HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Dunworthy a következő két napot azzal töltötte, hogy hívogatta a Finch összeállította listán szereplő technikusokat és skót horgászkalauzokat, valamint újabb kórtermet rendezett be a Bulkeley-Johnsonban. További tizenöt visszatartottat döntött le a lábáról az influenza, köztük Ms. Taylort, aki negyvenkilenc ütemmel a harangjáték befejezése előtt esett össze.

– Hirtelen elájult, elengedte a harangját is – jelentette Finch. – Az olyan lármával lendült tovább, mint maga a végzet, és a kötél úgy csapdosott ide-oda, mintha élne. Rátekeredett a nyakamra és csaknem megfojtott. Ms.

Taylor folytatni akarta, miután magához tért, de persze akkor már túl késő volt. Igazán szeretném, ha beszélne vele, Mr. Dunworthy. Teljesen el van keseredve. Azt mondja, sosem bocsájtja meg magának, hogy cserbenhagyta a többieket. Mondtam neki, nem az ő hibája, hogy néha a dolgok kikerülnek az ember irányítása alól, nem igaz?

– De – válaszolta Dunworthy.

Nem sikerült elérnie egyetlen technikust sem, még kevésbé meggyőznie, hogy jöjjön Oxfordba, sőt Basingame-et sem találta meg. Ő és Finch telefonáltak minden skóciai szállodába, aztán minden fogadóba és bérelhető üdülőházba. William megszerezte Basingame bankszámlakivonatát, de nem állt rajta horgászcsali- vagy gumicsizma-vásárlás valami távoli skót kisvárosban – semmi sem szerepelt december tizenötödike után.

A telefonrendszer működése fokozatosan rosszabbodott. A vizuálist már megint kikapcsolták, a géphang pedig – közölve, hogy a járvány miatt minden vonal foglalt – már a második szám után félbeszakította szinte mindegyik hívást, amivel csak próbálkozott.

A tanár nem is annyira aggódott Kivrin miatt, inkább súlyos teherként hordozta a lelkében, miközben benyomkodta a telefonszámokat, várta a mentőt, hallgatta Mrs. Gaddson panaszait. Andrews nem hívta vissza, vagy ha mégis, nem kapcsolták. Badri szünet nélkül halálról motyogott, az ápolónők gondosan papírcetlikre jegyezték összefüggéstelen szavait. Amikor a tanár várakozott a technikusokra, horgászkalauzokra, valakire, aki végre fölveszi a kagylót, Badri szavaiba mélyedt s nyomrávezető jeleket kutatott. „Fekete”, mondta Badri, meg „laboratórium” meg „Európa”.

A telefonrendszer tovább romlott. A géphang közbevágott, amint benyomta az első számot, és több alkalommal is előfordult, hogy meg sem szólalt a vonalat jelző búgás. Momentán föladta a telefonálást, inkább a kapcsolatok táblázatán dolgozott. Williamnek sikerült megszereznie az elsődleges esetek titkos egészségügyi adatait. A tanár elmerült bennük, sugárkezeléseket keresett, meg azt, jártak-e a fogorvosuknál. Az egyik elsődlegesnek megröntgenezték az állkapcsát, de alaposabban megnézve kiderült, hogy huszonnegyedikén, a járvány kezdete után.

A férfi átment az Ispotályba, hogy kifaggassa az elsődlegeseket, akik nem beszéltek félre, hogy van-e háziállatuk, vagy voltak-e mostanában kacsavadászaton. A folyosókat megtöltötték a hordágyak, mindegyiken beteg feküdt. A hordágyak összetorlódtak a Sürgősségi bejárata, valamint keresztben a lift előtt. Kizárt, hogy elférjen mellettük és bejusson a liftbe. Nekivágott a lépcsőnek.

William szőke ápolónőjelöltje az Elkülönítő ajtajában várt rá. Fehér textilköpenyt és maszkot viselt.

– Sajnálom, de nem mehet be – mondta tiltón emelve kesztyűbe bújtatott kezét.

„Badri meghalt” – gondolta a tanár.

– Rosszabbul van Mr. Chaudhuri? – kérdezte.

– Nem. Ami azt illeti, egy kissé nyugodtabban fekszik. De kifogytunk az SVR-ből. London megígérte, hogy küld holnap egy szállítmányt. A személyzetnek be kell érnie textillel, de nincs elég, hogy a látogatók is kapjanak. – Egy darab papír után kotorászott a zsebében. – Leírtam, amit mondott – közölte, amikor átadta a férfinak. – Attól tartok, többnyire értelmetlen. Gyakran mondja a maga nevét és Kivrinét... jól mondom?

A tanár a papírt nézve rábólintott.

– És néha elszigetelten szavakat, de leginkább zagyvaság az egész.

A nővérke megpróbált fonetikusan leírni mindent, és amikor valamit megértett, azt aláhúzta. „Nem lehet”, mondta Badri, és „fekete” és „annyira aggódom”.

Vasárnap reggelre már az itt tartóztatottak több mint fele megbetegedett, és mindenki, aki nem gyengélkedett, őket ápolta. Dunworthy meg Finch fölhagytak az influenzások kórtermekben elhelyezésének gondolatával – különben is, kifogytak az összecsukható ágyakból. A betegek a saját helyükön maradtak, vagy pedig ágyastul-mindenestül átvitték őket a Salvinba, hogy a rögtönzött ápolószemélyzet ne fáradjon bele a sok futkosásba.

A harangjátékosok egyesével estek ágynak. Dunworthy segített őket ágyba dugni a régi könyvtárban. Ms. Taylor, aki még lábra tudott állni, ragaszkodott hozzá, hogy meglátogassa őket.

– Ez a legkevesebb – közölte zihálva a megerőltetéstől, miután átvágott a folyosón –, azok után, hogy úgy cserbenhagytam őket.

Dunworthy fölsegítette a nőt a gumimatracra, amit William addigra már átcipelt, és betakarta egy lepedővel.

