ÖTÖDIK FEJEZET

Karantén. Hát persze – gondolta Dunworthy. – A mentőápoló, akit elküldtek, hogy hozza ide Montoyát, no meg Mary kérdései Pakisztánról, és mindnyájuk elhelyezése itt, ebben az izolált, önálló szobában, ahol egy ügyeletes nővér őrködik az ajtónál. Hát persze.”

– Akkor a Salvin megteszi? Az amerikaiaknak? – kérdezte épp Finch.

– Mondta a rendőrség, hogy miért van ka... – A tanár elhallgatott.

Gilchrist őt fürkészte, de Dunworthy nem gondolta, hogy kollégája látja a képernyőt onnan, ahol áll. Latimer a zsúrkocsinál sürgölődött, megpróbálva kinyitni egy cukrot tartalmazó tasakot. A mentő ápolónője aludt.

– Mondta a rendőrség, hogy miért hozták ezeket az óvintézkedéseket?

– Nem, uram. Csak azt, hogy Oxford és közvetlen környéke érintett, és lépjünk kapcsolatba utasításokért az Egészségüggyel.

– És kapcsolatba lépett?

– Nem, uram. Többször próbáltam. Nem tudom elérni őket. Úgyszintén foglalt minden interurbán vonal. Az amerikaiak próbálták fölhívni Elyt, hogy töröljék a koncertjüket, de a vonalak túlterheltek.

Oxford és környéke. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az összes utat zárták le, hanem leállították a metrót meg a szupergyorsvonatot is Londonba. Nem csoda, hogy a telefonvonalak túlterheltek.

– Mennyi ideje ennek? Mikor indultak el Iffley-be?

– Valamivel három után, uram. Azóta telefonálok mindenhová, próbáltam megtalálni magát, aztán azt gondoltam, talán már tud is róla. Fölcsörgettem az Ispotályt, aztán elkezdtem körbetelefonálni az összes kórházat.

„Még nem tudtam róla” – gondolta Dunworthy. Megkísérelte fölidézni, milyen körülmények szükségesek a karantén kihirdetéséhez. Az eredeti szabályzás megkövetelte minden egyes „ismeretlen betegség vagy fertőzésgyanú” esetében, de azt a pandémiát követő első hisztéria idején fogadták el, azóta viszont pár évenként módosították és enyhítették egész odáig, hogy mostanra Dunworthynek fogalma sem volt róla, mi állhat benne.

Azt biztosan tudta, hogy néhány évvel ezelőtt „veszélyes ragályos betegség teljeskörű azonosítása” szerepelt benne, mert a lapokban nagy hűhót csaptak emiatt, amikor a Lassa-láz három hétig tombolt akadálytalanul egy spanyolországi városban. A helyi orvosok nem végezték el a vírusbesorolást és az egész felfordulás szigorúbb szankciók életbe léptetésének követelésével végződött, de a férfi nem tudta, hogy végül megszavazták-e.

– Akkor hát jelöljek ki nekik szobákat a Salvinban, uram? – kérdezte újra Finch.

– Igen. Nem. Ideiglenesen helyezze el őket a diáktársalgóban! Gyakorolhatják a harangjáték-változataikat vagy amit csinálni szoktak. Szerezze meg Badri fájlját, és telefonáljon! Ha minden vonal foglalt, az lesz a legjobb, ha ezt a számot hívja. Én itt leszek, ha dr. Ahrens nem is. És aztán érdeklődjön Basingame után! Most az a legfontosabb, hogy megtaláljuk őt. Később is kijelölhet szobákat az amerikaiaknak.

– Ők nagyon föl vannak dúlva, uram.

„Én is” – gondolta Dunworthy.

– Mondja meg az amerikaiaknak, hogy kiderítem a helyzetről, amit csak lehet, és vissza fogom hívni magát! – Aztán nézte, ahogy elszürkült a képernyő.

– Alig várja, hogy informálhassa Basingame-et arról, amit maga a Középkor hibájának tart, igaz? – kérdezte Gilchrist. – Annak dacára, hogy a maga technikusa volt az, aki veszélynek tette ki ezt az ugrást a drogfogyasztásával, s ez olyan tény, amiről, ebben biztos lehet, tájékoztatni fogom Mr. Basingame-et a visszatértekor!

Dunworthy ránézett a digitálisára. Fél ötöt mutatott. Finch azt mondta, hogy valamivel három után állították meg őket. Másfél órája. Az utóbbi években csak két ideiglenes karantén volt Oxfordban. Az egyikről kiderült, hogy allergiás reakció egy oltásra, és a másik sem volt semmi komoly, csak iskoláslányok bolondozása. Mind a kettőt lefújták, amint megérkeztek a vérvizsgálat eredményei, nem telt tíz percbe sem. Mary már a mentőben vett vért. Dunworthy látta, ahogy a mentőápoló átadta a fiolákat a rezidensnek, amikor bejöttek a Sürgősségibe. Bőven volt idő, hogy hozzájussanak a vizsgálati eredményekhez.

