HARMINCHARMADIK FEJEZET

Abba a sírba temették Rosemundot, amit a sáfár ásott meg neki. „Kegyelmednek szüksége lesz ezekre a sírokra”, mondta előzőleg a sáfár, és igaza lett. Ők maguk sohasem tudták volna kiásni ezt a sírt. Nem telt tőlük több, csak annyi, hogy kicipeljék a tetemet a rétre.

Lefektették a holttestet a sír mellett a földre. A kislány lehetetlenül soványnak látszott a köpenyében, szinte teljesen elfogyott. A jobb keze ujjai, még mindig félig az alma köré görbülve, amit elejtett, csonttá-bőrré asztak.

– Meghallgatta kegyelmed a gyónását? – kérdezte Roche.

– Igen – válaszolta Kivrin, és igenis úgy tűnt neki, hogy megtette. Rosemund meggyónta, hogy fél a sötéttől meg a pestistől meg az egyedülléttől, hogy szereti az apját és hogy tudja, soha többé nem fogja látni. Mindazon dolgokat, amiket ő maga nem vallhatott meg.

Kivrin kikapcsolta a jegyajándék melltűt, melyet Sir Bloet adott Rosemundnak, és a gyerek köré csavarta a köpenyt, eltakarva a fejét, aztán Roche a karjába vette a testet, mintha alvó gyerek lenne, és levitte a sírba.

A kimászni már nehéz volt neki, Kivrinnek kellett megragadni egyik óriási kezét, hogy kihúzhassa. Mikor elkezdte a holtakért szóló imát, a pap így szólt:

– Domine, ad adjuvandum mefestina.

Kivrin aggódva nézett rá. „El kell mennünk innen, mielőtt ő is elkapja – gondolta, és nem javította ki. – Nincs vesztegetni való időnk.”

– Dormiunt in somno pacis – mondta Roche, fölvette az ásót s kezdte megtölteni földdel a sírgödröt.

Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart. Kivrin egy időre fölváltotta, földforgácsokat vésett le a hantról, ami egyetlen szilárd tömbbé fagyott, közben megpróbálta kisütni, milyen messzire juthatnak sötétedés előtt. Még nincs dél. Ha hamar elindulnak, átvághatnak a Wychwood-erdőn, az Oxford-Bath úton keresztül a közép-angliai síkságra. Egy héten belül Skóciában lehetnek, Invercassley vagy Dornoch közelében, ahová a pestis sohasem ért el.

– Roche atya – szólalt meg a lány, amint a pap elkezdte ledöngölni a földet az ásó lapjával –, Skóciába kell mennünk.

– Skóciába? – kérdezte a pap, mintha sosem hallott volna róla.

– Igen – felelte a lány. – El kell mennünk innen. Fognunk kell a szamarat és el kell mennünk Skóciába.

A pap bólintott.

– Magunkkal kell vinni a szentségeket. Ám mielőtt nekivágunk, harangoznom kell Rosemundért, hogy a lelke bizonyosan eljusson a Mennybe.

A lány tiltakozni akart, azt mondani, hogy erre nincs idő, most, rögtön indulniuk kell, de rábólintott.

– Elmegyek Bálámért – ajánlkozott.

Roche indult a harangtoronyba, a lány meg futva a csűrbe, még mielőtt a pap a toronyig ért volna. Kivrin most, most azonnal szeretett volna elmenni, mielőtt bármi történne, mintha a döghalál elrejtőzve várná, hogy mumusként rájuk vethesse magát a templomból, a serfőzdéből vagy a csűrből.

Átszaladt az udvaron, be az istállóba, onnan kivezette a szamarat.

Elkezdte fölszíjazni rá a málháskosarakat.

A harang egyet kondult, aztán elnémult. Kivrin megtorpant, kezében a hevederszíjjal, és hallgatózott. Azt kívánta, hogy újra megkonduljon. „Három kongatás a nőkért – gondolta a lány, és ráébredt, miért hagyta abba a pap. – Egyetlen kondulás a gyermekekért. Ó, Rosemund!”

A lány megkötötte a hevedert s elkezdte megtölteni a málháskosarakat. Azok túl kicsik voltak ahhoz, hogy minden beléjük féljen. Föl kell kötöznie a zsákokat valahogy. Megtöltött egy durva szövésű zsákot zabbal a szamárnak, mindkét kezével meregetve a gabonatárolóból – marokszámra szóródott ki a piszkos földre. Azután összekötötte a zsák száját egy érdes kötéllel, mely Agnes pónijának bokszában lógott. A kötél olyan szoros csomóval volt hozzáerősítve a rekeszhez, hogy nem tudta kibogozni. A végén kénytelen volt átrohanni a konyhába egy késért, aztán vissza, az élelemmel megtömött zsákokkal együtt, amelyeket már korábban összerakott.

Elvágta a kötelet, fölvagdalta rövidebb darabokra, lehajította a kést és kiment a szamárhoz. Az állat épp lyukat próbált rágcsálni a zabos zsák oldalába. A lány a kötéldarabokkal rákötötte azt is, meg a többi zsákot is a szamár hátára, kivezette az udvarra, majd a réten át a templomhoz.

Roche nem volt sehol. Kivrinnek még el kellett mennie a pokrócokért meg a gyertyákért, de először a szentségeket szerette volna betenni a málháskosárba. Étel, zab, pokrócok, gyertyák. Vajon miről feledkezett meg?

Roche atya fölbukkant az ajtóban. Nem hozott semmit.

– Hol vannak a szentségek? – kérdezte tőle a lány.

