TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Mire visszaértek a Balliolba, két újabb visszatartott betegedett meg a vírustól. Dunworthy aludni küldte Colint, segített Finch-nek ágyba dugni az ott tartóztatottakat, majd fölhívta az Ispotályt.

– Most minden mentőautónk úton van – mondta neki a betegfelvételis. – Amint lehet, küldünk egyet.

Az amint lehet, mint kiderült, éjfélt jelentett. A tanár csak hajnali egy után került vissza, majd ágyba.

Colin mélyen aludt az összecsukható ágyon, amit Finch fölállított neki, a feje A lovagság korán nyugodott. Dunworthy fontolgatta, elvegye-e a könyvet, de nem akarta megkockáztatni, hogy fölébreszti a fiút. Inkább lefeküdt.

Kivrin nem lehet a pestis idején. Badri korábban azt mondta, hogy minimális volt az időeltolódás, és a pestis nem csapott le Angliára 1348-ig. Kivrint meg 1320-ba küldték.

A tanár megfordult, eltökélten behunyta a szemét. A lány nem lehet a pestis idején. Badri önkívületben volt. Mindenfélét mondott, locsogott fedőkről meg összetört porcelánról éppúgy, mint patkányokról. Egyiknek sem volt értelme. Csak a láz beszélt belőle. Azt is mondta Dunworthynek, hogy „akkor”. Átnyújtott neki képzelt jegyzeteket. Mindebből semmi sem jelentett semmit.

„A patkányok voltak azok”, motyogta előzőleg Badri. A korabeliek nem tudták, hogy a patkányok bolhái terjesztik a pestist. Fogalmuk sem volt, mi okozta. Megvádoltak mindenkit – a zsidókat, a boszorkányokat, az elmebetegeket. Meggyilkolták a féleszűeket és öregasszonyokat kötöttek föl. Máglyára vetették az idegeneket.

A tanár kimászott az ágyból, átment a nappaliba. Lábujjhegyen odament Colin ágyához és kicsúsztatta A lovagság korát Colin feje alól. Colin mocorgott, de nem ébredt föl.

Dunworthy leült az ablakhoz és kikereste a fekete halál történetét. 1333-ban kezdődött Kínában, kereskedőhajókkal haladt nyugat felé, a szicíliai Messinába, majd onnan Pisába. Végigsöpört Itálián és Franciaországon – nyolcvanezer halott Sienában, százezer Firenzében, háromszázezer Rómában mielőtt átkelt a La Manche-on. 1348-ban érte el Angliát, június huszonnegyedikén, „kevéssel Keresztelő Szent János ünnepe előtt”.

Az huszonnyolc évnyi időeltolódást jelentene. Badrit előzőleg aggasztotta a túl nagy csúszás, de ő hetekről, nem évekről beszélt.

A tanár átnyúlt az ágy fölött a könyvespolcra és levette róla Fitzwiller Pandémiák című könyvét.

– Mit csinálsz? – firtatta álmosan Colin.

– A fekete halálról olvasok – suttogta a férfi. – Aludj csak tovább!

– Nem is úgy nevezték – motyogta Colin a szájában lévő óriáscukor miatt. Forgolódott, teljesen bebugyolálta magát a takaróiba. – Kék láznak hívták.

Dunworthy mindkét könyvet magával vitte az ágyba. Fitzwiller a pestis érkezését Angliába Szent Péter napjára tette, 1348. június huszonkilencedikére. A járvány decemberben jutott el Oxfordba, Londonba 1349 októberében, aztán vonult tovább északra és vissza, át a La Manche-on Németalföldre, meg Norvégiába. Eljutott mindenhová, kivéve Cseh- és Lengyelországot – ahol volt karantén –, és furcsa módon Skócia egyes részeit.

Ahová elért, a Halál angyalaként söpört végig a vidéken, teljes falvakat pusztítva el, nem hagyva senkit, hogy föladja az utolsó kenetet vagy eltemesse az oszlásnak indult tetemeket. Az egyik kolostorban egy kivételével az összes szerzetes meghalt.

Az egyedüli túlélő, John Clyn, följegyzéseket hagyott hátra: „És hogy azok a dolgok, amiket nem lenne szabad elfeledni, az idő homályába ne vesszenek és az utánunk jövők emlékezetéből ki ne fakuljanak, én, látván oly sok gonoszságot, és az egész világot mondhatni a Gonosz karmai közé kerülni, magam is szinte holt lévén, én, a halál érkeztét várván, írásba foglaltam mindent, aminek szemtanúja voltam”.

Vérbeli történészként leírt mindent, majd meghalt maga is, teljesen elhagyatva. A szavai egyre fogyatkoznak, alájuk pedig, más kézírással, valaki odaírta: „Ezen a ponton, úgy tűnik, a szerző meghalt.”

Valaki kopogott az ajtón. Finch volt az, hálóköntösben, alig látott a fáradtságtól. Zaklatottnak tűnt.

– Egy újabb itt tartóztatott, uram – jelentette.

Dunworthy ajkához emelte az ujját és kiment a folyosóra a titkárral együtt.

– Telefonált már az Ispotályba?

– Igen, uram, azt mondták, jó pár órába telik, míg ide tudnak küldeni egy mentőt. Azt mondták, különítsük el a nőt, és adjunk neki dimantadint meg narancslevet.

– Amiből, fölteszem, már csaknem teljesen kifogytunk – jegyezte meg Dunworthy ingerülten.

– Igen, uram, de nem ez a gond. A beteg nem hajlandó együttműködni.