– Biztos vagyok abban, hogy Mr. Basingame-et nagyon is érdekelni fogja, hogy a maga mulasztása eredményezte ennek a szakmai gyakorlatnak a veszélybe kerülését, az, hogy nem küldte szűrővizsgálatra a technikusát! – acsarogta Gilchrist.

Dunworthynek föl kellett volna ismernie, hogy a tünetek fertőzésre utalnak: Badri alacsony vérnyomása, nehéz légzése, magas hőmérséklete. Mary még mondta is a mentőautóban, hogy valamiféle fertőzésnek kell lennie egy ilyen magas lázzal, de a férfi föltételezte, hogy a doktornő helyi fertőzésre gondolt, staphylococcusra vagy begyulladt vakbélre. És miféle betegség lehet? A himlőt és a tífuszt teljesen kiirtották még a huszadik században, a gyermekbénulást meg ebben az évszázadban. A baktériumfertőzéseknek esélye sem volt az ellenanyag-meghatározással szemben, a vírusölők pedig olyan jól működtek, hogy még csak megfázása sem volt többé senkinek.

– Határozottan különösnek tűnik az után, hogy úgy aggódott az óvintézkedések miatt, amiket a Középkor tett, hogy maga megfeledkezett a nyilvánvaló elővigyázatosságról, és nem végeztetett kábítószerszűrést a technikusánál – mondta Gilchrist.

Minden bizonnyal harmadikvilági betegség. Mary rengeteg kérdést tett föl arról, vajon járt-e Badri a Közösségen kívül, meg a pakisztáni rokonairól. De Pakisztán nem harmadik világ, és Badri nem mehetett volna a Közösségen kívülre az oltások teljes sorozata nélkül. És nem is ment az EK-n kívülre. Eltekintve a magyar helyszínitől, a szemesztert végig Oxfordban töltötte.

– Szeretném használni a telefont – szólt Gilchrist. – Tökéletesen egyetértek azzal, hogy Basingame-nek ide kell jönnie és kézbe kell vennie a dolgokat.

Dunworthy még mindig a telefont szorongatta. Meglepetten ráhunyorgott.

– Meg akar akadályozni abban, hogy fölhívjam Basingame-et? – kérdezte Gilchrist.

Latimer fölállt.

– Mi az? – kérdezte, s úgy tartotta a karját, mintha azt hinné, Dunworthy esetleg előrezuhanhat, bele a karjába. – Mi a gond?

– Badri nem narkós – mondta Dunworthy Gilchristnek. – Hanem beteg.

– Föl nem foghatom, hogyan állíthatja, hogy ezt tudja, anélkül, hogy előzőleg elvégezték volna a szűrést – jegyezte meg Gilchrist, és határozottan a telefonra nézett.

– Karanténban vagyunk – tájékoztatta Dunworthy. – Valamiféle fertőző betegség miatt.

– Egy vírus – pontosított Mary az ajtóból. – Még nem szekvenáltuk, de az előzetes eredmények vírusfertőzésként azonosították.

A doktornő besietett a szobába, s közben kigombolt kabátja úgy verdesett mögötte, mint korábban Kivrin köpenye. Egy laboratóriumi tálcát cipelt a fogantyújánál fogva. Azon halomban álltak a papírtasakok meg az egyéb felszerelések.

– A tesztek azt mutatják, hogy valószínűleg egy rnyxovírus – közölte, letéve a tálcát az egyik hátsó asztalra. – Badri tünetei megfelelnek ennek: magas láz, zavarodottság, fejfájás. Határozottan nem retrovírus vagy picomavírus, ami jó hír, de bele fog telni némi időbe, mire elkészül a teljes azonosítás.

Odahúzott két széket az asztal mellé és leült az egyikre.

– Értesítettük az Influenza Világközpontot Londonban és küldtünk nekik mintákat az azonosításhoz és szekvenáláshoz. Addig, amíg nincs biztos azonosítás, ideiglenes karantént hirdettek ki, ahogy azt megköveteli az Egészségügy szabályzata az esetleges epidémiás helyzetekben.

– Fölhúzta a védőkesztyűt.

– Epidémia! – fakadt ki Gilchrist, dühös pillantást vetve Dunworthyre, mintha őt vádolná a karantén kimesterkedésével, azért, hogy a Középkort rossz hírbe keverje.

– Esetleges epidémiás helyzet – helyesbített Mary föltépve a papírtasakokat. – Egyelőre még nincs epidémia. Badri az egyetlen eset ez idáig. Lefuttattunk egy számítógépes keresést az egész Közösségben, és nem fordultak elő esetek Badri profiljával, ami szintén jó hír.

– Hogyan lehet neki vírusfertőzése? – firtatta Gilchrist, még mindig szúrósan meredve Dunworthyre. – Gondolom, Mr. Dunworthy nem fáradt annak az ellenőrzésével sem.

– Badri az Egyetem dolgozója – informálta Maiy. – Át kellett volna esnie a szokásos szemeszter kezdeti orvosi vizsgálaton és vírusölőkön.

– Nem tudja? – kérdezte Gilchrist.

