HUSZONHATODIK FEJEZET

– Az lehetetlen! – mondta Kivrin. – Nem lehet 1348! – Ám így minden értelmet nyert: Imeyne káplánjának halála; miért nincsenek szolgák, miért nem akarta Eliwys elküldeni Gawynt Oxfordba, hogy kiderítse Kivrin kilétét. „Arrafelé sokan betegek” említette nemrég Lady Yvolde. A fekete halál 1348 karácsonyán csapott le Oxfordra. – Mi történt? – kérdezte a lány, és a hangja egyre emelkedett, ahogy elvesztette uralmát fölötte. – Mi történt? Nekem elvileg 1320-ba kellett volna mennem. 1320-ba! Mr. Dunworthy mondta nekem, hogy nem lenne szabad jönnöm, mondta, hogy a Középkor azt sem tudja, mit csinál, de nem küldhették el egy másik évbe! – Elnémult. – Ki kell innen menniük! Ez a fekete halál!

Mind annyira értetlenül néztek rá, hogy a lány egy pillanatig azt hitte, a tolmács már megint visszaváltott angolra. – Ez a fekete halál! – ismételte meg. – A kék nyavalya!

– Nem – tiltakozott halkan Eliwys, Kivrin pedig így szólt:

– Lady Eliwys, le kell vinnie kegyelmednek Lady Imeyne-t és Roche atyát a csarnokba!

– Az nem lehet – suttogta a nő, de megfogta Lady Imeyne karját és kikísérte. Imeyne úgy markolta a borogatást, mintha az az ereklyetartója lenne. Maisry, fülére tapasztott kézzel, utánuk iramodott.

– Kegyelmednek is mennie kell – szólt oda Kivrin Roche-nak. – Majd én itt maradok az írnokkal.

– Keee... – mormolta az írnok az ágyon. Roche odafordult, hogy lássa. Az írnok vergődött, hogy fölkeljen, így Roche elindult hozzá.

– Ne! – kérte Kivrin és megragadta a pap csuhájának ujját. – Nem szabad a közelébe menni! – Odalépett a pap és az ágy közé. – Az írnok betegsége ragályos – magyarázta, és erősen kívánta, hogy a tolmács fordítson. – Járvány van. Bolhák terjesztik, meg... – Tétovázott, próbálta kitalálni, hogyan írja körül a cseppfertőzést. – ...a betegek nedvei és kilégzései. Halálos kór, ami szinte mindenkit megöl, aki a közelébe kerül.

Aggodalmasan nézett rá, s azon tűnődött, vajon megértett-e a pap bármit is abból, amit mondott, vajon megértheti-e egyáltalán. Az 1300-as években nem tudtak a kórokozókról, nem tudták, hogyan terjednek a betegségek. A korabeliek azt hitték, a fekete halál Isten büntetése vétkeiért. Úgy vélték, hogy országszerte szállingózó mérgező ködök terjesztik, vagy a halottak megpillantása, esetleg varázslat.

– Atyám – szólalt meg az írnok. Roche megpróbált ellépni Kivrin mellett, de a lány útját állta.

– Nem hagyhatjuk őket meghalni – jelentette ki a pap.

„Pedig azt tették – gondolta a lány. – Elszöktek és hátrahagyták a betegeket. Az emberek sorsukra hagyták saját gyerekeiket, az orvosok nem voltak hajlandók kiszállni, és minden pap elmenekült.”

A lány lehajolt és fölvette az egyik szövetcsíkot, amit Lady Imeyne tépett le a borogatáshoz.

– El kell takarni kegyelmed száját és orrát ezzel! – unszolta.

Odaadta a papnak, aki homlokráncolva nézett rá, aztán lapos csomaggá hajtogatta a csíkot és az arca elé tartotta.

– Kösse oda! – javasolta Kivrin, fölvéve egy másik csíkot. Ferdén hajtotta össze és az orra meg a szája elé tette, mint egy útonálló az álarcát, aztán hátul megkötötte. – így, ahogy én.

Roche engedelmesen ügyetlenkedett a csomóval, aztán Kivrinre pillantott. A lány elhúzódott az útjából. A pap az írnok fölé hajolt, s kezét a beteg mellére tette.

– Ne... – kezdte a lány és a pap fölnézett. – Ne érintse meg kegyelmed, csak ha muszáj!

Kivrin visszafojtotta a lélegzetét, míg Roche megvizsgálta az írnokot, attól félt, hogy az hirtelen megint rákezdi és megragadja Roche-t, de a beteg egyáltalán nem moccant. A hóna alatti bubóból elkezdett szivárogni a vér, és lassacskán zöldes genny is.

Kivrin rátette a kezét Roche karjára, hogy visszatartsa.

– Ne érintse meg kegyelmed! – tanácsolta. – Biztos fölszakadt, miközben küszködtünk vele. – Letörölte a vért és a gennyet Imeyne egyik szövetcsíkjával, majd az utolsóval befedte a sebet, és szorosra kötötte az írnok vállán. A férfi nem rándult össze vagy kiáltott föl, amikor lenézett rá, Kivrin látta, hogy maga elé mered, mozdulatlanul.

– Meghalt? – kérdezte.

– Nem – válaszolta Roche, aki kezét megint a beteg mellkasára tette, a lány látta is az enyhe emelkedést, süllyedést. – El kell hoznom a szentségeket – jelentette ki a pap a maszk alatt, és a szavai csaknem annyira kivehetetlenek voltak, mint az írnokéi.

„Ne – gondolta Kivrin, akiben újra föltört a pánik. – Ne menj el! Mi lesz, ha meghal? Mi lesz, ha újra fölkel?”

Roche fölegyenesedett.

– Ne féljen kegyelmed! – nyugtatta. – Eljövök újra.