– „Jóllehet a lélek kész, de a test erőtlen”^[12] – idézte a tanár.

Ő maga is gyöngének érezte magát, hullafáradtnak az alváshiánytól és az állandó kudarcoktól. Végül, a teához szükséges vízforralás és az ágytálak elmosása között, sikerült megtalálnia az egyik technikust a Magdalenből.

– A lányom kórházban van – mondta a technikus édesanyja. Zaklatottnak és fáradtnak tűnt.

– Mikor betegedett meg? – kérdezte tőle Dunworthy.

– Karácsony első napján.

Remény ébredt a férfiban. Talán a Magdalén technikusa a vírusfertőzés forrása.

– Milyen tünetei vannak? – tudakolta tüstént. – Fejfájás? Láz? Megzavarodás?

– Átfúródott vakbél – válaszolta az anya.

Hétfő reggelre már a visszatartottak háromnegyede beteg lett. Kifogytak, ahogy Finch megmondta előre, a tiszta ágyneműből és az egészségügy maszkjaiból, viszont ami ennél sürgetőbb gondot jelentett, a lázmérőkapszulákból, a mikrobaölőkből és az aszpirinből is.

– Megpróbáltam fölhívni az Ispotályt, hogy kérjek még – mondta Finch, átnyújtva egy listát Dunworthynek –, de az összes telefon kimúlt.

Dunworthy elballagott az Ispotályba, hogy beszerezze a pótlást. Az utcát a Sürgősségi előtt teljesen eltorlaszolták a mentőautók, a taxik meg a tüntetők, akik egy nagy táblát tartottak, melyen ez állt: „A Miniszterelnök hagy minket meghalni!” Pont, amikor a tanár átpréselte magát közöttük és belépett az ajtón, Colin jött ki rohanva. Szokás szerint csuromvíz volt, és a hidegtől kivörösödött az arca meg az orra. A dzsekije nem volt összecsukva.

– A telefonok nem működnek – jelentette. – Túlterheltek. Én most megbízásokat intézek. – Előhúzott egy maréknyi rendetlenül összehajtogatott papírt a dzsekije zsebéből. – Van valaki, akinek szeretnél üzenetet küldeni?

„Igen – gondolta a tanár. – Andrewsnak. Basingame-nek. Kivrinnek.”

– Nincs – válaszolta.

Colin visszagyömöszölte a máris vizes üzeneteket a zsebébe.

– Akkor már itt sem vagyok. Ha Mary nagy-nagynénit keresed, a Sürgősségin találod. Épp most érkezett újabb öt eset. Egy család. A csecsemő holtan. – Eliramlott a közlekedési dugón keresztül.

Dunworthy betolakodott a Sürgősségire és megmutatta a listáját egy rezidensnek, aki elirányította őt a Készletgazdálkodáshoz. A folyosók még mindig tele voltak gördíthető hordágyakkal, bár most mindkét oldalon hosszában álltak a fal mellett, így középen keletkezett egy keskeny átjáró. Az egyik hordágy fölé egy nővér hajolt rózsaszín maszkban és köpenyben, s olvasott valamit a betegnek.

– „Hozzád ragasztja az Úr a döghalált...” – mondta. A tanár túl későn jött rá, hogy ez Mrs. Gaddson, de az asszonyt annyira lekötötte az olvasás, hogy föl sem nézett. – „...mígnem elemészt téged arról a földről, amelyre bemégy.”^[13]

„A döghalál hozzád ragad” – gondolta némán a tanár, aztán eszébe jutott Badri. „A patkányok voltak azok”, motyogta előzőleg a technikus. „Megölt mindenkit! Fél Európát.”

„Kivrin nem lehet a fekete halál korában” – bizonygatta magának a tanár, befordulva a Készletgazdálkodáshoz vezető folyosóra. Andrews azt állította, hogy a maximális időeltolódás öt év. A járvány még el sem kezdődött Kínában. Andrews azt mondta, az időeltolódás és a koordináták, ez a két dolog nem állította volna le automatikusan az időugrást. Badri pedig, amikor tudott válaszolni Dunworthy kérdéseire, határozottan leszögezte, hogy ellenőrizte Puhalski koordinátáit.

A tanár bement a Készletgazdálkodásra. Nem volt senki a pultnál. Megnyomta a csengőt.

Minden alkalommal, amikor Dunworthy megkérdezte, Badri azt felelte, hogy a tanuló koordinátái helyesek, de az ujjai idegesen mozogtak a lepedő fölött, gépelve, begépelve a fixet. Ez nem lehetséges. Valami baj van.

Újra megnyomta a csengőt. Egy ápolónő bukkant elő a polcok közül. Nyilvánvalóan nyugdíjból jött vissza, kifejezetten a járvány idejére. Legalább kilencvenéves volt, keményített fehér egyenruhája megsárgult a kortól, de még mindig mereven állt rajta. Meg is reccsent, amikor az ápolónő elvette a tanár listáját.

– Van készletvételezési meghatalmazása?

– Nincs – válaszolta a férfi.

Az ápolónő visszaadta a listáját meg egy háromoldalas űrlapot.

– Minden megrendelést engedélyeztetni kell a kórterem főnővérével.

– Nálunk nincs semmiféle kórtermi főnővér – felelte a férfi föllobbanó dühvel. – Nincs semmilyen kórtermünk. Ötven itt tartóztatottunk van két hálóteremben, és semmi utánpótlásunk.

– Ebben az esetben az ügyeletes orvostól kell beszerezni a meghatalmazást.

– Az ügyeletes orvosnak ott egy kórház tele beteggel, amiről gondoskodnia kell. Nincs ideje meghatalmazásokat aláírni! Járvány van!

– Ezzel tökéletesen tisztában vagyok – felelte az ápolónő fagyosan.