– A Személyzeti Iroda bezárt karácsonyra – válaszolta a nő. – Még nem tudtam elérni az irodavezetőt és nem tudok hozzáférni Badri fájljához az EAJ-száma nélkül.

– Elküldtem a titkáromat a gazdasági igazgató irodájába, hogy megnézze, megvan-e nálunk kinyomtatva az egyetemi fájl – jegyezte meg Dunworthy. – Legalább az EAJ-száma meg kell hogy legyen nekünk.

– Remek – mondta Mary. – Sokkal többet tudunk mondani arról, miféle vírussal van dolgunk, amint megtudtuk, melyik vírusölőt kapta Badri, és mennyi idővel ezelőtt. Lehet, hogy előfordul a kórtörténetében abnormis reakció, de arra is van esély, hogy elmulasztott egy szezonálist. Történetesen nem tudja a vallását, Mr. Dunworthy? Véletlenül nem újhindu?

Dunworthy a fejét csóválta.

– Anglikán – felelte, tudva, mire akar Mary kilyukadni. Az újhinduk hittek abban, hogy minden élet szent, még a megölt vírusoké is, ha a „megölt” a jó szó erre. Elutasítottak minden oltást vagy vakcinát. Az Egyetem vallási alapon felmentvényt adott nekik, de nem engedte, hogy kollégiumban lakjanak. – Badri megkapta a szemeszter kezdeti engedélyét. Anélkül sosem dolgozhatott volna a hálóval.

Mary bólintott, mintha már maga is erre a következtetésre jutott volna.

– Ahogy mondtam, nagyon valószínű, hogy valami anomália.

Gilchrist mondani kezdett valamit, de elhallgatott, amikor nyílt az ajtó. A nővér jött be, aki addig az ajtót őrizte, maszkot meg védőruhát viselt, és védőkesztyűs kezében ceruzákat meg egy köteg papírt hozott.

– Elővigyázatosságból megvizsgáljuk azoknak az embereknek az ellenanyagszintjét, akik kapcsolatban voltak a pácienssel. Ehhez vért veszünk meg lázat mérünk és mindnyájuknak listát kell írniuk azokról, akikkel maguk vagy Mr. Chaudhuri érintkeztek.

A nővér több papírlapot meg egy ceruzát nyújtott oda Dunworthy-nek. A legfelső a kórházi felvételi adatlap volt. Az alatta lévő tetején ez állt: „Elsődleges kontaktus”, alatta pedig „Név, helyszín, idő” jelölésű oszlopokra volt fölosztva. A legalsó ív pont ugyanolyan volt, csak a tetején „Másodlagos kontaktus” szerepelt.

– Mivel Badri az egyetlen betegünk – mondta Mary –, őt tekintjük primer esetnek. Még nem állapítottuk meg biztosan a terjedés módját, ezért mindenkit föl kell sorolniuk, akinek bármiféle kapcsolata volt Badrival, akármennyire futólag is. Mindenkit, akivel beszélt, akit megérintett, akivel bármiféle kapcsolata volt.

Dunworthy hirtelen maga előtt látta, ahogy Badri Kivrin fölé hajolt, megigazítja a ruhaujját, elmozdítja a karját.

– Minden egyes személyt, akit megfertőzhetett – tette hozzá Mary.

– Beleértve mindnyájunkat – jegyezte meg a mentőápoló.

– Igen – válaszolta Mary.

– És Kivrint – említette meg Dunworthy.

Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a doktornőnek fogalma sincs arról, ki az a Kivrin.

– Ms. Engle megkapta a vírusölők teljes spektrumát meg az immunerősítést – vetette ellen Gilchrist. – Ő nem lehet veszélyben, ugye?

Dr. Ahrens csak egy szempillantásig tétovázott.

– Nem. Nem volt kapcsolatban Badrival ma reggel előtt, igaz?

– Mr. Dunworthy csak két nappal ezelőtt ajánlotta föl a technikusát – hangsúlyozta Gilchrist, gyakorlatilag kirántva az odakínált papírokat meg ceruzát a nővér kezéből. – Én, természetesen, föltételeztem, hogy Mr. Dunworthy megtette ugyanazokat az óvintézkedéseket, amiket a Középkor. Azonban nyilvánvaló, hogy ezt elmulasztotta, és biztos lehet benne, hogy tájékoztatni fogom Basingame-et a maga hanyagságáról, Mr. Dunworthy!

– Ha Kivrin ma reggel érintkezett először Badrival, akkor már megszerezte a teljes védettséget – mondta Mary. – Mr. Gilchrist, ha lenne olyan jó! – Odamutatott a székre, mire a férfi odajött és leült.

Mary elvette az egyik garnitúra papírt a nővértől, és föltartotta a „Elsődleges kontaktus” feliratút.

– Bárki, aki érintkezett Badrival közvetlen kontaktusnak számít... Bárki, akivel maguk érintkeztek, másodlagos. Ezen az íven szeretném, ha fölsorolnák mindazokat az alkalmakat, amikor találkoztak Badri Chaudhurival az elmúlt három napban, és az ő összes többi kapcsolatát is, amiről csak tudnak. Ezen az íven – fölemelte a „Másodlagos kontaktus” jelölésűt – tüntessék föl a saját kapcsolataikat, időponttal együtt. Kezdjék a jelennel, majd haladjanak visszafelé az időben!