A pap nem felelt. Egy pillanatig a templom ajtajának támaszkodott, a lányra bámult, és ugyanaz a kifejezés honolt az arcán, mint amikor eljött Kivrinhez, hogy elmesélje neki, mi történt a sáfárral. „Hiszen már mindenki meghalt – gondolta a lány nem maradt senki, akinek a halálhírét hozhatná.”

– Muszáj harangoznom – szólalt meg a pap, és elindult a templomkerten át a harangtoronyhoz.

– De már harangozott kegyelmed, a lélekharangra pedig nincs idő – jelentette ki a lány. – El kell indulnunk Skóciába. – Odakötötte a szamarat a kapuhoz, átfagyott ujjai ügyetlenkedtek az érdes kötéllel, majd a pap után sietett és megfogta a csuhája ujját. – Mi történt?

A pap megpördült felé, csaknem erőszakosan, az arckifejezése megijesztette Kivrint. Úgy nézett ki, mint egy gonosztevő, egy gyilkos.

– Muszáj vecsernyére harangoznom – mondta és heves rándítással szabadította ki magát a lány kezéből.

„Jaj, ne!” – gondolta Kivrin.

– Még csak a nap közepén járunk – mondta a lány. – Még nincs itt az ideje a vecsernyének.

„Csak kimerült – gondolta a lány. – Mind a ketten annyira fáradtak vagyunk, hogy nem tudunk tisztán gondolkozni.” Megint megragadta a csuha u^jj^át.

– Jöjjön, atyám! Mennünk kell, ha sötétedésre át akarunk jutni az erdőn.

– Már el is múlt az ideje – jelentette ki a pap –, és én még nem harangoztam. Lady Imeyne haragudni fog.

„Jaj, ne – gondolta a lány –, jaj, ne, jaj, ne!”

– Majd én elharangozom – ajánlotta Kivrin, s odalépett elé, hogy megállítsa. – Kegyelmednek be kell mennie a házba pihenni.

– Már sötétedik – jegyezte meg mérgesen a pap. Nyitotta a száját, mintha rá akarna kiabálni, és nagy fröccsenéssel hányás meg vér bukott ki belőle, rá Kivrin zekéjére.

„Jaj, ne, jaj, ne, jaj, ne!”

A pap elképedve meredt a lány csupa vér ruhájára, az erőszakosság teljesen eltűnt az arcáról.

– Jöjjön, kegyelmed, le kell feküdnie! – mondta Kivrin. Közben azt gondolta: „Sosem fogunk eljutni az udvarházba.”

– Beteg vagyok? – kérdezte a férfi, még mindig a vér áztatta zekét bámulva.

– Nem – felelte a lány. – Kegyelmed csupán fáradt és pihennie kell.

A templom felé vezette. A pap botladozott, a lány pedig azt gondolta: „Ha elesik, nem leszek képes talpra állítani.” Besegítette a papot a templomba, a súlyos ajtót a hátával támasztotta ki, s leültette a fal mellé.

– Félek, hogy a munka kifárasztott – mondta a pap, fejét a köveknek támasztva. – Alszom egy kicsit.

– Igen, aludjon! – értett egyet Kivrin. Amint Roche lehunyta a szemét, a lány visszarohant az udvarházba pokrócokért meg egy dunyháért, hogy ágyat rögtönözzön a férfinak. Amikor csúszkálva visszaérkezett velük, a pap már nem volt ott.

– Roche atya! – kiáltotta, s megpróbált látni a sötét főhajóban. – Hol van kegyelmed?

Nem kapott választ. Megint kiszaladt, az ágyneműt még mindig a melléhez szorítva, de a pap nem volt a harangtoronyban, sem a templomkertben. Lehetetlen, hogy elvergődött volna a házáig. Kivrin visszaszaladt a templomba, és a pap tényleg ott is volt, Szent Katalin szobra előtt térdepelt.

– Kegyelmednek le kell feküdnie! – utasította a lány, szétterítve a takarókat a padlón.

A férfi engedelmesen lefeküdt, a lány bedugta a párnaaljat a feje alá.

– Ez a bubópestis, ugye? – kérdezte a pap, föltekintve rá.

– Nem – válaszolta a lány és ráborította az ágyterítőt.

– Kegyelmed fáradt, ez minden. Próbáljon meg aludni!

A férfi az oldalára fordult, háttal a lánynak, ám néhány perc múlva, miután a gyilkos arckifejezés visszatért, fölült és ledobta magáról a takarókat.

– Muszáj vecsernyére harangoznom – mondta vádlón. Kivrin alig tudta megakadályozni, hogy fölkeljen. Amikor a pap újra elszunnyadt, a lány csíkokat tépett a zekéje foszlott aljából és a szentélyt elválasztó rácshoz kötözte a férfi kezét.

– Ne tedd ezt vele! – mormolta Kivrin újra meg újra anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. – Kérlek! Kérlek! Ne tedd ezt vele!

A pap kinyitotta a szemét.

– Isten bizonyára meghallgatja az ilyen buzgó imádságot – mondta és mélyebb, nyugodtabb álomba süppedt.

Kivrin kirohant, lepakolt a szamárról, eloldozta az állatot, összeszedte az étellel teli zsákokat meg a lámpást és becipelte őket a templomba. A férfi még mindig aludt. A lány ismét kiosont, átszaladt az udvaron és húzott egy vödör vizet a kútból.

