HARMINCNEGYEDIK FEJEZET

– Colin! – kiáltotta Dunworthy, megragadva Colin karját, amikor a fiú bevetette magát fejjel előre a függöny alá, bele a hálóba. – Az Isten szerelmére, mégis mit képzelsz, mit csinálsz?

Colin egy testcsavarral kiszabadult a markolásából.

– Nem gondolom, hogy egyedül kellene menned!

– Nem lehet csak úgy áttörni a hálón! Ez nem egy karantén pereme! Mi lett volna, ha megnyílik a háló? Meg is halhattál volna! – Megint megmarkolta Colin karját és elindult a vezérlőpult felé. – Badri! Állítsa meg az ugrást!

Badri nem volt ott. Dunworthy a közellátók módjára hunyorgott arrafelé, ahol korábban a konzol volt. Most pedig egy erdőben álltak, fák ölelésében. Hó takarta a földet, a levegő kristályoktól tündöklött.

– Ha egyedül mész, ki fog rád vigyázni? – firtatta Colin. – Mi lesz, ha visszaesel? – Elnézett Dunworthy mellett és leesett az álla. – Már ott vagyunk?

Dunworthy elengedte Colin karját, a zekéjében matatott a szemüvegét keresve.

– Badri! – kiabálta. – Nyissa meg az ugrást! – Föltette a szemüvegét, melyet zúzmara borított. Lerántotta és megdörzsölte a lencsét. – Badri!

– Hol vagyunk? – kérdezte Colin.

Dunworthy bedugta a szemüvege szárát a füle mögé, aztán körbenézett a fákra. Azok ősöregek voltak, a törzsüket ellepő repkény ezüstös a zúzmarától. Nem volt semmi jele Kivrinnek.

Pedig ő arra számított, a lány ott lesz, ami persze nevetséges. Hiszen már megnyitották az ugrást és nem találták ott Kivrint, a tanár azonban azt remélte, amint a lány rájön, hogy hol van, visszamegy az ugráshoz és ott fog várni. Nincs itt, és annak sincs semmi jele, hogy valaha is itt járt.

A hó, amiben álltak, sima volt, lábnyomoktól mentes. Elég mély ahhoz, hogy elrejtsen bármit, amit a lány ott hagyott a havazás előtt, de ahhoz nem, hogy eltakarjon egy törött szekeret meg a szétszórt ládákat. És nem volt semmi nyoma az Oxford-Bath útnak sem.

– Nem tudom, hol vagyunk – közölte a férfi.

– Nos, én tudom, hogy nem Oxfordban – jegyezte meg Colin topogva a hóban. – Mert nem esik az eső.

Dunworthy fölnézett a fák közt a fakó, tiszta égboltra. Ha ugyanannyi volt az időeltolódás, mint Kivrin ugrásánál, akkor a délelőtt közepe lehet.

Colin eliramodott a havon át a vöröses fűzfák csoportja felé.

– Hová mész? – érdeklődött Dunworthy.

– Keresek egy utat. Az ugrás helyszínének elvileg közel kell lennie egy úthoz, nem? – Bevetette magát a csalitba és eltűnt.

– Colin! – kiáltotta a tanár. Utánaindult. – Gyere vissza!

– Itt van! – kiáltotta Colin valahonnan a fűzfák mögül. – Itt van az út!

– Gyere vissza! – kiabálta Dunworthy.

Colin a füzeket szétválasztva újra fölbukkant.

– Gyere ide! – kérte nyugodtabban a tanár.

– Fölvisz egy dombra – tájékoztatta a fiú, átpréselve magát a füzek között, vissza a tisztásra. – Megmászhatjuk és látni fogjuk, hol vagyunk.

Máris vizes volt, barna kabátját a fűzfákról származó hó lepte. Gyanakvónak tűnt, mintha rossz hírekre készülne.

– Vissza fogsz küldeni, igaz?

– Muszáj – válaszolta Dunworthy, de a kilátástól elfacsarodott a szíve. Badri legalább két óráig nem fogja megnyitni az ugrást, és nem tudta biztosan, mennyi ideig marad majd nyitva. Nincs két fölösleges órája, hogy itt várjon, míg átküldi Colint, és nem hagyhatja hátra a fiút. – Felelős vagyok érted.

– Én meg érted – makacskodott Colin. – Mary nagy-nagynéni meghagyta nekem, hogy vigyázzak rád. Mi lesz, ha visszaesel?

– Nem érted. A fekete halál...

– Az rendben van. Tényleg. Én is kaptam sztreptomicint meg mindent. Rávettem Williamet, hogy adassa be az ápolónőjével nekem is. Most nem tudsz visszaküldeni, az ugrás nincs nyitva, és túl hideg van ahhoz, hogy itt álljunk és várjunk egy órát. Ha most elmegyünk megkeresni Kivrint, addigra meg is találhatjuk.

A fiúnak abban igaza van, hogy nem maradhatnak itt. A hideg máris átszűrődött az extravagáns viktoriánus köpönyegen, Colin daróckabátja pedig még kevesebb védelmet nyújtott, mint a régi dzsekije, és máris átázott.

