összezavarodottnak hangzott, mint Mary.

– Nem lehetséges akkora csúszás, hogy Kivrin 1348-ban legyen!

– vágott közbe Dunworthy. – Lefuttattam Andrewsszal a paraméterellenőrzéseket. Ő azt állította, a maximális időeltolódás csak öt év.

Badri megrázta a fejét.

– Nem a csúszás volt a gond. Az csak négy óra lett. Az meg túl kicsi. A minimális csúszás egy ilyen távoli időugrásnál legalább negyvennyolc óra. Ennyinek kellett volna lennie.

Az időeltolódás nem volt elég nagy. Túl kicsi lett. Azt nem kérdeztem Andrewstól, vajon mekkora a minimális csúszás, csak a maximumot.

– Nem tudom, mi történt – folytatta Badri. – Annyira fájt a fejem! Egész idő alatt, míg beállítottam a hálót, fájt a fejem.

– A vírus miatt – világosította föl Mary. Teljesen megdöbbentnek látszott.

– A fejfájás és az összezavarodottság az első tünetek. – Lerogyott a székre az ágy mellett. – 1348.

1348. Dunworthy először nem tudta ezt megemészteni. Amiatt aggódott, hogy Kivrin elkapta a vírust, amiatt aggódott, hogy túl nagy lett az időeltolódás – a lány pedig egész idő alatt 1348-ban volt! A járvány 1348-ban csapott le Oxfordra. Karácsonykor.

– Amint láttam, milyen kicsi volt az időcsúszás, tudtam, hogy valami baj van – mondta Badri –, szóval betöltöttem a koordinátákat...

– Azt mondta, hogy ellenőrizte Puhalski koordinátáit! – förmedt rá vádlóan Dunworthy.

– Ő csak egy elsőéves tanuló. Még sosem csinált távoli ugrást. És Gilchristnek a leghalványabb fogalma sem volt az egészről. Én megpróbáltam elmondani magának. Kivrin nem volt ott a randevún? – Ránézett Dunworthyre. – Miért nem hozták vissza?

– Mindezt nem tudtuk – válaszolta Mary, még mindig döbbent hangon. – Maga képtelen volt bármit is elmondani nekünk. Félrebeszélt.

– A pestis ötvenmillió embert ölt meg – jegyezte meg Dunworthy.

– Megölte fél Európát.

– James! – szólt rá Mary.

– Én megpróbáltam elmondani – védekezett Badri. – Ezért mentem maga után. Hogy vissza tudjuk hozni Kivrint, még mielőtt elhagyja a helyszínt.

Badri megpróbálta elmondani neki. Végig, egész úton futott utánuk a kocsmába. Kiszaladt az ömlő esőbe kabát nélkül, hogy elmondja neki, áttolakodva a karácsonyi vásárlók és azok szatyrai meg esernyői között, mintha ott sem lennének, átázva, félig megfagyva érkezett oda, a foga vacogott a láztól. Valami baj van.

Én megpróbáltam elmondani magának. Tényleg megpróbálta. „Kiirtotta fél Európát”, mondta, meg „a patkányok voltak azok” meg „Milyen évet írunk?” Tényleg megpróbálta elmondani.

– Ha nem a csúszásban, akkor a koordinátákban kellett lennie a hibának – jelentette ki Dunworthy, megmarkolva az ágy végét.

Badri úgy süllyedt bele a föltámasztott párnákba, mint egy sarokba szorított állat.

– Maga azt mondta, Puhalski koordinátái helyesek!

– James! – szólt rá figyelmeztetőleg Mary.

– A koordináta az egyetlen másik dolog, ami hibás lehetett! – kiabálta a férfi. – Minden mástól leállt volna az ugrás. Maga azt mondta, hogy kétszer is ellenőrizte őket! Azt mondta, nem talált semmilyen hibát!