Nem úgy nézett ki a pap, mint aki fölébredt, de amikor Kivrin kicsavarta az oltárterítőből tépett szövetcsíkot és azzal borogatta a homlokát, a férfi, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megszólalt:

– Attól féltem, elment kegyelmed.

A lány letörölte a pap szájáról a rászáradt vért.

– Kegyelmed nélkül nem mennék Skóciába.

– Nem Skóciába – tiltakozott a pap. – A Mennyországba.

A lány evett egy keveset az elemózsiás zsákból vett száraz manchet-ból meg a sajtból, és megpróbált valamicskét aludni, de túl hideg volt hozzá. Amikor Roche megfordult és sóhajtott álmában, látta a lélegzetét.

Tüzet rakott, kitépte az egyik kunyhó körül a karókból rakott kerítést, s a karókat fölhalmozta a szentélyt elrekesztő rács előtt, ám – még a kitámasztott ajtó ellenére is – füsttel telt meg a templom. Roche köhögött és megint hányt. Ezúttal szinte csak vért. A lány eloltotta a tüzet és két további sietős utat tett meg annyi prémért meg pokrócért, amennyit csak talált, majd fészekszerűséget rakott belőlük.

Roche láza éjszaka fölment. Lerugdosta a takarókat, kikelt Kivrin ellen, többnyire olyan szavakkal, amiket a lány nem értett, bár egyszer világosan azt mondta:

– Menj innen, az Isten verjen meg! – és újra meg újra, vadul: – Egyre sötétedik!

Kivrin odavitte a gyertyákat az oltárról meg a szentélyt elválasztó rács tetejéről, és Szent Katalin szobra elé tette őket. Amikor a pap őrjöngése a sötétségről rosszabbodott, meggyújtotta mindet és újra betakarta a férfit. Úgy tűnt, ez segít egy kicsit.

A pap láza egyre emelkedett, s a ráhalmozott takarók ellenére vacogott a foga. Kivrinnek úgy tűnt, a bőre máris feketedik, a véredények mind megrepednek és bevérzések keletkeznek a bőre alatt. „Ne tedd ezt! Kérlek!”

Reggelre a pap jobban lett. A bőre végül nem feketedett el, csak a gyertyák bizonytalan fényétől tűnt foltosnak. A láza kissé csillapodott, mély álomban töltötte az egész délelőttöt meg a délután nagy részét, és egyáltalán nem hányt. A lány sötétedés előtt kiment még vízért.

Egyesek maguktól meggyógyultak és másokat az imák mentettek meg. Nem halt meg mindenki, aki elkapta a fertőzést. A tüdőpestis halálozási aránya csak kilencven százalék volt.

A pap magánál volt, amikor a lány bement, egy füstös fénynyaláb világította meg, ahogy feküdt. Kivrin letérdelt, odatartott egy kupa vizet a pap szájához, megemelve a fejét, hogy tudjon inni.

– Ez a kék nyavalya – jelentette ki a pap, amikor a lány leengedte a fejét.

– Kegyelmed nem fog meghalni – állította a lány. „Kilencven százalék. Kilencven százalék.”

– Meg kell gyónnom.

Nem. A férfi nem halhat meg! Akkor ő teljesen egyedül maradna itt. A lány, szólásra képtelenül, csak a fejét rázta.

– Irgalmazz, Atyám, mert vétkeztem... – kezdte el latinul a pap.

Nem is vétkezett. Ápolta a betegeket, meggyóntatta a haldoklókat, eltemette a holtakat. Isten az, akinek irgalomért kellene esedeznie.

– ...gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Haragudtam Lady Imeyne-re. Kiabáltam Maisryvel. – A pap nagyot nyelt. – Érzéki gondolataim támadtak az Úr egyik szentjéről.

Érzéki gondolatok.

– Esedezve kérem Isten bocsánatát, és tőled, Atyám, föloldozást a bűneim alól, ha méltónak ítélsz.

„Nincs semmi megbocsátandó – akarta mondani a lány. – A bűneid nem bűnök. Érzéki gondolatok. Lefogtuk Rosemundot, meg elbarikádoztuk a falut egy ártalmatlan fiú elől, és eltemettünk egy hathónapos csecsemőt. Ez a Világ Vége. Minden bizonnyal megengedhető néhány érzéki gondolat.”

Kivrin tehetetlenül emelte föl a kezét, képtelenül arra, hogy kimondja a bűnbocsánat szavait, ám úgy tűnt, a pap ezt nem észleli.

– Ó, Istenem – mondta –, teljes szívemből bánom, hogy megbántottalak.

„Megbántottalak. Te Isten szentje vagy – akarta mondani neki a lány –, és Ő hol a pokolban van? Miért nem jön és ment meg téged?”

Nem volt már olaj. A lány a vödörbe mártotta az ujjait és keresztet rajzolt a pap szemére, fülére, orrára és szájára, a kezére, mely fogta az ő kezét, amikor ő haldokolt.

– Quid quid deliquiste – mondta a pap. Kivrin megint megmerítette a kezét és kereszttel jelölte meg a férfi talpát is.

– Libera nos, quaesumus, Domine – sugalmazta a pap.

– Ab omnibus malispraeteritis, praesentibus, etfuturis – folytatta a lány. Szabadíts meg, kérünk, Urunk, minden gonosztól, most és mind-örökkön örökké.

– Perducat te ad vitám aetemam – mormolta a pap.

És vezessen el téged az örök életre.

– Ámen – fejezte be a lány, aztán előrehajolt, hogy fölitassa a vért, ami sugárban ömlött ki a pap szájából.