Dunworthy megkérte Finch-et, várja meg a folyosón, míg ő fölöltözik és megkeresi az arcmaszkját, aztán együtt mentek át a Salvinba. A visszatartottak összebújt csoportja az ajtónál ácsorgott, öltözékük az alsóneműk, kabátok és takarók fura elegye. Csak néhányan viselték közülük az arcmaszkot. „Holnaputánra mindegyiküket leveri a lábáról a vírus” – gondolta Dunworthy.

– Hála az égnek, hogy itt van! – lelkendezett az egyik itt tartott. – Nem bírunk vele!

Finch odavezette Dunworthyt a feltartóztatotthoz, aki fölegyenesedve ült az ágyán. Idős asszony volt, gyér, ősz hajjal, és ugyanazt a láztól csillogó tekintetet, ugyanazt az őrjöngő élénkséget mutatta, mint Badri azon az első éjszakán.

– Menjen innen! – mondta, amikor megpillantotta Finch-et, és ütésre emelte felé a kezét. Izzó pillantását Dunworthyre szögezte. – Apus!

– kiáltotta, aztán előrebiggyesztette az alsó ajkát. – Nagyon rossz voltam – közölte gyerekesen affektálva. – Megettem az egész születésnapi tortát és most fáj a hasam.

– Érti már, uram, mire gondolok? – vetette közbe Finch.

– Megtámadnak az indiánok, apus? – kérdezte az öregasszony. – Nem szeretem az indiánokat. Van íjuk meg nyiluk.

Csak reggelre kelve tudták rávenni az asszonyt, hogy menjen át az egyik előadóteremben fölállított tábori ágyra. Dunworthy végül kénytelen volt ráfanyalodni arra, hogy azt mondja:

– Apus azt szeretné, ha az ő jó kislánya most szépen lefeküdne!

Éppen azután, hogy a nőt nagy nehezen lecsillapították, megjött a mentő.

– Apus! – jajgatta az öregasszony, amikor becsukták a mentő ajtaját.

– Ne hagyj itt engem teljesen egyedül!

– Te jó ég! – fakadt ki Finch, amikor a mentő elhajtott. – Már vége a reggelinek, őszintén remélem, hogy nem ették meg az összes sonkát!

Azzal ment a készleteket adagolni, Dunworthy pedig visszament a szobájába, hogy várja Andrews hívását. Colin már félig lejött a lépcsőn s egy pirítóst eszegetett, miközben fölcibálta a dzsekijét.

– A vikárius azt akarja, hogy segítsek ruhát gyűjteni az itt tartóztatott embereknek – mondta pirítóssal teli szájjal. – Mary néni telefonált. Vissza kellene hívnod.

– De Andrews nem?

– Nem.

– Helyreállt a vizuális kapcsolat?

– Nem.

– Vedd föl a szabvány arcmaszkodat – kiáltott utána Dunworthy – meg a sáladat is!

Fölhívta Maryt. Türelmetlenül várt csaknem öt percig, míg a nő odajött a telefonhoz.

– James? – mondta Mary hangja. – Badriról van szó. Látni szeretne.

– Akkor hát jobban van?

– Nincs. A láza még mindig nagyon magas. Meglehetősen izgatottá vált, folyton a neved kiabálja, és ragaszkodik ahhoz, hogy el kell mondania valamit neked. Igen rossz állapotba lovalja bele magát. Ha ide tudnál jönni, beszélni vele, az talán lecsillapítaná.

– Mondott valamit a pestisről? – kérdezte a férfi.

– A pestisről? – kérdezett vissza Mary s bosszúsnak tűnt. – Ne merészeld azt mondani, James, hogy téged is megfertőztek ezek a mindenfelé szállingózó nevetséges pletykák, hogy ez trópusi náthaláz, hogy ez a pandémia újabb kitörése...

– Dehogy! – felelte Dunworthy. – Badri az. Tegnap éjjel azt mondta, hogy „fél Európát megölte” meg hogy „a patkányok voltak azok”.

– Félrebeszél, James. A láztól. Nem jelent semmit.

Marynek igaza van, bizonygatta magának a tanár. A megbetegedett itt tartóztatott íjjal meg nyíllal fölfegyverzett indiánokról szövegelt, az ember mégsem kezd sziú harcosokat keresgélni. Az öregasszony kitalálta, hogy a túl sok születésnapi torta a magyarázat a betegségére, Badri meg kitalálta a pestist. Nem jelent semmit.

Mindazonáltal azt válaszolta, hogy máris megy, és elindult megkeresni Finch-et. Andrews nem mondta, pontosan mikor fogja hívni, de Dunworthy nem kockáztathatta meg, hogy őrizetlenül hagyja a telefont. Azt kívánta, bárcsak ott tartotta volna Colint, míg Maryvel beszélt.

Igen valószínű, hogy Finch a csarnokban lesz, s élete végéig védelmezi a sonkát. Levette a kagylót az akasztójáról, hogy a telefon foglaltat jelezzen, és átment a belső udvaron a csarnokba.

Az ajtóban belefutott Ms. Taylorba.

– Épp magához indultam – közölte a nő. – Azt hallottam, hogy múlt éjjel néhány itt tartóztatott megbetegedett a vírustól.

– Igen – felelte a tanár s a csarnokot fürkészte, ott van-e Finch.

– Ó, egek! Szóval gondolom, mindnyájan ki vagyunk téve a fertőzésnek.

A férfi sehol sem látta Finch-et.

– Milyen hosszú a lappangási idő? – kérdezte Ms. Taylor.