Bedugott egy lázmérőt Gilchrist szájába, lehúzta egy hordozható képernyőről a papírcsíkot és rátapasztotta a férfi csuklójára. A nővér kiosztotta a papírokat Latimernek meg a mentőápolónak. Dunworthy leült, s elkezdte kitölteni a sajátját.

Az Ispotály formanyomtatványa kérte a nevét, EAJ-számát és minden korábbi orvosi kezelését, amit az EAJ-szám kétségtelenül részletesebben elő tud hívni, mint amennyire ő vissza tudott emlékezni. Betegségek. Műtétek.

Oltások. Ha Marynek nincs meg Badri EAJ-száma, az azt jelenti, hogy a férfi még mindig eszméletlen.

Dunworthynek fogalma sem volt arról, milyen napon kapta utoljára a szemeszterkezdő vírusölőit. Kérdőjelet tett mellé, átlapozott az Elsődleges kontaktusra és beírta a saját nevét az oszlop elejére. Latimer, Gilchrist, a mentő két ápolója. A nevüket nem tudja, a nő pedig már megint alszik. Apapírokat egy csomóban tartotta egyik kezében, a karja keresztben a mellén. Dunworthy tűnődött, vajon fölsorolja-e az orvosokat és nővéreket, akik Badrival foglalkoztak, amikor behozták. Odaírta: „a Sürgősségi Osztály dolgozói”, aztán tett mögé egy kérdőjelet. Montoya.

És Kivrin, aki Mary szerint már teljes védettséget élvezett. „Valami baj van”, azt mondta korábban Badri. Erre a fertőzésre gondolt vajon?

Rádöbbent, hogy kezd megbetegedni, miközben próbálta megállapítani a fixet és futva sietett a kocsmába, elmondani nekik, hogy kitette a vírusnak Kivrint?

A kocsma. Nem volt senki a kocsmában, csak a csapos. És Finch, de ő már elment, mire Badri odaért. Dunworthy fölemelte a papírlapot és Finch nevét a „Másodlagos kontaktus” alá írta, aztán visszafordította az első ívet és följegyezte: „csapos, Bárány és Kereszt”. A kocsma üres volt, de az utcák nem. Látta Badrit a lelki szemeivel, áttülekedve a karácsonyi tömegen, nekiütközve annak az asszonynak a levendulavirágos esernyővel, tolakodva az öregember meg a kisfiú mellett, aki fehér terriert sétáltatott. „Mindenkit, akivel csak érintkezett”, azt mondta Mary.

Fölnézett Maiyre, aki Gilchrist csuklóját fogta és gondosan jegyzetelt egy kórlapra. Mindenkitől megpróbál majd vért venni, aki szerepel ezeken a listákon? Megmérni a lázát? Lehetetlen. Badri emberek tucatjait érintette meg vagy lehelt rájuk fejvesztett menekülése közben vissza a Brasenose-ba, s közülük nincs egy se, akit Dunworthy vagy Badri fölismerne újra. Kétségtelenül legalább ennyi emberrel vagy még többel került kapcsolatba a kocsmába vezető útján is, és mindegyikük hány másikkal érintekezett azóta a zsúfolt boltokban?

Leírta: „nagyszámú vásárló és gyalogos a Fő utcán(?)”, húzott egy vonalat és megpróbált visszaemlékezni a további alkalmakra, amikor találkozott Badrival. Nem kérte meg a háló működtetésére két nappal ezelőttig, amikor is megtudta Kivrintől, hogy Gilchrist egy elsőéves növendékkel akarja ezt elvégeztetni.

Badri épp akkor ért vissza Londonból, amikor Dunworthy telefonált. Kivrin aznap kórházban volt az utolsó kivizsgáláson, ami pompás. Aznap nem találkozhatott Badrival, és korábban a férfi Londonban volt.

Kedden Badri eljött Dunworthyhez, hogy elmondja, átnézte az elsőéves hallgató koordinátáit és teljes rendszerellenőrzést hajtott végre. Dunworthy nem volt ott, ezért üzenetet hagyott neki. Kivrin is kedden jött el a Balliolba, hogy megmutassa a jelmezét, de az még délelőtt történt. Badri azt írta az üzenetében, hogy az egész délelőttöt a hálónál töltötte. Kivrin azt mondta, hogy délután Latimerrel találkozik a Bodley-könyvtárban. De azután visszamehetett a hálóhoz, vagy megfordulhatott ott, mielőtt eljött hozzá megmutatni a ruháját.

Kinyílt az ajtó és a nővér beterelte Montoyát. A nő terroristadzsekije és farmerja vizes volt. Minden bizonnyal még mindig esik.

– Mi folyik itt? – kérdezte Montoya Marytől, aki épp fölcímkézett egy Gilchrist vérét tartalmazó fiolát.

