HUSZONHETEDIK FEJEZET

Rosemundot fölvitték a lányszobába, s fekvőhelyet készítettek neki a padlón, az ágy melletti keskeny sávban. Roche letakarta egy vászonlepedővel, aztán kiment a csűrbe, hogy elhozza a padlásról az ágytakarókat.

Kivrin attól tartott, Rosemund majd visszariad az írnok látványától, a groteszk nyelvtől, az elfeketedő bőrtől, de a kislány szinte rá sem pillantott. Levette a szokmányát meg a cipőjét, és hálásan elhevert a keskeny szalmazsákon. Kivrin elhozta a nyúlprém takarót az ágyról és ráterítette.

– Én is sikoltozni meg szaladgálni fogok, mint az írnok? – kérdezte Rosemund.

– Nem – válaszolta Kivrin és mosolyogni próbált. – Próbálj meg pihenni! Fáj valahol?

– A gyomrom – felelte a kislány, kezét a derekára téve. – És a fejem. Sir Bloet azt mondta, a láztól táncra perdülnek az emberek. Azt hiszem, meg akart ijeszteni ezzel a mesével. Azt mondta, addig táncolnak, míg vér nem folyik a szájukból, és akkor meghalnak. Hol van Agnes?

– A padláson anyádasszonnyal – közölte Kivrin. Ő mondta Eliwys-nek, hogy vigye Agnest és Imeyne-t a padlásra és zárkózzanak be oda. Eliwys megtette – anélkül, hogy visszanézett volna Rosemundra, akár egyszer is.

– Apámuram hamarosan megérkezik – mondta Rosemund.

– Nyugodj meg és pihenj!

– Nagyanyám azt mondja, halálos bűn félni az ember férjeurát, de nem tehetek róla. Ő olyanformán nyúl hozzám, ami nem illendő, és olyasmikről mesél, amik nem lehetnek igazak.

„Remélem, Sir Bloet kínok közt döglik meg – gondolta Kivrin. – Remélem, már megfertőzte a pestis.”

– Apámuram ebben a percben is úton van – állította Rosemund.

– Meg kell próbálnod aludni.

– Ha Sir Bloet most itt lenne, nem merne megérinteni – mondta a kislány, lehunyva a szemét. – Most ő lenne az, aki fél.

Bejött Roche atya egy nyaláb ágyneművel, majd újra kiment. Kivrin ráhalmozta az egészet Rosemundra, betömködte a szélét, s aztán a prémet, melyet az írnok ágyáról vett le, ráterítette újra a férfira.

Az írnok még mindig csöndesen feküdt, ám az a sípolás megint hallatszott minden lélegzetnél, és időnként köhögött is. A száját eltátotta, a nyelvét fehér lepedék borította.

„Nem hagyhatom, hogy ez történjen Rosemunddal is – gondolta Kivrin ő még csak tizenkét éves. Lennie kell olyannak, amit megtehetek. Valaminek.

A pestis okozója egy baktérium. A sztreptomicin meg a szulfonamidok elpusztítják, de azokat én egymagam nem vagyok képes előállítani, és nem tudom, hol az ugrás helye. Gawyn pedig ellovagolt Bath-ba. Naná, hogy megtette. Eliwys odarohant hozzá, mindkét karjával átölelte, így a férfi elment volna bárhová, megtett volna bármit érte, még ha ez azzal is jár, hogy haza kell hoznia a férjét.”

A lány megkísérelte végiggondolni, mennyi időbe telik Gawynnak elnyargalni Bath-ba meg vissza. Az hetven kilométer. Ha sebesen vágtat, akkor ott lehet másfél nap alatt. Három nap, oda meg vissza. Ha nem késlelteti valami, ha megtalálja Lord Guillaume-ot, ha nem betegszik meg.

Dr. Ahrens azt mondta, a pestisbetegek kezelés nélkül négy-öt napon belül meghaltak, ám a lány el nem tudta képzelni, hogy az írnok olyan sokáig húzhatja. A láza megint fölszökött.

Kivrin belökte Lady Imeyne ládikáját az ágy alá, amikor fölhozták Rosemundot. Most kihúzta és átnézte a szárított gyógynövényeket meg porokat. A korabeliek házi orvosságokat használtak a pestis idején, például lyukaslevelű orbáncfüvet meg édeskeserű csucsort, de azok éppoly hiábavalók voltak, mint a porrá zúzott smaragd.

A bolhafű talán használ, de nem talált a kis vászonzacskókban semennyit a rózsaszín vagy lila virágokból.

Amikor Roche visszajött, a lány elküldte fűzfagallyakért a patak mellé. Beáztatta őket, hogy keserű italt nyerjen.

– Mi ez a főzet? – kérdezte Roche, amikor megkóstolta. Elfintorodott.

– Aszpirin – válaszolta Kivrin. – Legalábbis remélem.