– Tizenkét órától negyvennyolcig terjed.

A tanár a nyakát nyújtogatta, hogy ellásson az itt tartóztatottak feje fölött.

– Ez szörnyű – jelentette ki Ms. Taylor. – Mi lesz, ha egyikünk megbetegszik a harangjáték kellős közepén? Tudja, mi Hagyományosak vagyunk, nem Zsinatiak. A szabályok nagyon is világosak.

A férfi elmerengett azon, hogy a Hagyományosak, akármi legyen is az, miért érezték szükségét, hogy szabályokat hozzanak az influenzával megfertőzött harangjátékosok lecserélésével kapcsolatban.

– Hármas szabály – ecsetelte Ms. Taylor. – „Minden ember megszakítás nélkül tartson ki a harangja mellett”. Nem mintha beállíthatnánk valaki mást a mű felénél, ha egyikünk hirtelen összeesik. Az tönkrevágná a ritmust.

A tanár előtt hirtelen megképzett, ahogy az egyik fehérkesztyűs harangjátékos elájul, mire félrerúgják az útból, nehogy szétrombolja a ritmust.

– Vannak figyelmeztető jelek? – érdeklődött Ms. Taylor.

– Nincsenek – felelte a férfi.

– Az a szórólap, amit az Egészségügy szétküldött, zavarodottságot, lázat meg fejfájást emleget, de annak semmi haszna. A harangoktól mindig megfájdul a fejünk.

„El tudom képzelni” – gondolta a tanár, William Gaddsont vagy valamelyik másik hallgatót keresve a tekintetével, akit rávehetne, hogy maradjon a telefonnál.

– Na persze, ha Zsinatiak lennénk, akkor nem számítana. Ők lépten-nyomon megengedik az emberek helyettesítését. Yorkban egy Tittum Bob Maximus eljátszása alatt tizenkilenc harangozó lépett föl. Tizenkilenc! Nem is értem, hogyan képesek ezt még harangjátéknak mondani.

Úgy tűnt, egyik hallgatója sem tartózkodik a csarnokban, Finch kétségtelenül elbarikádozta magát az éléskamrában, Colin pedig ruhákat gyűjt.

– Még mindig szükségük lenne próbateremre? – tudakolta Ms. Taylortól.

– Igen, hacsak egyikünk el nem kapja ezt a vacakot. Persze, játszhatnánk Stedmanokat, de az nagyon nem ugyanaz, nemde?

– Átengedem maguknak a nappalimat, ha fölveszik a telefont és leírnak minden üzenetet nekem. Egy fontos interurbán... távolsági hívást várok, szóval nagyon lényeges, hogy mindig legyen valaki abban a szobában.

Elvezette a nőt a lakásához.

– Ó, hát ez nem valami nagy, ugyebár – jelentette ki a nő. – Nem vagyok biztos benne, hogy elég a hely ahhoz, hogy az emeléseket gyakoroljuk. Átrendezhetjük a bútorokat?

– Bármit tehetnek, ami jólesik, ha fölveszik a telefont és leírják az összes üzenetet. Mr. Andrewstól várok hívást. Mondja meg neki, hogy nincs szükség engedélyre ahhoz, hogy belépjen a karantén területére.

Mondja meg neki, hogy menjen egyenesen a Brasenose-ba és majd ott találkozom vele.

– Hát, rendben, azt hiszem – mondta a nő, mintha ő tenne a férfinak szívességet. – Annál a huzatos étkezdénél mindenesetre jobb.

Otthagyta a bútorokat rendezgető nőt, noha egyáltalán nem volt meggyőződve arról, hogy jó ötlet volt megbízni őt ezzel, s elsietett meglátogatni Badrit. Aki el akar mondani neki valamit. Mindenkit megölt.

Fél Európát.

Az eső lecsöndesült, már alig volt több permetezésnél, és az Közösségellenes tüntetők jelentős számban gyülekeztek az Ispotály előtt. Számos fiú csatlakozott hozzájuk, Colinnal egykorúak, akik fekete arctapaszokat viseltek és azt kiabálták:

– Eresszétek szabadon a mieinket!

Az egyikük megragadta Dunworthy karját.

– A kormánynak nincs joga itt tartania téged az akaratod ellenére – közölte, odadugva becsíkozott ábrázatát Dunworthy arcmaszkjához.

– Ne bolondozz! – szólt rá Dunworthy. – Egy újabb pandémiát szeretnél?

Az összezavarodottnak tűnő fiú elengedte a karját, Dunworthy pedig bemenekült a kórházba.

A Sürgősségi tele volt páciensekkel, mind gurítható hordágyon feküdtek, ezek közül egy a lift mellett állt. Egy imponáló kinézetű ápolónő terjedelmes SVR-ben állt mellette és fölolvasott valamit a betegnek egy polietilénbe csomagolt könyvből.

– „Emlékezzél, kérlek, ki az, aki elveszett ártatlanul...” – idézte a nő, és Dunworthy rádöbbent, hogy nem is ápolónő. Hanem Mrs. Gaddson.

– „...és hol töröltettek el az igazak?”^[7] – szavalta Mrs. Gaddson.

Elhallgatott, és míg az asszony a Biblia hártyavékony lapjait forgatta, újabb fölvidító részletet keresve, a tanár elosont egy oldalfolyosón egy lépcsőig, el nem múló hálával az Egészségügy iránt az arcmaszkok kiosztásáért.