Kisietett anélkül, hogy betette volna az ajtót, Kivrin odament, hogy becsukja. Hangokat hallott odalentről – Eliwys és Roche hangját. Meg kellett volna mondani a papnak, hogy ne beszéljen senkivel. Agnes szólalt meg:

– Kivrinnel akarok maradni! – és elkezdett bőgni, mire Rosemund mérgesen ráförmedt, túlkiabálva a sírást.

– Meg fogom mondani Kivrinnek – fenyegetőzött Agnes fölháborodva. Kivrin betette az ajtót s elreteszelte.

Agnesnek nem szabad ide bejönnie, ahogy Rosemundnak sem, vagy bárki másnak. Nem szabad őket kitenni a fertőzésnek. Nincs gyógymód a fekete halálra. Csak azzal tudja megvédeni őket, ha megakadályozza, hogy elkapják. Vadul próbált visszaemlékezni mindenre, amit csak tudott a pestisről. Tanulta az orvostudomány története kurzuson, és dr. Ahrens is mesélt róla, amikor beadta Kivrinnek a védőoltásait.

Két különböző fajtája van, nem is, három – az egyik közvetlenül a véráramba kerül és órákon belül megöli az áldozatot. A bubópestist a patkányok bolhái terjesztik és az a fajta jár búbokkal. A másik a tüdőt támadja meg, az nem okoz búbokat. Az áldozat vért köhög és vért hány, ezt a fajtát terjeszti cseppfertőzés, így rettentően ragályos. De az írnoknak bubópestise van az nem annyira fertőző. Ha a páciens közelében vagyunk, az nem elég az elkapásához – a bolhának át kell ugrani egyik emberről a másikra.

Hirtelen élesen fölrémlett előtte, ahogy az írnok rázuhant Rosemund-ra és lerántotta a padlóra. „Mi lesz, ha a kislány elkapja? – gondolta. – Nem kaphatja el, az nem lehet. Nincs rá gyógymód.”

Az írnok megmoccant az ágyon, Kivrin odament hozzá.

– Szomjazom – mondta a férfi és megnyalta ajkát dagadt nyelvével. Kivrin vitt neki egy kupa vizet, s az írnok mohón ivott néhány kortyot, aztán fuldokolni kezdett, és az egészet visszahányta a lányra, aki elhátrált és egy rántással letépte az átázott maszkot. „Ez bubópestis – mondta magának, vadul törölgetve a mellkasát. – Ez a fajta nem terjed cseppekkel. És különben sem kaphatod el a pestist, be vagy oltva ellene.” Csakhogy vírusölőket is kapott, meg immunerősítést. A vírust sem lett volna szabad elkapnia. Nem érkezhetett volna 1348-ba.

– Mi történt? – suttogta.

Nem lehet az időeltolódás. Mr. Dunworthy aggódott, mert nem végeztek ellenőrzéseket az időcsúszásról, de az ugrás még a legrosszabb esetben is csak hetekkel téveszthette el a célt, nem évekkel. Egész biztos, hogy valami baj volt a hálóval.

Mr. Dunworthy azt mondta, Mr. Gilchristnek fogalma sincs arról, amit csinál, és valami nagyon elromlott. 1348-ba érkezett – de akkor miért nem állították le az időugrást, amint észrevették, hogy nem stimmel az év? Mr. Gilchristnek talán nincs annyi esze, hogy őt visszahívja, de Mr. Dunworthynek van. A tanár amúgy sem akarta, hogy ő idejöjjön. Akkor miért nem nyitották meg újra a hálót?

„Mert én nem voltam ott” – gondolta a lány. Legalább két órába telt, mire meglett a fix. Addigra ő elbóklászott az erdőbe. A tanár azonban nyitva tartotta volna a hálót. Nem csukta volna be újra, várva a randevúra. Nyitva tartotta volna neki.

Szinte rohant az ajtóhoz, és már lökte is föl az elreteszelő rudat. Meg kell találnia Gawynt! Meg kell tudnia, hol az ugrás helye!

Az írnok fölült és csupasz lábát átvetette az ágy szélén, mintha ő is a lánnyal akarna tartani.

– Segítsen! – kérte és megpróbálta megmozdítani a másik lábát is.

– Nem tudok segíteni – felelte mérgesen a lány. – Nem tartozom ide.

– Kitolta a rudat a tokjából. – Meg kell találnom Gawynt. – De amint kimondta, eszébe jutott, hogy a férfi nincs itt, elment a püspök követével meg Sir Bloettal Courcyba. A püspök követével, aki annyira igyekezett távozni, hogy csaknem eltaposta a lovával Agnest.

Kivrin visszaejtette a rudat és odafordult az írnokhoz.

– A többiek is pestisesek? – firtatta. – A püspök követe is elkapta? – Emlékezett a követ elszürkült arcára és arra, ahogy borzongott és szorosabban vonta maga köré a köpenyét. Meg fogja fertőzni mindegyiküket: Bloetot, az ő gőgös nővérét és a csacsogó lányokat. És Gawynt. – Már amikor idejöttél, tudtad, hogy elkaptad, nem igaz? Nem igaz?

Az írnok mereven emelte felé a karját, mint egy kisgyerek.

– Segítsen rajtam! – esengett és visszahanyatlott, a feje meg a válla lelógott az ágyról.

– Nem érdemled meg, hogy segítsenek rajtad. Te hoztad ide a pestist.

Kopogás hallatszott.

– Ki az? – kérdezte dühösen a lány.

– Roche – kiáltotta be a pap az ajtón keresztül, és a lányt elöntötte a megkönnyebbülés, az öröm nagy hulláma, hogy visszajött, ám mégsem mozdult. Lenézett az írnokra, aki még mindig félig lelógott az ágyról. A szája tátva, dagadt nyelve teljesen betöltötte a szájüreget.

– Engedjen be kegyelmed! – kérte Roche. – Meg kell hallgatnom a gyónását.

