NEGYEDIK FEJEZET

Badri keze lehullott a homlokáról, miközben elesett, és a könyöke megütötte a konzolt, mely egy másodpercre megakasztotta az esését. Dunworthy aggodalmasan pillantott a képernyőre, félt, hogy a technikus eltalálta az egyik billentyűt, összezavarva ezzel a kijelzést. Badri leroskadt a földre.

Latimer és Gilchrist meg sem próbálta elkapni. Úgy tűnt, Latimer még csak föl sem fogja, hogy valami baj van. Mary azonnal Badri után kapott, de mivel a többiek mögött állt, csak az ingujja egy ráncát fogta meg. Tüstént letérdelt a hanyatt fekvő férfi mellé, kiegyenesítette a testet, közben fülhallgatót vett elő.

Kotorászott a bevásárlószatyrában, előhúzott egy csipogót, és teljes öt másodpercig lenyomva tartotta a hívógombot.

– Badri? – kérdezte hangosan, és Dunworthy csak ekkor jött rá, milyen halálos csönd van a szobában. Gilchrist még mindig ott állt, ahol akkor, amikor Badri összeesett. Dühösnek látszott. Biztosíthatom, hogy mi már minden lehetséges eshetőséget számításba vettünk. Hát ezt nyilvánvalóan nem vette számításba.

Mary elengedte a csipogó gombját és gyöngéden megrázta Badri vállát. Semmi reakció. A nő hátrahajtotta a technikus fejét, az arca fölé hajolt, a fülét gyakorlatilag a férfi nyitott szájába dugta, fejét pedig úgy fordította, hogy lássa Badri mellkasát. Badri lélegzett. Dunworthy látta, hogy emelkedik és süllyed a mellkasa, és nyilván Mary is. Az doktornő azonnal fölemelte a fejét, máris lenyomta a csipogót, két ujját a férfi nyakához szorította, oldalt, ott is tartotta, végtelennek tűnő ideig, aztán a szájához emelte a csipogót.

– A Brasenose-ban vagyunk. A történeti laborban – szólt bele a csipogóba. – Öt-kettő. Kollapszus. Szívkihagyás. Agyvérzésnek nincs jele.

– Elvette a kezét a hívógombról és fölhúzta Badri szemhéját.

– Kollapszus? – kérdezte Gilchrist. – Az mi? Mi történt?

A nő ingerülten nézett rá.

– Badri elájult – felelte. – Kerítsd elő az orvosi készletemet! – szólt oda Dunworthynak. – A bevásárlószatyorban van.

A nő földöntötte a szatyrot, amikor kivette a csipogót. Az az oldalára dőlve feküdt. Dunworthy matatott a dobozok és csomagok között, rálelt egy kemény műanyag dobozra, mely megfelelő méretűnek tűnt, és kicsattintotta.

Tele volt zöld és vörös fóliába burkolt karácsonyi kekszekkel. Visszagyömöszölte a szatyorba.

– Gyerünk már! – mondta Mary kigombolva Badri laboratóriumi köpenyét. – Nem érek rá egész nap!

– Nem találom... – kezdte Dunworthy.

Mary elmarta a szatyrot és fölfordította. A kekszek szétgurultak mindenfelé. A sálat tartalmazó doboz kinyílt, a sál kipottyant belőle. Megmarkolta a ridiküljét, kicipzározta és kihúzott egy nagy, lapos tárcát. Kinyitotta, kivett belőle egy karperecet. Ráerősítette a technikus csuklójára, majd megfordult, hogy lássa a vérnyomásértékeket a képernyőn.

A görbe semmit sem árult el Dunworthynek, és Mary reakciójából sem tudta megállapítani, vajon mit gondol a nő. Badri légzése nem állt le, a szíve sem hagyta abba a dobogást, nem is vérzett sehol, ahol Dunworthy láthatta. Talán csak elájult. De az emberek nem szoktak csak úgy összeesni, legfeljebb a könyvekben meg a vidékén. A technikus biztos megsérült vagy beteg. Amikor bejött a kocsmába, úgy tűnt, csaknem sokkos állapotban van. Lehetséges, hogy nekiment egy bicikli, mint az, amelyik épp csak nem ütötte el Dunworthyt. Talán először nem észlelte, hogy megsérült? Az megmagyarázná az összefüggéstelen viselkedését, sajátságos izgatottságát.

De azt a tényt nem, hogy kabát nélkül jött el, hogy azt mondta, „velem kell jönnie”, és hogy „valami baj van”.

Dunworthy megfordult és a vezérlőpult képernyőjére nézett. Az még mindig azokat a mátrixokat mutatta, mint akkor, amikor a tech összeesett. A tanár nem tudta értelmezni őket, de a szokásos fixnek látszott, Badri pedig azt mondta, hogy Kivrin rendben átjutott. Valami baj van.