– „Megver téged az Úr szárazbetegséggel – zendített rá az asszony, s hangja visszahangzott a folyosón, miközben a férfi elmenekült hidegleléssel, gyulasztó és izzasztó betegséggel”.^[8]

„És megver téged az Úr Mrs. Gaddsonnal – gondolta Dunworthy –, és az asszony majd felolvas neked a Szentírásból, hogy földobja a hangulatodat.”

Azzal fölballagott a lépcsőn az Elkülönítőbe, ami mostanra láthatólag elfoglalta az első emelet nagy részét.

– Hát itt van! – mondta az ápolónő. Megint a csinos, szőke nővérke volt szolgálatban. A tanár tűnődött, vajon nem kellene-e szólnia Mrs. Gaddsonról.

– Már csaknem föladtam – jelentette ki a lány. – Egész délelőtt magát hívta kiabálva. – Átnyújtott neki egy SVR-t, amit a férfi fölöltött, majd követte az ápolónőt a kórterembe.

– Fél órával ezelőtt kétségbeesetten követelte magát – suttogta a lány folyton azt mondogatta, hogy el kell mondani magának valamit. Most egy kicsit jobban van.

Tulajdonképpen Badri sokkal jobban nézett ki. Eltűnt róla az a sötét, ijesztő vörösség, és – noha barna bőre ellenére még mindig kicsit sápadt volt – csaknem régi önmagának látszott. Több párnával megtámasztva félig ült, fölhúzott térddel, azon nyugodott a keze, könnyedén, az ujjai behajlítva. A szeme lehunyva.

– Badri! – szólította meg az ápolónő. – Itt van Mr. Dunworthy.

A technikus kinyitotta szemét.

– Mr. Dunworthy?

– Igen. – Az ápolónő fejével intett az ágy túloldala felé. – Mondtam, hogy el fog jönni.

Badri jobban kihúzta magát a párnákon, de nem nézett Dunworthy-re. Feszülten bámult előre.

– Itt vagyok, Badri – szólalt meg a tanár, s előrébb húzódva, hogy a technikus látóterébe kerüljön. – Mit akart elmesélni nekem?

Badri változatlanul egyenesen nézett előre, a keze nyugtalanul elkezdett mozogni a térdén. Dunworthy az ápolónőre pillantott.

– Folyton ezt csinálja – mondta a lány. – Azt hiszem, gépel.

Rápillantott a képernyőkre és kiment.

Badri gépelt. A csuklója a térdén pihent, azt ujjai bonyolult sorozatokban ütögették a takarót. A szeme mereven nézett valamit maga előtt – egy képernyőt? –, egy pillanattal később összeráncolta a homlokát.

– Ez nem lehetséges – jelentette ki, és sietve újra gépelni kezdett.

– Micsoda, Badri? – kérdezte Dunworthy. – Mi a baj?

– Itt valami hibának kell lennie – állapította meg Badri. Kicsit oldalra hajolt és kérte: – Olvasd be nekem sorról sorra a TAA tesztet!

„A vezérlőpult fülébe beszél – jött rá Dunworthy. – A fixet olvassa le” – gondolta.

– Mi az, ami nem lehetséges, Badri?

– Az időeltolódás – válaszolta a tech, s tekintetét mereven egy képzeletbeli képernyőre szegezte. – A leolvasási érték ellenőrzése – szólt bele a fülbe. – Ez nem lehetséges.

– Mi a baj az időeltolódással? – tudakolta Dunworthy. – Nagyobb volt a csúszás, mint amire számított?

Badri nem válaszolt. Egy pillanatig csak verte a képzelt billentyűket, leállt, a képernyőre meredt, majd vadul gépelni kezdett újra.

– Mekkora volt a csúszás, Badri? – kérdezte Dunworthy.

A technikus egy teljes percig gépelt, aztán abbahagyta és fölnézett Dunworthyre.

– Annyira aggódom! – jegyezte meg elgondolkozva.

– Mi miatt aggódik, Badri? – érdeklődött Dunworthy.

Badri hirtelen ledobta magáról a takarót és az ágyrács után kapott.

– Meg kell találnom Mr. Dunworthyt – jelentette ki. Ki akarta tépni a kanült, rángatta a ragtapaszt.

A képernyők mögötte megvadultak, csúcsokat rajzoltak bőszen és pittyegtek. Valahol odakint megszólalt egy vészjelző.

– Ezt nem szabad! – szólt rá Dunworthy s átnyúlt az ágyon, hogy akadályozza Badrit.

– Ott van a kocsmában – közölte Badri és csak tépte a ragtapaszt.

A képernyőkön hirtelen minden ellaposodott.

– Megszakítás – szólt egy gépi hang. – Megszakítás.

Berontott az ápolónő.

– Mr. Chaudhuri, nem szabad ilyesmit csinálni! Ki fogja rántani a kanüljét!

– Menjen, hozza ide Mr. Dunworthyt! Most azonnal! – parancsolta a technikus. – Valami baj van! – De aztán visszafeküdt és hagyta, hogy a nővér betakarja. – Miért nem jön már?

Dunworthy várt. Badrit figyelte, míg az ápolónő visszaragtapaszozta a kanült és újra beállította a monitorokat. A technikus megviseltnek tűnt, apatikusnak, csaknem unottnak. Máris egy új bevérzés kezdett kialakulni a kanül fölött.

Az ápolónő mielőtt távozott, közölte:

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kap egy nyugtatót.

Amint kiment a lány, Dunworthy megszólalt:

– Badri, én vagyok Mr. Dunworthy. Valamit el akart mondani nekem. Nézzen rám, Badri! Mi az? Mi a baj?