A gyónását.

– Nem – válaszolta Kivrin.

A pap ismét kopogott, még hangosabban.

– Nem engedhetem be kegyelmedet – jelentette ki Kivrin. – A betegség ragályos. Elkaphatja.

– Az írnok halálveszedelemben forog – mondta Roche. – Meg kell gyónnia, hogy a Mennybe juthasson.

„Ő ugyan nem fog Mennybe menni – gondolta Kivrin. – Ő hozta ide a pestist.”

Az írnok kinyitotta a szemét. A szeme bevérzett és megduzzadt, a férfi zajosan vette a levegőt. „Haldoklik” – gondolta a lány.

– Katherine! – szólt Roche.

„Haldoklik, és messze van az otthonától. Ahogy én is. Én is hoztam magammal betegséget, és ha senki sem kapta el, az nem azért történt, mert én bármit is tettem. Ők mind segítettek rajtam, Eliwys, Imeyne meg Roche. Mindegyiküket megfertőzhettem volna én is. Roche atya föladta nekem az utolsó kenetet, fogta a kezemet.”

Kivrin gyöngéden fölemelte az írnok fejét, és visszafektette az ágyra. Aztán odament az ajtóhoz.

– Engedem, hogy föladja neki az utolsó kenetet – mondta, résnyire nyitva az ajtót –, de előbb beszélnem kell kegyelmeddel.

Roche már fölöltötte az ornátusát és levette a maszkot. Egy kosárban hozta a megszentelt olajat és a viaticumot. A kosarat letette az ágy lábánál álló ládára s megnézte az írnokot, aki egyre nehezebben vette a levegőt.

– Meg kell gyóntatnom.

– Nem! – tiltakozott Kivrin. – Addig nem, amíg el nem mondtam, amit kell. – A lány nagy levegőt vett. – Az írnoknak bubópestise van – közölte és gondosan figyelte a fordítást. – Ez egy rettenetes kór. Szinte mindenki belehal, aki elkapja. Patkányok és azok bolhái terjesztik, meg a betegek lehelete, ruhája és egyéb cókmókja. – Aggodalmasan nézett a papra és nagyon akarta, hogy az értse meg, amit mond. A pap is aggodénak látszott, valamint zavarodottnak.

– Ez egy rettenetes kór – ismételte meg a lány. – Nem olyan, mint a tífusz vagy a kolera. Itáliában és Franciahonban már százezrével pusztította el az embereket, egyes helyeken olyan sokat, hogy nem maradt senki eltemetni a holtakat.

A pap arckifejezése kifürkészhetetlen volt.

– Kegyelmed visszaemlékezett arra, hogy kicsoda és honnét jött – jegyezte meg, és ez nem kérdés volt.

„Azt hiszi, a pestis elől menekültem, amikor Gawyn rám talált az erdőben – gondolta a lány. – Ha igennel válaszolok, azt fogja gondolni, hogy én hoztam ide a járványt.” De nem volt semmi vád a pap tekintetében, és muszáj volt megértetni vele a helyzetet.

– Igen – felelte a lány és várt.

– Mit kell tennünk? – kérdezte a pap.

– Kegyelmednek távol kell tartania a többieket ettől a szobától. Meg kell mondania nekik, hogy ne tegyék ki a lábukat a házból, és senkit se eresszenek be. Mondja meg a falubélieknek, hogy ők is maradjanak a házukban, és ha döglött patkányt látnak, ne menjenek a közelébe. Nem szabad több lakomát vagy táncot tartani a réten. A falubélieknek nem szabad bejönniük az udvarházba, az udvarra vagy a templomba. Sehol sem szabad összegyűlniük.

– Meg fogom hagyni Lady Eliwysnek, tartsa Agnest és Rosemundot idebenn – mondta a pap –, és megmondom a falubélieknek, hogy maradjanak a házukban.

Az írnok az ágyon fuldokló hangot adott, s mindketten odafordultak, hogy megnézzék.

– Nincs semmi, amivel segíthetnénk azokon, akik elkapták ezt a pestist? – kérdezte a pap, esetlenül ejtve ki az ismeretlen szót.

A pap távollétében a lány megpróbálta fölidézni, hogy a korabeliek miféle orvosságokkal próbálkoztak. Virágcsokrokat hordoztak magukkal, porrá zúzott smaragdot ittak, meg piócákat tettek a búbokra, de mindez fabatkát sem ért. Dr. Ahrens azt mondta, mindegy is volt, mivel próbálkoznak, mert a tetraciklin- és sztreptomicin-féle antibiotikumokon kívül semmi sem használ, azokat meg nem fedezték föl a huszadik századig.

– Folyadékot kell adnunk nekik és melegen kell tartanunk őket – válaszolta.

Roche az írnokra pillantott.

– Isten bizonnyal megsegíti őt – vélte.

„Nem fogja – gondolta a lány. – Nem tette. Fél Európa.”

– Isten nem segíthet rajtunk a fekete halál ellenében – közölte a lány.

Roche bólintott és megfogta a szentelt olajat.

– Kegyelmednek föl kell vennie a maszkot! – intette Kivrin s letérdelt, hogy felemelje az utolsó szövetcsíkot, melyet aztán a pap szája és orra elé kötött. – Ezt mindig viselnie kell kegyelmednek, amikor őt ápolja – utasította a papot s remélte, Roche nem veszi észre, rajta bezzeg nincs.

– Isten küldte ránk ezt a csapást? – kérdezte Roche.

– Nem – válaszolta Kivrin. – Nem.

– Akkor hát az ördög?

Csábítónak tűnt igent mondani. Európa nagy része azt hitte, hogy a döghalálért a Sátán felelős. És mindenütt keresték az ördög ügynökeit, megkínozták a zsidókat meg a leprásokat, öregasszonyokat köveztek meg, fiatal lányokat vetettek máglyára.