A férfi végighányta az éjszaka hátralévő óráit és a következő nap nagy részét, aztán délután öntudatlanságba süppedt, a légzése felületessé és szabálytalanná vált. Kivrin mellette ült és forró homlokát borogatta.

– Ne halj meg! – kérte, amikor a pap lélegzete elállt, majd erőlködve újraindult, fáradságosabban. – Ne halj meg! – mondta halkan. – Mit fogok tenni nélküled? Teljesen egyedül leszek.

– Nem szabad itt maradnia kegyelmednek – közölte a pap. Résnyire nyitotta vöröslő, bedagadt szemét.

– Azt hittem, alszik kegyelmed – sajnálkozott a lány. – Nem akartam fölébreszteni.

– Kegyelmednek vissza kell mennie a Mennybe – mondta a pap. – Kérem, imádkozzon kegyelmed a purgatóriumba került lelkemért, hogy rövid legyen ottani időzésem.

Purgatórium. Mintha Isten még több szenvedést mérne rá, mint amit eddig átélt.

– Kegyelmednek nem lesz szüksége az én imáimra – szögezte le a lány.

– Kegyelmednek vissza kell térnie arra a helyre, ahonnét jött – vélte a pap, és a keze tétova, sodródó mozdulattal emelkedett föl az arca elé, mintha megpróbálna elhárítani egy ütést.

Kivrin megragadta a kezét, gyöngéden fogta, nehogy megsérüljenek a bőr alatti erek, s az arcához szorította.

Kegyelmednek vissza kell térnie arra a helyre, ahonnét jött. „Bárcsak tehetném” – gondolta a lány. Eltűnődött, vajon mennyi ideig tartották nyitva az ugrás helyét, mielőtt végképp föladták. Négy napig? Egy hétig? Talán még mindig nyitva áll. Mr. Dunworthy nem fogja megengedni, hogy becsukják, amíg csak van remény. „De nincs – gondolt a lány. – Nem 1320-ban vagyok. Itt vagyok, ahol vége a világnak.”

– Nem tudok – vallotta be Kivrin. – Nem tudom az utat.

– Próbáljon visszaemlékezni kegyelmed! – parancsolta Roche, kiszabadítva a kezét és integetve. – Agnes, elágazáson túl.

A pap önkívületben van. A lány föltérdelt attól félve, hogy a férfi majd megint megpróbál fölkelni.

– Ahol leesett kegyelmed – magyarázta a pap, fél kezét az integető könyöke alá tette és a lány rádöbbent, hogy mutatni próbál. – Elágazáson túl.

Az elágazáson túl.

– Mi van az elágazáson túl? – kérdezte.

– A hely, ahol először ráleltem kegyelmedre, amikor leesett a Mennyből – felelte a pap és hagyta lehullani a karját.

– Azt hittem, Gawyn talált rám.

– Igen – válaszolta a pap, mintha nem lenne ellentmondás abban, amit Kivrin állított. – Útközben találkoztam vele, amikor az udvarházba hoztam kegyelmedet.

Útközben találkozott vele.

– Az a hely, ahol Agnes leesett – mondta a pap, próbált segíteni a fölidézésben. – Aznap, amikor magyalért mentünk.

„Miért nem akkor mondtad el nekem, amikor ott voltunk?” – gondolta a lány, ám tudta is a választ. A pap nagyon el volt foglalva a szamárral, amely megmakacsolta magát a dombtetőn, és nem volt hajlandó egy tapodtat sem továbbmenni.

„Mert a szamár látott átjönni az időn – gondolta a lány, és tudta: a pap állt fölötte a tisztáson és nézett le rá, amikor ott feküdt, karjával takarva el az arcát. – Hallottam is őt. Láttam a lábnyomát.”

– Kegyelmednek vissza kell térnie arra a helyre, s onnan ismét a Mennybe – indítványozta a pap és lehunyta a szemét.

A pap tehát látta őt megérkezni, odament, állt fölötte, míg ő csukott szemmel feküdt, föltette a szamarára, amikor ő beteg lett. És ő soha, még csak nem is sejtette mindezt, még akkor sem, amikor megpillantotta a templomban, még akkor sem, amikor Agnes elmesélte neki, hogy a pap szerint ő egy szent.

Mert Gawyn azt állította, ő talált rá. Gawyn, aki szeret hencegni, és aki mindennél jobban vágyott arra, hogy imponáljon Lady Eliwysnek. „Rátaláltam kegyelmedre s elhoztam onnan”, mesélte neki Gawyn. Talán még hazugságnak sem tartotta ezt. Elvégre a falusi pap egy senki. És egész idő alatt, míg Rosemund beteg volt, Gawyn pedig ellovagolt Bath-ba – közben az ugrás megnyílt, aztán bezárult újra örökre – Roche mindvégig tudta, hol az a hely.

– Semmi szükség, hogy kegyelmed várjon rám – szólalt meg a pap. – Kétségtelen, hogy már nagyon vágyódnak odaát kegyelmed visszatértére.

– Csitt! – szólt rá szelíden Kivrin. – Próbáljon meg aludni!

A pap megint nyugtalan álomba merült, a keze még mindig szüntelenül mozgott, megpróbált mutatni, kaparászta a takarókat. Lelökte magáról a pokrócokat, megint az ágyékát fogdosta. „Szegény ember – gondolta Kivrin –, nem menekül meg semmilyen méltatlanságtól.”

A lány visszatette a pap kezét a mellkasára és betakarta, de a férfi újra lelökte a pokrócot, fölhúzta a tunikáját a nadrágja fölé. Megmarkolta az ágyékát, aztán remegett, elengedte – a mozgásban Rosemundra emlékeztette valami Kivrint.