Roche adott egy kupányit az írnoknak, aki túl volt azon, hogy érdekelje, milyen az íze. Úgy tűnt, ez kissé lejjebb vitte a lázát, de Rosemun-dé folyamatosan emelkedett egész délután, míg a végén már kirázta a hideg.

Mire Roche elment vecsernyét mondani, a kislány szinte meg-érinthetetlenül forró lett.

Kivrin kitakarta és megpróbálta hideg vízzel lemosni a karját meg a lábát, hogy levigye a lázat, Rosemund azonban mérgesen kitépte magát a kezéből.

– Nem illendő, hogy ilyenképpen érjen hozzám, uram! – mondta vacogó foggal. – Bizonyos lehet benne kegyelmed, hogy el fogom mondani apámuramnak, amikor hazatér.

Roche nem jött vissza. Kivrin meggyújtotta a faggyúlámpákat, gondosan betakarta Rosemundot, s azon tűnődött, mi történt a pappal.

A kislány rosszabbul nézett ki a füstös fényben, az arca színtelen volt és elgyötört. Magában motyogott, újra meg újra elismételve Agnes nevét. Egyszer bosszúsan megkérdezte:

– Hol van már? Mostanra már itt kellene lennie.

„Itt kellene lennie – mondta magának Kivrin. – A harang már félórával ezelőtt hívott vecsernyére. Nyilván a konyhában van, levest főz nekünk.

Vagy Eliwysnek ment elmondani, hogy van Rosemund. Nem beteg.” De Kivrin azért fölállt, fölmászott az ablakülésre és kinézett az udvarra. Egyre hidegebb lett, a sötét eget felhők takarták. Nem volt senki az udvaron, nem szűrődött ki sem fény, sem hang sehonnan.

Roche kinyitotta az ajtót és a lány mosolyogva ugrott le.

– Hol volt kegyelmed? Én már... – kezdte, ám elhallgatott.

Roche az ornátusát viselte, hozta az olajat meg a viaticumot. „Nem – gondolta a lány, Rosemundra pillantva. – Nem!”

– Ulfnál, az ispánnál jártam – mondta a pap. – Meggyóntattam.

„Istennek hála, nem Rosemund” – gondolta a lány, aztán ráébredt, mit mondott a férfi. Pestis van a faluban.

– Biztos benne kegyelmed? – érdeklődött. – Vannak neki pestises kelései?

– Igen.

– Hányan vannak még abban a háztartásban?

– A felesége meg a két fia – válaszolta fáradtan a pap. – Meghagytam az asszonynak, viseljen maszkot, és elküldtem a fiúkat, hogy vágjanak fűzgallyakat.

– Jó – mondta a lány. Nem volt ebben semmi jó. Nem, ez nem igaz. Legalább nem tüdő-, csak bubópestis, szóval még mindig van esély arra, hogy az asszony meg a két fiú nem kapja el. De vajon hány embert fertőzött meg Ulf, és ki ragasztotta rá a betegséget? Ulfnak nem lehetett semmi kapcsolata az írnokkal. Biztos az egyik szolgától kapta el.

– Vannak más betegek is?

– Nincsenek.

Nem jelent semmit. Csak akkor küldenek Roche-ért, amikor nagyon betegek, amikor elfogja őket a félelem. A faluban máris lehet háromnégy eset is. Vagy egy tucat.

A lány lerogyott az ablakülésre, s megpróbálta kitalálni, mit tehetnének. „Semmit – gondolta. – Nincs semmi, amit tehetnél. A dögvész végigsöpört egyik falun a másik után, egész családokat irtott ki, egész városokat. Európa lakosságának egyharmadát, tán felét.”

– Nem! – sikoltotta Rosemund, és küszködött, hogy fölkeljen.

Kivrin és Roche mindketten ugrottak hozzá, de a kislány már visszafeküdt. Betakarták, ám újra lerúgta a takarót magáról.

– Meg fogom mondani anyánkasszonynak, Agnes, te komisz! – mormolta. – Engedj ki!

Éjjel még jobban lehűl az időt. Roche még több szenet hozott a parázstartóba, és Kivrin ismét fölmászott, hogy ráerősítse a viaszosvásznat az ablakra, mégis fagyott a szobában. Fölváltva gubbasztottak a parázstartó mellett, próbáltak egy kicsit aludni. Ébredéskor borzongtak, mint Rosemund.

Az írnok nem didergett, de panaszkodott a hidegre, a szavai egybefolytak, részegnek hangzott. A keze meg a lába kihűlt és nem érezte őket.

– Tűzre van szükségük – jelentette ki Roche. – Le kell vinnünk őket a csarnokba.

„Nem érted – gondolta a lány. – Az egyetlen reményünk az, ha elkülönítjük a betegeket, ha nem engedjük, hogy terjedjen a fertőzés. De már elterjedt.” Eltűnődött, vajon Ulf végtagjai is kihűltek-e. Ő vajon hogyan tud gondoskodni tűzről? Nemrég ült az egyik kunyhójukban az ottani tűz mellett. Az egy macskát sem melegítene át.