– Nem találtam – válaszolta Badri. – De nem bíztam bennük. Attól féltem, hibát követett el a sziderikus számításokban, ami nem mutatkozik meg azonnal. – Az arca elszürkült. – Én magam tápláltam be őket újra. Az ugrás reggelén.

Az ugrás reggelén. Amikor olyan rettenetesen fájt a feje. Amikor már lázas volt és összezavarodott. Dunworthy emlékezett arra, ahogy a technikus gépelt a vezérpulton, és homlokát ráncolta a kijelző képernyőkre. „Néztem, ahogy megteszi – gondolta. – Ott álltam és néztem őt, amint elküldte Kivrint a fekete halál idejébe.”

– Nem tudom, mi történt – folytatta Badri. – Én biztos...

– A pestis egész falvakat törölt el – szögezte le Dunworthy. – Olyan sokan meghaltak, hogy nem maradt, aki eltemesse őket.

– Hagyd már békén, James! – kérte Mary. – Nem az ő hibája. Beteg volt.

– Beteg! – szajkózta a tanár. – Kivrin ki volt téve a te vírusodnak. És 1348-ban van.

– James! – szólt rá Mary.

A férfi nem maradt, hogy meghallgassa. Egy rántással föltépte az ajtót és kirontott.

Colin egy széken egyensúlyozott a folyosón, annyira hátradőlt, hogy a szék két lába nem érte a padlót.

– No végre! – mondta.

Dunworthy sebesen elment mellette.

– Hová sietsz? – kérdezte Colin, nagy csattanással visszadöntve a széket. – Mary nagy-nagynéni azt mondta, nem hagyhatlak elmenni, míg meg nem kaptad az immunerősítést. – Oldalra billent, megtámaszkodott a kezével és föltápászkodott. – Miért nem viseled a SVR-t?

Dunworthy átcsörtetett a kórterem ajtaján.

Colin csúszva követte az ajtón keresztül.

– Mary nagy-nagynéni azt mondta, abszolúte nem hagyhatlak elmenni.

– Nincs időm védőoltásokra – válaszolta Dunworthy. – Ő 1348-ban van.

– Mary nagy-nagynéni?

A tanár nekivágott a folyosónak.

– Kivrin? – firtatta Colin, és futott, hogy utolérje. – Az nem lehet! Akkor volt a fekete halál, nem igaz?

Dunworthy kilökte a lépcsőházba vivő ajtót, majd kettesével vette a lépcsőket.

– Nem értem – jelentette ki Colin. – Hogy került az a lány 1348-ba?

Dunworthy belökte a lépcső alján lévő ajtót, azután elindult a folyosón a telefonhoz, s közben a nagykabátjában kotorászott a Colintól kapott naptárt keresve.

– Hogyan fogod visszahozni onnan? – tudakolta Colin. – A laboratórium be van zárva.

Dunworthy előhúzta a zsebnaptárt és elkezdte lapozni. Andrews számát valahová a végére írta be.

– Mr. Gilchrist nem fog beengedni. Hogyan akarsz bejutni a laboratóriumba? Ő azt mondta, téged nem enged be.

Andrews száma az utolsó oldalon volt. A férfi fölvette a kagylót.

– Ha mégis beengedne, ki fogja irányítani a hálót? Mr. Chaudhuri?

– Andrews – vágta rá kurtán Dunworthy, és elkezdte benyomkodni a számot.

– Azt hittem, ő nem jön ide. A vírus miatt.

Dunworthy a füléhez emelte a kagylót.

– Nem hagyom ott Kivrint.

Egy nő vette föl. – Ez itt a 24837 – mondta. – H. F. Shepherd’s Kft.

Dunworthy bambán bámult a kezében tartott zsebnaptárra.

– Ronald Andrewst hívtam – felelte. – Mondaná a számot?

– 24837 – ismételte meg a nő türelmetlenül. – Nincs itt senki ilyen néven.

A tanár lecsapta a telefont.

– Idióta telefonrendszer! – jelentette ki. Újra benyomkodta a számot.