– Minden megrendelést engedélyeztetni kell az ügyeletes orvossal. – Azzal az öregasszony recsegve visszaballagott a polcok közé.

A tanár visszament a Sürgősségire. Mary már nem volt ott. A rezidens fölküldte őt az Elkülönítőbe, ám ott sem találta Maryt. Eljátszott a gondolattal, hogy odahamisítja Mary aláírását, de szeretett volna találkozni vele, el akarta mesélni neki, hogy kudarcot vallott a technikusok elérésében, nem talált módot arra, hogy megkerülje Gilchristet és megnyittassa a hálót. Még egy közönséges aszpirint sem tudott szerezni, és már január harmadika van.

Végül a laboratóriumban bukkant Maryre. A nő a telefonba beszélt, ami szemlátomást újfent működött, habár a vizuálison nem volt más, csak havazás. A doktornő nem is azt nézte. A konzolt figyelte, s azon a kapcsolatok szerteágazó táblázatát. – Pontosan mi okozza a nehézséget?

– kérdezte éppen. – Azt mondtad, két nappal ezelőtt meg fog érkezni.

Csönd támadt, mialatt a havazástól nem látszó személy nyilvánvalóan valami mentséggel állt elő.

– Hogy érted azt, hogy visszafordították? – hitetlenkedett Mary. – Nekem itt ezer influenzás betegem van!

Megint csönd támadt. Mary valamit begépelt a konzolba, így megjelent egy másik táblázat.

– Hát, küldd el újra! – kiabálta. – Most van rá szükségem! Itt haldokolnak az emberek! Azt akarom, hogy itt legyen... Halló? Itt vagy még?

– A képernyő elsötétült. A nő megfordult, hogy nyomkodja a villát. Ekkor megpillantotta Dunworthyt. Intett neki, hogy jöjjön be. – Ott vagy még? – szólt bele a telefonba. – Halló? – Lecsapta a kagylót. – A telefonok nem működnek, az embereim felét ledöntötte a lábáról a vírus, és az analógok nincsenek itt, mert valami idióta nem engedte be a karantén területére! – mérgelődött.

Lerogyott a konzol előtt, ujjaival dühösen megdörzsölte a pofacsontját.

– Elnézést! – mondta. – Meglehetősen pocsék napom volt. Három olyan esetem is volt ma délután, mikor a kórházba szállítás közben exitált a beteg. Az egyikük mindössze hathónapos volt.

Még mindig az egy szál magyal díszítette a laboratóriumi köpenyét. Az is, meg a köpeny is lényegesen viseltesebbnek látszott, Mary hihetetlenül fáradtnak tűnt, a szája és a szeme körül mély ráncok vésődtek az arcába. A férfi eltűnődött, vajon mióta nem aludt a barátnője, és vajon, ha megkérdezné tőle, tudna-e erre válaszolni.

A nő két ujjával megdörzsölte a szeme alját.

– Az ember sohasem tudja megszokni azt a gondolatot, hogy néha nincs mit tenni – mondta. – Nem bizony.

Mary fölnézett rá, mintha eddig nem is fogta volna föl, hogy a férfi ott van.

– Szükséged van valamire, James?

A nő nem aludt, nem kapott segítséget, és három beteg már holtan ért hozzá, az egyik csecsemő volt. Épp elég baja van anélkül is, hogy Kivrinért aggódna.

– Nincs – válaszolta a férfi. Odaadta neki az űrlapot. – Nincs szükségem semmire, az aláírásodon kívül.

A nő oda se nézve aláírta.

– Ma reggel elmentem meglátogatni Gilchristet – jegyezte meg, amikor visszaadta az űrlapot.

A férfi ránézett, túlságosan meglepődve és meghatódva ahhoz, hogy megszólaljon.

– Azért mentem, mert tudni akartam, meg tudom-e győzni, hogy nyissa meg a hálót korábban. Elmagyaráztam: semmi szükség addig várni, míg megtörténik a teljes immunizálás. A szóba jöhető közösség egy bizonyos százalékának immunizálása hatékonyan eliminálja a fertőzés veszélyét.

– És egyik érvednek sem volt a legcsekélyebb hatása sem rá.

– Nem. Teljességgel meg van győződve, hogy a vírus a múltból érkezett. – Mary sóhajtott. – Grafikonokat készített az A típusú rnyxovírusok mutációjának ciklikusságáról. Ezek szerint az egyik A típusú rnyxovírus, ami az 1318-19-es években előfordult, egy H9N2. – Ismét megdörzsölte a homlokát. – Nem fogja kinyitni a laboratóriumot, míg meg nem történt a teljes körű immunizálás, és föl nem oldják a karantént.

– És az mikor lesz? – kérdezte a férfi, jóllehet volt sejtése.

– A karantént fönn kell tartani a teljes körű immunizálás után hét napig, vagy az utolsó esettől számított tizennégy napig – felelte a doktornő úgy, mint aki rossz híreket közöl.

Utolsó eset. Két hét újabb megbetegedések nélkül.

– Mennyi időt igényel az ország immunizálása?

– Amint elégséges mennyiségű védőoltás áll rendelkezésre, nem sokat. A pandémia idején csak tizennyolc napba telt.

Tizennyolc nap. Miután elégséges mennyiségű védőoltást állítottak elő. Január vége. – Az nincs elég korán – mondta a tanár.

– Tudom. Muszáj vitathatatlanul azonosítanunk az eredetét, ez minden.

– Mary visszafordult a konzolhoz. – Tudod, valahol itt van a válasz. Egyszerűen csak rossz helyen keresgélünk. – Betöltött egy új táblázatot. – Korrelációkat futtatok, állatorvos-hallgatókat keresek, olyan elsődleges eseteket, akik állatkert közelében laknak, vidéki címeket. Ez itt a másodlagos esetek, akiket fölsorol a DeBrett’s, fajdvadászat meg minden ilyesmi. De legközelebb a víziszárnyashoz akkor jártak, amikor libát ettek karácsonyra.