– Senki sem küldte ránk – felelte Kivrin. – Ez egy betegség. Senki sem tehet róla. Isten segítene rajtunk, ha tehetné, de Ő... – Ő mi? Nem hall minket? Távozott? Nem létezik?

– Ő nem tud most jönni – fejezte be sután a lány.

– És nekünk Őhelyette kell cselekednünk? – firtatta Roche.

– Igen.

Roche letérdelt az ágy mellett. Fejét előbb a kezébe temette, majd fölemelte újra.

– Tudtam, hogy az Isten jó okkal küldte közibénk kegyelmedet – jelentette ki.

A lány is letérdelt és összekulcsolta a kezét.

– Mittere digneris sanctum Angelum – imádkozott Roche. – Küldd el nekünk a Te szent angyalodat a mennyből, hogy vigyázza és védelmezze mindazokat, kik ebben a házban gyűltek össze!

– Ne kapja el Roche! – suttogta Kivrin a felvevőbe. – Ne kapja el Rosemund! Haljon meg az írnok, még mielőtt a pestis eléri a tüdejét!

A szertartásos szavakat kántáló Roche ugyanolyannak hangzott, mint mikor Kivrin volt beteg, és a lány remélte, ugyanúgy megvigasztalja az írnokot, mint akkor őt. Megállapítani nem tudta. A beteg képtelen volt gyónni, és úgy látszott, az olajjal megkenés fájdalmat okoz neki. Megrándult, amikor az olaj hozzáért a tenyeréhez, és úgy tűnt Roche imája alatt, hogy a légzése egyre hangosabb. Roche fölemelte a fejét és ránézett. A beteg karján apró liláskék foltok ütköztek ki, ami azt jelentette: a bőre alatti véredények sorra repednek szét.

Roche megfordult és Kivrinre pillantott.

– Ezek az utolsó napok – tudakolta –, a Világ Vége, amiként Isten apostolai megjövendölték?

„Igen” – gondolta Kivrin.

– Nem – felelte. – Nem. Csak egy rossz időszak. Egy szörnyű korszak, de nem mindenki fog meghalni. És később lesznek csodálatos idők. A reneszánsz, a társadalmi reformok meg a zene. Csodálatos idők. Lesznek új orvosságok, azért az embereknek majd nem kell belehalniuk ebbe vagy a himlőbe vagy a tüdőgyulladásba. És mindenkinek lesz elég ennivalója, a házak pedig melegek lesznek még télen is. – A lány Oxfordra gondolt, ahogy karácsonykor felékesítik a várost, az utcákat és a boltokat kivilágítják. – Mindenhol fények lesznek és harangok, melyek maguktól konganak.

A beszélgetésük lecsillapította az írnokot. A lélegzése enyhült, és elszunyókált.

– Most el kell jönnie kegyelmednek mellőle! – mondta Kivrin, odavezetve a papot az ablakhoz. Odavitte neki a tálat. – Meg kell mosnia a kezét, miután megérintette a beteget – közölte.

Alig volt víz a tálban.

– El kell mosnunk azokat a tálakat meg kanalakat, amiket az etetéséhez használunk – jelentette ki a lány, miközben nézte, ahogy a pap megmossa lapátkezét –, és el kell égetni a ruháit és a kötszereket. Bennük van a pestis.

A pap megtörölte kezét a csuhája aljában, majd lement megmondani Eliwysnek, mit tegyen. Hozott vissza egy tál friss vizet, de az sem tartott sokáig. Az írnok fölébredt a szendergésből, és többször is inni kért. Kivrin emelte a kupát a szájához, mert amennyire csak lehetett, megpróbálta Roche atyát távol tartani a betegtől.

Roche elment vecsernyét mondani és harangozni. Kivrin becsukta mögötte az ajtót, hallgatózott, hall-e odalentről hangokat, de nem hallott semmit. „Talán elaludtak – gondolta vagy betegek.” Eszébe jutott, ahogy Imeyne az írnok fölé hajolt a borogatásával, ahogy Rosemund feküdt a beteg alatt, ahogy Agnes az ágy végénél állt.

„Túl késő” – gondolta, föl-alá járkálva az ágy mellett. Mindnyájan ki voltak téve a dögvésznek. Milyen hosszú a lappangási idő? Két hét? Nem, annyi idő a védőoltás megeredéséhez kell. Négy nap? Három? Nem emlékezett. És mennyi ideje lehet fertőző a férfi? A lány megpróbálta fölidézni, ki mellett ült az írnok a karácsonyi lakomán, kivel beszélgetett, de akkor nem őt figyelte. Gawynt leste. Az egyetlen tiszta emlékképe az írnokról az, amikor Maisry szoknyája után kapott.

A lány megint odament az ajtóhoz és kinyitotta.

– Maisry! – kiáltotta.

Nem kapott választ, de az nem jelent semmit. Maisry alighanem alszik vagy elrejtőzött, és az írnoknak nem tüdő-, hanem bubópestise van, azt pedig a bolhák terjesztik. Van arra esély, hogy senkit sem fertőzött meg. Ám amint visszajött Roche, a lány otthagyta őt az írnok mellett és lement a parázstartóval izzó szénért. Hogy megnyugtassa magát: mindnyájan jól vannak.

Rosemund és Eliwys a tűz mellett üldögéltek, varrnivalóval az ölükben, mellettük Lady Imeyne, aki a zsolozsmáskönyvéből olvasott föl. Agnes a kordájával játszott, ide-oda lökdöste a kőpadlón és beszélt hozzá. Maisry aludt az egyik pádon a nagy asztal közelében, még álmában is duzzogó arccal.

Agnes nekitolta Imeyne lábának a kordéját, mire az öregasszony lenézett rá s így szólt:

– El fogom venni tőled a játékodat, ha nem tudsz illedelmesen játszani, Agnes!