A lány a homlokát ráncolta. A pap vért hányt. Ez, meg az a szakasz, amibe a járvány már eljutott, hitette el vele, hogy a papnak tüdőpestise van. Nem is látott búbokat a hóna alatt, amikor levette róla a kabátját. Föl- és félrehúzta a csuha alját s elé tárult a durván szőtt, gyapjú alsóruha, mely feszült a pap derekán és belegubancolódott az albája alja. Kivrin látta, nem fogja tudni ezeket elhúzni anélkül, hogy megemelné a férfit. Márpedig olyan sok ruha gyűrődött össze, hogy semmit sem látott.

Gyöngéden rátette a kezét a pap combjára, emlékezve arra, mennyire érzékeny volt Rosemund karja. A férfi összerezzent, de nem ébredt föl, és a lány fölcsúsztatta a kezét a comb belsején, épp csak hozzáérve a szövethez. Mely forró volt.

– Bocsáss meg! – mondta és becsúsztatta a kezét a pap lába közé.

A férfi fölsikoltott, görcsös mozdulatot tett, a térde élesen fölvágódott, de Kivrin már elrándult az útjából, s a szájához kapta a kezét. A bubó gigászian nagy volt, tapintásra izzóan forró. Már órákkal ezelőtt meg kellett volna nyitni.

Roche nem ébredt föl, még a saját sikoltására sem. Az arca szederjes lett, a légzése maradt egyenletes, szörcsögő. Görcsös rángatózásától a takarók megint szerteszálltak. A lány megállt és betakarta. Megint fölrándult a férfi térde, de kevésbé vadul. A lány köré húzkodta a pokrócokat, aztán elvette az utolsó gyertyát a szentélyt elzáró rács tetejéről, betette a lámpásba és meggyújtotta az egyik Szent Katalin előtt álló gyertyáról.

– Egy pillanat múlva itt leszek újra – ígérte, azzal végigment a főhajón, ki a templomból.

A kinti fénytől hunyorgott, pedig már majdnem beesteledett. Az ég beborult, fújt egy kis szél, és úgy tűnt, odakint melegebb van, mint bent a templomban. A lány átszaladt a réten, kezével óvta a lámpás nyitott részét.

A csűrben van egy éles kés. Azzal vágta szét a kötelet, amikor összecsomagolt az útra. Mielőtt azonban fölvágja a bubót, fertőtlenítenie kell. Meg kell nyitni a földagadt mirigyet, mielőtt az szétreped. Amikor a bubók az ágyékon nőttek, veszélyesen közel voltak a comb ütőeréhez. Még ha nem is vérzik el azon nyomban Roche, az a rengeteg méreg közvetlenül bekerül a véráramba. Már órákkal ezelőtt meg kellett volna nyitnia.

A lány száguldott a csűr meg az üres disznóól között, be az udvarra. Az istálló ajtaja nyitva állt, s hallott valakit odabent motozni. Odakapta a fejét.

– Ki van itt? – kérdezte és fölemelte a lámpást.

A sáfár tehene állt az egyik rekesz előtt s a kiömlött zabot ette. Fölemelte a fejét, Kivrinre nézett, majd botladozó futással felé indult.

– Nincs rá időm – közölte vele Kivrin. Fölkapta a kést, mely az össze-kuszálódott köteleken feküdt, és kirohant. A tehén követte, ügyetlenül baktatva telis-tele tőgye miatt. Sajnálatra méltóan bőgött.

– Menj inneni – mondta Kivrin, közel a síráshoz. – Segítenem kell rajta, vagy meg fog halni! – A lány a késre pillantott. Az mocskos volt. Amikor rátalált a csűrben, már piszkos volt, és ő letette a csűr koszos, trágyás padlójára, valahányszor épp nem kellett neki a kötél fölszabdalása közben.

Odament a kúthoz, megfogta a vödröt. Alig volt víz az alján, és azon is jéghártya nőtt. Még arra sem volt elég, hogy ellepje a kést. Egy örökkévalóságba telne tüzet rakni és fölforralni. Erre nincs idő. A bubó már szét is repedhetett mostanra. Amire szüksége van, az alkohol, de elhasználták az összes bort, amikor fölvágták a búbokat, meg föladták az utolsó kenetet minden egyes haldoklónak. Eszébe jutott a palack, melyet az írnok fölvitt Rosemund lányszobájába.

A tehén megtaszította.

– Nem – szögezte le határozottan, egy lökéssel kinyitotta az udvarház ajtaját, s vitte a lámpát is.

Az előszobában sötét volt, ám a csarnokba beáradt a napfény a keskeny ablakokon, hosszú, gomolygó arany fénynyalábokban, amelyek megvilágították a hideg tűzhelyet, a nagy asztalt meg az almákat, melyeket Kivrin ott borított ki a daróczsákból.

A patkányok el sem futottak. Fölnéztek, amikor a lány bement, apró, fekete fülük rángott, aztán visszatértek az almák rágcsálásához. Csaknem egy tucatnyi volt az asztalon egy pedig Agnes háromlábú sámliján ült, kényes kis mancsai a pofájához emelve, mintha imádkozna.

A lány letette a lámpást a padlóra.

– Kifelé! – rikoltotta.

A patkányok az asztalon még csak föl sem néztek. Az, amelyik imádkozott, föltekintett összetett mancsa fölött, hűvös, bíráló pillantással, mintha Kivrin lenne itt a betolakodó.