Mary lapos tenyérrel megveregette Badri karját, a mellkasa két oldalát, végig le a lábát. Badri szemhéja megrebbent, majd újra lecsukódott a szeme.

– Tud arról, hogy Badrinak bármilyen egészségügyi problémája lenne?

– Ő Mr. Dunworthy technikusa – közölte vádlón Gilchrist. – A Balliolból. Csak kölcsönben volt nálunk – tette hozzá, s hangjával éreztette, hogy valamiképpen Dunworthy felelős ezért, aki megrendezte a technikusa ájulását, hogy szabotálja a feladatot.

– Nem tudok semmilyen egészségügyi problémáról – válaszolta Dunworthy. – Ő is átesett a teljes átvilágításon meg a szezonálisokon a félév kezdetén.

Mary elégedetlennek tűnt. Föltette a sztetoszkópját és egy hosszú percig hallgatta Badri szívét, megint ellenőrizte a férfi vérnyomását, újra kitapintotta a pulzusát. – És nem tudsz semmit egy esetleges epilepszia kórtörténetéről? Diabéteszről?

– Nem – felelte Dunworthy.

– Fogyasztott valaha drogokat vagy tiltott endorfinokat? – A nő meg sem várta, hogy válaszoljon neki. Megint lenyomta a gombot a csipogóján. – Itt Ahrens. Pulzus egy tíz. Vérnyomás száz per hatvan. Vérvizsgálatot végzek. –

Letépte egy géztörlő csomagolását, letisztította azt a kart, amin nem volt karperec, s újabb csomagot bontott ki.

Drogok vagy tiltott endorfinok. Az megmagyarázná izgatott viselkedését, összefüggéstelen beszédét. De ha fogyaszt, az megmutatkozott volna a félév kezdeti szűrővizsgálaton és kizárt, hogy el tudná végezni a bonyolult számításokat a hálóhoz. Valami baj van.

Mary megint letörölte a kart és becsúsztatott egy kanült a bőr alá. Badri szemhéja rebbenve fölnyílt.

– Badri! – szólalt meg Mary. – Hall engem? – Benyúlt a kabátzsebébe és előteremtett egy élénkpiros kapszulát. – Be kell adnom magának a lázmérőt – mondta a nő és odatartotta a férfi szájához, aki semmijeiét nem adta annak, hogy hallotta.

Mary visszatette a kapszulát a zsebébe, aztán keresgélni kezdett a felszerelésében.

– Szólj, ha a kijelzés megjelenik azon a kanülön! – kérte Dunworthytől, előbb kiszedve mindent a tárcából, aztán visszarakva. Letette az eszköztartót, majd elkezdett a ridiküljében turkálni. – Azt hittem, van nálam egy bőrhőmérsékletet regisztráló lázmérő – motyogta.

– Megjelent a kijelzés – tudatta Dunworthy.

Mary fölkapta a csipogóját és elkezdte beolvasni a számokat.

Badri kinyitotta szemét.

– Magának muszáj... – mondta és lecsukódott a szeme. – Úgy fázom – mormolta.

Dunworthy levette a télikabátját, de az túl nedves volt ahhoz, hogy ráterítse a technikusra. Tehetetlenül körbenézett a szobában valamiért, amivel betakarhatná a férfit. Ha ez akkor történt volna, mielőtt Kivrin elment, használhatnák azt a pokrócszerű köpenyt, amelyet a lány viselt. Badri zakója be volt gyűrve a vezérlőpult alá. Azt terítette hosszában rá a technikusra.

– Megfagyok – motyogta Badri, vacogva.

Mary, még mindig a kijelzés számait sorolva a csipogóba, szúrósan odanézett.

– Mit mondott?

Badri motyogott valami mást és aztán érthetően így szólt:

– Fejfájás.

– Fejfájás – ismételte meg Mary. – Hányingere is van?

A férfi kissé elmozdította a fejét, hogy nemet intsen.

– Mikor volt...? – kérdezte és megragadta a nő karját.

A doktornő rátette a kezét a férfiéra és másik kezét Badri homlokára szorította.

– Láza van – jelentette ki.

– Valami baj van – mondta Badri. Lehunyta a szemét. A keze elengedte a nő karját és visszahullott a földre.

Mary újra fölemelte az elernyedt kart, ránézett a kijelzésre, és megint megfogta a férfi homlokát.

– Hol van az az átkozott bőrhőmérő? – mérgelődött, majd elkezdett újfent kutakodni a tárcában.

A csipogó csipogott.

– Megjöttek – mondta az asszony. – Valaki menjen és mutassa nekik az utat! – Azzal megveregette Badri mellkasát. – Maga csak feküdjön nyugton!