– Még ha a technikus bele is egyezik abba, hogy idejöjjön, hogyan fogod megtalálni Kivrint? – kérdezte Colin, s hátrafordította a fejét, hogy a kagylóra pillantson. – Nem lesz ott, igaz? A randevúig még három nap van.

Dunworthy hallgatta a telefon kicsöngését. Azon tűnődött, vajon mit tett Kivrin, amikor rájött, hogy hol van. Kétségtelenül visszament a randevú helyére és ott várt. Ha tehette. Ha nem volt beteg. Ha nem vádolták meg azzal, hogy ő hozta el a pestist Skendgate-be.

– Ez itt a 24837 – szólalt meg ugyanaz a női hang. – H. F. Shepherd’s Kft.

– Mondaná a számot? – kiáltotta Dunworthy.

– 24837 – felelte a nő ingerülten.

– 24837 – ismételte el Dunworthy. – Ez az a szám, amit hívni próbálok.

– Nem, nem az – helyesbített Colin és átnyúlt előtte, hogy rámutasson Andrews telefonszámára. – Összecserélted a számokat. – Elvette a telefont Dunworthytől. – Tessék, majd én megpróbálom helyetted!

– Benyomkodta a számot és visszaadta a kagylót Dunworthynek.

A csöngés másként hangzott, távolabbinak. Dunworthy Kivrinre gondolt. A pestis nem egyszerre érkezett mindenhová. Karácsonyra érte el Oxfordot, de nem lehet tudni, hogy mikor jutott el Skendgate-be.

A telefont nem vették föl. Hagyta, hogy tízszer, tizenegyszer kicsöngjön. Nem tudott visszaemlékezni arra, merről jött a pestis. Franciaországból hozták át. Akkor biztos keletről, a Csatornán át. És Skendgate nyugatra fekszik Oxfordtól. Lehetséges, hogy csak karácsony után ért oda a járvány.

– Hol van a könyv? – tudakolta Colintól.

– Milyen könyv? A zsebnaptáradra gondolsz? Az itt van előtted.

– A könyv, amit karácsonyra adtam neked. Miért nincs nálad?

– Itt? – kérdezte megrökönyödve Colin. – Az legalább egy mázsa!

Még mindig nem vették föl. Dunworthy letette a kagylót, fölkapta a naptárt és elindult az ajtó irányába. – Elvárom, hogy mindig magadnál tartsd! Hát nem tudod, hogy járvány van?

– Jól van, Mr. Dunworthy?

– Menj és hozd ide! – utasította Dunworthy.

– Mi, most rögtön?

– Menj vissza a Balliolba és hozd el! Tudni akarom, hogy mikor ért a pestis Oxfordshire-be. Nem a városba. A falvakba. És hogy melyik irányból érkezett.

– Hová mész? – érdeklődött Colin mellette futva.

– Kinyittatom Gilchristtel a laboratóriumot.

– Ha ő az influenza miatt nem nyitotta ki, akkor a pestisért végképp nem fogja – vélekedett Colin.

Dunworthy feltépte az ajtót és kilépett. Szakadt az eső. Az Európai Közösség ellen tiltakozók az Ispotály kiugró eresze alatt préselődtek össze. Az egyikük elindult felé s odakínált egy röplapot. Colinnak igaza van. Nem lesz semmi hatása, ha elmondja Gilchristnek a vírus forrását. Továbbra is meg lesz győződve, hogy a vírus a hálón át érkezett. Nem meri majd kinyitni attól féltében, hátha a pestis is átjön rajta.

– Adj egy papírlapot! – kérte, a tollát keresgélve.

– Egy papírlapot? – kérdezte Colin. – Minek?

Dunworthy kikapta a röplapot az EK ellen tiltakozó kezéből, és elkezdett firkálni a hátára.

– Mr. Basingame engedélyezi a háló megnyitását – motyogta közben.

Colin az írást kémlelte.