A csípős feddés, Rosemund sietve elnyomott mosolya, az arcuk egészséges rózsaszínje a tűz fényében – mind-mind kimondhatatlanul megnyugtató volt Kivrin számára. Lehetett volna bármelyik közönséges este az udvarházban.

Eliwys nem varrt. Az ollójával hosszú csíkokra szabdalt egy vég vásznat, és állandóan az ajtót leste. Ahogy a zsolozsmáskönyvéből olvasott, Imeyne hangja aggodalmas volt, Rosemund pedig, a vásznat szakítva, nyugtalanul nézett az anyjára. Eliwys fölállt és kiment a válaszfalon túlra. Kivrin eltöprengett, vajon hallott-e valakit érkezni, de egy perccel később a nő visszajött a helyére és újra kézbe vette a vásznat.

Kivrin halkan ment le a lépcsőn, ám nem eléggé. Agnes otthagyta a kordéját és föltápászkodott.

– Kivrin! – kiáltotta és rohanvást indult felé.

– Óvatosan! – szólt rá Kivrin, szabad kezével elhessegetve a gyereket.

– A szén forró!

Persze, nem volt forró. Ha az lett volna, nem jött volna le kicserélni, Agnes azonban néhány lépésnyire elhátrált.

– Miért visel kegyelmed maszkot? – érdeklődött. – Fog nekem mesét mondani?

Eliwys is fölállt, Imeyne megfordult, hogy odanézzen.

– Hogy van a püspök írnoka? – tudakolta Eliwys.

„Kínok közt” – akarta mondani a lány. Végül beérte ennyivel:

– A láza kicsit lejjebb ment. Kegyelmedéknek távol kell maradniuk tőlem! A métely benne lehet a ruháimban.

Mindnyájan fölálltak, még Imeyne is, rácsukva a zsolozsmáskönyvét az ereklyetartójára, és – a lányra meredve – hátraléptek.

A karácsonyi tuskó csonkja még mindig égett. Kivrin a szoknyáját használta a parázstartó fedelének leemeléséhez, és kiöntötte az elszürkült szenet a tűzhely szélére. Fölkavarodott a hamu, az egyik széndarab pedig eltalálta a fatuskót, visszapattant és végigcsattogott a padlón.

Agnes nevetett; mindnyájan a szén útját nézték a padlón, be egy pad alá, kivéve Eliwyst, aki visszafordult, hogy a válaszfalat lesse.

– Visszatért már Gawyn a lovakkal? – kérdezte Kivrin, de már meg is bánta. Hiszen már tudta a választ Eliwys feszült arcából. A kérdéstől Imeyne megfordult és fagyosan bámult rá.

– Nem – válaszolta Eliwys anélkül, hogy elfordította volna a fejét. – Gondolja kegyelmed, talán a többiek is betegek voltak a püspök csapatában?

Kivrin a püspök követének szürke arcszínére gondolt, a barát elkínzott arckifejezésére.

– Nem tudom – felelte a lány.

– Az idő egyre hidegebbre fordul – mondta Rosemund. – Talán Gawyn úgy gondolta, jobb, ha ott marad éjszakára.

Eliyws nem reagált. Kivrin letérdelt a tűz mellett, a nehéz piszkavassal megkeverte a széndarabokat, hogy a vörösen izzók kerüljenek fölül-re. A piszkavas segítségével megpróbálta bemanőverezni őket a parázstartóba, aztán föladta: mégis a parázstartó fedelével szedte föl őket.

– Kegyelmed hozta ránk ezt! – jelentette ki Imeyne.

Kivrin fölpillantott, a szíve hirtelen erősen dobogott, ám Imeyne nem rá nézett. Eliwysre meredt. – Kegyelmed bűnei okozták ezt a büntetést, amit most el kell szenvednünk.

Eliwys megfordult, hogy Imeyne-re nézzen, és Kivrin arra számított, döbbenet vagy harag ül ki az arcára. De tévedett. Eliwys közönyösen tekintett az anyósára, mintha az esze valahol másutt járna.

– Az Űr megbünteti a házasságtörőket házanépükkel egyetemben – folytatta Imeyne miként most megbünteti kegyelmedet. – Meglóbálta a zsolozsmáskönyvét a menye arca előtt. – Kegyelmed bűne hozta ide a dögvészt!

– Kegyelmed volt az, aki a püspökért küldetett – szögezte le fagyosan Eliwys. – Kegyelmed volt elégedetlen Roche atyával. Kegyelmed hozta őket ide, s velük együtt a döghalált.

Sarkon fordult és kiment a válaszfalon túlra.

Imeyne mereven állt, mint akit villámcsapás ért, aztán visszament a pádhoz, ahol előzőleg ült és olvasott. Térdre ereszkedett, kivette az ereklyetartót a könyvéből, szórakozottan húzogatta a láncát az ujjai között.

– Fog most kegyelmed nekem mesét mondani? – tudakolta Agnes Kivrintől.

Imeyne könyökével a padra támaszkodott, kezét a homlokára szorította.

– Mondja el kegyelmed a mesét a szófogadatlan lányról! – kérte Agnes.

– Holnap – ígérte Kivrin holnap majd mondok mesét! – Azzal visszavitte a parázstartót az emeletre.

Az írnok láza megint fölszökött. Félrebeszélt, úgy kiabált egyes sorokat a halotti miséből, mintha trágárságok lennének. Újra meg újra vizet kért, és előbb Roche, aztán Kivrin ment ki vízért az udvarra.

Kivrin lábujjhegyen óvakodott le a lépcsőn a vödörrel meg egy gyertyával, remélve, hogy Agnes nem veszi észre, de Lady Imeyne kivételével mind aludtak. Az öregasszony térden állva imádkozott, a háta merev és engesztelhetetlen. Kegyelmed hozta ránk ezt.