– Úgy tűnik – felelte Gilchrist fölállva és odanyomva egy vattapamacsot a karja belsejéhez –, hogy Mr. Dunworthy elmulasztotta a technikusa oltásainak megfelelő ellenőrzését a háló működtetése előtt, a technikus pedig most kórházban van 39,5 fokos lázzal. A látszat szerint valami egzotikus láza van.

– Láz? – kérdezte Montoya és zavarodottnak tűnt. – Nem inkább alacsony a 39,5 fok?

– Az 103 fok Fahrenheitben – világította meg a dolgot Mary, becsúsztatva a fiolát a tokjába. – Badri fertőzése lehet, hogy ragályos. Muszáj elvégezni néhány vizsgálatot, magának pedig le kell írnia az összes kontaktusát és Badriét is.

– Oké – válaszolta Montoya. Leült a székre, amelyről Gilchrist épp fölállt, és lerázta magáról a dzsekijét. Mary megtisztította a nő karjának belsejét, majd összecsíptetett egy új fiolát meg egy eldobható átlyukasztot. – Essünk túl rajta! Vissza kell mennem az ásatásomhoz.

– Nem mehetsz vissza – tudatta vele Gilchrist. – Nem hallottad? Karanténba kerültünk, hála Mr. Dunworthy gondatlanságának.

– Karanténba? – kérdezte a nő és megrándult, amitől az átlyukasztó elhibázta a karját. A betegség gondolata, amit esetleg elkaphat, egyáltalán nem hatott rá, de a karantén említése igen. – Vissza kell mennem – mondta, Maryhez folyamodva. – Úgy érted, itt kell maradnom?

– Míg meg nem kapjuk a vérvizsgálat eredményét – mondta Mary, vénát keresve az átlyukasztónak.

– Az meddig fog tartani? – tudakolta Montoya, megkísérelve rápillantani a digitálisára azon a karján, amin Mary épp munkálkodott. – A fickó, aki behozott, még csak azt sem hagyta, hogy letakarjam a helyszínt vagy kikapcsoljam a hősugárzókat, odakint meg zuhog, mintha dézsából öntenék. Van egy templomkerti temetőm, amit el fog önteni a víz, ha nem megyek vissza oda!

– Mindaddig, amíg mindenkitől le nem vesszük a vérmintákat és el nem végezzük az ellenanyag-számlálást – felelte Mary és Montoya minden bizonnyal fogta az üzenetet, mert tartotta egyenesen és mozdulatlanul a karját. Mary megtöltött egy fiolát a nő vérével, adott neki egy lázmérőt, és a karjára csúsztatta a vérnyomásmérő karperecet. Dunworthy figyelte, s azon tűnődött, vajon igazat mondott-e. Mary nem mondta, hogy Montoya távozhat, miután megjöttek a vérvizsgálat eredményei, csak azt, hogy addig, míg meg nem jönnek, itt kell maradnia. És utána? Külön-külön vagy együtt fogják elvinni őket az elkülönítőbe? Vagy kapnak valamiféle orvosságot? Vagy még több vizsgálat lesz?

Mary levette Montoya karperecét és odaadta neki az utolsó papírnyalábot.

– Mr. Latimer? Maga következik.

Latimer a papírjait szorongatva fölállt. Összezavarodottan rájuk bámult, aztán letette őket a székre, melyen addig ült, s elindult Mary felé. Félúton megfordult, és visszament Mary bevásárlószatyráért.

– Ezt ott felejtette a Brasenose-ban – mondta, odanyújtva Marynek.

– Ó, köszönöm! – felelte a nő. – Csak tegye le az asztal mellé, jó? Ez a kesztyű steril.

Latimer kissé ferdén tette le a szatyrot. A sál vége kilógott a padlóra. A férfi módszeresen visszatömködte.

– Teljesen elfelejtettem, hogy otthagytam – jegyezte meg Mary a férfit figyelve. – Ebben a nagy izgalomban én... – Szájához kapta kesztyűs kezét. – Ó, Istenem! Colin! Teljesen megfeledkeztem róla! Mennyi az idő?

– 4:08 – válaszolta Montoya anélkül, hogy a digitálisára pillantott volna.

– Elvileg háromkor kellett volna érkeznie – mondta az asszony fölállva és megcsörrentve a vért tartalmazó üvegcséket a tokjukban.

– Talán amikor nem voltál ott, egyenesen a lakásodra ment – találgatott Dunworthy.

A nő megrázta a fejét.

– Ez az első alkalom, hogy a fiú Oxfordba jön. Ezért mondtam azt neki, hogy odamegyek, találkozni vele. Mostanáig még csak eszembe sem jutott – motyogta, szinte csak magának.

– Hát akkor még mindig a metróállomáson lesz – jelentette ki Dunworthy.

– Menjek érte?

– Nem – felelte a nő. – Te ki voltál téve a vírusnak.

– Akkor fölhívom az állomást. Megmondhatod neki, hogy jöjjön ide taxival. Hová érkezett volna? A Commarketre?

– Igen, a Commarketre.

Dunworthy fölhívta a tudakozót, harmadik próbálkozásra sikerült is, leolvasta a számot a képernyőről és fölhívta az állomást. A vonal foglalt volt. Megnyomta a megszakító gombot, majd újra benyomkodta a számot.