– Ezt nem fogja elhinni, Mr. Dunworthy. Egy röplap hátán?

– Akkor keríts nekem egy papírt! – kiabálta a tanár.

Colin szeme elkerekedett.

– Máris. Várj meg itt, rendben? – kérte engesztelően. – El ne menj!

Visszairamodott az épületbe. Szinte azonnal fölbukkant újra, több ív másolópapírral. Dunworthy kikapta a kezéből és odafirkantotta az utasításokat meg Basingame nevét.

– Menj és hozd el a könyvedet! Majd a Brasenose-ban találkozunk!

– És mi lesz a kabátoddal?

– Arra nincs idő – közölte a férfi. Négyrét hajtotta a papírt, aztán begyömöszölte a zakója belső zsebébe.

– Ömlik az eső. Nem kéne taxival menned? – kérdezte Colin.

– Nincsenek taxik. – A tanár nekivágott az utcának.

– Ugye, tudod, hogy Mary nagy-nagynéni ki fog engem nyírni? – kiáltotta utána Colin. – Azt mondta, az én felelősségem gondoskodni arról, hogy megkapd az immunerősítést.

Taxiba kellett volna ülnie. Mire odaért a Brasenose-hoz, már zuhogott az a zord, ferdén vágó eső, amiből ónos eső lesz egy órán belül. Dunworthy csontig átfagyott.

Az eső legalább elűzte a tüntetőket. Nem volt semmi és senki a Brasenose előtt, csupán néhány átázott röpcédula, amiket elejtettek. Egy széthúzható fémkaput állítottak föl a Brasenose bejárata elé. A kapus behúzódott a fülkéjébe, a redőny le volt eresztve.

– Kinyitni! – kiáltotta Dunworthy. Úgy megrázta a kaput, hogy csörömpölt. – Azonnal nyissák ki!

A kapus fölhúzta a redőnyt és kinézett. Amikor látta, hogy Dunworthy az, először ijedtnek tűnt, aztán ellenségessé vált.

– A Brasenose karantén alatt van – jelentette ki. – Tilos a belépés!

– Azonnal nyissa ki ezt a kaput! – követelte Dunworthy.

– Attól tartok, azt nem tehetem, uram – felelte a kapus. – Mr. Gilchrist utasított, hogy senkit se engedjek a Brasenose-ba, míg föl nem fedezik a vírus forrását.

– Már tudjuk az eredetét – tájékoztatta Dunworthy. – Nyissa ki a kaput!

A kapus leeresztette a redőnyt. Egy perccel később kijött a fülkéből, egészen a kapuig.

– A karácsonyi díszek voltak? – firtatta. – Azt beszélik, a díszek voltak megfertőzve.

– Nem – felelte Dunworthy. – Nyissa ki a kaput és engedjen be!

– Nem is tudom, hogy szabad-e ezt tennem, uram – tétovázott a portás feszengve. – Mr. Gilchrist...

– Már nem Mr. Gilchrist felelőssége – közölte a tanár. Elővette az összehajtogatott papírt a zakójából és átdugta a fémkapun a kapus orra elé.

A férfi ott nyomban, az esőben állva széthajtogatta és elolvasta.

– Már nem Mr. Gilchrist a dékán helyettese – állította Dunworthy.

– Mr. Basingame fölhatalmazott arra, hogy vegyem át az időugrás irányítását. Nyissa ki a kaput!

– Mr. Basingame – mondta a kapus s a máris eső áztatta aláírást bámulta. – Megkeresem a kulcsokat – ígérte.

Visszament a fülkébe s vitte magával a papírt. Dunworthy a kapuhoz húzódott a fagyos eső elől és rázta a hideg.

Azon aggódott, hogy Kivrin a hideg földön alszik, miközben a lány egy holokauszt kellős közepébe érkezett, amikor az emberek halálra fagytak, mert nem maradt senki talpon, aki fát vághatott volna, és az állatok elpusztultak a földeken, mert senki sem maradt életben, hogy behozza őket. Nyolcvanezer halott Sienában, háromszázezer Rómában, több mint százezer Firenzében. Európa lakosságának fele.