„A macskák is meghaltak” – gondolta, és Rosemundra nézett. Szegény testét rázta a hideglelés, máris vékonyabbnak látszott, legyengültebbnek.

– Az élet elszállóban van belőlük – jelentette ki Roche.

– Tudom – felelte a lány és elkezdte összeszedni az ágyneműt. – Mondja meg kegyelmed Maisrynek, szórjon szalmát a csarnok padlójára!

Az írnok le tudott menni a lépcsőn Kivrin és Roche kettős támogatásával, de Rosemundot Roche vitte le a karjában. Eliwys és Maisry épp szalmát terítettek szét a csarnok túloldalán. Agnes még aludt, Imeyne pontosan ott térdelt, ahol az előző este, a keze mereven összekulcsolva az arca előtt.

Roche lefektette Rosemundot. Eliwys elkezdte betakarni.

– Hol van apámuram? – firtatta rekedten Rosemund. – Miért nincs itt?

Agnes megmoccant. Egy percen belül föl fog ébredni és rá fog mászni Rosemund szalmazsákjára, megbámulja az írnokot. Kivrinnek ki kell találnia egy módszert, ami biztonságos távolban tartja tőlük Agnest. Fölnézett a gerendákra, de azok túl magasan voltak, még a padlás alatt is, hogy függönyt akasszon rájuk, ráadásul minden rendelkezésükre álló takarót és prémet használatba vettek már. Elkezdte oldalukra dönteni a padokat, barikádot épített belőlük. Roche meg Eliwys jöttek segíteni, együtt fölborították a kecskelábú asztalt, azt is nekitámasztották a padoknak.

Eliwys visszament Rosemundhoz. Leült mellette. Rosemund aludt, az arca kipirult a tűz vöröses fényében.

– Kegyelmednek muszáj maszkot vennie – mondta Kivrin.

Eliwys bólintott, de nem mozdult. Kisimította Rosemund lebomlott haját az arcából.

– Ő volt férjemuram kedvence – sóhajtotta.

Rosemund csaknem a fél délelőttöt átaludta. Kivrin a tűzhely szélére húzta a karácsonyi tuskót és fahasábokat halmozott a tűzre. Kitakarta az írnok lábát, hogy érezhesse a meleget.

A fekete halál idején a pápa orvosa szentségét két hatalmas máglya közé ültette egy szobában, és a pápa nem kapta el a betegséget. Egyes történészek úgy gondolták, a hő elpusztította a pestisbaktériumot. „Sokkal valószínűbb, hogy az mentette meg, hogy távol tartották rettentően fertőző nyájától. De azért érdemes ezzel is megpróbálkozni. Bármivel érdemes megpróbálkozni” – gondolta a lány, miközben Rosemundot figyelte. Még több fát tett a tűzre.

Roche atya elment, elmondani a hajnali misét, jóllehet már közelebb voltak a délhez. A harang fölébresztette Agnest.

– Ki borította föl a padokat? – kérdezte odaszaladva a barikádhoz.

– Nem szabad közelebb jönnöd ennél a kerítésnél – intette Kivrin, aki jókora távolságra állt tőle. – Ott kell maradnod nagyanyád mellett.

Agnes fölmászott egy padra és átkukucskált a kecskelábú asztal fölött.

– Látom Rosemundot – közölte. – Meghalt?

– Nagyon beteg – felelte szigorúan Kivrin. – Nem szabad a közeliinkbe jönnöd! Menj és játssz a kordáddal!

– Megnézem Rosemundot – jelentette be a kicsi és már lendítette a lábát az asztallap fölé.

– Nem! – kiáltotta Kivrin. – Menj és üldögélj nagyanyáddal!

Agnes meglepődött, aztán könnyekben tört ki.

– Megnézem Rosemundot – jajgatta, de odament és leült Imeyne mellett.

Roche érkezett.

– Ulf idősebbik fia beteg – jelentette. – Bubói vannak.

Két további eset lett délelőtt és egy délután, köztük a sáfár felesége. Mindegyiküknek bubói voltak vagy kis, gumószerű daganatai a nyirokmirigyeken, kivéve a sáfár feleségét.

Kivrin elkísérte Roche-t, hogy megnézze. Az asszony a csecsemőt szoptatta, keskeny arcán az éles vonások még élesebbek lettek. Se nem köhögött, se nem hányt, és Kivrin remélte, hogy csak nem alakultak ki a bubók.

– Viseljenek maszkot! – utasította a sáfárt. – Adjon a csecsemőnek tehéntejet! Tartsa távol a gyerekeket tőle! – mondta reménytelenül. Hat gyerek két szobában. „Csak ne a tüdőpestis legyen – könyörgött magában. – Ne kapja el mindegyikük!”