– Fölmegyünk a domb tetejére – határozott a tanár –, de először meg kell jelölnünk a tisztást, hogy újra megtaláljuk. És nem rohanhatsz el csak úgy! Azt akarom, mindig szem előtt legyél. Nincs arra idő, hogy téged is meg kelljen keresni.

– Nem fogok elveszni – jelentette ki Colin a csomagjában kotorászva. Föltartott egy lapos négyszöget. – Hoztam egy lokátort. Máris beállítottam rajta a tisztást célpontnak.

Széthúzta a füzeket Dunworthy előtt, aztán kimentek az útra. Az út tehéncsapásnak is alig volt mondható, érintetlen hó takarta, eltekintve egy mókus meg egy kutya – esetleg farkas – nyomaitól. Colin az emelkedő feléig engedelmesen ballagott Dunworthy mellett, aztán nem tudta tovább türtőztetni magát és rohanni kezdett.

Dunworthy utána cammogott, máris küszködve a nyomással a mellkasa körül. A fák elfogytak félúton a dombnak föl, és ahol már nem volt egy fa sem, fújt a szél. Csípősen hideg volt.

– Látom a falut – kiáltotta le neki Colin.

A tanár fölért a fiú mellé. A szél itt rosszabb volt, bélés ide vagy oda, simán átfújt a köpönyegen, és hosszan elnyúló fellegeket tolt keresztül a sápadt égen. Messze délen füstcsóva emelkedett az égre, mely aztán, ahogy elkapta a szél, éles szögben irányt változtatott keletre.

– Látod? – kérdezte Colin odamutatva.

Egy dimbes-dombos síkság terült el alattuk, melyet szinte vakító hó lepett be. A csupasz fák meg az utak sötétje úgy tűnt ki belőle, mint a jelölések egy térképen. Az Oxford-Bath út egy egyenes fekete vonal volt, mely kettészelte a havas síkságot, Oxford maga pedig ceruzarajz. A tanár ki tudta venni a havas háztetőket meg a Szent Mihály szögletes tornyát a sötét városfalak fölött.

– Nem úgy néz ki, mint ahol már jár a fekete halál, ugye? – jegyezte meg Colin.

Colinnak igaza volt. A város derűsnek tűnt, épnek és érintetlennek, a mondák ősi Oxfordjának. Képtelenség elképzelni, hogy lerohanta a pestis, hogy a hullákkal teli halottaskordékat a keskeny utcákon vonszolják, hogy a kollégiumokat bedeszkázták és elhagyták, hogy mindenhol haldoklók és már holtak vannak. Képtelenség elképzelni, hogy Kivrin valahol ott van, valamelyik falucskában, amit nem is lát.

– Nem látod? – kérdezte Colin és délre mutatott. – Ott, a fák mögött.

A tanár hunyorgott, megpróbálta kivenni az épületeket a fák csoportjai között. Látott egy sötétebb formát a szürke ágakon keresztül, talán egy templom tornya, vagy egy csűr padlászuga.

– Ott az út, ami odavezet – közölte Colin, rámutatva egy keskeny szürke csíkra, ami valahol alattuk kezdődött.

Dunworthy megszemlélte a térképet, melyet Montoya adott. Nem lehetett megállapítani, vajon melyik falu az, még a nő jegyzetei segítségével sem, mivel nem tudták, milyen messze vannak az ugrás kitűzött helyétől. Ha közvetlenül délre vannak tőle, akkor a falu túl keletre van ahhoz, hogy Skendgate legyen. Ám ahol szerinte lennie kellett volna, ott nem voltak fák, nem volt semmi, csak egy lapos hómező.

– Nos? – firtatta Colin. – Odamegyünk?

Ez volt az egyetlen látható falu – amennyiben ez falu és úgy tűnt, nincs egy kilométerre sem. Ha nem Skendgate, legalább a jó irányban van, és ha rendelkezik Montoya megkülönböztető jegyeivel, akkor jó lesz arra, hogy betájolják magukat.

– Minden körülmények között velem kell maradnod, és nem beszélhetsz senkivel, megértetted?

Colin bólintott, de világos volt, hogy oda sem figyel.

– Azt hiszem, erre van az út – jelentette ki és leszaladt a domb túloldalán.

Dunworthy követte, s próbált nem gondolni arra, hány falu van ott, meg milyen kevés az idő, vagy mennyire fáradt már egyetlen dombtól is.

– Mivel beszélted rá Williamet a sztreptomicin injekciókra? – kérdezte, amikor utolérte Colint.

– Szüksége volt Mary nagy-nagynéni orvosi számára, hogy engedélyeket hamisíthasson. Az pedig ott volt a bevásárlószatyrában lévő felszerelésében.

– És nem voltál hajlandó odaadni neki, csak ha beleegyezik?

– Igen. Azt is mondtam neki, hogy beszámolok az anyjának az összes barátnőjéről – fűzte hozzá a fiú és megint előrefutott.