A kapus végül előbukkant egy nagy kulcskarikával és odajött a kapuhoz.

– Egy perc múlva nyitva lesz, uram – ígérte, miközben a kulcsok közt válogatott.

Kivrin minden bizonnyal visszament az ugrás helyére, amint rájött, hogy ez 1348. Ott várakozott egész idő alatt, leste, mikor nyílik meg a háló, kétségbeesetten, amiért nem jöttek érte.

Mármint, ha rájött. A lánynak nem volt lehetősége arra, hogy megtudja, 1348-ba érkezett. Badri azt mondta neki, az időeltolódás több nap lesz. Nyilván összevetette a dátumot az advent szent napjaival és azt hitte, hogy pontosan ott van, ahol lennie kell. Föl sem merült benne, hogy rákérdezzen az esztendőre. Azt hiszi, 1320-ban van, s közben mindvégig száguld felé a pestis.

A zár kattanva tárult, Dunworthy csak annyira lökte be a kaput, hogy be tudjon préselődni.

– Hozza a kulcsait! – parancsolta. – Ki kell nyitnia nekem a laboratóriumot!

– Az a kulcs nincs itt – felelte a kapus, és megint eltűnt a fülkéjében.

Az átjáróban jéghideg volt, az eső ferdén bevert, még annál is dermesztőbben. Dunworthy összehúzta magát a fülke ajtaja mellett, próbálta elkapni a bentről kiszüremlő meleget, és erősen nekifeszítette az öklét a zakózsebe aljának, hogy megszüntesse a borzongását.

A gonosztevők meg a tolvajok miatt aggódott, és közben egész idő alatt 1348-ban volt a lány, ahol halomba hordták a hullákat az utcákon, ahol az emberek rettegésükben máglyára vetették a zsidókat és az idegeneket.

Aggódott, mert Gilchrist nem végeztetett paraméter-ellenőrzéseket, annyira aggódott, hogy megfertőzte Badrit is az aggodalmával, és Badri, már lázasan, inkább újra begépelte a koordinátákat. Annyira aggódom.

Hirtelen ráébredt: a kapus már túl régóta elment, minden bizonnyal Gilchristet értesíti.

Az ajtó felé indult, s amint ezt tette, a kapus előbukkant egy esernyővel a kezében, sopánkodva a hideg miatt. Fölkínálta Dunworthynek, hogy bújjon az ernyő alá.

– Már teljesen bőrig áztam – hárította el Dunworthy és nekivágott a kapus előtt a négyszögletes belső udvarnak.

Egy sárga műanyag szalag nyúlt el keresztben a laboratórium ajtaján. Dunworthy letépte, míg a kapus a zsebében keresgélte a riasztó kulcsát, egyik kezéből a másikba rakosgatva az esernyőt.

Mögötte Dunworthy fölpillantott Gilchrist ablakaira. Azok a laboratóriumra néztek, és égett a villany a nappalijában, de Dunworthy nem észlelt semmiféle mozgást odafönt.

A kapus megtalálta a lapos kulcskártyát, ami kikapcsolja a riasztót. Kikapcsolta, majd elkezdte keresgélni az ajtó kulcsát.

– Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy ki szabad nyitnom az ajtót Mr. Gilchrist engedélye nélkül – jelentette ki.

– Mr. Dunworthy! – kiabálta Colin félútról a négyszögletes belső udvaron át. Mindketten fölnéztek. Colin futva érkezett, bőrig ázva, a sálba burkolt könyvvel a hóna alatt. – Nem... ért... el... Oxfordshire... egyes-részeire... egész... márciusig – zihálta, meg-megállva a szavak közt, hogy lélegzethez jusson. – Sajnálom. Végigfu... futottam... az... utat.

– Melyik részeire? – tudakolta Dunworthy.