Mire Dunworthy kinyitotta az ajtót, addigra ők már ott voltak. Két mentőápoló az Ispotályból begurította a hajókoffer méretű szállítófelszerelést.

– Azonnali beszállítás – mondta Mary, még mielőtt kinyithatták volna a kofferüket. Föltápászkodott a térdelésből. – Hozza a hordágyat! – szólt oda a mentő ápolónőjének. – És kerítsen nekem egy bőrhőmérőt meg egy cukros infúziót!

– Én föltételeztem, hogy a Huszadik Század személyzetét szűrték dorfokra meg drogokra – jegyezte meg Gilchrist.

Az egyik mentőápoló elcsattogott mellett egy pumpás adagolóval.

– A Középkor sohasem engedné meg... – Gilchrist ellépett a másik útjából, aki most bejött a hordággyal.

– Ez narkós zákányosság? – firtatta a férfi mentőápoló, odapillantva Gilchristre.

– Nem – válaszolta Mary. – Elhozta a bőrhőmérőt?

– Nekünk nincs olyan – felelte a férfi, az adagolót a csatlakozóba dugva. – Csak egy termisztorunk meg lázmérőkapszuláink. Várnunk kell, míg be nem visszük. – Egy percig a feje fölött tartotta a műanyag zacskót, míg a gravitációs adagoló be nem indította a motort, aztán Badri mellkasára tapasztotta.

A mentő ápolónője levette a zakót Badriról, és betakarta egy szürke pokróccal.

– Fázom – mondta Badri. – Magának muszáj...

– Mit muszáj nekem? – tudakolta Dunworthy.

– A fix...

– Egy-két! – mondták egyszerre a mentőápolók és rágördítették Bad-rit a hordágyra.

– James, Mr. Gilchrist, el kell jönniük velem a kórházba, hogy kitöltsék a betegfelvételi lapot – közölte Mary. – És kell nekem Badri teljes kortörténete. Egyikük eljöhet a mentővel, a másik meg majd követi.

Dunworthy nem várt, hogy azon vitatkozzon Gilchristtel, melyiküknek kell a mentővel utazni. Bemászott és leült Badri mellé, aki nehezen lélegzett, mintha az, hogy a hordágyon viszik, túl nagy megerőltetés lett volna számára.

– Badri – szólalt meg sürgetően –, azt mondta, valami baj van. Úgy értette, hogy valami baj van a fixszel?

– Megvan a fix – válaszolta homlokát ráncolva Badri.

Az ápoló, aki a kijelzők ijesztően hosszú sorát tapasztotta Badrihoz, bosszankodni látszott.

– Rosszul határozta meg a növendék a koordinátákat? Ez fontos, Badri. Hibát követett el a távoli koordinátákban?

Mary bemászott a mentőbe.

– Helyettes dékánként úgy érzem, nekem kellene elkísérnem a pácienst a mentőautóban – hallotta Dunworthy Gilchrist szájából.

– Majd keressen minket a Sürgősségi Osztályon az Ispotályban!

– közölte Mary és behúzta az ajtót. – Már megmérte a lázát? – kérdezte a mentőápolótól.

– Igen – válaszolta a férfi. – 39,5 fok. Vérnyomás 90 per 55, pulzus 115.

– Volt hiba a koordinátákban? – tudakolta Dunworthy Badritól.

– Mindenki leült ott hátul? – firtatta a sofőr az interkomon keresztül.

– Igen – válaszolta Mary. – Egyes kód.

– Követett el Puhalski hibát a távugráshoz használt helyzeti koordinátákban?

– Nem – felelte Badri. Dunworthy kabáthajtókája után kapott.

– Akkor az időcsúszás az?

– Nekem muszáj... – mondta Badri. – Annyira aggódom.

A sziréna fölbődült, elfojtva a többit, amit mondott.

– Magának mit muszáj? – kiáltotta túl Dunworthy a mentő föl-fölharsanó dudáját.

– Valami baj – mondta Badri és megint elájult.

Valami baj. Az időeltolódásnak kell lennie. A koordinátákon kívül az volt az egyetlen, ami egy ugrásnál bajt okozhatott úgy, hogy az ugrás ne álljon le, és a technikus azt mondta, a helyzeti koordináták jók voltak. Viszont mekkora az időeltolódás? Badri korábban azt fejtegette neki, hogy akár két hét is lehet, és nem futott volna el a kocsmáig a zuhogó esőben, kabát nélkül, hacsak nem lett annál sokkal több. Mennyivel több? Egy hónap? Három hónap? De hát Badri azt mondta Gilchrist-nek, hogy az előzetesek minimális időcsúszást mutattak.