Az út, amit föntről láttak, sövénynek bizonyult. Dunworthy nem volt hajlandó átvágni a mezőn, amit a sövény szegélyezett. – Az úton kell maradnunk – mondta.

– Ez gyorsabb – tiltakozott Colin. – És nem is tévedhetünk el! Van lokátorunk.

Dunworthy nem volt vitára kapható. Ment tovább, egy fordulót keresve.

A keskeny földek utat engedtek az erdőnek, és az út visszakanyarodott északra.

– Mi van akkor, ha nem is vezet út a faluba? – kérdezte Colin nagyjából fél kilométer után, de a következő fordulónál ott volt egy út.

Keskenyebbnek bizonyult, mint az ugrás mellett elvezető, és a havazás óta nem járt rajta senki. Belegázoltak a hóba, lábuknak minden egyes lépésnél át kellett törni a fagyott hókérget. Dunworthy aggodalmasan nézett előre, hátha megpillantja a falut, az erdő azonban túl sűrű volt ahhoz, hogy át lehessen rajta látni.

A hó miatt csak lassan haladtak, és a tanár máris kifulladt, a nyomás a mellkasa körül olyan volt, akár egy vaspánt.

– Mit csinálunk, amikor odaértünk? – firtatta Colin, minden erőlködés nélkül lépdelve a hóban.

– Te nem kerülsz szem elé, és megvársz engem – szögezte le Dunworthy. – Teljesen világos?

– Igen – válaszolta Colin. – Biztos vagy benne, hogy ez a jó út?

A tanár egyáltalán nem volt benne biztos. Az út most nyugatra kanyargóit, el abból az irányból, amerre Dunworthy hite szerint a falu feküdt, és pont előttük megint északnak fordult. A tanár aggódva kémlelt a fák közé, próbált volna követ vagy zsúpot megpillantani.

– Biztos vagyok benne, hogy a falu nincs ilyen messze – jelentette ki Colin a karját dörgölve. – Már órák óta gyalogolunk.

Nem gyalogoltak órák óta, csak legalább egy órája, és még egy zsellér kunyhójához sem érkeztek el, nemhogy egy faluhoz. Vagy húsz falu van erre, de hol?

Colin elővette a lokátorát.

– Látod – mondta, és megmutatta Dunworthynek a kijelzőt. – Túlságosan eljöttünk délre. Azt hiszem, vissza kell mennünk a másik útra.

Dunworthy előbb a kijelzett adatokra, aztán a térképre tekintett. Szinte egyenesen délre voltak az ugrástól, több mint három kilométerre tőle. Csaknem teljesen vissza kellene menniük a már megtett úton, s azalatt semmi remény, hogy megtalálják Kivrint. A végén egyáltalán nem biztos, hogy képes lesz továbbmenni. Már most elcsigázottnak érezte magát, a pánt minden lépésnél egyre szorosabb lett a melle körül, és éles fájdalmat érzett a bordái közt. Megfordult, ránézett az előttük lévő kanyarra, s próbálta eldönteni, mit tegyenek.

– Lefagy a lábam – közölte Colin. Topogott a lábával a hóban és egy megriasztott madár röppent föl és szárnyalt el. Dunworthy a homlokát ráncolva nézett az égre, mely kezdett beborulni.

– Követnünk kellett volna a sövényt – vélte Colin. – Az sokkal...

– Csitt! – szólt rá Dunworthy.

– Mi az? – suttogta Colin. – Jön valaki?

– Ssss – susogta Dunworthy. Hátrahúzta Colint az út szélére és megint fülelt. Úgy gondolta, egy lovat hallott az előbb, de most semmit. Lehet, hogy csak a madár volt az.

Intett Colinnak, hogy húzódjon egy fa mögé.

– Maradj itt! – suttogta és előreosont addig, ahonnan már belátta a kanyart.

A fekete mén egy galagonyabokorhoz volt kötve. Dunworthy sietve behátrált egy lucfenyő mögé és mozdulatlanul állt, szerette volna megpillantani a lovast. Nem volt senki az úton. Várt, próbálta lehalkítani a légzését, hogy hallgatózni tudjon, de nem jött senki, és nem hallott semmi mást, csak a mén lépteit.

A ló föl volt nyergelve, kantárát ezüstveretek díszítették, ám soványnak látszott, a bordái szembetűnően kiálltak a heveder alatt. Maga a heveder laza volt, és a nyereg egy kissé elcsúszott oldalra, amikor az állat hátralépett. A mén a fejét rázta, erősen rángatta a kötőféket. Nyilvánvalóan ki akarta szabadítani magát, és amikor Dunworthy közelebb ment, látta is, hogy a ló nincs kikötve, csak beakadt a tövisekbe.

A tanár kilépett az útra. A mén odafordította a fejét, vadul nyihogni kezdett.

– Jól van, jól van, minden rendben – mondta a férfi, és óvatosan közelítette meg, balról. Rátette a kezét az állat nyakára, erre az abbahagyta az örömteli nyihogást és szaglászni kezdte Dunworthyt, ételt keresve.