Colin átnyújtotta neki a könyvet és térdére téve a kezét lehajolt, mélyeket lélegzett, fújtatva.

– Nem... hja.

Dunworthy letekerte a sálat és kinyitotta a könyvet annál a lapnál, amit Colin behajtott, de a szemüvege olyan vizes volt az esőtől, hogy nem tudta elolvasni. A nyitott lapok rögvest átáztak.

– Azt írja, hogy Melcombe-ban kezdődött, és északra haladt Bath-ba, meg keletre. Azt írja, hogy karácsonykor Oxfordba ért és a következő októberben Londonba, de Oxfordshire egyes részeibe csak a következő tavasszal jutott el, és néhány elszigetelt falu megúszta egész júliusig.

Dunworthy vakon meredt az olvashatatlan oldalakra.

– Ez nem mond nekünk semmit – szögezte le.

– Tudom – felelte Colin. Fölegyenesedett, még mindig lihegve. – De legalább nem azt írja, hogy a pestis karácsonyra végigsöpört egész Oxfordshire-ön. Talán Kivrin az egyik olyan faluban van, ahová nem ért el márciusig.

Dunworthy megtörölte a nedves oldalakat a lecsüngő sállal és becsukta a könyvet.

– Kelet felé haladt Bath-ból – jegyezte meg halkan. – Skendgate épp délre van az Oxford és Bath között húzódó országúttól.

A kapus végül döntött az egyik kulcs mellett. Bedugta a zárba.

– Ismét fölhívtam Andrewst, de még mindig nem vette föl senki.

A kapus kinyitotta az ajtót.

– Hogyan fogod működtetni a hálót technikus nélkül? – kérdezte Colin.

– Működtetni a hálót? – kérdezett rá a kapus, a kulcs még a kezében.

– Úgy tudtam, hogy adatokat óhajt a számítógépből. Mr. Gilchrist nem fogja megengedni magának, hogy engedély nélkül működtesse a hálót.

– Elővette Basingame meghatalmazását és jól megnézte.

– Majd én engedélyezem – mondta Dunworthy és elsöpört mellette, be a laboratóriumba.

A kapus indult utána, elakadt az esernyője az ajtókeretben, a nyélen tapogatózott, hogy megnyomja a gombját.

Colin lebukott az esernyő alá, be Dunworthy után.

Gilchrist biztos kikapcsolta a fűtést. A laboratóriumban alig volt melegebb, mint odakint, de Dunworthy szemüvege, mivelhogy vizes volt, bepárásodott. A tanár levette és megpróbálta szárazra törölni elázott zakóján.

– Tessék! – mondta Colin és adott neki egy csomag kötegelt papírt.

– Vécépapír. Mr. Finch-nek gyűjtögettem. De a lényeg az, hogy épp elég nehéz lesz a diákodat megtalálni, ha a megfelelő helyre érkezünk, és te magad mondtad, milyen rémesen bonyolult a pontos időt és helyet meghatározni.

– De már megvan nekünk a pontos idő és hely – vetette ellen Dunworthy, megtörölgetve a szemüvegét a vécépapírral. Aztán föltette. Még mindig homályosan látott.

– Attól tartok, meg kell kérnem arra, hogy távozzon – szólalt meg a kapus. – Nem engedhetem be ide anélkül, hogy Mr. Gilchrist... – Elhallgatott.

– Ó, a vérbe! – motyogta Colin. – Itt van Mr. Gilchrist.

– Mit jelentsen ez? – firtatta Gilchrist. – Mit csinál maga itt?

– Vissza fogom hozni Kivrint – válaszolta Dunworthy.

– Kinek az engedélyével? – tudakolta Gilchrist. – Ez a Brasenose hálója és maga jogtalan behatolásban vétkes. – Odafordult a kapushoz. – Utasítottam magát, hogy Mr. Dunworthyt nem engedheti be az intézménybe!