Betöltötte a kapcsolatok táblázatát. Még mindig Badri neve szerepelt a tetején. A nő csak ült, és egy hosszú pillanatig rámeredt a táblázatra, mint ahogy Montoya bámulta a csontokat.

– Az első dolog, amit egy orvosnak meg kell tanulnia, az, hogy ne legyen túl szigorú magával, amikor elveszít egy pácienst – mondta Mary, a tanár pedig azon tűnődött, vajon Kivrinre vagy Badrira gondolt-e.

– Ki fogom nyittatni a hálót – jelentette ki a férfi.

– Remélem is – válaszolta a nő.

A válasz nem a kapcsolatok táblázatában vagy a közös vonásokban rejlett. Hanem Badriban, akinek a neve volt még mindig – dacára a rengeteg kérdésnek, amiket föltettek a másodlagos eseteknek, dacára az összes tévútra vivő nyomnak – az elsődleges forrás. Badri volt a primer eset, aki valamikor négy-hat nappal az ugrás előtt kapcsolatba került egy vírushordozóval.

A tanár fölment hozzá. Egy másik ápoló tartózkodott a pultnál Badri szobája előtt, egy magas, ideges fiatalember, aki nem nézett ki többnek tizenhétnél.

– Hol van...? – kezdte a kérdést Dunworthy, aztán rádöbbent, hogy nem tudja a szőke ápolónő nevét.

– Elkapta – felelte a fiú. – Tegnap. Ő a huszadik az ápolószemélyzetből, aki elkapta, és kifogytak a helyettesekből. Megkérték a harmadéves tanulókat, hogy segítsenek. Én igazából még csak elsőéves vagyok, de részt vettem egy elsősegély-tanfolyamon.

Tegnap. Akkor hát egy egész nap eltelt úgy, hogy senki sem jegyezte föl, mit mond Badri.

– Emlékszik bármire is, amit Badri esetleg mondott, amíg bent volt nála? – kérdezte, bár nem számított semmi jóra. Egy elsőéves tanuló.

– Bármilyen szóra vagy kifejezésre, amit ki tudott venni?

– Maga Mr. Dunworthy, ugye? – kérdezte a fiú. Átnyújtott a tanárnak egy csomag SVR-t. – Eloise mondta: mindent tudni szeretne, amit a páciens mond.

Dunworthy fölvette az újonnan érkezett SVR-t. Az fehér volt, és végig apró fekete keresztek jelölték a ruha hátsó nyílását, ahol bele kellett bújni. A férfi elmerengett azon, vajon honnan kölcsönözték ezeket.

– Rettentően rosszul volt, de folyton azt mondogatta, hogy ez menynyire fontos.

A fiú bevezette Dunworthyt Badri szobájába, ránézett a képernyőkre az ágy fölött, aztán le, Badrira. „Ő legalább rápillant a páciensre is” – gondolta Dunworthy.

Badri feküdt, a keze a lepedő fölött, azt kaparászta. A keze nagyon hasonlított arra, ami a lovag sírjáról készült illusztráción látszott Colin könyvében. A technikus besüppedt szeme nyitva volt, de nem nézett sem az ápolóra, sem Dunworthyre, sem a lepedőre, amit úgy tűnt, nyughatatlan keze nem képes megragadni.

– Erről olvastam belgyógyászatból – jelentette ki a fiú –, de még sohasem láttam. Gyakori tünet légzőszervi eseteknél, a végső fázisban.

– Odament a konzolhoz, valamit behívott, majd odamutatott a legfölső képernyőre, balra. – Mindent leírtam.

És tényleg megtette, még a zagyvaságokat is. Azokat fonetikusan írta, a szüneteket kihagyásokkal jelezte, és „(sic)” állt a kérdéses szavak után. „Félig”, írta, meg „mentes (sic)” és „Ő miért nem jön már?”

– Ez többnyire tegnapról való – jegyezte meg a fiú. Elmozdította a kurzort a képernyő alsó harmadába. – Ma reggel is beszélt egy keveset. Most persze nem mond semmit.

Dunworthy leült Badri mellé és megfogta a kezét. Az jéghideg volt, még a védőkesztyűn keresztül is. A tanár rápillantott a lázat kijelző képernyőre. Badrinak már nem volt láza, a sötétvörös pirulás is eltűnt, ami azzal járt. Úgy látszott, mintha minden szín kifutott volna belőle. A bőre olyan árnyalatú volt, mint az ázott hamu.

– Badri! – szólította meg a tanár. – Mr. Dunworthy vagyok. Föl kell tennem néhány kérdést.

Nem reagált. Badri hideg keze ernyedten feküdt Dunworthy kesztyűs kezében, s a másik kitartóan, hasztalan karistolta a lepedőt.

– Dr. Ahrens úgy gondolja, esetleg egy állattól, egy vadkacsától vagy egy libától kapta el a betegséget.

Az ápoló érdeklődve pillantott Dunworthyre, aztán vissza Badrira, mintha remélné, hogy a beteg egy további, eddig még nem tapasztalt belgyógyászati tünetet produkál számára.

– Badri, vissza tud emlékezni? Érintkezett kacsákkal vagy libákkal az ugrás előtt?

Badri keze megmozdult. Dunworthy ettől összeráncolta a homlokát s tűnődött, vajon kommunikálni próbált-e, ám amikor egy kissé lazított a szorításán, azok a vékony – de mennyire vékony! – ujjak csak a tenyerét, az ujjait, a csuklóját kaparták.

A tanár hirtelen elszégyellte magát: itt ül és kérdésekkel kínozza Badrit, pedig ő túl van azon, hogy hallja, hát még, hogy tudja, itt van Dunworthy, vagy akár törődjön ezzel.

Visszahelyezte Badri kezét a lepedőre.

– Pihenjen! – mondta és gyöngéden megveregette. – Próbáljon pihenni!