A tanár körülnézett valami fű után, ami kilátszik a hóból, hogy megetethesse vele a lovat, a galagonyabokor körüli terület azonban csaknem mentes volt a hótól.

– Mióta vagy ebben a csapdában, öregem? – kérdezte. Vajon a mén gazdájára lovaglás közben sújtott le a pestis? Meghalt, a megrémült ló megbokrosodott s addig rohant, míg a levegőben úszó kantárszár belegabalyodott a bokorba?

A tanár egy kis darabon bement az erdőbe, lábnyomokat keresve, de nem volt egy sem. A mén megint nyerített. A férfi visszament, hogy kiszabadítsa, útközben fölszedegetve a hóból kinyúló fűszálakat.

– Egy ló! Apokaliptikus! – mondta Colin odaszaladva. – Hol találtad?

– Mondtam neked, hogy maradj ott!

– Igen, de meghallottam a ló nyerítését és azt hittem, bajba kerültél.

– Annál inkább engedelmeskedned kellett volna! – Odaadta a füvet Colinnak. – Etesd meg ezzel!

A tanár a bokor fölé hajolt és meghúzta a kantárszárat. A mén, ahogy próbált kiszabadulni, reménytelenül rágabalyította a kantárt a szúrós tövisekre. Dunworthy fél kézzel visszahajtotta az ágakat, és a másikkal nyúlt be, hogy letekerje. Pillanatokon belül csupa karmolás lett.

– Kinek a lova lehet? – kérdezte Colin, több láb távolságból kínálva oda egy fűszálat a lónak. Az éhező jószág rávetette magát, Colin pedig, elejtve a füvet, hátraugrott. – Biztos vagy benne, hogy szelíd?

Dunworthy elszenvedett egy csaknem halálos sérülést, amikor a mén lerántotta a fejét a fűért, de végül kiszabadította a kantárt. Vérző keze köré tekerte és megfogta a másikkal.

– Igen – válaszolta a tanár.

– Kinek a lova lehet? – tudakolta Colin, miközben bátortalanul simogatta a ló orrát.

– A miénk. – A tanár szorosabbra vette a hevedert, fölsegítette a tiltakozó Colint a nyeregbe, majd fölszállt ő is.

A mén, amely még nem jött rá, hogy kiszabadult, vádlón fordította oda a fejét, amikor a férfi enyhén oldalba rúgta, de aztán könnyű vágtában iramodott vissza a hólepte úton, a kiszabadulástól boldogan.

Colin görcsösen kapaszkodott Dunworthy derekába, pont ott, ahol annyira fájt. Mire száz métert megtettek, már egyenesen ült és olyanokat kérdezett: „Hogyan irányítod?” és „Mit kell tenni, ha azt akarod, hogy gyorsabban menjen?”

Szinte semennyi időbe sem telt, míg visszaértek a fő útra. Colin vissza akart menni a sövényhez és nekivágni a mezőkön át, ám Dunworthy a másik irányba fordította a mént. Az út elágazott fél kilométerrel később, a tanár a bal oldali ösvényt választotta.

Ezen sokkal többet mentek, mint az első úton, bár az erdő, amin átvezetett, még sűrűbb volt. Az ég mostanra teljesen beborult, és a szél egyre erősödött.

– Látom! – rikoltotta Colin, és fél kézzel elengedte a tanár derekát, hogy egy kőrisfaligeten túl rámutasson egy sötétszürke kőtetőre a szürke ég háttere előtt. Egy templom, talán, vagy egy udvarház. Keletre feküdt tőlük. Szinte azonnal egy keskeny ösvény ágazott le az útról, át egy rozoga palánkhídon egy patak fölött, keresztül egy keskeny kaszálón.

A mén nem hegyezte a fülét, vagy kísérelt meg gyorsítani – ebből Dunworthy arra következtetett, hogy nem ebbe a faluba valósi. „Jobb is, ha így van, máskülönben fölakasztanának minket lólopásért, mielőtt megkérdezhetnénk, hol van Kivrin” – gondolta a tanár, és akkor meglátta a birkákat.

A birkák az oldalukon feküdtek, piszkosszürke gyapjúhalmok, bár némelyik a fák közelébe kucorodott, próbálta elkerülni a szelet meg a havat.

Colin nem vette őket észre.

– Mit fogunk tenni, amikor odaérünk? – kérdezte Dunworthy háta mögül. – Odaosonunk, vagy egyenesen odalovagolunk és megkérdezzük valakitől, látták-e Kivrint?

„Nem lesz senki, akit megkérdezhetnénk” – gondolta Dunworthy.

Vágtába ugratta a mént, és átnyargaltak a kőrisfák között, be a faluba.