Mary a könyökével félretaszította a férfit, és a kezét megint a technikus homlokára tette.

– Adjon az infúzióhoz nátrium-tioszalicilátot! – mondta. – És kezdje nézni a fehérvérsejtek számát! James, menj az útból!

Dunworthy eloldalgott Mary mellett. Leült a padra, közel a mentőautó hátsó végéhez.

Mary megint fölvette a csipogóját.

– Álljanak készen egy teljes vérképhez és antitestvizsgálathoz!

– Pyelonephritis? – kérdezett rá az ápoló figyelve, ahogy megváltozott a kijelzés. Vérnyomás 96 per 60, pulzus 120, hőmérséklet 39,5.

– Nem hinném – válaszolta Mary. – Nincs nyilvánvaló alhasi fájdalom, de kétségtelenül valamiféle fertőzés, ezzel a lázzal.

A szirénázás gyakorisága hirtelen csökkent, majd megszűnt. A mentőápoló zsinórokat kezdett előhúzni a fali kapcsolódási pontokból.

– Már itt vagyunk, Badri – jegyezte meg Mary, újra megveregetve a férfi mellét. – Hamarosan kitűnő állapotba hozzuk újra!

A férfi semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta. Mary fölhúzta a pokrócot Badri nyakáig, a tetején pedig szépen elrendezte a lógó zsinórokat. A sofőr föltépte az ajtót, majd együtt kitolták a hordágyat.

– Teljes vérképet szeretnék – jelentette ki Mary, belekapaszkodva az ajtóba, miközben lemászott. – Komplementkötési reakciót, hemagglutináció-gátlás vizsgálatot és az ellenanyagképzést kiváltók azonosítását.

Dunworthy lemászott a nő után, és követte őt a Sürgősségi Osztályra.

– Szükségem lesz a kortörténetre – mondta Mary a recepciósnak.

– Badriról... mi a vezetékneve, James?

– Chaudhuri – felelte a férfi.

– Az Egészségügyi Azonosító Jele?

– Nem tudom – felelte. – A Balliolban dolgozik.

– Lenne olyan jó és lebetűzné nekem a nevét, kérem?

– C-H-A... – mondta a férfi. Mary már épp kezdett eltűnni a Sürgősségiben. A férfi elindult utána.

– Sajnálom, uram – mondta a recepciós, fölpattanva a számítógépe mellől, hogy elállja az útját. – Ha itt most helyet foglalna...

– Beszélnem kell azzal a pácienssel, akit épp most vesz föl – közölte a tanár.

– Rokona?

– Nem – felelte a férfi. – A főnöke vagyok. Ez nagyon fontos.

– Ő most éppen egy vizsgálófülkében van – magyarázta a nő. – Majd kérek magának engedélyt, hogy meglátogathassa, amint vége a vizsgálatnak.

A nő óvatosan visszaült a konzolhoz, mintha kész lenne újra fölugrani, ha a legkisebb moccanást észleli a férfi részéről.

Dunworthy gondolt rá, hogy egyszerűen beront a vizsgálóba, de nem akarta megkockáztatni, hiszen kitiltanák a kórházból, és különben is, Badri nincs olyan állapotban, hogy beszélhessenek. Teljesen egyértelműen eszméletlen volt, amikor kivették a mentőből. Eszméletlen, 39,5 fokos lázzal. Valami baj van.

A recepciós gyanakvóan nézett föl rá.

– Nem bánná túlságosan, ha újra el kéne mondja nekem azt a betűzést?

A tanár betűzte a Chaudhuri nevet a nőnek, aztán megkérdezte, hol talál telefont.

– Ott, a folyosó végén – felelte az adminisztrátor. – A beteg kora?

– Nem tudom – felelte a férfi. – Huszonöt? Négy éve dolgozik a Balliolban.

Legjobb tudása szerint megválaszolta a nő többi kérdését is, aztán kinézett az ajtón, hogy lássa, vajon Gilchrist megérkezett-e, majd végigment a folyosón a telefonokhoz és fölhívta a Brasenose-t. Csak a portást érte el, aki épp a kapusfülke pultján álló műkarácsonyfát díszítette.

– Beszélnem kell Puhalskival – mondta Dunworthy, remélve, hogy tényleg ez a neve az elsőéves technikusnak.

– Nincs itt – válaszolta a portás, szabad kezével ezüstgirlandot tekerve az ágak köré.

– Nos, amint visszatér, legyen szíves, mondja meg neki, hogy beszélnem kell vele! Nagyon fontos. Le kell olvasnia nekem egy fixet. Én most a... – Dunworthy nyomatékosan kivárta, hogy a portás befejezze a girland elrendezését és leírja a telefonfülke számát, amit az végül is megtett, lefirkálva a telefonszámot a karácsonyi díszek egyik dobozának tetejére. – Ha nem tudna elérni ezen a számon, hívja a Sürgősségi Osztályt az Ispotályban! Mit gondol, mikor fog visszamenni?