Badri ránézett, de minden érdeklődés nélkül.

– Badri, túl nagy volt az időeltolódás? Kivrin a pestis korába került?

– Nincs időm – válaszolta Badri. – Odakint voltam szombaton meg vasárnap. – Megint gépelni kezdett, az ujjai megállás nélkül mozogtak a takarón. – Ez nem lehetséges.

Az ápolónő egy infúziós palackkal jött vissza.

– De jó! – mondta a technikus és arckifejezése elernyedt és ellágyult, mintha nagy kő esett volna le a szívéről. – Nem tudom, mi történt. Olyan rettenetesen fájt a fejem.

Még mielőtt az infúziót beköttötték volna a kanülbe, már le is hunyta a szemét, s kezdett halkan horkolni.

Az ápolónő kivezette a tanárt.

– Ha fölébred és megint magát hívja, hol érhetem el? – kérdezte.

Dunworthy megadta neki a számot.

– Mit mondott pontosan? – érdeklődött, miközben kibújt a védőruhából. – Mármint mielőtt megjöttem.

– Folyton a maga nevét kiabálta, és hogy meg kell találnia magát, el kell mondania valami fontosat.

– Beszélt bármit is patkányokról?

– Nem. Egyszer említette, hogy meg kell keresnie Karent... vagy Katherine-t...

– Kivrint.

A lány bólintott.

– Igen. Azt mondta: „Meg kell találnom Kivrint. Nyitva van a labor?” Aztán valamit egy bárányról, de semmit patkányokról, arra nem emlékszem. Az idő jó nagy részében nem tudtam kivenni, mit mondott.

A tanár bedobta a védőkesztyűt a zsákba.

– Szeretném, ha mindent leírna, amit Badritól hall. Nem az érthetetlen részeket – tette hozzá, mielőtt az ápolónő tiltakozhatott volna. – De minden mást. Délután majd visszajövök.

– Meg fogom próbálni – ígérte a lány. – Többnyire értelmetlen.

A tanár lement a lépcsőn. Többnyire hiábavaló, lázas zagyvaságok, amiknek semmi értelme. Kiment az utcára, taxit fogni. Gyorsan vissza kívánt érni a Balliolba, beszélni akart Andrews-zal, hogy rávegye, jöjjön ide leolvasni a fixet.

„Ez nem lehetséges”, mondta az előbb Badri, és ez minden bizonnyal az időcsúszásra vonatkozott. Elképzelhető, hogy valamiképpen félreolvasta a számot, azt hitte, csak négy óra a csúszás, aztán fölfedezte, hogy... Mit? Négy év volt? Vagy huszonnyolc?

– Gyorsabban odaérsz, ha gyalogolsz – szólalt meg valaki. A fekete arctapaszokat viselő fiú volt az. – Ha taxira vársz, ezer évig itt fogsz ácsorogni. Mindet elrekvirálta az a rohadt kormány!

Odaintett a taxi felé, mely épp megállt a Sürgősségi bejárata előtt. A kocsi egyik ablakán az Egészségügy plakátja virított.

Dunworthy megköszönte a fiúnak és nekivágott, vissza a Balliolba. Megint esett, a tanár sietősen lépkedett, remélve, hogy Andrews már telefonált, hogy úton van ide. „Menjen és hozza ide Mr. Dunworthyt! Most azonnal!”, parancsolta az előbb a technikus. „Most! Valami baj van.” És nyilvánvalóan újra átélte azt, amit akkor tett, miután leolvasta a fixet, ami után kirohant az esőbe, el a Bárány és Keresztbe, hogy magával vigye a tanárt a laborba. „Ez nem lehetséges”, mondta korábban.

Dunworthy félig már szaladt, át a belső udvaron, föl a lakásába.

Aggódott, hogy Ms. Taylor nem fogja meghallani a telefon csörgését a harangjátékosok csörömpölésétől. Amikor azonban kinyitotta az ajtót, ott találta őket, amint körben álltak a nappalija közepén, arcmaszkban, fölemelt karral és összekulcsolt kézzel, mintha könyörögnének. Aztán néma, ünnepélyes csöndben egymás után engedték le maguk előtt a karjukat s hajlították be a térdüket.

– Mr. Basingame inasa telefonált – közölte Ms Taylor fölemelkedve és meggörnyedve. – Azt mondta, szerinte Mr. Basingame valahol a skót felvidéken lehet. És Mr. Andrews kéri, hogy hívja őt vissza. Épp most tette le.

Dunworthy hihetetlenül megkönnyebbülten kért interurbán hívást. Míg Andrews kapcsolására várt, figyelte a különös táncot, próbálta megállapítani a rendszert benne. Úgy tűnt, Ms. Taylor félig-meddig szabályos ütemben mozog föl-le, de abban, ahogy a többiek a maguk fura pukedlijeit végezték, semmiféle szabályosságot nem tudott fölfedezni. Úgy gondolta, a legtermetesebb, Ms. Piantini, magában számol, s az összpontosítástól ráncolja a homlokát.

– Megszereztem magának az engedélyt, hogy beléphessen a karantén területére. Mikor érkezik? – kérdezte azonnal, amint a technikus fölvette a telefont.

– Hát ez az, uram – válaszolta Andrews. Most volt vizuális kapcsolat, de túl életlen ahhoz, hogy ki lehessen venni az arckifejezését. – Nem hiszem, hogy jól tenném, ha mennék. Megnéztem mindent a karanténról a vidékén, uram. Azt mondják, ez az indiai influenza rendkívül veszélyes.