Egyáltalán nem olyan volt, mint az illusztrációk Colin könyvében, ahol az épületek körben, egy központi irtás körül találhatók. A házak elszórtan álltak a fák között, csaknem egymás látótávolságán túl. A tanár zsúptetőket pillantott meg, és távolabb, egy kőrisfaberekben, a templomot. Itt, egy tisztáson, mely olyan kicsi volt, mint az ugrás helye, csak egy gerendaház helyezkedett el, meg egy alacsony fészer.

Udvarháznak túl kicsi volt – a sáfár háza, esetleg az ispáné. A fészer fából készült ajtaja nyitva tátongott, korábban hó szállingózott be rajta. Nem szállt füst, nem hallatszott hang.

– Talán elmenekültek – szólalt meg Colin. – Rengeteg ember menekült el, amikor hallották, hogy közeleg a járvány. Pont így terjedt.

Talán tényleg elmenekültek. A ház előtt a hó keményre, laposra volt taposva, mintha sok ember és ló fordult volna meg abban az udvarban.

– Maradj itt a lóval! – utasította a tanár a fiút, és fölment a házhoz. Az ajtó itt sem volt becsukva, bár behúzták csaknem teljesen. A férfi lebukott, hogy beférjen a kis ajtón.

Odabent jéghideg volt, és olyan sötét a fénylő hó után, hogy semmit sem látott, csak a vörös utóképet. Sarkig tárta az ajtót, de még így is alig érkezett fény, és úgy tűnt, mindennek vörös árnyalata van.

Minden bizonnyal a sáfár háza lehetett. Két szobája volt, amelyeket gerenda válaszfal különített el, a padlón gyékényszőnyeg. Az asztal csupasztott, a tűzhelyen napokkal ezelőtt kialudt a tűz. A kis szobát hideg hamu szaga töltötte be. A sáfár meg a családja elmenekültek, és talán a többi falubeli is. Kétségkívül vitték magukkal a pestist. Meg Kivrint.

A tanár nekidőlt az ajtófélfának, a szorítás a melle körül hirtelen megint kínzó fájdalommá vált. A Kivrinért érzett mindenféle aggodalma között ez sosem merült föl benne, hogy a lány nem lesz ott, mert elment.

Benézett a másik szobába. Colin bedugta a fejét az ajtón.

– A ló folyton inni próbál egy vödörből, ami ott van kint. Hagyhatom?

– Igen – válaszolta Dunworthy, és úgy állt, hogy Colin ne lásson el a válaszfal mellett. – De azt ne, hogy túl sokat igyon! Napok óta nem kapott vizet.

– Nincs valami sok a vödörben. – A fiú érdeklődve nézett körül a szobában. – Ez az egyik jobbágykunyhó, igaz? Ők aztán tényleg szegények voltak, nem? Találtál valamit?

– Nem – felelte a tanár. – Menj és ügyelj a lóra! Ne hagyd elbóklászni!

Colin kiment. Az ajtó teteje súrolta a feje búbját.

A csecsemő a sarokban feküdt, egy gyapjúpihével teli zsákocskán. Nyilván még élt, amikor az anyja meghalt; az asszony a földpadlón hevert, a kezét a csecsemő felé nyújtotta. Mindketten sötét színűek voltak, csaknem feketék, a csecsemő pólyája merev volt az alvadt vértől.

– Mr. Dunworthy! – kiáltotta Colin. Riadtnak hangzott, így Dunworthy egy rándulással megfordult, attól félve, hogy megint bejön a fiú. Ő azonban még mindig kint volt a ménnel, mely mélyre dugta az orrát a vödörbe.

– Mi az? – tudakolta a férfi.

– Van ott valami a földön. – Colin a kunyhók felé mutatott. – Azt hiszem, egy hulla. – Akkorát rántott a mén kantárán, hogy a vödör fölborult, s apró tócsának is kevés víz borult ki a hóra.

– Várj! – szólt rá Dunworthy, de a fiú már futott is a fák felé, a mén meg követte.

– Tényleg egy... – kezdte Colin, ám hirtelen elhallgatott. Dunworthy az oldalát fogva szaladt oda.

Holttest volt, valóban, egy fiatalemberé. Arccal fölfelé feküdt, elterülve a hóban, fekete folyadék megfagyott pocsolyájában. Az arcát vékony hóréteg fedte. „Bizonyára szétrepedtek a bubói” – gondolta Dunworthy és Colinra nézett, de a fiú nem a tetemet szemlélte, hanem a tisztást.

Ez az irtás nagyobb volt, mint a sáfár háza előtti. A szélén fél tucat kunyhó helyezkedett el, a túlsó végén egy román templom. A közepén, a letaposott hóban, feküdtek a halottak.

Meg sem kísérelték eltemetni őket, bár a templom mellett látszott egy sekély árok, mellette a fölhalmozott föld hófedte hantja. Úgy tűnt, néhányukat odavonszolták a templomkertbe – hosszú, szánra hasonlító nyomok mutatkoztak a hóban –, és legalább egyikük hason csúszott a kunyhója ajtajáig. Ott feküdt, félig kint, félig bent.

– „Féljétek az Istent, mert eljött az ő ítéletének órája”^[22] – mormolta Dunworthy.