– Ki innen! – kiáltotta a lány és feléjük szaladt.

A patkányok még ekkor sem futottak el. Ketten közülük behúzódtak a sótartó mögé, egyikük koppanva ejtette le az addig eszegetett almát az asztalra. Az legurult a szélén, rá a sás borította padlóra.

Kivrin fölemelte a kést.

– Ki... – Lecsapott vele az asztalra és a patkányok szétszóródtak. Újra fölemelte a kést. – ...innen... – Lesöpörte az almákat az asztalról a földre.

Azok pattogva szétgurultak a sáson. Meglepetésében vagy ijedtében az a patkány, amelyik Agnes sámliján ült, egyenesen Kivrin felé rohant. – Ki!... – A lány felé hajította a kést, mire a patkány be-iramlott a sámli alá, és eltűnt a sásban. – ...Kifelé! – sivította Kivrin, kezébe temetve az arcát.

– Múúú – mondta a tehén az előszobából.

– Ez egy betegség – suttogta reszketegen Kivrin, még mindig a szájára tapasztott kézzel. – Senki sem tehet róla.

Azzal ment a késért meg a lámpásért. A tehén félig beékelte magát az udvarház ajtajába, és ott beszorult. Siralmasan bőgött a lány felé.

Kivrin otthagyta, fölment a lányszobába, semmibe véve a surranó lépéseket a feje fölött. Aszóba jéghideg volt. A vászon, amit Eliwys az ablakra erősített, levált és egyik sarkán lógott. Az ágykárpitok is leszakadtak az egyik oldalon, ott, ahol az írnok azokba kapaszkodva próbálta fölhúzni magát. A pehelymatrac félig lecsúszott az ágyról. Apró neszek hallatszottak az ágy alól, de a lány nem próbált utánajárni, hogy pontosan honnan. A láda még mindig nyitva állt, faragott teteje kitámasztva az ágy lábához, s az írnok súlyos bíborszín köpenye összehajtogatva hevert benne.

A palack bor begurult az ágy alá. Kivrin levetette magát a földre, benyúlt érte az ágy alá. Elgurult az érintésétől, így félig be kellett másznia az ágy alá, mire rendesen meg tudta fogni és kihúzni.

A dugó kijött belőle, valószínűleg akkor, amikor ő berúgta az ágy alá. Mindössze kevéske bor tapadt a palack szájához.

– Ne! – fakadt ki a lány reményvesztetten. Egy hosszú percig csak ült, kezében az üres palackkal.

A templomban nem volt bor. Roche elhasználta az összeset az utolsó kenetek föladásához.

A lánynak hirtelen eszébe jutott az az üveg, amit a pap adott neki Agnes térdének kúrálásához. Betekergőzött az ágy alá. Most már elővigyázatosan húzta végig a kezét az ágytámla mentén, nehogy föllökje. Nem tudta fölidézni, mennyi volt benne, de úgy emlékezett, hogy nem használta el mindet.

Az óvatossága dacára majdnem kiborította, csak akkor ragadta meg a széles nyakat, amikor már dőlt. Kihátrált az ágy alól és óvatosan meglötyögtette. Még csaknem félig volt. Bedöfte a kést a zekéje övrészébe, bedugta a palackot a hóna alá, fölmarta az írnok köpenyét, és lement a lépcsőn. A patkányok már visszatértek, folytatták a munkát az almákon, ezúttal azonban szétszaladtak, amikor a lány elindult lefelé a kőlépcsőn, ő pedig megpróbált oda sem nézni, hogy ne tudja, hová.

A tehén testének több mint felével átvergődött az előszoba ajtaján, és mostanra kilátástalanul elzárta az utat. Kivrin mindent lerámolt a válaszfalakon belül, elsöpörte a sást egy darabon, hogy a palackot egyenesen a kőpadlóra állíthassa. Kilökdöste a tehenet, mely egész idő alatt boldogtalanul bőgött.

Amint kiért, a tehén tüstént megpróbált újra bemenni Kivrinhez.

– Nem – közölte a lány. – Nincs rá idő. – De azért csak visszament a csűrbe, föl a padlásra, és leszórt egy villányi szénát. Aztán fölmart mindent és visszarohant a templomba.

Roche addigra elvesztette az eszméletét. A teste ellazult. Óriási lába hosszan elnyúlt előtte, szélesen szétterpesztve, karja az oldalánál hevert, tenyérrel fölfelé. Úgy nézett ki, mint akit leterített egy csapás. A légzése nehézkes volt és reszketeg, mintha a hideg rázná.

Kivrin betakarta a súlyos bíborpalásttal.

– Visszajöttem, Roche – mondta, megveregetve a férfi kinyújtott karját, de ő nem adta jelét annak, hogy hallotta.

A lány levette az ellenzőt a lámpásról, és annak lángjával gyújtotta meg az összes gyertyát. Már csak három maradt Lady Imeyne gyertyáiból, s azok is félig leégtek. A lány meggyújtotta a mécseseket is, meg a vaskos faggyúgyertyát Szent Katalin fülkéjében, és közelebb vitte őket Roche lábához, hogy jól lásson.

– Kénytelen leszek levenni kegyelmed alsóruháját – jelentette be a lány, visszahajtva a takarót. – Meg kell nyitnom a bubót. – Kikötötte a lábravaló rongyos zsinórjait. A pap nem rándult össze az érintésére, de kicsit nyöszörgőit, és az vizenyősen hangzott.