Legalább Agnes biztonságban van. Nem ment közel a barikádhoz, amióta Kivrin rákiabált. Egy ideig üldögélt, szúrósan meredt Kivrinre, olyan ádáz arckifejezéssel, ami más körülmények között mulatságos lett volna, aztán fölment a padlásra, hogy lehozza a kordéját. Megterített a játéknak a nagy asztalon és most épp együtt lakomáztak.

Rosemund ébren volt. Rekedt hangon kért vizet Kivrintől, és amint Kivrin megitatta, csöndesen elaludt újra. Még az írnok is szunyókált, a lélegzetvételében a zörej kevésbé volt hangos. Kivrin hálásan lecsüccsent Rosemund mellé.

Mennie kellene segíteni a sáfár gyerekeit ápoló Roche-nak, legalább megbizonyosodnia, hogy a pap viseli a maszkot és megmossa a kezét, de hirtelen túl fáradtnak érezte magát ahhoz is, hogy megmozduljon. Ha csak egy percre lefekhetnék, gondolta, talán ki tudnék sütni valamit.”

– Megyek megnézni Kormost – jelentette be Agnes.

Kivrin egy rándítással fölkapta a fejét, fölriadva a csaknem alvásból.

Agnes fölvette a vörös pelerinjét és csuklyáját. Olyan közel állt a barikádhoz, amennyire csak mert.

– Kegyelmed megígérte, hogy elvisz megnézni a kopom sírját.

– Csitt, fölébreszted a nővéredet! – kérte Kivrin.

Agnes sírni kezdett, nem azzal a hangos jajgatással, amit akkor használt, ha az akaratát akarta keresztülvinni, hanem csöndes zokogással, „ő is elérte a tűréshatárát – gondolta Kivrin. – Egész nap egyedül hagyták, Rosemund, Roche meg én tilalmasak lettünk, mindenki el van foglalva, zaklatott és rémült. Szegénykém!”

– Megígérte kegyelmed – mondta Agnes remegő ajakkal.

– Most nem vihetlek el, hogy megnézd a kutyakölyködet – hárította el szelíden Kivrin –, de mondok neked egy mesét. Csak nagyon csöndesnek kell lennünk. – A szájára tette az ujját. – Nem szabad fölébresztenünk Rosemundot vagy az írnokot.

Agnes a kezével törölte meg taknyos orrát.

– Azt a mesét fogja kegyelmed elmondani a lányról az erdőben? – kérdezte színpadi suttogással.

– Igen.

– Kordé is meghallgathatja?

– Igen – suttogta Kivrin, Agnes pedig elszáguldott a csarnokon át, hogy elhozza a kis szekeret. Visszaszaladt vele és fölmászott a padra, készen arra, hogy fölhágjon a barikádra.

– A padlóra kell leülnöd, az asztalnak támaszkodva – küldte vissza Kivrin. – Én majd ideülök a másik oldalra.

– Akkor nem fogom hallani – tiltakozott Agnes. A tekintete máris elborult.

– De még mennyire hallani fogsz, ha csöndben leszel.

Agnes leszállt a pádról és leült, sietve elhelyezkedett az asztalnak támaszkodva. Odatette Kordét a padlóra maga mellé.

– Csöndben kell maradnod! – mondta neki.

Kivrin hátrament, gyorsan ránézett a pácienseire, aztán leült az asztal mellé, nekidőlt. Újra teljesen kimerültnek érezte magát.

– Volt egyszer egy messzi ország – noszogatta Agnes.

– Volt egyszer egy messzi ország, abban élt egy kislány. Egy nagy erdő mellett lakott...

– Apjaura azt mondta: „Be ne menj az erdőbe!”, de ő önfejű volt és nem hallgatott rá – mesélte Agnes.

– Önfejű volt és nem hallgatott rá – ismételte meg Kivrin. – Fölvette a köpönyegét...

– A vörös köpönyegét, aminek csuklyája volt – tette hozzá Agnes.

– És bement az erdőbe, holott apjaura meghagyta neki, ne tegye.

Holott apjaura meghagyta neki, ne tegye. „Teljesen rendben leszek” – mondta a lány egykor Mr. Dunworthynek. – „Tudok magamra vigyázni.”

– Nem lett volna szabad bemennie az erdőbe, ugye? – kérdezte Agnes.

– Látni szerette volna, hogy mi van ott. Azt gondolta, csak pár lépésnyire megy be – válaszolta Kivrin.

– Nem lett volna szabad megtennie – jelentette ki Agnes, ítéletet mondva.

– Én nem tenném. Az erdő sötét.

– Az erdő nagyon sötét és tele van rémisztő zajokkal.