– Semmi szükség arra, hogy kapcsolatba kerüljön a fertőzöttekkel – magyarázta Dunworthy. – El tudom intézni, hogy egyenesen a Brasenose laboratóriumába mehessen. Tökéletesen biztonságban lesz. Ez rendkívül fontos.

– Igen, uram, de a videkben azt mondják, hogy akár az egyetem fűtőrendszere is okozhatta.

– A fűtőrendszer? – kérdezett vissza Dunworthy. – Az egyetemnek nincs is fűtőrendszere, a kollégiumok egyéni rendszerei pedig több mint százévesek és a fűtésre is képtelenek, nemhogy a fertőzésre! – A harangjátékosok egy emberként fordultak meg, hogy őt nézzék, de ez nem törte meg a ritmust. – A betegségnek egyáltalán semmi köze a fűtőrendszerhez! Vagy Indiához vagy az Isten haragjához! Dél-Karolinában kezdődött. A védőoltás már úton van ide. Tökéletesen biztonságos minden.

Andrews csökönyös maradt.

– Mindazonáltal, uram, nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne részemről, ha odamennék.

A harangjátékosok váratlanul leálltak.

– Sajnálom – mondta Ms. Piantini, majd újra belekezdtek.

– A fixet muszáj leolvasni! Van egy történészünk 1320-ban, és nem tudjuk, mekkora volt az időeltolódás. Gondoskodom róla, hogy fizessenek magának veszélyességi pótlékot – jelentette ki Dunworthy, aztán ráébredt, ezzel milyen rosszul közelítette meg a dolgot. – El tudom intézni, hogy legyen elkülönítve, és SVR-t viseljen vagy...

– Le tudom olvasni a fixet innen is – vágott közbe Andrews. – Van egy barátnőm, aki majd megteremti a hozzáférést biztosító kapcsolatot. A Shrewsbury diákja. – Elhallgatott. – Ez a legtöbb, amit tehetek. Sajnálom.

– Sajnálom – mondta Ms. Piantini újra.

– Nem, nem, te másodiknak kongatsz – intette Ms. Taylor. – Kihagyod a „két-hár föl és le”-t meg a „három-négy le”-t, aztán nyitsz egy teljes haranghúzással. És tartsd a szemed a többi harangozón, ne a padlón! Egy-két és rajta!

Megint belekezdtek a menüettjükbe.

– Egyszerűen nem vállalhatom a kockázatot – mondta Andrews.

Világos volt, hogy nem lehet rábeszélni.

– Hogy hívják a Shrewsburyben lévő barátnőjét? – tudakolta Dunworthy.

– Polly Wilson – felelte megkönnyebbülten a technikus. Megadta Dunworthynek a lány telefonszámát. – Mondja meg neki, hogy távoli leolvasásra van szükség, IÁ lekérdezésre és összekötő átvitelre. Ezen a számon leszek elérhető. – Azzal már bontotta volna a vonalat.

– Várjon! – kérte Dunworthy. A harangjátékosok rosszallóan pillantottak rá. – Mi lehet a maximális időeltolódás egy 1320-ba történt ugrásnál?

– Fogalmam sincs – vágta rá tüstént Andrews. – A csúszást nagyon nehéz előre megmondani. Túl sok tényező játszik bele.

– Csak egy becslés kellene – közölte Dunworthy. – Lehet huszonnyolc év?

– Huszonnyolc év? – kérdezett vissza Andrews, és az elképedt hangtól megkönnyebbülés öntötte el Dunworthyt. – Ó, azt nem hinném. Általánosságban annál nagyobb a csúszás, minél távolabbra megy vissza az ember, de a növekedés nem exponenciális! A paraméter-ellenőrzésekből fogjuk megtudni.

– A Középkor egyet sem csinált.

– Visszaküldték egy történészt az időben paraméter-ellenőrzések nélkül? – Andrews teljesen megdöbbent.

– Paraméter-ellenőrzések nélkül, teljesen mellőzve az ember nélküli időugrásokat, elhagyva a felderítő teszteket – erősítette meg Dunworthy. – És ez az oka, amiért annyira fontos, hogy leolvassuk ezt a fixet. Szeretném, ha megcsinálna még valamit nekem.

Andrews megmerevedett.

– Nem kell idejönnie hozzá – tette hozzá gyorsan a tanár. – A Jesus-nak föl van állítva egy helyszínije Londonban. Azt szeretném, ha odamenne és paraméter-ellenőrzéseket végezne egy 1320. december 12-e delét megcélzó ugrásról.

– Melyek a helyszín koordinátái?

– Nem tudom. Majd megszerzem őket, amikor átmegyek a Brasenose-ba. Szeretném, ha fölhívna, amint megállapította a maximális időeltolódást. Megteszi?

– Igen – válaszolta a technikus, bár már megint kételkedni látszott.

– Remek. Telefonálok Polly Wilsonnak. Távoli leolvasás, IÁ lekérdezés, összekötő átvitel. Visszahívom, amint a barátnője fölállította az összeköttetést a Brasenose-ban – ígérte Dunworthy és letette, még mielőtt Andrews visszakozhatott volna.

Még mindig a telefont szorongatva, újra a harangjátékosokat figyelte. A sorrend minden alkalommal változott, de Ms. Piantini láthatólag nem tévesztette el újra a számolást.