– Nehéz megmondani – jelentette ki a portás, kicsomagolva egy angyalt. – Némelyikük néhány nappal korábban visszajön, de a többség nem bukkan föl a szemeszter első napjáig.

– Hogy érti? Hát ő nem maradt itt az egyetemen?

– Úgy volt, hogy marad. Úgy volt, hogy ő fogja működtetni a hálót a Középkornak, de amikor megtudta, hogy nincs rá szükség, hazament.

– Akkor szükségem lesz az otthoni címére és telefonszámára.

– Azt hiszem, valahol Walesben lakik, de ehhez a kollégium titkárnőjével kell beszélnie, és most ő sincs itt.

– Mikor jön vissza a titkárnő?

– Meg nem mondhatom, uram. Elment Londonba, hogy elintézze a karácsonyi bevásárlását.

Dunworthy újabb üzenetet hagyott, míg a portás kiegyenesítette az angyal szárnyát, aztán letette, és megpróbált rájönni, hogy maradtak-e további technikusok Oxfordban karácsonyra. Nyilván nem, vagy Gilchristnek nem kellett volna eredetileg egy elsőévest alkalmaznia.

Azért mindenképp odatelefonált a Magdelenbe, de nem vette föl senki. Letette a kagylót, egy percig merengett, aztán tárcsázta a Balliolt. Ott sem vette föl senki. Finch még biztos odakint mutogatja az amerikai harangjátékosoknak Öreg Tóm harangjait. Dunworthy ránézett a digitálisára. Még csak fél három. Sokkal későbbnek gondolta. Lehet, hogy még csak ebédelnek.

Fölhívta a Balliol előcsarnokának a számát, de onnan sem jött válasz.

Arra számítva ment vissza a váróterembe, hogy Gilchrist már ott lesz. Nem volt ott, ellenben a két mentőápoló igen, és egy szakápolónővel beszélgettek. Gilchrist alighanem visszatért a Brasenose-ba, hogy tervezgesse a következő időugrást vagy az azutánit. Harmadszorra talán elküldi Kivrint egyenesen a Fekete Halál idejébe, hogy a saját szemével lássa!

– Hát itt van! – mondta az ápolónő. – Attól féltem, hogy elment. Ha lenne olyan jó és velem jönne!

Dunworthy föltételezte, hogy a nő hozzá beszélt, de a mentő személyzete is követte őt, végig a folyosón.

– Hát akkor, itt volnánk – mondta az ápolónő, kitárva nekik egy ajtót. A mentőápolók besorakoztak. – Van tea a zsúrkocsin, és egy vécé azon az ajtón túl.

– Mikor láthatom Badri Chaudhurit? – kérdezte Dunworthy megfogva az ajtót, hogy a nő ne csukhassa be.

– Dr. Ahrens hamarosan itt lesz – felelte az ápolónő és, dacolva a férfival, becsukta az ajtót.

A mentő ápolónője zsebre dugott kézzel már le is rogyott egy székre. A pasas ott állt a zsúrkocsi mellett és bedugta az elektromos vízforralót. Végig a folyosón egyikük sem kérdezett semmit a recepcióstól, szóval ez talán csak rutin eljárás, bár Dunworthy nem tudta elképzelni, hogy ezek ketten miért kívánják Badrit meglátogatni. Vagy hogy miért hozták őket ide.

Ez a várószoba teljesen más szárnyban volt, mint a Sürgősségi Osztály. Ugyanolyan gerincmegnyomorító székek voltak benne, mint a Sürgősségi várótermében, ugyanolyan asztalok, rajtuk legyező alakban szétterített buzdító brosúrákkal, ugyanolyan fémgirland tekeredett a zsúrkocsira, amit műanyag magyalcsokrokkal rögzítettek. Viszont nem voltak ablakok, még az ajtón sem. Önálló és különálló szoba, az a fajta, ahol az emberek a rossz hírekre várakoznak.

Dunworthyre hirtelen rátört a fáradtság és leült. Rossz hírek. Valamiféle fertőzés. Vérnyomás 96, pulzus 120, hőmérséklet 39,5. Az egyetlen másik tech Oxfordból lelépett Walesbe, Basingame titkárnője pedig elment karácsonyi bevásárlásokat intézni. És Kivrin valahol az 1320-as években van, napokra vagy akár hetekre onnan, ahol elvileg lennie kellene. Vagy hónapokra.

A mentőápoló férfi tejet és cukrot tett egy csészébe, megkavarta, várva, hogy az elektromos vízforraló fölmelegedjen. Úgy tűnt, a nő elaludt.