– Farkasokkal – egészítette ki Agnes. Kivrin hallotta, amint közelebb húzódik az asztalhoz, próbál olyan közel kerülni Kivrinhez, amennyire csak lehet. Kivrin szinte látta maga előtt, a fához kucorodva, fölhúzott térddel, a kis szekeret magához ölelve.

– A lány azt mondta magának: „Nem tetszik itt nekem!”, és megpróbált visszamenni, de nem látta az ösvényt, annyira sötét volt. Hirtelen valami ráugrott!

– Egy farkas – lehelte Agnes.

– Nem – válaszolta Kivrin. – Egy medve volt. És a medve azt kérdezte: „Hát te mit keresel az én erdőmben?”

– A lány megijedt – fűzte hozzá Agnes halk, ijedt hangon.

– Igen. Kérte a lány: „Ó, kérlek, ne egyél meg, kedves medve! Eltévedtem és nem találom a hazautat!” Na már most, a medve jószívű medve volt, habár kegyetlennek látszott, és azt felelte: „Segítek neked megtalálni az erdőből kivezető utat.” A lány megkérdezte: „Hogyan? Annyira sötét van.” Azt válaszolta a medve: „Majd megkérjük a baglyot, ő a sötétben is lát.”

Tovább beszélt, menet közben találva ki a történetet, ami furcsamód megvigasztalta. Agnes fölhagyott a félbeszakításokkal. Egy idő múlva Kivrin föltápászkodott, még mindig mesélve, és átnézett a barikád fölött.

– Azt kérdezte a medve a varjútól: „Ismered-e az erdőből kivezető utat?” „Igen”, felelte a varjú.

Agnes mélyen aludt az asztalnak támaszkodva, a pelerin szétterült körülötte, a szekeret a melléhez szorította.

Be kellene takarni, de Kivrin nem merte megtenni. Minden ágytakaró tele volt pestisbaktériummal. Átnézett a csarnok túloldalán Lady Imeyne-re, aki arccal a fal felé imádkozott a sarokban.

– Lady Imeyne – szólította halkan, de az öregasszony nem adta jelét annak, hogy hallotta.

Kivrin még tett fát a tűzre és visszaült az asztallap mellé, nekitámasztotta a fejét. – így szólt a varjú: „Ismerem az erdőből kivezető utat, és meg is mutatom neked” – folytatta halkan Kivrin –, csak olyan gyorsan repült el a fák koronája fölött, hogy nem tudták követni.

Bizonyára elaludt, mert a tűz leégett, mire kinyitotta a szemét, és sajgott a nyaka is. Rosemund és Agnes még szunyókáltak, ám az írnok ébren volt.

Odaszólt Kivrinnek, kivehetetlen szavakkal. A fehér lepedék már az egész nyelvét elborította, s a lehelete annyira büdös volt, hogy Kivrinnek el kellett fordítania a fejét, amikor levegőt vett. A bubója már megint szivárgott, sűrű, sötét folyadék jött belőle, aminek olyan volt a szaga, mint a megrohadt húsé. Kivrin összeszorított foggal, hogy ne öklendezzen, új kötést tett rá, a régit a csarnok túlsó sarkába vitte. Aztán kiment és megmosta a kezét a kútnál.

Előbb az egyik, aztán a másik kezére öntötte a jeges vizet a vödörből. Mohón nyelte a hideg levegőt.

Roche jött be az udvarba.

– Ulric, Hal fia – számolt be, miközben együtt ballagtak be a házba –, és a sáfár egyik fia, a legidősebb, Walthef. – Odabotorkált az ajtóhoz legközelebbi pádhoz.

– Kegyelmed kimerült – mondta Kivrin. – Le kellene feküdnie pihenni!

A csarnok másik oldalán Imeyne fölállt, nehézkesen vergődött talpra, mintha a lába elzsibbadt volna, és elindult feléjük, átvágva a csarnokon.

– Nem maradhatok. Csak egy késért jöttem, amivel levághatom a fűzfagallyakat – mondta Roche, de leült a tűz mellé, üres tekintettel meredve a lángokba.

– Legalább egy percet pihenjen! – kérte Kivrin. – Hozok kegyelmednek egy kis sört! – Félretolta a padot s indult volna kifelé.

– Kegyelmed hozta ezt a nyavalyát! – jelentette ki Lady Imeyne.

Kivrin megfordult. Az öregasszony a csarnok közepén állt és szúrósan meredt Roche-ra. Mindkét kezével a melléhez szorította a könyvét, az ereklyetartója pedig lelógva himbálózott.

– Kegyelmed bűnei hozták ezt a nyavalyát ide.

Odafordult Kivrinhez.

– A Szent Márton napi litániát Szent Özséb napján mondta el. Az albája piszkos. – Pont úgy hangzott, mint mikor Sir Bloet nővérének panaszkodott; a keze az ereklyetartót matatta, a pap bűneit a lánc szemein számlálta elő. – Múlt szerdán nem csukta be a templom ajtaját vecsernye után.

