ÁTIRAT AZ ÍTÉLETNAPI KÖNYVBŐL
(015104-016615)

1320. december 19. (régi időszámítás). Jobban érzem magam. Három vagy négy óvatos lélegzetet tudok venni egymás után anélkül, hogy köhögni kezdenék, és ma reggel ténylegesen megéheztem, bár nem a zsíros zabkására, amit Maisry hozott. Ölni tudnék egy pohár narancsléért.

Meg fürdésért. Rettenetesen koszos vagyok. Amióta idekerültem, még csak a homlokomat mosták meg, pedig az utóbbi két napban Lady Imeyne vászoncsíkokból készült borogatásokat tapasztott a mellemre, amiket undorító szagú kenőcs borít. Ezektől, az időnkénti izzadástól, ami még mindig előfordul, és az ágytól (amit az 1200-as évek óta nem húztak át), kifejezetten bűzlöm, a hajam pedig, hiába rövid, hemzseg a tetvektől. Mellesleg itt én vagyok a legtisztább.

Dr. Ahrensnak igaza volt, amikor kauterizálni akarta az orromat.

Mindenki rettenetes szagot áraszt, még a kislányok is, holott a tél derekán járunk és dermesztő hideg van. El sem tudom képzelni, milyen lehet itt augusztusban. Mindenki bolhás. Lady Imeyne még imádkozás közben is megáll vakarózni, és amikor Agnes lehúzta a harisnyáját, hogy megmutassa nekem a térdét, csupa vörös csípés volt a lába.

Eliwysnek, Imeyne-nek és Rosemundnak viszonylag tiszta az arca, de a kezüket nem mossák, még az éjjeli edény kiürítése után sem, és az edények elmosásának, vagy a matracokban a gyapjúhulladék kicserélésének gondolata még föltalálásra vár. Igazság szerint már mindüknek rég bele kellett volna halnia a fertőzésekbe, mégis úgy tűnik, mindenki jó egészségnek örvend – eltekintve a skorbuttól meg egy csomó rossz fogtól. Még Agnes térde is szépen gyógyul. Minden nap jön megmutatni a vart. Meg az ezüstcsatját, a fából faragott lovagját és szegény, agyonszeretett Kormost.

Agnes talált kincs, ami az információt illeti, többnyire önként adja, anélkül, hogy kérdezősködnék. Rosemund a „tizenharmadik évében” jár, ami azt jelenti, hogy tizenkettő, és a szoba, ahol engem ápolnak, az övé. Nehéz elgondolni, hogy már házasulandó korban van, s ezért különálló „lányszobája” van, de a lányokat gyakran adták férjhez éppen csak tizenhárom-tizennégy évesen az 1300-as években. Eliwys alig lehetett idősebb, amikor férjhez ment. Agnes azt is elmondta, van három bátyja, akik mind ott maradtak Bath-ban az apjukkal.

A harang délnyugaton Swindone falué. Agnes a kongásuk alapján meg tudja nevezni az összes harangot. A távoli, amelyik mindig elsőként zendít rá, az Osney-harang, Öreg Tóm előde. A kettős harang Courcyból szól, ahol Sir Bloet lakik, a két legközelebbi pedig Wintenie és Esthcote. Ez azt jelenti, hogy közel vagyok Skendgate-hez, sőt, könnyen lehet, hogy ez a falu maga Skendgate. Megvannak hozzá a kőrisfái, nagyjából azonos méretűek, és a templom is jó helyen van. Lehetséges, hogy Ms. Montoya még nem talált rá a harangtoronyra. Sajnos, a falu neve az egyetlen olyan dolog, amit Agnes nem tud.

Azt tudta, hol van Gawyn. Mondta nekem: Gawyn elment a támadóimat kergetni, „És amikor fölleli őket, le fogja kaszabolni mindet a kardjával. így ni!”, magyarázta a kislány, Kormossal szemléltetve a dolgot. Nem vagyok biztos benne, hogy mindent el lehet hinni, amit mond. Azt is mesélte, hogy Edward király Franciaországban van, Roche atya pedig látta az ördögöt, tiszta feketében, egy fekete ménen lovagolva.