Dunworthy rámeredt. Az időeltolódásra gondolt. Badri azt mondta, az előzetes számítások minimális csúszást jeleztek, de azok persze csak előzetesek. Badri szerint kéthetes időcsúszás valószínű, és ez hihetően hangzott.

Minél messzebb küldték vissza a történészt, annál nagyobb volt az átlagos időeltolódás. A Huszadik Század ugrásainál általában csak pár perc, a Tizennyolcadik Századnál néhány óra. A Magdalén, mely még mindig ember nélküli ugrásokat végzett a reneszánszba, háromtól hat napig terjedő csúszásokat tapasztalt.

De ezek csak az átlagok. Az időcsúszás minden ember esetében változó és lehetetlen megjósolni bármelyik ugrásnál előre. A Tizenkilencedik Századnál előfordult egy negyvennyolc napos csúszás, de a lakatlan területeken gyakran egyáltalán nincs is.

A mértéke sokszor tetszőlegesnek, szeszélyesnek tűnik. Amikor az első időeltolódás-próbákat végezték a Huszadik Század számára még a húszas években, ő ott állt a Balliol üres udvarán, és mindössze három perc csúszással küldték vissza 1956. szeptember 14-ére, hajnali kettőre. Ám amikor megint visszaküldték 2:08-kor, csaknem két óra volt az időcsúszás, és majdnem egy hallgató fejére érkezett, aki épp befelé osont egy kollégiumon kívül töltött éjszaka után.

Kivrin akár hat hónapnyira is lehet onnan, ahol elvileg lennie kellene, s fogalma sem lehet róla, hogy mikor lesz a randevú. És Badri futva jött a kocsmába, hogy szóljon neki: a lányt mentsék ki a múltból.

Mary bejött, még mindig kabátban. Dunworthy fölállt.

– Badri a gond? – kérdezte félve a választól.

– Ő még mindig a Sürgősségin van – válaszolta az asszony. – Szükségünk van a EAJ-számára és nem találjuk az adatait a Balliol-fájlban.

A nő ősz haja már megint összekuszálódott, de amúgy olyan szakszerűnek tűnt, mint amikor megvitatta Dunworthy hallgatóit a férfival.

– ő nem tagja a kollégiumnak – felelte a tanár megkönnyebbülten.

– A technikusokat kijelölik az egyes kollégiumokba, de őket hivatalosan az Egyetem alkalmazza.

– Akkor az adatai a Személyzeti Irodában lesznek. Meg tudod mondani, hogy utazott-e Anglián kívülre a múlt hónapban?

– Volt egy helyszínije két héttel ezelőtt a Tizenkilencedik Század számára Magyarországon. Azóta Angliában van.

– Meglátogatták a rokonai Pakisztánból?

– Nincsenek olyan rokonai. Harmadik generációs. Rájöttél már, mit kapott el?

A nő nem figyelt rá.

– Hol van Gilchrist meg Montoya? – kérdezte.

– Mondtad Gilchristnek, hogy itt találkozzunk, de még nem érkezett meg, amikor behoztak ide.

– És Montoya?

– Elment, amint véget ért az ugrás – közölte Dunworthy.

– Van valami elképzelésed arról, hová mehetett?

„Semmivel sem jobb, mint neked – gondolta Dunworthy. – Te is láttad őt lelépni.”

– Föltételezem, hogy visszament Witney-be az ásatásához. Ott tölti az ideje nagy részét.

– Ásatás? – kérdezett vissza Mary, mintha még sosem hallott volna róla.

„Mi az? – gondolta a férfi. – Mi a baj?”

– Witney-ben – ismételte meg. – A Nemzeti Vagyonmegőrző birtokán.

Egy középkori falu ásatásait végzi.

– Witney? – mondta utána az asszony és boldogtalannak látszott.

– Azonnal ide kell jönnie!

– Próbáljam meg fölhívni? – tudakolta Dunworthy, de Mary már oda is ment a zsúrkocsi mellett ácsorgó mentőápolóhoz.

– Ide kell hoznia valakit Witney-ből – utasította az ápolót, aki letette a csészéjét tányérostul, és magára cibálta a dzsekijét. – A Nemzeti Vagyonmegőrző telephelyéről. Lupe Montoyát.

A doktornő a mentőápolóval együtt kiment az ajtón.

Dunworthy arra számított, hogy visszajön, amint elmagyarázta a férfinek az utat Witney-be. Amikor az asszony nem jött vissza, a tanár utánaindult. Mary nem volt a folyosón. Ahogy a mentőápoló sem, de a nővér a Sürgősségiről annál inkább.

– Elnézést, uram – mondta és elállta az útját ugyanúgy, ahogy a recepciós is tette a Sürgősségin. – Dr. Ahrens azt kéri, hogy várja meg itt.