Kivrin nézte, és azt gondolta: az öregasszony megpróbálja föloldozni magát a saját bűne alól. Hiszen ő írt a püspöknek új káplánt kérve, ő mondta el, hol tartózkodnak. „Nem tudja elviselni az a tudatot, hogy hozzájárult a pestis ideérkezéséhez – gondolta Kivrin, és nem tudott iránta szánalmat érezni. – Nincs jogod Roche atyát hibáztatni, ő megtett minden tőle telhetőt. Te meg ültél egy sarokban és imádkoztál.”

– Isten nem büntetésképpen küldte ezt a pestist – válaszolta hűvösen Imeyne-nek. – Ez egy betegség.

– Elfeledkezett a Confíteor Deóról is – tette hozzá Imeyne, de vissza-sántikált a szokásos sarokba, és megint térdre ereszkedett. – Az oltár gyertyáit a szentélyt elrekesztő rácsra tette.

Kivrin odament Roche-hoz.

– Senki sem hibás – mondta.

A pap a tűzbe meredt.

– Ha Isten mégis megbüntet minket – jelentette ki –, akkor ezt valami rettenetes bűnért kell kapnunk.

– Nem bűnért! – tiltakozott a lány. – Ez nem büntetés!

– Dominus – kiáltotta az írnok, és megkísérelt fölülni. Ismét köhögött, rémes, kínzó köhögéssel, mely úgy hangzott, mint ami szétszaggatja a tüdejét, noha nem jött föl semmi. A lármára fölébredt Rosemund, és nyöszörögni kezdett. „Lehet, hogy ez nem büntetés – gondolta Kivrin –, de nagyon annak néz ki.”

Az alvás egyáltalán nem segített Rosemundon. A láza megint fölszökött, s a szeme kezdett besüppedni. A legkisebb mozdulatra megrándult, mint akit ostoroznak.

„Ebbe bele fog halni – rémült meg Kivrin. – Csinálnom kell valamit!”

Amikor Roche újra bejött, a lány fölment a lányszobába, lehozta Imeyne orvosságos ládikóját. Imeyne figyelte, az ajka némán mozgott, ám amikor Kivrin letette elé a ládikót és megkérdezte, mi van a vászonzacskókban, az öregasszony arcához emelte összekulcsolt kezét és lehunyta a szemét.

Kivrin némelyiket fölismerte. Mr. Dunworthy rávette, hogy tanulmányozza a gyógynövényeket. A lány most megkülünböztette a fekete nadályt, az orvosi tüdőfüvet meg a varádics szétmorzsolt leveleit. Volt egy kis tasak higanyszulfidpor, amit épeszű ember nem adna senkinek, meg egy csomagnyi gyűszűvirág, ami csaknem ugyanolyan ártalmas.

Kivrin vizet forralt, beleöntötte az összes gyógynövényt, amit fölismert, és hagyta őket ázni. Az illat csodálatos volt, mint a nyár lehelete, s nem lett rosszabb az íze, mint a fűzfakéregfőzetnek, ám nem is segített. Szürkületre az írnok már egyfolytában köhögött. Vörös-szederjes foltok kezdtek megjelenni Rosemund hasán és karján. A bubója tojásnagyságúra dagadt, és épp olyan kemény is volt. Amikor Kivrin megérintette, a kislány fölsikoltott fájdalmában.

,A fekete halál idején az orvosok borogatást tettek a búbokra, vagy megnyitották őket. Persze, eret is vágtak a betegeken, sőt arzénnal is kúrálták őket – gondolta a lány –, habár a bubói kifakadása után az írnok állapota javulni látszott, és még mindig él. De a bubó fölvágása terjesztheti is a fertőzést, vagy, ami rosszabb, bekerülhet a véráramba.”

Vizet melegített meg nedves rongyokat, hogy azokat tegye a bubóra, és bár a víz csak langyos volt, Rosemund az első érintésre fölsikoltott. Kivrin kénytelen volt megmaradni a hideg víznél, ami nem használt. „Mindebből semmi sem használ – gondolta a lány a nedves, hideg rongyot Rosemund hónaljához szorítva. – Semmi, de semmi. Meg kell találnom az ugrás helyét.” De az erdő mérföldekre nyúlik, százával vannak a tölgyfák, tucatszámra a tisztások. Nem fogja megtalálni. És nem hagyhatja itt Rosemundot.

Talán Gawyn majd visszafordul. Némelyik város bezárta a kapuit – talán nem tud bejutni, vagy talán szóba elegyedik emberekkel az úton és rájön, hogy Lord Guillaume minden bizonnyal halott. „Gyere vissza – akarta erősen a lány –, siess! Gyere vissza!”