Kivrin kiment a sötét udvarra. Két harang kongott, nem egészen egy ütemben egymással, s a lány eltűnődött, vajon vecsernyére harangoznak-e vagy temetésre. A kút mellett lelt egy félig teli vödröt, de kiöntötte a vizet a kockakövekre és friss vizet húzott. Odatette a konyhaajtó mellé, majd bement, hogy kerítsen maguknak valami ennivalót. A súlyos textíliák, amelyekkel akkor takarták be az ételt, amikor az udvarházba vitték, most az asztal végén hevertek. A lány kenyeret és vastag szelet hideg marhasültet rakott az egyikre, aztán összekötötte a négy sarkát, majd megragadta a többi kelmét is, és mindet fölcipelte az emeletre. A padlón ettek a parázstartó előtt, és Kivrin már csaknem az első harapástól jobban érezte magát.

Úgy tűnt, az írnok is jobban van. Megint elszunnyadt, aztán csak úgy ömlött róla a forró verejték. Kivrin letörölgette az egyik durva konyharuhával. A beteg fölsóhajtott, mintha jólesett volna neki, aztán elaludt.

Mire újra fölébredt, lement a láza. Odatolták a ládát az ágy mellé, tettek rá egy faggyúlámpát, és ő meg Roche fölváltva ültek a beteg mellett, illetve pihentek az ablakfülke ülésén. Ott túl hideg volt ahhoz, hogy tényleg aludni lehessen, ám Kivrin összehúzta magát a kőpárkányon és bóbiskolt, s valahányszor fölébredt, úgy tűnt, az írnok állapota javult.

Tanulta az orvostudomány története kurzuson, hogy a bubók megnyitása néha megmentette a pácienst. Az írnoké már nem szivárgott, és a zörej is megszűnt a tüdejében. Talán mégsem fog meghalni.

Voltak olyan történészek, akik úgy gondolták, a fekete halál nem ölt meg annyi embert, mint amennyi kitűnik a feljegyzésekből. Mr. Gilchrist meg volt győződve, hogy a statisztikák erősen túloznak, félelemből és a tudás hiánya miatt – de még ha a statisztikák helyesek is, a dögvész nem ölte meg a lakosok egyharmadát minden faluban. Egyes helyeken csak egy-két eset fordult elő. Néhány településen egyáltalán nem halt meg senki.

Ők azonnal elszigetelték az írnokot, amint rádöbbentek, miről van szó, és Kivrinnek sikerült az idő nagy részében megakadályozni Roche-t, hogy közel menjen a beteghez. Minden lehetséges óvintézkedést megtettek. És nem lett belőle tüdőpestis. Talán ez elég, még idejében léptek. Meg kell mondania Roche-nak, hogy el kell zárják a falut, nem szabad senkit beengedni, akkor talán a pestisjárvány el fog vonulni mellettük. Előfordult ilyen. Egész falvak maradtak érintetlenül, és voltak olyan részei Skóciának, ahová egyáltalán nem jutott el a döghalál.

Minden bizonnyal elbóbiskolt. Amikor fölébredt, odakint már világosodott, és Roche távozott. A lány átnézett az ágyra. Az írnok teljesen mozdulatlanul feküdt, a szeme tág, tekintete üres. A lány azt gondolta, biztos meghalt és Roche elment megásni a sírját, de már amikor megszületett ez a gondolat, észrevette, hogy a takaró az írnok mellén emelkedik és süllyed. Kivrin kitapintotta a férfi pulzusát. Gyors volt és olyan gyönge, hogy a lány alig érezte.

A harang zúgni kezdett. Kivrin rájött, Roche bizonyára azért ment el, hogy elmondja a hajnali misét. Fölhúzta a maszkot az orrára és odament az ágyhoz.

– Atyám – szólította meg halkan, de az írnok nem adta jelét, hogy hallotta őt. Kivrin a férfi homlokára tette a kezét. A láza már megint lement, ám a bőre nem érződött egészségesnek. Száraz volt, papírszerű. A bevérzések a karján meg a lábán sötétebbek lettek, és tovább terjedtek. Vértolulálos, visszataszítóan ellilult nyelve kilógott a foga között.

Szörnyen bűzlött, émelyítő szagot árasztott, amit a lány a maszkon keresztül is érzett. Kivrin visszamászott az ablakülésre és kikötözte a viaszolt vásznat. A friss levegőnek csodálatos illata volt, hideg, metsző, a lány pedig kihajolt a párkány fölött és nagyokat lélegzett.

Nem volt senki az udvaron, de ahogy beszívta a tiszta, hideg levegőt, Roche bukkant fel, épp kijött a konyha ajtaján. Valami olyat cipelt, ami gőzölgött. Amint a pap elindult a kockaköveken az udvarház bejárata felé, előtűnt Lady Eliwys. Mondott valamit Roche-nak, aki elindult felé, aztán hirtelen megtorpant s fölhúzta a maszkját, mielőtt válaszolt neki. „Hát, legalább megpróbál távol maradni az emberektől” – gondolta Kivrin. A pap belépett az udvarházba, Eliwys pedig kisétált a kúthoz.

Kivrin kikötötte a vásznat az egyik oldalra, és keresni kezdett valamit, amivel megmozgathatná a levegőt. Leugrott, megfogta az egyik textíliát, amit a konyhából hozott el, majd újra visszamászott.

Eliwys még mindig a kútnál állt, épp fölhúzta a vödröt. A kötelet fogva abbahagyta a vízhúzást és megfordult, hogy a kapura pillantson. Gawyn jött be rajta, kötőféken vezetve a lovát.