– Nem megyek ki az Ispotályból. De muszáj telefonálnom a titkáromnak.

– Szívesen hozok magának egy telefont, uram – közölte határozottan a nő. Megfordult és végignézett a folyosón.

Gilchrist és Latimer érkeztek.

– ...remélem, hogy Ms. Engle-nek lesz alkalma megfigyelni egy halálesetet – mondta épp Gilchrist. – A hozzáállás a halálhoz az 1300-as években nagyban különbözött a miénktől. A halál mindennapos és elfogadott része volt az életnek, és a korabeliek nem voltak képesek veszteséget vagy gyászt érezni.

– Mr. Dunworthy – szólt az ápolónő, miközben a karját rángatta –, ha lenne szíves odabenn várni, hozok magának egy telefont.

A nő odament Gilchristhez és Latimerhez.

– Ha lennének szívesek velem jönni! – kérte, betessékelve őket a várószobába.

– Én vagyok a Történettudományi Kar helyettes dékánja – jelentette ki Gilchrist szúrósan meredve Dunworthyre. – Ami Badri Chaudhurival történik, az az én felelősségem.

– Igen, uram – bólintott az ápolónő és becsukta az ajtót. – Dr. Ahrens azonnal itt lesz.

Latimer letette az esernyőjét az egyik székre, Mary bevásárlószatyrát pedig a mellette lévőre. Szemlátomást összeszedte az összes csomagot, melyet Mary kiborított a padlóra. Dunworthy látta, hogy kilóg a szatyor tetején a sálat tartalmazó doboz meg az egyik karácsonyi keksz.

– Nem kaptunk taxit – magyarázkodott Latimer, erősen lihegve. Leült a rakománya mellé. – Metróval kellett jöjjünk.

– Hová valósi az a technikustanuló, akit az ugrásnál akart alkalmazni... az a Puhalski? – tudakolta Dunworthy. – Beszélnem kell vele.

– Mivel kapcsolatban, ha szabad kérdeznem? Vagy távollétemben teljesen átvette az uralmat a Középkoron?

– Életbevágó, hogy valaki leolvassa a fixet és megbizonyosodjon, hogy minden rendben.

– Maga el lenne ragadtatva, ha valami balul ütne ki, ugye? A kezdetektől fogva próbálta meggátolni ezt a szakmai gyakorlatot!

– Balul ütne ki? – firtatta hitetlenkedve Dunworthy. – Máris balul ütött ki. Badri eszméletlenül fekszik a kórházban, nekünk pedig fogalmunk sincs róla, hogy Kivrin ott van-e és akkor, ahol és amikor lennie kell. Hallotta Badrit. Azt mondta, hogy valami baj van a fixszel. Kerítenünk kell egy technikust, hogy megtudjuk, mi az.

– Én aligha adnék hitelt annak, amit valaki drogok vagy endorfinok hatása alatt mond, vagy akármi legyen is, amit Badri szed! – mondta Gilchrist. – És szabadjon emlékeztetnem, Mr. Dunworthy: az egyetlen dolog, ami ebben az időugrásban balul ütött ki, az a Huszadik Század része benne. Mr. Puhalski tökéletesen megfelelően ellátta a feladatát. Azonban a maga erősködésére engedtem, hogy a technikusa átvegye a helyét. Nyilvánvaló, hogy ezt nem lett volna szabad.

Kinyílt az ajtó, erre mindnyájan odanéztek. A nővér behozott egy hordozható telefont, odaadta Dunworthynek és sietve távozott.

– Föl kell hívnom a Brasenose-t, tudatni velük, hogy itt vagyok – jelentette be Gilchrist.

Dunworthy fütyült rá, kipattintotta a telefon képernyőjét és fölhívta a Jesust.

– Szükségem van a technikusaik nevére és otthoni telefonszámára – mondta az igazgatóhelyettes titkárnőjének, amikor az megjelent a képernyőn. – Egyikük sincs itt a vakáció alatt, ugye?

Egyikük sem volt itt. A férfi leírta a neveket és a számokat az egyik buzdító brosúrára, megköszönte a rangidős oktatónak, letette, majd nekikezdett a számok listájának.

Az első bepötyögött szám foglalt volt. A többi már akkor foglaltat jelzett, mielőtt még befejezte volna a körzetszámot. Az utolsónál egy számítógéphang lépett közbe, közölte, hogy „Minden vonal foglalt. Kérem, próbálkozzon a telefonálással később!”

Dunworthy hívta a Balliolt, mind az előcsarnokot, mind a saját irodáját. Egyik számon sem vették föl. Finch biztos elvitte az amerikaiakat Londonba, hogy hallják a Big Bent.