– Colin az unokád? – kérdezte Montoya. Félretette a papírjait. Úgy tűnt, a többiek semmi figyelmet nem fordítanak erre a legújabb fejleményre. Gilchrist a nyomtatványait töltötte ki és szúrósan nézett, mintha ez egy újabb példája lenne a hanyagságnak meg a hozzá nem értésnek. Latimer türelmesen ücsörgött a tálcánál, az ingujja fölgyűrve. A mentő ápolónője még mindig aludt.

– Ő az unokahúgom fia – válaszolta Mary. – A metróval utazott ide, hogy velem töltse a karácsonyt.

– Hánykor hirdették ki a karantént?

– Tíz perccel három után – felelte Mary.

Dunworthy föltartotta a kezét, hogy jelezze, fölvették.

– A Commarket Földalatti Állomással beszélek? – tudakolta. Nyilvánvalóan igen. Látta a kapukat és egy csomó embert egy ingerültnek tűnő állomásfőnök mögött. – Egy fiú után érdeklődöm, aki három órakor érkezett a metróval. Tizenhárom éves. Londonból kellett jönnie. – Dunworthy eltakarta kezével a kagylót és megkérdezte Marytől: – Hogy néz ki?

– Szőke és kék szemű. A korához képest magas.

– Magas – mondta Dunworthy hangosabban a tömeg morajánál.

– A neve Colin...

– Templer – tette hozzá Mary. – Dierdre azt mondta, hogy egykor fog fölszállni a metróra a Marble Archnál.

– Colin Templer. Látta őt?

– Hogy az átkozott pokolba gondolja, hogy láttam őt? – ordította az állomásfőnök. – Itt van nekem ötszáz ember ezen az állomáson és maga azt akarja tudni, hogy láttam-e egy kisfiút! Nézze ezt a felfordulást!

A telefon képernyője nyüzsgő embertömeget mutatott. Dunworthy sietve fürkészte, egy magas fiút keresett, szőke hajút, kék szeműt. A kép visszaváltott az állomásfőnökre.

– Nemrég kihirdettek egy ideiglenes karantént – üvöltötte túl a férfi a morajlást, ami percről percre hangosabbnak tűnt –, és itt az állomásom teli emberekkel, akik tudni akarják, miért álltak meg a vonatok és miért nem csinálok már valamit. Minden erőfeszítésem ahhoz kell, hogy visszatartsam őket a hely szétrombolásától! Nem tudok egy kisfiúval bajlódni!

– A neve Colin Templer – kiabálta Dunworthy. – A nagy-nagynénikéjének kellett volna érte mennie.

– Hát, és miért nem tette és spórolt meg nekem egy megoldandó problémát? Itt van nekem egy nagy tömeg dühös ember, akik tudni akarják, meddig fog tartani a karantén és miért nem teszek valamit ellen... – Váratlanul megszakadt a kapcsolat. Dunworthy eltűnődött, vajon a férfi tette-e le, vagy esetleg egy dühös utas kikapta a kezéből a telefont.

– Látta őt az állomásmester? – kérdezte Mary.

– Nem – felelte Dunworthy. – Érte kell küldened valakit.

– Jó, rendben van. Majd elküldöm a személyzet egyik tagját – mondta az asszony és elindult kifelé.

– A karantént három óra tízkor hirdették ki, és ő elvileg nem ért ide három előtt – szólalt meg Montoya. – Talán elkésett.

Ez eszébe sem jutott Dunworthynek. Ha a karantént azelőtt hirdették ki, hogy a fiú vonata elért Oxfordba, akkor megállították a legközelebbi állomáson és az utasokat más útvonalra irányították, vagy visszaküldték Londonba.

– Hívja vissza az állomást! – kérte, odanyújtva a nőnek a telefont. Megmondta a számot. – Mondja meg nekik, hogy a fiú vonata egykor hagyta el a Marble Arch-ot! Én meg fölhívatom Maryvel az unokahúgát. Talán Colin már vissza is ment.

Kiment a folyosóra, azzal a szándékkal, hogy megkéri a nővért, hívja ide Maryt, de a nővér nem volt ott. Mary biztos őt küldte el az állomásra.

Nem volt senki a folyosón. Végignézett rajta, egészen a telefonfülkéig, melyet korábban használt, aztán odasietett és benyomkodta a Balliol számát. Elvégre van némi bizonytalan eshetősége, hogy Colin mégiscsak Mary lakásához ment. Oda fogja küldeni Finch-et, és ha Colin nincs ott, akkor el, az állomásra. Nagyon valószínű, hogy egy ember nem is lesz elég megtalálni Colint abban a káoszban.

– Halló! – mondta egy nő.

Dunworthy homlokát ráncolva lenézett a számra, de az nem volt téves.

– Mr. Finch-et próbálom elérni a Balliol Kollégiumban.

– Ő most nincs itt – mondta a nő, aki nyilvánvalóan amerikai volt.

– Én Ms. Taylor vagyok. Hagy neki üzenetet?