– Kétlem, hogy hallja magát – jelentette ki az ápoló. – Amikor már idáig jutnak, akkor nincsenek igazán maguknál.

– Igen, tudom – válaszolta Dunworthy, de ülve maradt.

Az ápoló megigazgatta az infúziót, idegesen méregette, aztán újra beállította. Nyugtalanul leste Badrit, aztán harmadszor is állított az infúzión, végül kiment. Dunworthy ült tovább, figyelte, ahogy Badri ujjai vaktában piszkálják a lepedőt, próbálják megfogni, de nem tudják. Próbálnak megkapaszkodni. Hébe-hóba motyogott valamit, túl halkan ahhoz, hogy érteni lehessen. Dunworthy gyöngéden dörzsölgette a karját, föl, le. Egy idő után a kaparászás lassult, bár Dunworthy nem tudta, vajon ez jó jel, vagy rossz.

– Temető – szólalt meg Badri.

– Nem – felelte Dunworthy. – Nem.

Egy kicsivel tovább üldögélt és dörzsölte Badri karját, de nem sokkal később úgy tűnt, ettől csak erősödik a beteg nyugtalansága. A tanár fölállt.

– Próbáljon pihenni! – tanácsolta és kiment.

Az ápoló a pultnál ült és a Betegápolás egy példányát olvasta.

– Legyen szíves, értesítsen, amikor... – kérte Dunworthy, aztán rájött, hogy nem képes befejezni ezt a mondatot. – Legyen szíves, értesítsen!

– Igen, uram – felelte a fiú. – Hol találom?

A tanár a zsebében kotorászott egy darab papír után, amire írhat, és a készlethiány listájára lelt. Csaknem megfeledkezett róla. – A Balliolban leszek – mondta –, küldjön át egy küldöncöt! – Azzal lement vissza a Készletgazdálkodásra.

– Ez nincs rendesen kitöltve – mondta mereven a banya, amikor Dunworthy odaadta neki az űrlapot.

– Aláírattam – felelte a férfi, átnyújtva a listát is. – Majd maga kitölti.

Az öregasszony rosszallóan nézte a listát.

– Nincs sem maszkunk, sem lázmérőkapszulánk. – Lenyúlt egy kis üveg aszpirinért. – Kifogytunk a szintamicinből és az AZL-ből.

Az aszpirines üvegcse talán ha húsz tablettát tartalmazott. A tanár zsebre vágta és elsétált a High Streetre, a patikába. Kisebb tömeg ácsorgott előtte az esőben, tüntetők, akik táblákat emeltek a magasba, amelyeken ez állt: ALJASSÁG!” meg „Árdrágítás!”. A férfi bement. A gyógyszertárban elfogytak a maszkok, és a lázmérőkapszulák meg az aszpirin ára fölháborítóan magas volt. A tanár megvette mindet, amennyi csak volt.

Az éjszakát aztán a szétosztásukkal töltötte, meg Badri táblázatának tanulmányozásával, keresve valami nyomravezető jelet a vírus forrásához. Badri csinált egy helyszínit a Tizenkilencedik Századnak Magyarországon, december tizedikén, de a táblázat nem árulta el, hogy az országon belül hol – ezt William, aki a még meg nem betegedett itt tartóztatottakkal flörtölt, nem tudta, a telefonok pedig még mindig nem működtek.

Még másnap reggel sem, amikor Dunworthy megpróbált telefonálni, hogy érdeklődjön Badri állapotáról. Még tárcsahangot sem kapott, de amint letette a kagylót, megcsördült a készülék.

Andrews volt az. Annyira rossz volt a vonal, hogy Dunworthy alig hallotta a hangját. – Sajnálom, hogy ilyen soká tartott – mondta a technikus, aztán valami mást, ami elveszett a zörejekben.

– Nem hallom, amit mond – közölte Dunworthy.

– Azt mondtam, hogy nem tudtam elérni. A telefonok... – Még több zörej.

– Elvégeztem a paraméter-ellenőrzéseket. Három különböző L&L-t használtam, és háromszögeltem a... – A többi nem hallatszott.

– Mennyi volt a maximális csúszás? – kiabálta a tanár a telefonba.

A vonal egy pillanatra kitisztult.

– Hat nap.

– Hat nap? – kiáltotta Dunworthy. – Biztos ebben?

– Az is csak azzal az L&L-lel... – Még több zörej. – Lefuttattam valószínűségeket, és a lehetséges maximum bármelyik L&L esetén egy ötven kilométer sugarú körben még mindig öt év. – A zörejek megint fölerősödtek, végül a vonal megszakadt.

Dunworthy letette a kagylót. Ettől meg kellett volna nyugodnia, mégis úgy tűnt, semmiféle érzést nem vált ki belőle. Gilchristnek nem áll szándékában megnyitni a hálót hatodikán, akár ott lesz Kivrin, akár nem. Nyúlt a telefonért, hogy fölhívja a Skót Turisztikai Hivatalt, ám a készülék csörögni kezdett.

– Itt Dunworthy – szólt bele a képernyőre sandítva, de a vizuálison még mindig nem volt más, csak havazás.

– Ki? – mondta egy rekedtnek vagy kábának hangzó női hang. – Elnézést – mormolta –, hívni szerettem volna... – és még valami, ami túl elmosódott volt ahhoz, hogy érthető legyen, aztán a vizuális elsötétült.

A férfi várt, csöng-e újra, aztán átment a Salvinba. A Magdalén harangja épp elütötte az egészet. A szünet nélkül szakadó esőben lélekharangnak hallatszott. Ms. Piantini láthatólag szintén meghallotta a harangozást. A hálóingében állt a belső udvaron, s ünnepélyesen, a csakis általa hallott ritmusra emelte a karját.

– Középső fals, kezdődjön a harangozás! – mondta, amikor Dunworthy megpróbálta őt visszavinni az épületbe.

A földúltnak tűnő Finch is fölbukkant.