Gilchrist még mindig mellette állt s várt, hogy használatba vehesse a telefont. Latimer odaballagott a teáskocsihoz, és az elektromos vízforraló dugóját próbálta belenyomni a konnektorba. A mentő ápolónője abbahagyta a szunyókálását, hogy segítsen neki.

– Végzett a telefonálással? – firtatta mereven Gilchrist.

– Nem – felelte Dunworthy. Megpróbálta újra Finch-et. Még mindig nem kapott választ.

Letette.

– Az akarom, hogy hozza vissza a technikusát Oxfordba és emeljük ki Kivrint. Még mielőtt elhagyja az ugrás helyszínét.

– Maga akarja? – kérdezte Gilchrist. – Emlékeztethetem arra, hogy ez a Középkor időugrása, nem a magáé?

– Nem számít, kié – válaszolta Dunworthy, próbálva megőrizni a hidegvérét. – Egyetemi irányelv az időugrás azonnali leállítása, ha bármiféle gond adódik.

– Arra is emlékeztethetem, hogy az egyetlen probléma, mellyel szembesültünk ennél az időugrásnál az, hogy maga elmulasztotta a technikusa szűrését kábítószerekre. – Azzal Gilchrist nyúlt a telefonért. – Én fogom eldönteni, hogy le kell-e állítani ezt az ugrást, s ha igen, mikor!

A telefon megcsörrent.

– Itt Gilchrist – mondta Gilchrist. – Egy pillanat, kérem! – Átadta a telefont Dunworthynek.

– Mr. Dunworthy – mondta Finch és zaklatottnak tűnt. – Hála az égnek! Már mindenhová telefonáltam. Nem fogja elhinni, miféle nehézségekkel kerültem szembe!

– Feltartóztattak – jelentette ki Dunworthy, mielőtt Finch belevághatott volna a beszámolóba a nehézségeiről. – Most nagyon figyeljen! Azt akarom, hogy menjen és hozza el Badri Chaudhuri alkalmazásának iratait a gazdasági igazgató irodájából. Dr. Ahrensnek szüksége van rá. Hívja őt föl! Itt van az Ispotályban. Ragaszkodjon ahhoz, hogy személyesen beszélhessen vele! Ő majd megmondja, milyen információkra van szüksége az iratokból.

– Igen, uram – válaszolta Finch, fölkapva egy noteszt meg egy ceruzát és gyorsan jegyzetelve.

– Amint ezt megtette, azt akarom, hogy menjen át egyenesen a New College-ba, ott keresse meg a vezetőtanárt! Mondja meg neki, hogy most azonnal beszélnem kell vele, adja meg ezt a telefonszámot! Mondja meg neki, hogy szükséghelyzet van és életbevágó, hogy megtaláljuk Basingame-et! Azonnal vissza kell jönnie Oxfordba!

– Gondolja, hogy meg tudja tenni, uram?

– Hogy érti? Jött valami üzenet Basingame-től? Történt vele valami?

– Tudtommal nem, uram.

– Nos, akkor természetesen vissza tud majd jönni. Elvégre csak horgászni ment. Nem arról van szó, hogy szoros ütemterve lenne. Miután beszélt a vezetőtanárral, kérdezzen meg minden oktatót és hallgatót, akit csak talál! Talán egyiküknek lesz ötlete, hogy hol lehet Basingame. És amíg ott lesz, derítse ki, vajon itt van-e bármelyik technikusuk Oxfordban.

– Igen, uram – felelte Finch. – De mit tegyek az amerikaiakkal?

– Mondja nekik, sajnálom, hogy elmulasztottam a találkozást, de elháríthatatlanul föltartóztattak. Elvileg ők négykor átmennek Elybe, nemde?

– Úgy volt, de...

– De mi?

– Nos, uram, körbevittem őket, hogy lássák Öreg Tomot meg a vén marstoni templomot, de amikor megpróbáltam átvinni őket Iffley-be, megállítottak minket.

– Megállították? – kérdezte Dunworthy. – Kicsoda?

– A rendőrség, uram. Barikádokat emeltek. Az a lényeg, hogy az amerikaiak nagyon földúltak a kéziharangkoncertjük miatt.

– Barikádokat? – ismételte meg Dunworthy.

– Igen, uram. Az A4is8-ason. Szállásoljam el az amerikaiakat a Sal-vinban, uram? William Gaddson és Tom Gailey ott laknak az északi lépcsőnél, de a Basevit festik.

– Nem értem – jelentette ki Dunworthy. – Miért állították meg magukat?

– A karantén miatt – felelte Finch és meglepettnek látszott. – Elhelyezhetem őket a Fisherben is. A fűtést lekapcsolták a vakációra, de használhatják a kandallókat.