Kivrin újra átnézte Imeyne zacskóit, megkóstolva a tasakok tartalmát. A sárga por kén volt. Az orvosok alkalmaztak ként is járványok idején, elégették, hogy füstöléssel fertőtlenítsék a levegőt. A lány emlékezett, mert tanulta az orvostudomány története kurzuson, hogy a kén elpusztít bizonyos baktériumokat, de arra már nem, vajon csak a szulfonamid származékok-e. Mindenesetre biztonságosabb, mint megnyitni a bubót.

Egy keveset a tűzre szórt, kipróbálta, mire sárga füstfelhő gomolygott föl, ami még a maszkon keresztül is égette Kivrin torkát. Az írnok levegő után kapkodott, és Imeyne, távol a sarokban, folyamatos, szaggató köhögésben tört ki.

Kivrin arra számított, hogy a záptojásszag néhány perc múlva szétoszlik, ám a sárga füstfátyol csak lógott a levegőben és marta a szemüket. Maisry, a kötényébe köhécselve, kiszaladt, Eliwys pedig fölvitte Imeyne-t és Agnest a padlásra: elmenekültek előle.

Kivrin kitámasztotta az udvarház ajtaját, az egyik konyharuhával keltett légáramlást, s egy idő múlva a levegő kicsit kitisztult, bár a torkát még mindig száraznak érezte. Az írnok folytatta a köhögést, Rosemund viszont abbahagyta, és a pulzusa úgy lelassult, hogy Kivrin alig tudta kitapintani.

– Nem tudom, mit tegyek – tépelődött Kivrin a kislány forró, száraz csuklóját fogva. – Már mindent megpróbáltam.

Roche érkezett, köhögve.

– A kén okozza – mondta a lány. – Rosemund rosszabbul van.

A pap megnézte, kitapintotta a pulzusát, aztán újra kiment. Kivrin ezt jó jelnek vette. A pap nem hagyta volna itt a kislányt, ha tényleg rosszul lenne.

A férfi néhány perccel később visszajött, az ornátusát viselte és hozta az utolsó kenet olaját meg viaticumát.

– Mi történt? – tudakolta Kivrin. – Hát meghalt a sáfár felesége?

– Nem – válaszolta a pap, s elnézett mellette Rosemundra.

– Nem! – tiltakozott Kivrin. Talpra vergődött, a férfi és Rosemund közé állt. – Nem hagyom kegyelmednek!

– Nem szabad, hogy föloldozás nélkül haljon meg – szögezte le a pap, még mindig Rosemundra tekintve.

– Rosemund nem haldoklik! – állította Kivrin, követve a pap tekintetét.

A kislány máris halottnak látszott, kirepedezett ajka félig nyitva, a szeme nem látott, nem pislogott. A bőre sárgás árnyalatot öltött, szorosan ráfeszült keskeny arcára. „Nem! – gondolta kétségbeesetten Kivrin.

– Muszáj tennem valamit, hogy ezt megakadályozzam! Ő még csak tizenkét éves!”

Roche előremozdult a kehellyel. Rosemund fölemelte a karját, mintha esedezne, aztán hagyta lehullani.

– Meg kell nyitnunk a pestises kelést! – jelentette ki Kivrin. – Ki kell engednünk a mérget!

Azt gondolta, a pap majd el fogja utasítani, ragaszkodni fog ahhoz, hogy előbb meghallgassa Rosemund gyónását, de nem tette. Letette a krizmát meg a kelyhet a kőpadlóra, és késért indult.

– Éles legyen – szólt utána Kivrin és hozzon bort is kegyelmed!

– Megint tűzre tette a fazék vizet. Amikor a pap visszajött a késsel, a vödörből vett vízzel mosta el, a markolat közelében a körmével kaparta le a rákérgesedett piszkot. A markolatot a köpenye aljába csavarva beletartotta a tűzbe, aztán forró vizet öntött rá, majd bort, végül újra vizet.

Közelebb vitték Rosemundot a tűzhöz, hogy az az oldala forduljon felé, amin a bubó van, és annyi világosságuk legyen, amennyi csak lehet. Roche letérdelt a kislány fejénél. Kivrin gyöngéden kicsúsztatta Rosemund karját az ingéből. Összehúzta alatta az anyagot, így az párnául szolgálhatott. Roche megfogta a kislány karját s úgy fordította, hogy a duzzanat jól látszódjon.

Már csaknem alma nagyságúra nőtt, Rosemund egész vállízülete be volt gyulladva és meg volt dagadva. A bubó szélei puhák voltak, szinte kocsonyásak, de a közepe még mindig kemény maradt.

Kivrin kinyitotta a palack bort, amelyet Roche hozott. Egy keveset egy rongyra csorgatott, és óvatosan végigtörölte vele a bubót. Olyan volt, mintha egy kő lenne beágyazva a bőrbe. A lány nem volt biztos abban, hogy a kés majd viszi.

Megmarkolta a kést. A duzzanat fölé helyezte. Félt, nehogy elvágjon egy ütőeret, nehogy továbbterjessze a fertőzést – nehogy csak tetézze a bajt.