A férfi megtorpant, amikor meglátta a nőt, Gringolet pedig nekiütközött és idegesen vetette föl a fejét. A kifejezés Gawyn arcán ugyanaz volt, mint mindig, tele reménnyel meg vágyakozással. Kivrint elfogta a harag, hogy még most sem, ebben a helyzetben sem változott meg. „De hát nem is tudja – gondolta utána. Épp most jött vissza Courcyból.” Egy pillanatig sajnálatot érzett iránta, mert a férfinak most kell megtudnia, és Eliwys az, akinek el kell mondania neki.

Eliwys a kút szájáig emelte a vödröt. Gawyn, Gringolet kantárába kapaszkodva, tett még egy lépést felé, aztán megállt.

„A férfi tudja – gondolta Kivrin. – Mégiscsak tudja. A püspök követe is megbetegedett, és Gawyn hazavágtatott, hogy figyelmeztesse őket.” A lány hirtelen ráébredt: a férfi nem hozta vissza a lovakat. „A barát pestises – gondolta Kivrin –, a többi pedig elmenekült.”

A férfi nézte, ahogy Eliwys fölemeli a nehéz vödröt a kút kőkávájára, de nem mozdult. „Bármit megtenne érte – gondolta Kivrin –, az égvilágon bármit, megmentené száz gonosztevőtől az erdőben, ám ettől nem tudja megmenteni szíve hölgyét.”

Gringolet, türelmetlenül várva, hogy már az istállóban lehessen, megrázta a fejét. Gawyn a ló orrára tette a kezét, csitította, de már elkésett. Eliwys már észrevette.

A nő elengedte a vödröt. Az olyan loccsanással ért földet, hogy Kivrin is hallotta magasan fölöttük, s aztán Eliwys a férfi karjában termett. Kivrin a szájához kapta a kezét.

Halk kopogás hallatszott az ajtó felől. Kivrin leugrott az ablakülésről, hogy kinyissa. Agnes volt az.

– Fog most kegyelmed nekem mesét mondani? – kérdezte. A gyerek nagyon borzas volt. Senki sem fonta be a haját tegnap óta. Kilógva a vászonsapka alól, a haja szerteszét állt. Szemlátomást Agnes a tűzhely mellett aludt. Az egyik ruhaujját hamu piszkolta be.

Kivrin legyőzte magában a késztetést, hogy lesöpörje a kislány ruháját.

– Nem jöhetsz be – mondta, s épp csak résnyire nyitotta az ajtót. – El fogod kapni a nyavalyát.

– Nincs senki, aki játszana velem – panaszolta Agnes. – Anyámasszony elment és Rosemund még mindig alszik.

– Anyádasszony csak vízért ment ki – szögezte le határozottan Kivrin. – Hol van a nagyanyád?

– Imádkozik. – A gyerek Kivrin szoknyájáért nyúlt, Kivrin azonban elrántotta előle.

– Nem szabad hozzám nyúlnod! – szólt rá élesen.

Agnes szája sírásra biggyedt.

– Miért haragszik rám kegyelmed?

– Nem haragszom rád – felelte szelídebben Kivrin. – De nem jöhetsz be.

Az írnok nagyon beteg, és mindenki, aki a közelébe kerül...

– Reménytelen lett volna elmagyarázni a fertőzést Agnesnek – ...szintén megbetegedhet.

– Meg fog halni? – érdeklődött Agnes, és megpróbált bekukucskálni az ajtó résén.

– Attól félek.

– Kegyelmed is?

– Nem – válaszolta a lány és rájött, hogy már nem fél. – Rosemund hamarosan föl fog ébredni. Kérd meg őt, mondjon egy mesét!

– Roche atya meg fog halni?

– Nem. Menj és játssz a kordáddal, míg Rosemund föl nem ébred!

– Fog nekem mesét mondani kegyelmed, ha az írnok meghalt?

– Igen. Menj le szépen!

Agnes, a falba kapaszkodva, vonakodva lement három lépcsőfokot.

– Mindnyájan meg fogunk halni? – firtatta.

– Nem – felelte Kivrin. „Ha rajtam múlik, nem.” Becsukta az ajtót és nekitámaszkodott.

Az írnok még mindig vakon és öntudatlanul feküdt, az egész lénye befelé fordult, hogy megküzdjön egy ellenséggel, amellyel még nem találkozott az immunrendszere, amely ellen nem volt védelme.

Aztán megint kopogtattak.

– Menj szépen le, Agnes! – mondta Kivrin, de Roche volt az egy tál húslevessel, amit a konyhából hozott, meg egy vödör izzó szénnel. Utóbbit beöntötte a parázstartóba s mellétérdelve fújta, hogy fölszítsa.

A tálat előtte odaadta Kivrinnek. A leves langyos volt, a szaga kesernyés. A lány eltűnődött, nincs-e benne fűzfakéreg, s vajon az volt-e az, ami levitte az írnok lázát.

Roche fölállt, visszavette a tálat. Megpróbáltak némi levest kanalazni a beteg szájába, ám az lecsorgott óriási nyelvéről, ki a szája két oldalán.

Valaki kopogott.

– Agnes, megmondtam, hogy nem jöhetsz be ide – vetette oda Kivrin türelmetlenül, miközben megpróbálta letörölni az ágyneműt.

– Nagyanyám küldött, hogy hívjam le kegyelmedet.

– Megbetegedett? – firtatta Roche atya. Elindult az ajtó felé.

– Nem ő. Rosemund.

Kivrin szíve vadul dobogni kezdett.

Roche kinyitotta az ajtót, de Agnes nem jött be. Ott állt a fordulón, s csak nézte a pap maszkját.

– Rosemund megbetegedett? – kérdezte aggódva Roche.

– Összeesett.

Kivrin elszaladt mellettük, le a lépcsőn.

Rosemund az egyik pádon ült a tűzhelynél, Lady Imeyne állt mellette.

– Mi történt? – akarta tudni Kivrin.