Ez biztos az egyik harangjátékos. A nő fiatalabb volt, mint amire a tanár számított, nem sokkal harminc fölött, és meglehetősen törékenynek tűnt ahhoz, hogy harangjátékos legyen.

– Lenne olyan szíves, megkérné, hogy hívja föl Mr. Dunworthyt az Ispotályban, amint visszatér?

– Mr. Dunworthy. – A nő leírta, aztán élesen fölnézett. – Mr. Dunworthy – mondta újra teljesen más hangnemben maga a felelős azért, hogy minket itt fogolyként tartanak?

Erre nem létezik jó válasz. Sose lett volna szabad fölhívnia a diáktársalgót. Korábban ő küldte el Finch-et a gazdasági igazgató irodájába.

– Az Egészségügy rendel el ideiglenes karantént egy azonosítatlan betegség esetén. Ez csupán óvintézkedés. Elnézést kérek minden kellemetlenségért, amit ez maguknak okozott. Utasítottam a titkáromat, hogy tegye a tartózkodásukat a lehető legkényelmesebbé, és ha van bármi, amit tehetek...

– Tehet? Tehet?! Eljuttathat minket Elybe, ez az, amit tehet. A játékosaim elvileg nyolckor adnak egy kéziharangkoncertet a katedrálisban, holnap meg Norwich-ban kell lennünk! Harangjátékot adunk elő karácsony este.

Nem ő lesz az az ember, aki megmondja a nőnek, hogy nem lesznek ott Norwich-ban holnap. – Biztos vagyok benne, hogy Ely már tudatában van a helyzetnek, de boldogan telefonálok a katedrálisnak és elmagyarázom...

– Elmagyarázza! Talán nekem is szeretné elmagyarázni! Nem vagyok hozzászokva, hogy a polgári jogaimat csak úgy elvegyék! Amerikában még csak nem is álmodna arról senki, hogy megmondja másoknak, hová mehetnek és hová nem!

És több mint tízmillió amerikai halt meg a pandémia alatt az efféle gondolkodás következtében, gondolta a férfi.

– Biztosíthatom, asszonyom, hogy a karantén kizárólag a maguk védelmében áll fönn, és hogy minden koncertidőpontjukat szívest-örömest át fogják ütemezni. Időközben a Balliol boldogan vendégül látja magukat. Alig várom, hogy már személyesen is találkozzunk! A hírneve már megelőzte.

„És ha ez igaz lenne – gondolta a férfi azt mondtam volna, hogy Oxford karantén alá került, amikor írásban kért tőlem engedélyt, hogy jöhessenek.”

– Nem lehetséges egy karácsony esti harangjátékot átütemezni máskorra. Úgy volt, hogy egy új harangjátékot mutatunk be, a Chicagói meglepetés mollt. A norwich-i káptalan számít arra, hogy ott leszünk, s nekünk szándékunkban áll...

A férfi megnyomta a megszakító gombot. Finch valószínűleg a gazdasági igazgató irodájában van, keresi Badri orvosi iratait, de Dunworthy nem fogja megkockáztatni, hogy egy másik harangjátékossal akad össze. Inkább kikereste a Regionális Közlekedés számát és kezdte benyomkodni.

Kinyílt az ajtó a folyosó végén és bejött rajta Mary.

– A Regionális Közlekedést próbálom elérni – mondta Dunworthy, bebillentyűzve a szám maradékát, és odaadva a kagylót a nőnek.

A nő mosolyogva ellegyintette.

– Minden rendben! Most beszéltem Dierdre-val. Colin vonatát megállították Bartonnál. Az utasokat föltették a Londonba visszamenő metróra. Le fog menni a Marble Arch-hoz, hogy találkozzon vele. – A nő sóhajtott. – Dierdre nem úgy hangzott, mint aki nagyon örül, mert hazajön a fia. Azt tervezte, az új élettársa családjával tölti a karácsonyt, és azt hiszem, szerette volna, ha a fiú nincs útban, de nincs mit tenni. Én egyszerűen csak örülök, hogy ő megússza.

Dunworthy hallotta a megkönnyebbülést a nő hangjában. Visszatette a kagylót. – Ennyire pocsék?

– Épp most kaptuk meg az előzetes azonosítást. Határozottan egy A-típusú rnyxovírus. Influenza.

A férfi valami rosszabbra számított, valami harmadik világbéli lázra vagy egy retrovírusra. A vírusölők előtti időkben volt influenzája. Rémesen érezte magát néhány napig, eldugult orral, lázasan, fájósán, aztán túljutott rajta minden különösebb nélkül, ágynyugalommal és sok folyadékkal.

– Hát akkor mikor fogják lefújni a karantént?

– Addig nem, amíg meg nem kapjuk Badri orvosi papírjait – válaszolta a nő. – Egyfolytában azt remélem, hogy kihagyta az utolsó vírusölőkúrát. Ha nem, akkor addig kell várnunk, míg sikerül megtalálni az eredetét.

– De ez csak sima megfázás!