– Már nem érez fájdalmat – jegyezte meg Roche.

Kivrin lenézett a gyerekre, aki nem moccant, még akkor sem, amikor Kivrin megnyomta a duzzanatot. Elnézett mindkettejük mellett valami rémségesre. „Akármit teszek, ennél nem lesz rosszabb – gondolta Kivrin. – Még ha megölöm szegényt, akkor sem lesz rosszabb.”

– Tartsa kegyelmed a karját! – kérte, Roche atya pedig megfogta Rosemund csuklóját meg az alkarja közepét, s leszorította a karját a padlóra. Rosemund még mindig nem mozdult.

„Két gyors, tiszta vágás” – gondolta Kivrin. Nagy levegőt vett és hozzáérintette a kést a duzzanathoz.

Rosemund karja görcsösen megrándult, a válla védekezőn elfordult a késtől, sovány keze ökölbe szorult.

– Mit tesz kegyelmed?! – kérdezte. – Meg fogom mondani apám-uramnak!

Kivrin visszarántotta a kést. Roche elkapta Rosemund karját, visszalökte a padlóra. A kislány erőtlenül püfölte a másik kezével.

– Én Lord Guillaume D’Iverie lánya vagyok – közölte. – Nem bánhat így velem!

Kivrin eliszkolt a gyerek keze ügyéből, talpra kecmergett, s közben próbálta a kést nem hozzáérinteni semmihez. Roche előrenyúlt, fél kézzel könnyedén megfogta a kislány mindkét csuklóját. Rosemund erőtlenül rúgott Kivrin felé. A kehely fölborult, a bor sötét tócsában ömlött szét.

– Meg kell kötöznünk – mondta Kivrin és ráébredt, hogy a magasba emelve tartja a kést, mint valami gyilkos. Beburkolta az egyik vászonba, amit Eliwys tépett le, és egy másikat csíkokra szaggatott.

Roche Rosemund csuklóját a feje fölött kötözte össze, közben Kivrin hozzákötötte a kislány bokáját az egyik fölborított pádhoz. Rosemund nem vergődött, ám amikor Roche fölhúzta az ingét és szabaddá tette a mellkasát, megszólalt:

– Ismerem kegyelmedet. Kegyelmed az a gonosztevő, aki megtámadta Lady Katherine-t.

Roche atya előrehajolt, teljes súlyával lenyomta a kislány alkarját. Ekkor Kivrin végigvágta a duzzanatot.

Vér és genny szivárgott, majd ömlött. Kivrin azt gondolta: „Eltaláltam egy artériát.” Ő és Roche egyszerre vetődtek egy halom ruháért, a lány megragadott egy vastag csomót belőlük s rányomta a sebre. Azonnal átáztak. Amikor a lány kiszabadította a kezét, hogy elvegyen egy rongyot, amit Roche nyújtott neki, az apró vágásból vér spriccelt. Kivrin a köpenye alját préselte a sebre. Rosemund szűkölt, halk, reménytelen hangon, mint Agnes kutyakölyke, és úgy tűnt, összeesik, jóllehet nem volt hová.

„Megöltem” – gondolta Kivrin.

– Nem tudom elállítani a vérzést – mondta, de addigra már nem fröcskölt. Tartotta a köpenye alját a seben, elszámolt előbb százig, majd kétszázig, s óvatosan fölemelte a sebről a ruhája egyik sarkát.

Még mindig csörgött a vér a vágásból, de most már sűrű, sárgás-szürkés gennyel elkeveredve. Roche előrehajolt, hogy letörölje, de Kivrin megakasztotta.

– Ne, tele van pestisbaktériumokkal – mondta, miközben elvette a rongyot a paptól. – Ne érintse meg!

Letörölgette az undorító kinézetű gennyet. Megint szivárgott, amit aztán híg vérsavó követett. – Azt hiszem, ez minden – mondta a lány Roche-nak. – Adja ide kegyelmed a bort! – Körülnézett egy tiszta rongyot keresve, amire ráönthetné.

Nem volt egy sem. Elhasználták mindet, amikor megpróbálták elállítani a vérzést. A lány óvatosan megdöntötte a palackot és hagyta, hogy a sötét folyadék egyenesen a vágásra csöpögjön. Rosemund nem mozdult. Az arca elszürkült, mintha minden vér elfolyt volna belőle. Mint ahogy el is folyt. „És nekem nincs transzíuzióm, amit beköthetnék. Még egy tiszta rongyom sincs.”

Roche már oldozta is ki Rosemundot. Óriási mancsába fogta a kislány ernyedt kezét.

– A szíve most erősen ver – jegyezte meg a pap.

– Muszáj szereznünk még vásznat – mondta Kivrin és elsírta magát.

– Apámuram majd fölakasztatja ezért kegyelmedet – közölte Rosemund.