– Elestem – válaszolta Rosemund összezavarodottan. – Megütöttem a karomat. – Behajlított könyökkel tartotta oda a karját Kivrinnek.

Lady Imeyne mormolt valamit.

– Tessék? – kérdezte Kivrin, aztán ráébredt, hogy az öregasszony imádkozik. Körbenézett a csarnokban, Eliwyst keresve. Az asszony nem volt ott. Csak Maisry kuporgott rémülten az asztalnál, és az a gondolat villant át Kivrin agyán, hogy Rosemund biztos Maisryben botlott el.

– Megbotlottál valamiben? – tudakolta.

– Nem – felelte Rosemund még mindig kábán. – Fáj a fejem.

– Megütötted a fejedet?

– Nem. – Fölhúzta a ruhaujját. – A könyökömet vertem a kövekbe.

Kivrin a kislány könyöke fölé tolta a laza ruhaujjat. A könyök lehorzsolódott, de nem vérzett. Kivrin töprengett, vajon nem törhetett-e el. Rosemund nagyon furcsa szögben tartotta a karját. – Ez fáj? – kérdezte miközben gyöngéden mozgatta.

– Nem.

A lány óvatosan elfordította az alkart.

– És ez?

– Nem.

– Tudod mozgatni az ujjaidat? – érdeklődött Kivrin.

Rosemund megmozgatta sorjában mindet, de a karja még görbén állt. Kivrin a homlokát ráncolva nézte, értetlenül. Lehetne ficam, de úgy vélte, akkor a gyerek nem tudná ilyen könnyen mozgatni.

– Lady Imeyne – szólalt meg –, idehívná kegyelmed Roche atyát?

– Ő nem tud rajtunk segíteni – mondta megvetően Imeyne, de elindult a lépcső felé.

– Azt hiszem, nem tört el – fordult Kivrin Rosemundhoz.

Rosemund leengedte a karját, fölszisszent és újra fölrántotta. Minden szín kifutott az arcából és verejtékcseppek ütöttek ki a fölső ajkán.

„Töröttnek kell lennie” – gondolta Kivrin és újra a kar után nyúlt. Rosemund elhúzódott, majd mielőtt Kivrin egyáltalán fölfoghatta volna, mi történik, ledőlt a pádról, egyenesen a padlóra.

Ezúttal a fejét is beverte. Kivrin hallotta, ahogy csattan a kövön. Átmászott a pádon és letérdelt a kislány mellé.

– Rosemund, Rosemund – szólongatta. – Hallasz engem?

A kislány nem mozdult. Esés közben kitárta sérült karját, mintha megpróbálta volna tompítani a földet érést, és amikor Kivrin megérintette, összerándult, de nem nyitotta ki a szemét. Kivrin vadul nézett körbe, Imeyne-t keresve, de az öregasszony nem volt a lépcsőn. Föltérdelt.

Rosemund kinyitotta a szemét.

– Ne hagyjon itt kegyelmed! – kérte.

– Muszáj segítséget hoznom! – válaszolta a lány.

Rosemund a fejét rázta.

– Roche atya! – kiabált Kivrin, bár tudta, a pap nem hallhatja a vastag ajtón keresztül. Viszont Lady Eliwys jött be a válaszfalon túlról, rohant feléjük a kőpadlón.

– Elkapta a kék nyavalyát? – kérdezte.

„Nem.”

– Elesett – válaszolta Kivrin. A kezét Rosemund mezítelen, kitárt karjára tette. Az forrónak érződött. Rosemund megint lehunyta a szemét és lassan, egyenletesen lélegzett, mintha elaludt volna.

Kivrin följebb tolta a súlyos ruhaujjat, egészen Rosemund válla fölé. Fölfelé fordította a kislány karját, hogy lássa a hónalját. Rosemund megpróbálta elrántani magát, ám Kivrin szorosan tartotta.

Nem volt akkora, mint amilyen korábban az írnoké, de élénkvörös volt, és érintésre máris kemény. „Ne – gondolta Kivrin. – Ne!” Rosemund nyöszörgött és megpróbálta elhúzni a karját, Kivrin gyöngéden letette s elrendezte alatta a ruhaujjat.

– Mi történt? – firtatta Agnes, félúton lefelé a lépcsőn. – Rosemund megbetegedett?

„Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen – gondolta Kivrin. – Muszáj segítséget kerítenem! Mindnyájan ki vannak téve a fertőzésnek, még Agnes is, és itt nincs semmi, ami segíthetne rajtuk. A mikrobaölőket még hatszáz évig nem fogják fölfedezni.”

– Kegyelmed bűnei hozták ránk ezt – jelentette ki Imeyne.

Kivrin fölpillantott. Eliwys Imeyne-t nézte, de szórakozottan, mintha nem is hallotta volna.

– Kegyelmed bűnei meg Gawyné – folytatta Imeyne.

– Gawyn – szólalt meg Kivrin. A férfi meg tudja mutatni neki, hol az ugrás helye és akkor elmehet segítségért. Dr. Ahrens tudni fogja, mit kell tenni. És Mr. Dunworthy. Dr. Ahrens majd ad védőoltást meg sztreptomicint, és ő elhozza ide.

– Hol van Gawyn? – tudakolta Kivrin.

Eliwys most őt nézte, az arca tele volt vágyódással, tele reménnyel. „A férfi végül megszerezte Eliwys figyelmét” – gondolta Kivrin.

– Gawyn – mondta Kivrin. – Hol van?

– Elment – felelte Eliwys.

– Hová ment? – firtatta a lány. — Beszélnem kell vele. Muszáj elmennünk segítségért!

– Nincs segítség – állította Lady Imeyne. Letérdepelt Rosemund mellett és összekulcsolta a kezét. – Ez Isten büntetése.

Kivrin fölállt. – Hová ment?

– Bath-ba – válaszolta Eliwys. – Hogy elhozza férjemuramat.