Az utóbbi lehetséges. (Mármint, hogy Roche atya ezt mondta neki, nem az, hogy látta az ördögöt.) A vonalat a spirituális és a fizikai világ között egészen a reneszánszig nem húzták meg egyértelműen, és a korabeliek számára megszokott dolog volt a látomás angyalokról, az Utolsó ítéletről, Szűz Máriáról.

Lady Imeyne állandóan panaszolja, milyen alkalmatlan, mert műveletlen és írástudatlan Roche atya. Még mindig próbálja meggyőzni Eliwyst, hogy küldje el Gawynt Osney-ba egy szerzetesért. Megkértem, Lady Imeyne hívassa a papot, mert szeretnék vele imádkozni. (Úgy döntöttem, hogy ezt a kérést nem lehet „túl orcátlan”-nak ítélni.) Félórás előadást tartott nekem az asszony arról, hogyan felejtette ki a Roche atya a Venite egy részét, hogyan fújja el a gyertyákat ahelyett, hogy elcsippentené őket s így „sok viasz megy veszendőbe”, és hogyan töltötte meg a szolgák fejét babonás locsogással (semmi kétség, az ördög meg a lova).

Az 1300-as években a falusi papok parasztok voltak, akiket megtanítottak a mise gépies elmondására, meg egy kis latinra. Szerintem mindenki egyformán bűzlik, de a nemesség külön fajnak tekintette a jobbágyokat, és biztos vagyok benne, Imeyne arisztokratikus lelkét megbotránkoztatja, hogy kénytelen ennek a „pórnak” meggyónni!

A pap kétségtelenül olyan babonás és írástudatlan, ahogy azt Imeyne állítja. De nem alkalmatlan. Fogta a kezemet, amikor haldokoltam. Biztatott, hogy ne féljek. És én nem is féltem.

(Szünet)

Ugrásszerűen javul az állapotom. Ma délután félórányit üldögéltem, este pedig lementem a csarnokba vacsorázni. Lady Eliwys hozott nekem egy barna darócruhát meg egy mustárszín ujjast, hogy viseljem, meg egy kendőféleséget, amely eltakarja levágott hajamat (nem főkötőt vagy fátylat, szóval Eliwys még biztos azt hiszi, hajadon vagyok, hiába beszélt Imeyne annyit „ágtörőkről”). Nem tudom, vajon a ruháim nem megfelelőek, vagy csak túl szépek mindennapi viseléshez, Eliwys nem szólt semmit. Ő és Imeyne segítettek fölöltöznöm. Szerettem volna megkérdezni, mosakodhatok-e, mielőtt fölveszem az új ruhám, de féltem bármi olyat tenni, amitől Imeyne még gyanakvóbb lesz.

Ő amúgy is fürkészett, míg befűztem a ruhámat és megkötöttem a cipőmet, aztán egész vacsora alatt rajtam tartotta éber tekintetét. A lányok között ültem, osztoztam velük a fatányéron. A sáfárt az asztal legvégére száműzték, és Maisryt sehol sem lehetett látni. Mr. Latimer szerint a plébános az uraság asztalánál evett, de Lady Imeyne valószínűleg kifogásolja Roche atya asztali illemtudását is.

Húst ettünk, azt hiszem, őzet, meg kenyeret. Az őzhús ízét a fahéj, a só és a mélyhűtés hiánya határozta meg, a kenyér kőkemény volt, mégis jobb, mint a zabkása, és nem hiszem, hogy bármilyen hibát vétettem az asztali illemben.

Bár biztos vagyok abban, hogy egyfolytában hibákat követek el és ez az oka, amiért Lady Imeyne annyira gyanakszik rám. A ruhám, a kezem, valószínűleg a mondatszerkezeteim mind kissé (vagy nem is kissé) elütnek, így összességében idegennek tűnök, különösnek – gyanúsnak.

Lady Eliwys túlságosan aggódik a férje pere miatt ahhoz, hogy észrevegye a hibáimat, a lányok pedig túl fiatalok. Lady Imeyne azonban mindent észrevesz, és valószínűleg listát készít róluk, mint tette Roche atya esetében. Hál’ Isten, hogy nem mondtam azt neki, Isabel de Beauvrier vagyok! Ellovagolt volna Yorkshire-be, hiába van tél, hogy hazugságon éljen.