A tanár fölhívta Polly Wilsont és megadta neki az Andrews által lediktált részleteket. Közben tűnődött, vajon a lány is nézte-e a vidékét, így fél-e a Brasenose fűtési rendszerétől, de Polly azonnal rávágta:

– Találnom kell egy átjárót. Találkozzunk a helyszínen negyvenöt perc múlva.

Amikor a tanár otthagyta őket és átment a Brasenose-ba, a harangozok még mindig föl-le mozogtak. Az eső megint szemerkéléssé enyhült, már többen járkáltak az utcákon, bár számos bolt be volt zárva. Akárkinek a gondjaira is volt a Carfax-harangjáték bízva, vagy megbetegedett influenzában vagy megfeledkezett róla a karantén miatt. Mert az még mindig a Hozz egy fáklyát, Jeanette, Isabelle!-t játszotta, vagy esetleg az O, Tannenbaumot.

Három tüntető ácsorgott egy indiai zöldséges előtt és még egy fél tucat a Brasenose kapujánál, akik egy nagy molinót tartottak, melyen ez állt: „AZ IDŐUTAZÁS VESZÉLYEZTETI AZ EGÉSZSÉGÜNKET!” A tanár fölismerte a molinó egyik végén lévő fiatal nőt: az egyik ápoló volt a Badrit elszállító mentőautóból.

Fűtőrendszerek, Európai Közösség meg időutazás. A pandémia idején az amerikai baktériumháborús programot meg a légkondicionálást okolták. Régen, a középkorban a járványaik miatt a zsidókat vádolták, és az üstökösök fölbukkanását. Amikor napvilágra kerül a tény, hogy a vírus Dél-Karolinából származik, kétségkívül a Konföderációt vagy a déli sült csirkét fogják hibáztatni.

Bement a kapun a portás fülkéjébe. A karácsonyfa az egyik sarkában állt, a tetején ott gubbasztott az angyal.

– Itt fog találkozni velem egy diák a Shrewburyből, hogy valami távközlési felszerelést állítson föl – mondta a portásnak. – Ehhez be kell jutnunk majd a laboratóriumba.

– A laboratóriumba tilos a belépés, uram – válaszolta a portás.

– Tilos?

– Igen, uram. Be van zárva, senki sem mehet be.

– Miért? Mi történt?

– A járvány miatt, uram.

– A járvány?

– Igen, uram. Talán jobb lenne, ha beszélne Mr. Gilchristtel, uram.

– Talán tényleg jobb lenne. Szóljon neki, hogy itt vagyok, és be kell jutnom a laboratóriumba.

– Attól tartok, ő épp most nincs bent.

– Hát hol van?

– Azt hiszem, az Ispotályban. Ő...

Dunworthy nem maradt, tovább hallgatni mindezt. Félúton az Ispotályba fölmerült benne, hogy Polly Wilson ott fog várni és fogalma sem lesz, vajon hová ment a tanár. Amikor odaért a kórházhoz, az is eszébe jutott, hogy Gilchrist esetleg azért van itt, mert megbetegítette a vírus.

„Helyes – gondolta a tanár –, meg is érdemli!” Ám Gilchrist a kis váróteremben volt, makkegészségesen, egy Egészségügyes arcmaszkot viselve, s fölgyűrve az ingujját, hogy megkaphassa az oltást a készenlétben álló ápolónőtől.

– A portása azt mondta, a laboratóriumba tilos a belépés – szólalt meg Dunworthy és odalépett közéjük. – Be kell jutnom oda. Találtam egy technikust, aki leolvassa Kivrin fixét.

Gilchrist ellenségesen méregette.

– Úgy tudtam, a technikusa már leolvasta a fixet, mielőtt megbetegedett.

– Meg is tette, de nincs abban az állapotban, hogy elmondhassa nekünk.

„És valami baj van vele” – gondolta Dunworthy.

– Andrews beleegyezett, hogy leolvassa a távolból, de ahhoz felszerelést kell vinni oda az átvitelhez.

– Attól tartok, ez lehetetlen – válaszolta Gilchrist. – A laboratórium karantén alatt áll, míg a vírus eredete nincs meghatározva.

– A vírus eredete? – kérdezte hitetlenkedve a tanár. – A vírus Dél-Karolinából érkezett.

– Nem lehetünk biztosak ebben, míg meg nem történt az azonosítás. Addig, úgy érzem, az a legjobb, ha minimálisra csökkentjük az összes lehetséges, egyetemet érintő kockázatot a laboratóriumhoz való hozzáférés korlátozásával. És most, ha megbocsát, azért vagyok itt, hogy megkapjam az immunerősítést.

Azzal, Dunworthyt kikerülve, indult az ápolónőhöz.

Dunworthy kinyújtotta a karját, hogy ebben megakadályozza.

– Miféle kockázatot?

– Az utca emberét nagyon aggasztja, hogy a vírus a hálón keresztül érkezett.

– Az utca emberét? Arra a három félkegyelmű tüntetőre gondol a kapunál? – kiabálta a tanár.

– Ez kórház, Mr. Dunworthy – szólt rá az ápolónő. – Legyen szíves lehalkítani a hangját!

Dunworthy nem vett róla tudomást.

– ,Az utca emberét nagyon aggasztja”, a maga szavaival, hogy a vírust a liberális bevándorlási szabályok okozták. Az Európai Közösségből is ki szeretne válni?

Gilchrist fölszegte az állát, s – a maszkon keresztül is láthatóan – megjelentek a mély ráncok az orra mellett.