– Mr. Basingame engedélyezte – felelte a kapus. Odatartotta a nedves papírlapot.

Gilchrist kikapta a kezéből.

– Basingame! – Lenézett a papírra. – Ez nem Basingame aláírása!

– közölte dühösen. – Jogtalan behatolás és hamisítás. Mr. Dunworthy, feljelentést fogok tenni. És amikor Mr. Basingame visszatér, eltökélt szándékom informálni őt a maga...

Dunworthy tett egy lépést a másik felé.

– És én informálni fogom Mr. Basingame-et, hogy az ő megbízott helyettese hogyan tagadta meg egy időugrás leállítását, hogyan veszélyeztetett egy történészt, hogyan tagadta meg a hozzáférést ehhez a laboratóriumhoz, és hogy ennek eredményeképpen hogyan nem lehetett megállapítani a történész helyét az időben! – Karjával a konzol felé intett. – Tudja maga, mit mond ez a fix? Ez a fix, amit nem engedett leolvasni a technikusomnak tíz napja egy csomó idióta miatt, akik semmit sem értenek az időutazásból, magával együtt? Tudja, mit mond? Kivrin nem 1320-ban van, hanem 1348-ban, a fekete halál kellős közepén! – Megfordult és a képernyő felé mutatott. – A lány már két hete ott van! A maga ostobasága miatt! Mert... – Elhallgatott.

– Nincs joga ilyen hangon beszélni velem – háborgott Gilchrist. – És nincs joga itt lenni ebben a laboratóriumban. Követelem, hogy azonnal távozzon!

Dunworthy nem felelt. Egyet lépett előre a vezérlőpult irányába.

– Hívja a proktort^[14]! – szólt oda Gilchrist a kapusnak. – Azt akarom, hogy dobják ki őket!

A képernyő nem csupán üres volt, hanem sötét, ahogy funkciójelző fények is a konzol fölött. A kapcsoló a „KI” jelzésen állt.

– Maga kikapcsolta az áramot – mondta Dunworthy és a hangja olyan vénnek hangzott, mint korábban Badrié. – Maga bezárta a hálót.

– Igen – válaszolta Gilchrist –, és milyen jól tettem, mert maga úgy érzi, joga van engedély nélkül betörni ide!

A tanár vakon nyúlt az üres képernyő felé, és kissé megtántorodott.

– Maga bezárta a hálót – ismételte meg.

– Jól van, Mr. Dunworthy? – kérdezte Colin hozzá lépve.

– Gondoltam, hogy maga esetleg megkísérel betörni és megnyitni a hálót – közölte Gilchrist –, mivel úgy tűnt, egyáltalán nem tiszteli a Középkor tekintélyét. Kikapcsoltam az áramot, hogy ezt megakadályozzam, és úgy látszik, helyesen jártam el.

Dunworthy már hallott arról, hogy embereket villámcsapásként érhet rossz hír. Amikor Badri elmondta neki, hogy Kivrin 1348-ban van, nem volt képes fölfogni, mit jelent ez, ám a mostani hír mintha fizikai erővel sújtott volna le rá: úgy elállította a lélegzetét, hogy levegő után kapkodott.

– Maga bezárta a hálót – nyögte. – Elvesztette a fixet.

– Elvesztettem a fixet? – tamáskodott Gilchrist. – Butaság! Biztosan vannak mentések meg ilyesmik. Amikor újra bekapcsoljuk az áramot...

– Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk, hol van Kivrin? – kérdezte Colin.

– Igen – felelte Dunworthy, és azt gondolta, miközben összecsuklott: „Úgy fogok rárogyni a konzolra, mint Badri tette.” De nem így történt. Csaknem puhán esett össze, mint akinek elállt a lélegzete, s úgy zuhant Gilchrist előrenyújtott karjába, akár egy szerető.

– Tudtam! – hallotta Colin kifakadását. – Ez azért van, mert nem kaptad meg az immunerősítést. Mary nagy-nagynéni ki fog nyírni!