A lány megrántotta az alsóruhát, megpróbálva így a férfi csípője alá húzni, aztán a szárát cibálta, de túl szoros volt. Le kell vágni róla. Lehetett volna annyi esze, hogy elhozza Rosemund ollóját is.

– Le fogom vágni kegyelmedről a lábravalót – közölte a lány és visszamászott oda, ahol a kést hagyta, meg a palack bort. – Igyekezni fogok, hogy ne vágjam meg kegyelmedet is!– Megszagolta a palackot, aztán belekortyolt és fulladozni kezdett. Jól van. Régi, tele alkohollal. Ráöntötte a kés pengéjére, megtörölte az élét a lábán, még öntött rá, s gondosan hagyott annyit, hogy eleget locsolhasson a sebre, amikor már megnyitotta.

– Beata – mormolta Roche. A keze az ágyéka felé tapogatózott.

– Rendben van – szólalt meg Kivrin. Megfogta a lábravaló egyik szárát és fölvágta a gyapjút. – Tudom, hogy most fáj, de meg fogom nyitni a bubót. – Két kézzel húzta meg a durva anyagot és az, hála az égnek, hangos hasadással szakadt szét. Roche fölhúzta a térdét. – Nem, nem, hagyja kegyelmed lenn a lábát – mondta Kivrin és próbált lökni rajta.

– Meg kell nyitnom a bubót.

Nem tudta visszafektetni a pap lábát. Pillanatnyilag hagyta őt, inkább befejezte a lábravaló szárának eltépését, benyúlva a pap lába alá, hogy a durva anyagot végig föl tudja hasítani, s így láthassa a bubót. Kétszer akkora volt, mint Rosemundé, és teljesen fekete. Már órákkal ezelőtt, napokkal ezelőtt meg kellett volna nyitni.

– Roche atya, kérem, nyújtsa ki a lábát! – kérte a lány, teljes súlyával ránehezedve a pap térdére. – Föl kell vágni a pestises kelést!

Nem reagált. A lány nem volt biztos abban, hogy a pap képes lenne megmozdulni, hogy az izmai nem maguktól rándulnak össze, úgy, ahogy az írnokéi, ám nem várhatott addig, míg a görcsös roham, már amennyiben ez az, elmúlik. Bármelyik pillanatban szétrepedhet a bubó.

Egy pillanatra elhátrált, aztán letérdelt a pap lábánál és a kést markolva fölnyúlt a fölhúzott lábak alatt. Roche nyöszörgött, a lány egy kissé lejjebb vitte a kést, aztán lassan, óvatosan mozdította előre, míg hozzá nem ért a bubóhoz.

A pap rúgása a bordái kellős közepén találta el. Elterült tőle. A kést is elengedte, az hangos csörömpöléssel gurult a kőpadlón. A rúgástól elállt Kivrin lélegzete és csak feküdt ott, levegő után kapkodott, hosszan, sípolva lélegzett. Megpróbált fölülni. Fájdalom nyilallt a jobb oldalába és a bordáit markolva visszazuhant.

Roche még mindig sikoltozott – hosszan tartó, szörnyű hang, mint egy megkínzott állaté. Kivrin lassan a bal oldalára gördült, szorosan rátapasztva kezét a bordáira, hogy lássa a papot. A férfi előre-hátra himbálta magát, mint egy gyerek, egyfolytában sikítva, meztelen lábát védelmezőleg húzta föl a mellkasához. A lány nem látta a bubót.

Kivrin kezével a kőpadlóra támaszkodva emelte magát félig ülő helyzetbe, aztán egyre közelebb húzta a kezét, míg le nem tudta tenni mindkettőt, és térdre nem tudott vergődni. Halk, nyögdécselő jajgatás szakadt ki belőle, ami elveszett Roche hangjában. A pap bizonyára eltört néhány bordát. A lány a kezére köpött s félt, hogy vért fog látni.

Amikor végül térdre emelkedett, egy percig leült a sarkára, összekuporodott, hogy ne fájjon annyira.

– Bocsánat – suttogta –, nem akartalak bántani! – A térdén vonszolta oda magát a paphoz, mankóként használva a jobb kezét. Az erőfeszítéstől nagyobb levegőt kellett vennie, és minden lélegzetvétel belenyilallt az oldalába. – Minden rendben, Roche – suttogta. – Már jövök. Már jövök.

A férfi görcsösen fölhúzta a lábát a hangja hallatán, a lány pedig elhúzódott oldalra, a pap és az oldalfal közé, jócskán az elérhetőségen túl. Amikor a pap belerúgott, föllökte Szent Katalin egyik gyertyáját is, mely most sárga tócsában feküdt mellette, és még mindig lángolt. Kivrin fölállította, majd kezét a férfi vállára tette.

– Ssss, Roche! – csitította. – Nem lesz semmi baj! Most már itt vagyok.

A pap abbahagyta a sikoltozást.

– Sajnálom – mondta fölé hajolva a lány. – Nem akartalak bántani. Csak a bubót próbáltam megnyitni.

A pap még jobban fölhúzta a térdét. Kivrin fölvette a vörös gyertyát, s a férfi mezítelen feneke fölé tartotta. Látta a bubót, fekete volt és kemény a gyertya fényében. Még csak bele sem hasított. Magasabbra emelte a gyertyát, próbálta kivenni, hová lett a kés. A sírbolt irányába gurult nagy csörömpöléssel. Abba az irányba tartotta a gyertyát, remélve, hogy észreveszi a fém csillanását. De nem látott semmit.