– Úgy néz ki, mintha csata lett volna itt – jegyezte meg Colin.

– Volt is – felelte Dunworthy.

Colin előrelépett s lenézett a tetemre.

– Gondolod, hogy mindnyájan meghaltak?

– Ne érintsd meg őket! – utasította Dunworthy. – Még csak a közelükbe se menj!

– Kaptam gamma-globulint – felelte a fiú, de hátralépett a hullától és nagyot nyelt.

– Vegyél nagy levegőt! – tanácsolta Dunworthy, kezét Colin vállára téve. – És nézz valami másra!

– Leírták a könyvben, hogy ilyen volt – mondta a fiú, eltökélten meredve egy tölgyfára. – Tulajdonképpen attól féltem, sokkal rosszabb lesz. Úgy értem, nincs szag vagy ilyesmi.

– Igen.

A fiú megint nagyot nyelt.

– Most már jól vagyok. – Körbenézett a tisztáson. – Mit gondolsz, hol lehet Kivrin?

„Ne itt!” – könyörgött Dunworthy.

– Talán a templomban – vélte, és elindult előre a ménnel együtt –, és azt is látnunk kell, ott van-e a sír. Lehet, hogy ez nem az a falu. – A mén tett két lépést előre, aztán hátracsapta a fülét és fölemelte a fejét. Ijedten nyihogott.

– Menj és vidd a fészerbe! – kérte Dunworthy, megragadva a kantárt.

– Érzi a vér szagát, ezért meg van rémülve. Kösd oda!

Elvezette a mént a holttesttől és odanyújtotta a kantárt Colinnak, aki aggodalmas arccal vette át.

– Minden rendben – mondta a fiú, a sáfár háza felé irányítva a lovat.

– Tudom, mit érzel.

Dunworthy sietve ment át a tisztáson a templomkertbe. Négy halott hevert a sekély árokban meg a mellette levő két sírban, hó takarta be őket – talán azok voltak, akik elsőnek haltak meg, amikor még létezett olyasmi, hogy temetés. A férfi körbement a templom homlokzatához.

Két további hulla volt az ajtó előtt. Arccal lefelé feküdtek egymáson, a fölül lévő egy öregember. Az alatta fekvő tetem egy nőé volt. A tanár látta a durva köpeny alatt a szoknyákat meg az egyik kezet. A férfi karja át volt vetve a nő fején és vállán.

Dunworthy óvatosan megemelte a férfi karját, amitől a teste kissé oldalra csúszott, magával húzva a köpenyt. A felsőruha alatta piszkos volt és vérrel szennyezett, de a tanár látta, hogy eredetileg élénkkék lehetett. Hátrahúzta a csuklyát. Kötél volt a nő nyaka körül. Hosszú, szőke haja a durva rostok közé gubancolódott.

„Hát fölakasztották őt” – gondolta a férfi minden meglepetés nélkül.

Colin futott oda.

– Rájöttem, mik azok a nyomok a földön – számolt be. – Azok hagyták, akik vonszolták a hullákat. Van egy kiskölyök a csűr mögött, kötéllel a nyaka körül.

Dunworthy ránézett a kötélre, a gubancos hajra. Annyira piszkos volt, hogy alig tűnt szőkének.

– Fogadok, hogy azért vonszolták őket oda a templomkertbe, mert nem tudták vinni őket – jelentette ki Colin.

– Bevitted a lovat a fészerbe?

– Igen. Hozzákötöttem egy olyan gerendaizéhez – mondta a fiú. – Velem akart jönni.

– Éhes – magyarázta Dunworthy. – Menj vissza a fészerbe és adj neki szénát!

– Történt valami? – kérdezte Colin. – Nem esel vissza, ugye?

Dunworthy nem gondolta, hogy Colin láthatja a nő ruháját onnan, ahol áll.

– Nem – felelte a tanár. – Lennie kell szénának a fészerben. Vagy zabnak. Menj, etesd meg a mént!

– Rendben – válaszolta védekezően Colin, és már el is iramlott a fészer felé. Félúton azonban megtorpant. – Nem kell odaadnom neki a szénát, igaz?

– kiabálta. – Letehetem oda elé, ugye?

– Igen – felelte Dunworthy, a nő kezét bámulva. A kézfején is vér látszott, meg a csuklója belsején lefelé is. A karja meg volt hajlítva, mintha megpróbálta volna az esést tompítani. Egész könnyen meg lehet fogni a könyökét és átfordítani a hátára. Nem kell hozzá más, csak megfogni a könyököt.

A férfi fölvette a kezet. Az merev volt és hideg. A kéz vörös és kicserepesedett volt a piszok alatt, a bőr berepedezett egy tucatnyi helyen.

Nem lehet Kivriné, és ha mégis az, min mehetett keresztül az elmúlt két hétben, hogy ilyen állapotba került?

Minden rajta lesz a felvevőn. A tanár gyöngéden megfordította a kezet, keresve a beültetés sebhelyét, de a nő csuklóját túl vastagon borította a piszok ahhoz, hogy láthassa, vajon ott van-e a felvevő.