– A Történettudományi Kar dékánjának helyetteseként az én felelősségem, hogy az egyetem érdekeit szem előtt tartva cselekedjek. Helyzetünk a közösségen belül, mint bizonyára Ön is jól tudja, azon múlik, hogy meg tudjuk-e őrizni a város népének jóindulatát. Fontosnak éreztem elcsitítani az utca emberének félelmeit a laboratórium bezárásával mindaddig, míg meg nem érkezik a szekvenálás. Amennyiben az arra mutat, hogy a vírus Dél-Karolinából származik, akkor természetesen azonnal újra ki fogjuk nyitni a laboratóriumot.

– És időközben mi lesz Kivrinnel?

– Ha nem képes halkabban beszélni – mondta az ápolónő –, kénytelen leszek jelenteni magát Dr. Ahrensnek.

– Kitűnő! Menjen és hozza ide! – javasolta neki Dunworthy. – Szeretném, ha Mary elmondaná Mr. Gilchristnek, mennyire nevetséges a viselkedése. Nem lehet, hogy a vírus a hálón keresztül érkezett.

Az ápolónő kicsörtetett.

– Még ha a maga tiltakozói túlságosan tudatlanok is ahhoz, hogy fölfogják a fizika törvényeit – dühöngött Dunworthy –, azt az egyszerű tényt biztosan képesek ésszel fölérni, hogy ez egy időugrás volt. A háló csupán 1320-ba nyílt meg, nem pedig onnan ide. Semmi sem jött át a múltból.

– Ha így áll a dolog, akkor Ms. Engle-t nem fenyegeti semmilyen veszély, és semmi baj sem lesz abból, ha kivárjuk a szekvenálást.

– Nem fenyegeti veszély? Még azt se tudja, hol van Kivrin!

– A maga technikusa olvasta le a fixet és közölte, hogy az ugrás sikeres volt, az időeltolódás minimális – szögezte le Gilchrist. Letekerte az ingujját és gondosan begombolta a kézelőjét. – Én meg vagyok győződve arról, hogy Ms. Engle ott van, ahol lennie kell.

– Hát én nem. És nem is leszek, míg nem tudom biztosan, hogy Kivrin épen került elő.

– Látom, kénytelen vagyok ismételten emlékeztetni arra, hogy ami Ms. Engle-lel történik, az az én felelősségem, nem a magáé, Mr. Dunworthy.

– Gilchrist fölvette a kabátját. – Azt kell tennem, amit helyesnek tartok.

– És maga azt tartja helyesnek, hogy karantént állítson föl a laboratórium körül, hogy kibékítsen egy maréknyi ütődöttet – felelte keserűen a tanár. – Az „utca embere” amiatt is erősen aggódik, hátha a vírus Isten büntetése. Mit szándékozik tenni azért, hogy megőrizze azoknak a városiaknak a jóindulatát is? Újra bevezeti a mártírok máglyára vetését?

– Rossz néven veszem ezt a megjegyzést. Rossz néven veszem a maga állandó beavatkozását olyasmikbe, amik nem tartoznak magára. Kezdetektől fogva eltökélten próbálta aláásni a Középkort, hogy megakadályozza hozzáférésünket az időutazáshoz, és most ugyanolyan eltökélten próbálja aláásni az én tekintélyemet! Szabadjon emlékeztetnem arra: Mr. Basingame távollétében én helyettesítem a Történettudományi dékánját, és mint olyan...

– Maga nem más, csak egy tudatlan, beképzelt bolond, akire sosem lett volna szabad rábízni a Középkort, Kivrin biztonságáról már nem is beszélve!

– Nem látok okot a beszélgetés további folytatására – jelentette ki Gilchrist. – A laboratórium karantén alatt áll. És úgy is marad, míg meg nem kaptuk a szekvenálást.

Azzal kimasírozott.

Dunworthy indult utána, csaknem összeütközött Maryvel. A nő SVR-t viselt és egy táblázatot olvasott.

– Nem fogod elhinni, hogy most meg mit csinált Gilchrist! – fortyongott a férfi. – A tüntetők csapata meggyőzte arról, hogy a vírus a hálón keresztül érkezett, ezért elbarikádozta a laboratóriumot!

A nő nem szólt semmit, nem is nézett föl a táblázatból.

– Badri azt mondta ma délelőtt, hogy az időeltolódás számai nem lehetnek rendben. Többször is elismételte, hogy „valami baj van”.

A doktornő szórakozottan rápillantott, aztán vissza a táblázatra.

– Készenlétben áll egy technikus, hogy a távolból leolvassa Kivrin fixét, de Gilchrist bezáratta az ajtót – panaszolta a tanár. – Beszélned kell vele, el kell neki mondanod, hogy egyértelműen kiderült a vírus dél-karolinai eredete!

– De nem derült ki.

– Hogy érted azt, hogy nem derült ki? Hát nem érkezett meg a szek-venálás?

Az asszony a fejét rázta.

– Az Influenza Központnak sikerült megtalálnia a technikusokat, de a szekvenálás még mindig fut. Az előzetes leolvasás alapján azonban ez nem a dél-karolinai vírus. – A nő fölnézett rá. – És én biztosan tudom, hogy nem az. – Visszanézett a táblázatra. – A dél-karolinai vírusnál nulla volt a halálozási arány.

– Hogy érted? Történt valami Badrival?

– Nem – válaszolta az asszony, összecsukva és a melléhez szorítva a táblázatot. – Beverly Breennel.

A férfi biztos volt benne, hogy megkukultan néz. Azt hitte, Mary majd Latimer nevét fogja mondani.

– Az a nő a levendulaszínű esernyővel – mondta az orvos dühösen.

– Épp most halt meg.