– A harangok miatt van, uram – jelentette ki, megragadva az asszony másik karját. – Azok zaklatják föl. Azt hiszem, ilyen körülmények között nem szabadna harangozni.

Ms. Piantini kitépte magát Dunworthy visszatartó kezéből.

– Minden ember megszakítás nélkül tartson ki a harangja mellett!

– szögezte le dühösen a nő.

– Teljesen egyetértek – felelte Finch, olyan erősen szorítva az asszony karját, mintha harangkötél lenne, és visszavezette a fekhelyéhez.

Colin csúszkálva érkezett, bőrig ázva, mint mindig, csaknem elkékülve a hidegtől. A dzsekije nyitva, a Marytől kapott sál hiábavalóan lógott a nyaka körül. Átnyújtott egy üzenetet Dunworthynek.

– Badri ápolójától van – közölte. Kinyitott egy csomag szappantablettát és bedobott egy világoskéket a szájába.

A cédula is elázott. így szólt: „Badri beszélni akar magával”, bár a „Badri” szó annyira elmosódott, hogy a tanár csak a B-t tudta kivenni.

– Mondta az ápoló, hogy Badri rosszabbul van?

– Nem, csak hogy hozzam el neked ezt az üzenetet. És Mary nagynagynéni azt mondta, hogy amikor jössz, meg kell kapnod az immunerősítést. Azt mondta, nem tudja, mikor ér majd ide az analóg.

Dunworthy segített Finch-nek megbirkózni Ms. Piantini ágyba dugásával, aztán elsietett az Ispotályba, föl az Elkülönítőbe. Ott megint egy új ápolónőt talált, egy középkorú asszonyt, megdagadt lábbal. A nővér a képernyőkre fölpolcolt lábbal ücsörgött és egy zsebvidet nézett, de azonnal fölállt, amikor a férfi belépett.

– Maga Mr. Dunworthy? – kérdezte, elállva az útját. – Dr. Ahrens azt mondta, azonnal menjen le hozzá a földszintre.

A nő csöndesen mondta ezt, sőt, kedvesen, és a tanár azt hitte, csak kímélni próbálja. A nővér nem akarja, hogy lássa, ami odabent van. Azt akarja, előbb Mary mondja el neki.

– Badriról van szó, igaz? Meghalt.

Az ápolónő őszintén meglepődött.

– Ó, dehogy, ma reggel sokkal jobban van. Nem kapta meg az üzenetemet? Már föl is ült.

– Fölült? – kérdezte a férfi a nővérre meredve, s azon tűnődött, vajon nem beszél-e félre a láztól.

– Persze, még mindig nagyon gyönge, de a testhőmérséklete normális, és magánál van. A Sürgősségin kell találkoznia Dr. Ahrensszel. Azt mondta a doktornő, hogy sürgős.

A tanár kíváncsian pillantott a Badri szobájába nyíló ajtóra.

– Mondja meg neki, hogy amint tudom, meg fogom látogatni – jelentette ki, majd kisietett az ajtón.

Csaknem összeütközött Colinnal, aki szemlátomást épp befelé igyekezett.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte. – Csak nem telefonált az egyik technikus?

– Be lettem osztva melléd – mesélte Colin. – Mary nagy-nagynéni szerint nem lehet megbízni benned, hogy elmész az immunerősítésre. Elvileg nekem kell levinnem téged, hogy megkapd.

– Nem lehet. Válságos helyzet állt elő a Sürgősségin – válaszolta a tanár, miközben sietve lépdelt a folyosón.

Colin szedte a lábát, hogy lépést tartson vele.

– Hát akkor majd a válság után. Azt mondta, nélküle nem hagyhatlak elmenni az Ispotályból.

Mary már várta őket, amikor kiléptek a liftből.

– Újabb esetünk van – jelentette be komoran. – Montoya az. – A doktornő elindult a Sürgősségi felé. – Most hozzák be Witney-ből.

– Montoya? – kérdezte Dunworthy. – Az lehetetlen! Teljesen egyedül volt kinn az ásatáson.

Mary belökte a kétszárnyú ajtót. – Nyilvánvalóan mégsem.

– De ő azt mondta... Biztos vagy benne, hogy a vírus az? Montoya az esőben dolgozott odakint. Talán valami másféle betegsége van.

Mary a fejét rázta.

– A mentőalakulat lefuttatott egy előzetest. Egyezik a vírus. – Megállt a betegfelvételi pultnál és megkérdezte a rezidenst: – Már megjöttek?

A férfi a fejét rázta.

– Épp most léptek be a karantén területére.

Mary odament az ajtóhoz és kinézett, mintha nem hinne a rezidensnek.

– Kaptunk tőle egy nagyon zavaros telefonhívást ma reggel – számolt be, visszafordulva hozzájuk. – Fölhívtam Chipping Nortont, ami a legközelebbi kórház, hogy küldjenek egy mentőt, de azt mondták, az ásatás hivatalosan karantén alatt áll. Nem tudtam egyet sem kiküldeni a mieink közül, hogy behozza. Végül rá kellett beszélnem az Egészségügyet, hogy adjanak felmentést egy mentő kiküldéséhez. – Megint kikukucskált az ajtón. – Mikor ment ki Montoya az ásatásra?

– Én... – Dunworthy megpróbált visszaemlékezni. A nő telefonált neki karácsonykor, érdeklődött a skót horgászkalauzokról, aztán visszahívta aznap délután, megüzenni: „Nem számít”, mert elhatározta, hogy inkább odahamisítja Basingame aláírását a kérvényre. – Karácsonykor – jelentette ki.

– Ha az Egészségügy irodája nyitva volt aznap. Vagy huszonhatodikán. És azóta nem találkozott senkivel.

– Honnan tudod?

– Amikor beszéltem vele, panaszkodott, mert nem tudja egymaga megóvni az ásatást az esőtől. Azt akarta, hívjam föl az Egészségügyet és kérjek diákokat, hogy segítsenek neki.

