ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL
(001300-002018)

Nem csak én vagyok bajban, Mr. Dunworthy. Azt hiszem, azok a korabeliek is, akik befogadtak.

Az udvarház ura, Lord Guillaume, nincs itt. Bath-ban van, tanúskodik egy barátja perében, ami kétségtelenül veszélyes dolog. Az anyja, Lady Imeyne bolondnak nevezte, amiért belekeveredett ebbe, Lady Eliwys pedig, a felesége aggódni látszik és ideges.

Nagy sietve jöttek ide, szolgák nélkül. Tizennegyedik századi nemesasszonyoknak legalább egy komornája volt, de sem Eliwysnek, sem Imeyne-nek nincs egy sem, és a gyerekek – Guillaume két kislánya itt van – dajkáját is hátrahagyták. Lady Imeyne el akar küldetni egy új dadáért meg egy káplánért, de Lady Eliwys nem engedi.

Azt hiszem, Lord Guillaume nehézségekre számít és idesuvasztotta az asszonynépét, hogy biztonságban legyenek. Vagy talán a baj már meg is történt – Agnes, a két lány közül a kisebbik mesélt nekem a káplán haláláról meg egy Gilbert nevezetű illetőről, akinek a feje „csupa vörösség volt”, szóval lehetséges, hogy már volt vérontás, a nők pedig azért jöttek ide, hogy elmeneküljenek előle. Lord Guillaume egyik privéje is velük jött, méghozzá teljes fegyverzetben.

Nem volt semmilyen jelentősebb felkelés II. Edward ellen Oxfordshire-ben 1320-ban, bár senki sem lelkesedett a királyért meg kegyencéért, Hugh Despenserért, jóllehet mindenütt másutt összeesküvéseket szőttek és kisebb összecsapások is történtek. Két báró, Lancaster és Mortimer, hatvanhárom udvarházat vett el a Despenserektől abban az évben – ebben az évben. Lord Guillaume – vagy a barátja – belekeveredhetett az egyik összeesküvésbe.

Persze, lehet teljesen más is, egy birtokvita vagy hasonló. Az emberek az 1300-as években legalább annyi időt töltöttek a bíróságokon, mint a korabeliek a huszadik század vége felé. De nem hiszem. Lady Eliwys minden neszre összerezzen, és megtiltotta Lady Imeyne-nek, hogy tudassa a szomszédokkal az ittlétüket.

Gondolom, bizonyos szempontból ez jó dolog. Ha nem mondják el senkinek, hogy itt vannak, rólam sem fognak beszélni, s nem küldenek szét hírnököket, megtudakozandó a kilétemet. Másrészt, van rá esély, hogy bármelyik percben fegyveresek rúgják ránk az ajtót. Esetleg megtörténhet, hogy Gawyn, az egyetlen, aki ismeri az ugrás helyét, meghal az udvarházat védelmezve.

(Szünet)

1320. december 15. (régi időszámítás). A tolmács most már működik, többé-kevésbé, és úgy tűnik, a korabeliek értik, amit mondok. Én is értem őket, jóllehet a középangoljuk egyáltalán nem hasonlít arra, amit Mr. Latimer tanított nekem. Tele van ragozással és sokkal lágyabb, franciás a hangzása. Mr. Latimer még a „Ha március fagyának erejét április langy esője veri szét” sort sem ismerné föl ebben a dialektusban.

December tizenötödike. Kihallgattam egy vitát Lady Imeyne és Lady Eliwys között a káplán utódjának beszerzéséről, és Imeyne azt mondta: „Bőven van még idő elküldetni. Még tíz teljes nap van a karácsonyi miséig.” Szóval, mondja meg Mr. Gilchristnek, hogy legalább az időbeli helyzetemet megállapítottam! De azt nem tudom, hogy milyen messze vagyok az ugrástól. Próbáltam visszaemlékezni arra, ahogy Gawyn idehozott, de az egész éjjel reménytelenül zavaros, és egy része annak, amire emlékszem, meg sem történt. Emlékszem egy fehér lóra, melynek csengettyűk voltak a kantárán, és a csengettyűk karácsonyi énekeket csilingeltek, mint a Carfax-torony harangjátéka.

December tizenötödike azt jelenti, hogy ott most van karácsony este, maga összejövetelt rendez, ahol sherryt isznak, aztán átsétál a Szűz Mária-templomba az ökumenikus istentiszteletre. Nehéz fölfogni, hogy több mint hétszáz évre van innen. Folyton azt hiszem, hogy ha majd föl tudok kelni az ágyból (amit most nem tudok, mert túlságosan szédülök – azt hiszem, megint fölment a lázam) és kinyitom az ajtót, akkor nem egy középkori csarnokot találok, hanem a Brasenose laborját, ahol maguk mind rám várnak, Badri és dr. Ahrens, és maga, Mr. Dunworthy, amint a szemüvegét tisztítgatja és azt mondja: én megmondtam előre. Bárcsak úgy lenne!