Gawyn vacsora után érkezett. Maisry, aki végül besettenkedett skarlát füllel meg egy fatálnyi sörrel, odavonszolta a lócákat a tűzhelyhez, majd néhány vaskos fenyőtuskót tett a tűzre. A nők azok sárgás fényénél varrogattak.

Gawyn megállt a szélfogó fal előtt – nyilvánvalóan épp csak megjött a kemény lovaglásból, és egy percig senki sem figyelt föl rá. Rosemund merengett a hímzése fölött. Agnes ide-oda tologatta a kordéját, benne a fából faragott lovaggal, és Eliwys elmélyülten beszélgetett Imeyne-nel a zsellérről, aki kétségtelenül nincs valami jól. A tűz füstjétől fájt a mellkasom, ezért elfordítottam onnan a fejemet, hogy megakadályozzam a köhögés kitörését. Ekkor megláttam a férfit, ahogy ott állt és Eliwyst nézte.

Egy pillanattal később Agnes nekilökte a kordéját Imeyne lábának, mire Imeyne azt mondta neki, hogy ő az ördög fattya, Gawyn pedig bejött a csarnokba. Lesütöttem a szememet, imádkozva azért, hogy jöjjön, beszéljen velem.

Meg is tette, térdet hajtva előttem, ott, ahol a pádon ültem.

– Jóságos hölgy! – mondta. – Örvendek, hogy jobb egészségben találom.

Fogalmam sem volt, mi lehet az illő válasz, ha van ilyen. Még jobban lehajtottam a fejemet.

Ő, mint egy csatlós, maradt fél térden.

– Úgy hallottam, kegyelmed semmire sem emlékszik a támadóival kapcsolatban, Lady Katherine. Valóban?

– Igen – mormoltam.

– A kegyelmed szolgáiról sem tud, hogy hová menekülhettek?

Megráztam a fejemet, a tekintetem még mindig lesütve.

Gawyn Eliwyshez fordult.

– Híreim vannak a renegátokról, Lady Eliwys. Megtaláltam a nyomaikat. Számosán voltak, lovakkal.

Attól féltem, azt fogja mondani, hogy elfogott valami szegény, rőzse-szedő parasztot és fölkötötte.

– Engedélyért esedezem, hogy üldözhessem őket és megbosszulhassam az úrhölgyet – kérte a férfi, Eliwyst nézve.

Eliwys feszengőnek tűnt, elővigyázatosnak, úgy, mint akkor, amikor a férfi korábban megjött.

– Férjuram meghagyta, maradjon ehelyütt, míg nem jön – válaszolta és meghagyta kegyelmednek, hogy maradjon velünk és védelmezzen minket. Nem.

– Kegyelmed még nem is vacsorázott – jelentette ki Lady Imeyne olyan hangon, ami lezárta a témát.

Gawyn fölállt.

– Megköszönöm a kedvességét, uram – mondtam sietve. – Tudom, hogy kegyelmed talált rám az erdőben. – Levegőt vettem és elköhögtem magam. – Könyörgöm, beszélne nekem arról a helyről, ahol talált, hogy az merre fekszik?

Túl sokat próbáltam mondani túl gyorsan. Elkezdtem köhögni, túl nagy levegőt vettem, és kétrét görnyesztett a fájdalom.

Mire úrrá lettem a köhögésen, Imeyne húst és sajtot helyezett az asztalra Gawyn elé, Eliwys visszatért a varrogatáshoz, én pedig még mindig nem tudtam semmit.

Nem, ez nem igaz. Tudom, hogy Eliwys miért tűnik olyan elővigyázatosnak, amikor Gawyn bejön, és a férfi miért koholta a mesét a renegátok bandájáról. És hogy mire is vonatkozott az a beszélgetés az „ágtörőkről”.

Láttam a férfit, ahogy az ajtóban állt Eliwyst nézve, és nem kellett tolmács ahhoz, hogy értelmezzem az arckifejezését. Tagadhatatlanul szerelmes az ura feleségébe.