– Mennyi ideje ennek?

– Két, nem is, három napja – válaszolta a tanár, a homlokát ráncolva. A napok összefolynak, ha az ember sosem jut ágyba.

– Nem találhatott valakit a farmon, aki segíthetett neki, miután beszélt veled?

– Senki sincs ott télen.

– Hajói emlékszem, Montoya bárkit befog, aki a szeme elé kerül. Talán besorozott valakit, aki arra vetődött.

– Azt mondta, nem jár arra senki. Az ásatás nagyon elhagyatott helyen van.

– Hát, egész biztos talált valakit. Nyolc napja kint van az ásatáson, márpedig a lappangási idő csak tizenkét-negyvennyolc óra.

– Itt a mentőautó! – szólalt meg Colin.

Mary kilökte az ajtót, Dunworthy és Colin a sarkában. Két, maszkos mentőápoló kiemelt egy hordágyat, rá egy tolókocsira. Dunworthy fölismerte az egyiket. Ő segített Badrit is behozni.

Colin a hordágy fölé hajolt, érdeklődve fürkészte Montoyát, aki csukott szemmel feküdt. A nő fejét párnákkal támasztották meg, az arcát ugyanaz a sötétvörös pír öntötte el, mint ami Ms. Breenét is korábban. Colin még jobban odahajolt. A beteg egyenesen beleköhögött a fiú arcába.

Dunworthy megragadta Colin dzsekijének gallérját és elrángatta a fiút a betegtől.

– Gyere el onnan! Meg akarod kapni a vírust? Miért nem viseled a maszkodat?

– Már nincs egy se.

– Egyáltalán nem szabadna itt lenned! Azt szeretném, most rögtön menj vissza a Balliolba és...

– Nem lehet. Be vagyok osztva melléd, hogy egész biztosan megkapd az immunerősítést!

– Akkor ülj le itt – utasította Dunworthy, s odavitte egy székhez a recepció mellett –, és ne menj a páciensek közelébe!

– Jobb lesz, ha nem próbálsz meg elillanni előlem! – figyelmeztette Colin, de leült, előhúzta a zsebéből az óriáscukrát és beletörölte a dzsekije ujjába.

Dunworthy visszament a gördíthető hordágyhoz.

– Lupe – mondta épp Mary –, föl kell tennünk neked néhány kérdést. Mikor betegedtél meg?

– Ma reggel – válaszolta Montoya. A hangja rekedt volt, és Dunworthy hirtelen rájött, egész biztos ő volt az a nő, aki telefonált neki. – Tegnap este rettentően fájt a fejem – a nő fölemelte sáros kezét és végighúzta a homlokán –, de azt hittem, attól, hogy megerőltettem a szememet.

– Ki volt veled az ásatáson?

– Senki – felelte Montoya meglepődve.

– Nem voltak szállítások? Nem vitt ki valaki Witney-ből utánpótlást neked?

A nő kezdte volna a fejét rázni, de az szemlátomást fájt, ezért abbahagyta.

– Nem. Minden szükségeset kivittem magammal.

– És nem volt veled senki, hogy segítsen az ásatásban?

– Nem. Megkértem Mr. Dunworthyt, szóljon az Egészségügynek, küldjenek segítséget, de hiába. – Mary fölnézett Dunworthyre, és Montoya követte a pillantását. – Fognak küldeni valakit? – tudakolta a férfitól. – Sosem fogják megtalálni, ha nem küldenek ki oda valakit.

– Mit nem fognak megtalálni? – érdeklődött a férfi, azon merengve, vajon a nő válaszára lehet-e építeni, vagy félrebeszél.

– Az ásatás már félig víz alatt áll – panaszolta a nő.

– Mit nem fognak megtalálni?

– Kivrin felvevőjét.

A férfi hirtelen maga előtt látta, ahogy Montoya áll a sír mellett és átvizsgálja a kő formájú csontokat tartalmazó sáros dobozt. Csuklócsontok. Azok csuklócsontok voltak, és a nő az egyenetlen széleket tanulmányozta, egy csontkinövést keresve, ami valójában egy felvevőkészülék. Kivrin felvevője.

– Még nem tártam föl az összes sírt – folytatta Montoya –, és még mindig zuhog. Azonnal ki kell küldeni oda valakit.

– Sírokat? – firtatta Mary, értetlenül nézve a férfira. – Miről beszél Montoya?

– Egy középkori temetőt tárt föl, Kivrin holttestét keresve – válaszolta keserűen a férfi –, azt a felvevőt kereste, amit te ültettél be Kivrin csuklójába.

Mary nem figyelt rá.

– Kérem a kapcsolatok táblázatát – szólt oda a rezidensnek. Visszafordult Dunworthyhez. – Badri is kint járt az ásatáson, nem igaz?

– De.

– Mikor?

– Tizennyolcadikán és tizenkilencedikén – felelte a tanár.

– A temetőben?

– Igen. Ő és Montoya megnyitották egy lovag sírját.

– Egy sír – mondta Mary, mintha ez lenne a válasz egy kérdésre. Odahajolt Montoyához. – Ezen a héten dolgoztál a lovag sírján? – firtatta.

Montoya megpróbált bólintani, de leállt a mozdulattal.

– Annyira elszédülök, ha megmozdítom a fejemet – jegyezte meg bocsánatkérően. – Arrébb kellett tennem a csontvázat. Víz folyt a sírba.

– Melyik nap dolgoztál azon a síron?

Montoya összehúzta a szemöldökét.

– Nem emlékszem. Azt hiszem, a harangozás előtti napon.

– Harmincegyedikén – pontosított Dunworthy. Ő is a nő fölé hajolt.

– Azóta nem is dolgozott ott?

Montoya megint próbálta megrázni a fejét.

– A kapcsolatok táblázata betöltődött – jelentette a rezidens.