Kezdett fölállni, óvatosan mozgott, hogy elkerülje a fájdalmat, ám felállás közben szaggatni kezdett, mire a lány fölkiáltott és előregörnyedt.

– Mi történt? – kérdezte Roche. A szeme nyitva volt, kevéske vér látszott a szája sarkában. A lány töprengett, vajon nem harapta-e el a nyelvét a sikoltozás közben. – Csak nem okoztam sérülést kegyelmednek?

– Nem – válaszolta a lány, visszatérdelve mellé. – Nem. Kegyelmed nem okozott nekem sérülést. – Fölitatta a vért a pap szájáról a zekéje ujjával.

– Kegyelmednek muszáj... – szólalt meg a pap, s amikor kinyitotta a száját, még több vér szivárgott ki. Nagyot nyelt. – Kegyelmednek muszáj elmondani a haldoklók imáját.

– Nem – utasította el a lány. – Kegyelmed nem fog meghalni. – Megint letörölte a férfi száját. – De föl kell nyitni a bubót, mielőtt megreped.

– Ne! – mondta a férfi, és a lány nem tudta, vajon úgy értette, hogy ne nyissa meg a bubót, vagy hogy ne menjen el. A pap a fogát csikorgatta, vér csörgött a szájából. A lány ülő helyzetbe süppedt, vigyázott, ne jajduljon föl, és ölébe vette a férfi fejét.

– Requiem aeternam dona eis – mondta a pap és valami bugyborékolt a szájában –, et lux perpetua.

A vér már a szájpadlásából is szivárgott. A lány magasabbra támasztotta a pap fejét, begyűrte alá a bíbor palástot, zekéjével törölgette a száját meg az állát. A zekéjét átáztatta a vér. Oldalra nyúlt a pap miseingéért. – Ne! – kérte a férfi.

– Nem fogom – ígérte a lány. – Itt vagyok kegyelmed mellett.

– Imádkozzon értem! – szólította föl a pap, és megpróbálta a mellkasa előtt imára kulcsolni a kezét. – Roncs... – A pap fulladozni kezdett a szó közben, amit mondani próbált, így az bugyborékolásban végződött.

– Requiem aetemam – mondta Kivrin. Imára kulcsolta a kezét. – Requiem aeternam dona eis, Domine.

– Et lux... – folytatta a férfi.

A vörös gyertya Kivrin mellett lobbanva kialudt, a templomot betöltötte a füst szúrós szaga. A lány körbepillantott a többi gyertyára. Már csak egy maradt, az utolsó Lady Imeyne viaszgyertyái közül, az is már csaknem a tartója pereméig leégett.

– Et lux perpetua – mondta Kivrin.

– Luceat eis – mondta Roche. Elhallgatott, megpróbálta megnyalni véres ajkát. A nyelve dagadt volt és merev. – Dies irae, dies illa. – Megint nyelt egyet, s megkísérelte behunyni a szemét.

– Ne tedd ki őt még többnek ebből! – suttogta a lány angolul. – Kérlek! Ez nem méltányos!

– Beata – a lány azt gondolta, ezt mondta a pap, és megpróbált rájönni, mi a következő sor, de az nem „áldott”-tal kezdődött.

– Tessék? – kérdezte fölé hajolva a lány.

– Az utolsó időkben – mondta a pap, elmosódottan a dagadt nyelve miatt.

A lány közelebb hajolt.

– Attól féltem, Isten teljesen elhagy minket.

„El is hagyott – gondolta a lány. Letörölte a férfi száját és állát a zekéje aljával. – El bizony.”

– De Ő az Ő végtelen könyörületességében nem így tett – a pap újra nyelt –, hanem elküldte hozzánk az Ő szentjét.

A férfi fölemelte a fejét, köhögött, és vér árasztotta el mindkettejüket, átitatva a pap mellkasát meg a lány térdét. A lány bőszen törölgette, próbálta elállítani, próbálta föltartani a pap fejét. Nem látott a könnyeitől, hogy letörölhesse a vért.

– És nekem semmi hasznom – mondta a lány a könnyeit törölgetve.

– Miért sír kegyelmed? – kérdezte a férfi.

– Kegyelmed megmentette az életemet – felelte Kivrin. Hangja elcsuklott a zokogástól. – Én viszont nem tudom megmenteni kegyelmedét.

– Minden embernek meg kell halnia – jelentette ki Roche és senki, még Krisztus sem mentheti meg őket.

– Tudom – válaszolta a lány. Tenyerébe temette az arcát, próbálta felfogni a könnyeit. Azok összegyűltek a kezében és lecsöpögtek Roche nyakára.

– Ám kegyelmed mégis megmentett engem – közölte a pap, és a hangja tisztábban hallatszott. – A félelemtől. – Bugyborékolva vett levegőt. – És a kételkedéstől.

A lány a keze fejével törölte le a könnyeit, majd megfogta Roche kezét.

Az hidegnek, máris merevnek érződött.

– Én vagyok a legáldottabb minden emberek között, mert kegyelmed itt van velem – mondta a pap, azután lehunyta a szemét.

Kivrin egy kissé elmozdult, hogy a háta a falnak támaszkodjon. Odakint sötét volt, egyáltalán semmi fény nem jött be a keskeny ablakokon át. Lady Imeyne gyertyája sercegett, majd újra föllángolt. A lány elmozdította Roche fejét, hogy ne nyomódjon a bordáinak. A pap nyögött, a keze megrándult, mintha ki akarná szabadítani az övéből, de a lány nem eresztette el. A gyertya hirtelen fölfénylett, aztán otthagyta őket a sötétben.