És ha ott van, akkor mi legyen? Hívja vissza Colint, küldje el késért a sáfár konyhájába, majd vágja ki a lány halott kezéből, hogy ők meghallgathassák a hangját, amint elmondja a borzalmakat, amik megestek vele? Ő erre természetesen nem képes, ahogy arra sem, hogy megfordítsa a testet, és egyszer s mindenkorra megtudja, Kivrin-e az.

Gyöngéden visszafektette a kezet a test mellé, megfogta a könyököt – és megfordította a tetemet.

A nő a pestis bubós fajtájába halt bele. Szörnyű sárga szennyfolt látszott a kék felsőruha oldalán, ahol a hóna alatti bubó szétrepedt, a tartalma kifolyt. A nő nyelve fekete volt, annyira megdagadt, az egész száját betöltötte, mint valami irtózatos, obszcén tárgy, amit a foga közé nyomtak, hogy megfulladjon tőle. Sápadt arca is dagadt volt, eltorzult.

Nem Kivrin volt az. A tanár kissé tántorogva megpróbált fölállni, aztán eszébe jutott, túl későn, hogy be kellett volna takarnia a nő arcát.

– Mr. Dunworthy! – kiabálta Colin, teljes sebességgel érkezve. A tanár vaksin, tehetetlenül nézett föl rá.

– Mi történt? – firtatta vádló hangon Colin. – Megtaláltad?

– Nem – válaszolta a férfi, elállva Colin útját. – Nem fogjuk megtalálni.

Colin elnézett mellette a nőre, akinek arca kékesfehér volt a fehér hó háttere előtt, meg az élénkkék ruhára.

– Megtaláltad őt, igaz? Ez itt ő?

– Nem – felelte Dunworthy. De lehetne. „De lehetne. És én nem fogok további holttesteket megfordítani abban a hitben, hogy ő lesz az.”

Megrogyott a térde, mintha nem tudná megtartani. – Segíts vissza a fészerhez! – kérte.

Colin makacsul maradt, ahol volt.

– Ha ez ő, elmondhatod nekem. El tudom viselni.

„De én nem – gondolta Dunworthy. – Én nem tudom elviselni, ha ő halott.”

Elindult vissza a sáfár háza felé, fél kezét a templom hideg kőfalán tartva. Azon tűnődött, mit fog tenni, ha nyílt térre ér.

Colin mellé ugrott, megragadta a karját és aggódva nézett rá.

– Mi a baj? Visszaesel?

– Csak egy kis pihenésre van szükségem – mondta a tanár, majd akarata ellenére folytatta: – Kivrin kék ruhát viselt, amikor elment. – Amikor elment, amikor lefeküdt a földre és behunyta a szemét, tehetetlenül, csupa bizalommal, és eltűnt örökre ebben a rémségek múzeumában.

Colin egy lökéssel kinyitotta a fészer ajtaját és besegítette Dunworthyt, megtámasztva a tanár karját mindkét kezével. A mén fölnézett a zsák zabból.

– Nem találtam szénát – közölte Colin ezért adtam gabonát. A lovak esznek gabonát, ugye?

– Igen – válaszolta Dunworthy, nekidőlve a zsákoknak. – Ne engedd, hogy mind megegye! A pukkadásig teletömi magát!

Colin odament a zsákhoz és kezdte elhúzni a mén elől.

– Miért hitted, hogy Kivrin az? – kérdezte.

– Láttam a kék ruhát – felelte Dunworthy. – Kivrin olyan színű ruhát viselt.

A zsák túl nehéz volt Colin számára. Mindkét kezével megrántotta, ettől kihasadt az oldala, a zab pedig kiömlött a szalmára. A mén mohón majszolta.

– Nem, úgy értem ez az összes ember a pestistől halt meg, igaz? Kivrint immunizáltátok. Szóval ő nem kaphatta el a pestist. Akkor mi másba halna bele?

„Ebbe – gondolta Dunworthy. – Senki sem élheti túl azt a látványt, amint gyermekek meg csecsemők elhullanak, mint az állatok, hogy gödrökbe halmozzák őket és földet lapátolnak rájuk, a halott nyakuk köré kötött kötéllel vonszolják őket. Hogyan élhette volna ezt túl az a lány?!”

Colin a ló számára elérhetőn túlra manőverezte a zsákot. Hagyta, hogy egy kis láda mellé essen, aztán odajött és kissé lihegve megállt Dunworthy előtt.

– Biztos vagy benne, hogy nem esel vissza?

– Nem – válaszolta a tanár, de máris borzongani kezdett.

– Talán csak fáradt vagy – vélte Colin. – Pihenj. Egy perc múlva újra itt leszek!

Kiment és egy lökéssel becsukta maga mögött a fészer ajtaját. A mén a Colin által kiöntött zabot eszegette, lármás, ropogtató harapásokkal. Dunworthy a durva gerendába kapaszkodva fölállt, odament a kis ládikóhoz. A rézvereteket patina vonta be és a tetején a bőr kissé megkarcolódott, amúgy vadonatújnak tűnt.