Mary sietve odament a pulthoz és átvette a férfitól a billentyűzetet.

Megnyomott egy csomó billentyűt, rámeredt a képernyőre, megint lenyomott gombokat.

– Mire gondolsz? – tudakolta Dunworthy.

– Milyen állapotok vannak a temetőben? – kérdezte Mary.

– Állapotok? – értetlenkedett a tanár. – Sáros. Montoya letakarta a sírokat egy ponyvával, de jó sok eső bejut így is.

– Meleg?

– Igen. Azt mondta, minden fülledt. Több villanyfűtőtestet is bekapcsolt. Mire gondolsz?

A nő végighúzta ujját a képernyőn, valamit keresve.

– A vírusok kivételesen életerős organizmusok – mondta. – Hosszú ideig képesek inaktívan maradni, s utána aktivizálódni. Eleven vírusokat találtak egyiptomi múmiákban. – A doktornő ujja megállt egy dátumnál.

– Gondoltam. Badri négy nappal azelőtt járt az ásatáson, hogy megbetegedett a vírustól. – Odafordult a rezidenshez. – Azonnal menjen ki egy csapat az ásatásra! – utasította. – Szerezzen engedélyt az Egészségügytől! Mondja meg nekik, lehet, hogy megtaláltuk a vírus forrását! – Egy újabb képernyőre gépelt, végighúzta az ujját a neveken, valami mást is bebillentyűzött, aztán még mindig a képernyőt nézve hátradőlt. – Négy másodlagos esetünk volt, akiknek nem volt kimutatható kapcsolata Badrival. Ketten közülük négy nappal azelőtt jártak az ásatáson, hogy megbetegedtek a vírustól. A másik három nappal korábban volt ott.

– A vírus az ásatáson van? – tudakolta Dunworthy.

– Igen. – A nő szomorúan mosolygott rá. – Attól tartok, Gilchristnek mégiscsak igaza volt. A vírus igenis a múltból érkezett. Egyenesen a lovag sírjából.

– Kivrin is kint volt az ásatáson – mondta a férfi.

Most Maryre került a sor, hogy értetlenül nézzen.

– Mikor?

– Az ugrás előtti vasárnap délutánján. Tizenkilencedikén.

– Biztos vagy ebben?

– Ő mondta nekem, mielőtt elment. Azt akarta, hogy hitelesen nézzen ki a keze.

– Ó, Istenem! – nyögte a nő. – Ha négy nappal az ugrás előtt volt kitéve a vírusnak, még meg sem kapta az immunerősítést! A vírusnak volt esélye elszaporodni és megtámadni a szervezetét. Ő is megbetegedhetett tőle!

Dunworthy megmarkolta a barátja karját.

– De az nem történhetett meg! A háló nem engedte volna át, ha a legkisebb esély van arra, hogy megfertőzi a korabelieket.

– Nem volt senki, akit megfertőzhetett volna – válaszolta Mary –, akkor nem, ha a vírus a lovag sírjából ered. Ő ugyanis 1318-ban halt meg.

A korabeliek már megkapták. Immúnisak lesznek rá. – Sietve odament Montoyához. – Amikor Kivrin kint volt az ásatáson, dolgozott a síron?

– Nem tudom – felelte Montoya. – Nem voltam ott. Gilchrist értekezletet hívott össze.

– Ki tudhatja? Ki volt még ott aznap?

– Senki. Mindenki hazament a vakációra.

– Akkor honnan tudta, hogy mit kell tennie?

– Az önkéntesek üzeneteket hagytak egymásnak, amikor elmentek.

– Ki volt ott aznap délelőtt? – kérdezte Mary.

– Badri! – vágta rá Dunworthy és elrohant az Elkülönítőbe.

Egyenesen bemasírozott Badri szobájába. Az ápolónő, aki megdagadt lábát föltette a kijelzőkre, s így készületlenül érte a tanár megjelenése, rárivallt:

– Nem mehet be SVR nélkül! – és indult utána, de addigra ő már bement.

Badri egy párnával megtámasztva feküdt. Nagyon sápadtnak látszott, mintha a betegség minden színt kifakított volna a bőréből, és gyöngének, de fölnézett, amikor Dunworthy berontott. Megpróbált beszélni.

– Dolgozott Kivrin a lovag sírján? – akarta tudni Dunworthy.

– Kivrin? – A technikus hangja annyira erőtlen volt, ahogy hallani is alig lehetett.

Az ápolónő becsapta az ajtót.

– Mr. Dunworthy, nem jöhet be ide...

– Vasárnap – mondta Dunworthy. – Maga hagyott neki egy üzenetet, amiben megírta, mit csináljon. Azt írta neki, hogy dolgozzon a síron?

– Mr. Dunworthy, maga most kiteszi magát a vírusnak... – figyelmeztette a nővér.

Bejött Mary, s már húzta is föl a védőkesztyűt.

– Nem szabad itt bent lenned SVR nélkül, James – tett szemrehányást.

– Mondtam neki, dr. Ahrens – védekezett az ápolónő –, de elcsörtetett mellettem és...

– Hagyott Kivrinnek üzenetet az ásatáson, hogy a síron kell dolgoznia? – ismételte meg a kérdését Dunworthy.

Badri erőtlenül biccentett a fejével.

– Kivrin ki volt téve a vírusnak – mondta Dunworthy Marynek. – Vasárnap. Négy nappal azelőtt, hogy átment.

– Ó, ne! – lehelte Mary.

– Mi az? Mi történt? – tudakolta Badri, és megpróbált fölülni az ágyban. – Hol van Kivrin? – Dunworthyről Maiyre nézett. – Kiemelték a múltból, ugye? Amint rájöttek, hogy mi történt? Hát nem hozták vissza?

– Mi történt...? – kérdezte Mary.

– Vissza kell őt hozni! – követelte Badri. – Kivrin nem 1320-ban van. Hanem 1348-ban.