– Ha van egy kis ellenanyagképzést kiváltó eltolódás, egy vagy két pontos, akkor csak sima megfázás – helyesbített az asszony. – Ha nagyobb a mutáció, akkor ez influenza, ami teljesen más ügy. Az 1918-as spanyolnáthajárvány is rnyxovírus volt. Húszmillió embert ölt meg. A vírusok néhány havonta mutálódnak. A felszínükön az ellenanyagok úgy változnak meg, hogy fölismerhetetlenek lesznek az immunrendszer számára. Ezért szükségesek a szezonálisok. De azok nem védenek egy komoly mutációtól.

– És ez az lenne?

– Kétlem. A nagyobb mutációk csak nagyjából tízévente fordulnak elő. Azt hiszem, valószínűbb, hogy Badri elmulasztotta a szezonálisát. Tudsz arról, hogy a szemeszter kezdetén részt vett-e helyszíni munkán?

– Nem. Lehetséges.

– Ha így történt, egyszerűen megfeledkezhetett arról, hogy beadassa magának, s ebben az esetben csupán az idei téli influenza kapta el.

– És mi van Kivrinnel? Ő megkapta a szezonálist?

– Igen, és a vírusölők teljes spektrumát és immunerősítést is. Teljesen védett.

– Még akkor is, ha influenza?

Az asszony egy másodperc töredékéig hezitált.

– Ha Badritól kapta el a vírust ma reggel, akkor teljesen védett.

– És ha találkozott vele korábban is?

– Ha ezt elmondom neked, csak aggódni fogsz és biztos vagyok benne, hogy arra semmi szükség. – Nagy levegőt vett. – Az immunerősítést meg a vírusölőket úgy kapta, hogy az ugrás időpontjában legyen az immunitása a csúcson.

– És Gilchrist két nappal előrehozta az ugrást – mondta keserűen Dunworthy.

– Nem hagytam volna átmenni, ha nem lettem volna biztos abban, hogy minden rendben.

– De nem számítottál arra, hogy ki lesz téve influenzának, még mielőtt nekiindul!

– Nem, de az nem változtat semmin. A lánynak részleges immunitása van és még csak nem is vagyunk biztosak abban, hogy ki lett téve a vírusnak. Badri alig ment a közelébe.

– És mi van akkor, ha korábban lett kitéve a vírusnak?

– Tudtam, hogy nem lett volna szabad elmondanom neked! – mondta Mary. Sóhajtott. – A legtöbb rnyxovírusnak tizenkettőtől negyvennyolc óráig terjed a lappangási időszaka. Még ha Kivrin két nappal ezelőtt lett is kitéve a vírusnak, már elég immunitása volt ahhoz, hogy olyan mértékben akadályozza a vírust a szaporodásban, hogy az csak minimális tüneteket válthasson ki. De ez nem influenza. – Az asszony megveregette a barátja karját. – És megfeledkezel a paradoxonokról. Ha ki lett volna téve a vírusnak, akkor nagyon fertőző lett volna. A háló sosem engedte volna át.

Marynek igaza van. A betegségek nem juthatnak át a hálón, ha van rá esély, hogy a korabeliek elkaphatják őket. A paradoxonok ezt nem tették lehetővé. A háló nem nyílt volna meg.

– Mi az esélye annak, hogy a népesség immúnis 1320-ban? – kérdezte Dunworthy.

– Egy modern vírusra? Szinte semmi. Ezernyolcszáz lehetséges mutációs pont van. A korabelieknek mind már el kellett volna kapniuk pont ezt a vírust, vagy nagyon is védtelenek lennének.

Védtelenek.

– Szeretném látni Badrit – kérte a férfi. – Amikor odajött a kocsmába, azt mondta, valami baj van. Folyvást mondogatta a mentőben is, útközben a kórház felé.

– Van is valami baj – jelentette ki Mary. – Komoly vírusfertőzése van szegénynek.

– Vagy tudja, hogy megfertőzte Kivrint. Esetleg nem állapította meg a fixet.

– Azt mondta, megállapította a fixet. – A nő együttérzően tekintett a barátjára. – Gondolom, haszontalan azt mondani neked, hogy ne aggódj Kivrinért. Láttad, hogyan reagáltam Colin ügyére. Komolyan is gondoltam, amikor azt mondtam: mindketten nagyobb biztonságban vannak azzal, hogy ezt megússzák. Kivrinnek sokkal jobb ott, ahol van, mint itt lenne, még azok között a gyilkosok és tolvajok között is, akiknek az elképzeléséhez úgy ragaszkodsz. Neki legalább nem kell megbirkóznia az Egészségügy karanténszabályaival!

A férfi elmosolyodott.

– Vagy amerikai harangjátékosokkal. Amerikát még föl sem fedezték. – Azzal nyúlt a kilincsért.

A folyosó végén kivágódott az ajtó, és egy útitáskát cipelő, nagydarab asszony nyomult be rajta.

– Hát itt van, Mr. Dunworthy! – kiáltotta végig a folyosón. – Már mindenhol kerestem magát!

– Az egyik harangjátékosod? – firtatta Mary megfordulva, hogy megnézhesse az asszonyt a folyosó végén.

– Rosszabb – felelte Dunworthy. – Ez Mrs. Gaddson.