A tanár leült mellé és kinyitotta a fedelet. A sáfár ebben tartotta a szerszámait. Volt benne egy tekercs bőrből font kötél, egy rozsdás csákányfej. A kék szövetbélés, amiről Gilchrist a kocsmában mesélt, elszakadt, ahol a csákányfej hozzáért.

Colin bejött újra, a vödröt cipelte.

– Hoztam neked vizet – közölte. – A patakból húztam. – Letette a vödröt, és a zsebében kotorászott egy üvegcse után. – Csak tíz aszpirinem van, szóval nem eshetsz komolyabban vissza. Mr. Finch-től loptam őket.

Kirázott két tablettát a kezébe.

– Loptam egy kevés sztreptomicint is, de féltem, hogy azt még nem találták föl. Úgy képzelem, aszpirinjük biztos volt. – Átnyújtotta a tablettákat Dunworthynek, aztán odavitte hozzá a vödröt. – Kénytelen leszel a kezedből inni. Azt hiszem, a korabeliek tálai meg dolgai valószínű tele vannak pestisbacilusokkal.

Dunworthy lenyelte az aszpirint, majd kimert egy marék vizet a vödörből, hogy levigye a torkán.

– Colin – szólalt meg.

Colin odavitte a vödröt a ménhez.

– Nem hiszem, hogy ez a jó falu. Bementem a templomba és ott az egyetlen sír valami úrnőé. – Előhúzta a térképet meg a lokátort egy másik zsebből. – Még mindig túlságosan keletre vagyunk. Azt hiszem, itt – mutatott Montoya egyik jegyzetére szóval, ha visszamegyünk azon a másik úton és aztán egyenesen átvágunk keletre...

– Visszamegyünk az ugráshoz – közölte vele a tanár. Óvatosan fölállt, nem érintve sem a falat, sem a ládát.

– Miért? Badri azt mondta, legalább egy napunk van, és még csak egyetlen egy falut vizsgáltunk át. Rengeteg falu van. Kivrin akármelyikben lehet.

Dunworthy eloldozta a mént.

– Foghatnám a lovat és elmehetnék őt keresni – mondta Colin. – Lovagolhatnék tényleg nagyon gyorsan, így benézhetnék az összes faluba. Aztán visszajöhetnék és szólnék neked, amint megtaláltam. Vagy eloszthatnánk a falvakat, mindketten végigjárnánk a felét, és aki először megtalálja a lányt, az ad valami jelet! Tüzet gyújthatnánk vagy valami, aztán a másik meglátná és odajönne.

– Ő halott, Colin. Nem fogjuk megtalálni.

– Ne mondd ezt! – tiltakozott Colin magas és gyerekes hangon. – Ő nem halott! Megkapta a védőoltásokat!

Dunworthy rámutatott a bőrládikóra.

– Ez az a ládikó, amit magával hozott.

– Na és? – kérdezte Colin. – Rengeteg ehhez hasonló láda lehet. Vagy ő el is menekülhetett, amikor a pestis megérkezett. Nem mehetünk vissza és hagyhatjuk őt itt! Mi lenne akkor, ha én lennék elveszve, és csak várnék, várnék, hogy jöjjön már valaki, de nem jönne senki? – Elkezdett folyni az orra.

– Colin – mondta tehetetlenül Dunworthy –, néha az ember megtesz minden tőle telhetőt, mégsem tudja megmenteni őket.

– Mint Mary nagy-nagynénit – jegyezte meg Colin. A kézfejével törölte le a könnyeit. – De nem mindig.

„Mindig” – gondolta Dunworthy.

– Nem – felelte. – Nem mindig.

– Néha az ember megmentheti őket – makacskodott Colin.

– Igen – válaszolta a tanár. – Na jó. – Újra megkötötte a mént. – Elmegyünk és megkeressük őt. Adj még két aszpirint és hagyd, hogy egy kicsit pihenjek, amíg elkezd hatni a gyógyszer, aztán megyünk, megkeressük.

– Apokaliptikus – vidult föl a fiú. Elmarta a vödröt a mén elől, amely visszament szürcsölni. – Hozok még vizet!

Futva távozott. Dunworthy leereszkedett, hogy a falhoz támaszkodva üljön.

– Kérlek! – mondta. – Kérlek, engedd, hogy megtaláljuk őt!

Az ajtó lassan kinyílt. Colint, aki a fényben állt, körberajzolta a ragyogás.

– Hallottad? – firtatta. – Hallgasd csak!

Halk hang volt, eltompították a fészer falai. Hosszú szünet volt a kondulá-sok között, de a tanár hallotta. Fölállt és kiment a szabadba.

– Arról jön – mondta Colin és délnyugatra mutatott.

– Hozd a mént! – utasította Dunworthy.

– Biztos vagy benne, hogy Kivrin az? – kérdezte Colin. – Az nem a jó irány.

– Kivrin az – felelte a tanár.