HARMADIK FEJEZET

A lány hallotta a harangot, miközben átment. Vékonynak és bádoghangúnak hallatszott, mint az a harangozás, amit karácsonykor háttérzenének játszanak be a nagymisén. A kontrollszoba elvileg hangszigeteit volt, de minden egyes alkalommal, amikor valaki kinyitotta az előtér ajtaját, kívülről hallani lehetett a karácsonyi énekek halk, kísérteties hangját.

Először dr. Ahrens érkezett, aztán Mr. Dunworthy, és Kivrin mindkétszer meg volt győződve arról, hogy azért vannak ott, hogy közöljék vele, mégsem mehet. A kórházban Dr. Ahrens majdnem töröltette az ugrást, amikor Kivrin vírusölő oltása óriási, vörös hurkává dagadt a karja belső oldalán.

– Nem megy sehová, amíg a duzzanat le nem lohad – jelentette ki dr. Ahrens, és megtagadta Kivrin elbocsátását a kórházból. A lány karja még mindig viszketett, de esze ágában sem volt ezt elmondani dr. Ahrensnak, mert a doktornő esetleg továbbmondja Mr. Dunworthynek, aki, mióta rájött, hogy Kivrin menni fog, úgy viselkedett, mint aki pánikba esett.

„Megmondtam neki két évvel ezelőtt, hogy menni szeretnék” – gondolta Kivrin. Két évvel ezelőtt. És amikor tegnap elment megmutatni neki az öltözékét, a férfi még mindig megpróbálta lebeszélni.

– Nem tetszik az a mód, ahogy a Középkor ezt az ugrást intézi – jelentette ki. – És még ha meg is tennék a helyénvaló óvintézkedéseket, egy fiatal nőnek semmi keresnivalója egyedül a középkorban.

– Az egészet kidolgoztuk – tudatta vele a lány. – Isabel de Beauvri-er vagyok, Gilbert de Beauvrier lánya, egy olyan nemesé, aki 1276-tól 1332-ig East Ridingban lakott.

– És mit keres egy yorkshire-i nemes lánya egyedül az Oxford és Bath közötti úton?

– Nem egyedül. Az összes szolgámmal együtt Eveshambe tartottam a fivéremet elhozni, aki az ottani kolostorban fekszik betegen, és rablók támadtak reánk.

– Rablók – ismételte meg a férfi, szemüvege mögül a lányra pislogva.

– Magától kaptam az ötletet. Azt mondta, a fiatal nők nem utaztak egyedül a középkorban, hogy őket mindig kísérte valaki. Szóval volt kíséretem, de a szolgáim elfutottak, amikor ránk támadtak, és a rablók elvitték a lovakat és minden javamat. Mr. Gilchrist szerint ez hihető történet. Azt mondta, a valószínűsége annak...

– Azért hihető történet, mert a középkor tele volt gyilkosokkal meg tolvajokkal.

– Tudom – válaszolta türelmetlenül a lány –, és bacilusgazdákkal és rablólovagokkal és más veszélyes alakokkal. Egyáltalán nem is voltak rendes emberek a középkorban?

– Ők mind szorgosan boszorkányokat vetettek máglyára.

A lány úgy döntött, jobb lesz témát váltani.

– Azért jöttem, hogy megmutassam a jelmezem – mondta és lassan forgolódott, hogy a férfi lássa a kék ruhát meg a fehér prémmel bélelt köpenyt. – A hajam majd le lesz eresztve az ugráskor.

– Értelmetlen dolog fehéret viselni a középkorban – közölte a férfi.

– Csak be fog piszkolódni.

És a tanár ma reggel sem volt jobb. Úgy járkált a keskeny megfigyelési térben, mint egy leendő apa. A lány egész délelőtt azon aggódott, hogy Dunworthy mikor fogja váratlanul megkísérelni az egész folyamat leállítását.

Aztán jöttek a késlekedések és még további késlekedések. És Mr. Gilchrist képes volt újra elmondani neki, miként működött az ítéletnapi Könyv, mintha ő egy elsőéves diák lenne! Egyikük sem bízott benne, kivéve talán Badrit, de még ő is őrjítően óvatos volt. Lemérte és újramérte a háló területét, egyszer kitörölt egy teljes koordinátakészletet, aztán újra begépelte.

A lány úgy érezte, sose jön el annak az ideje, hogy végre elfoglalja a helyét, miután pedig megtette, még rosszabb volt: ott feküdni lehunyt szemmel, azon tűnődve, vajon mi történik. Latimer közölte Gilchristtel, hogy aggasztja az a mód, amit végül az Isabel betűzésére választottak, mintha akkoriban bárki tudott volna olvasni! A helyesírásról már nem is beszélve. Montoya jött, megállt fölötte és kifejtette neki, hogy Skendgate a templom Utolsó ítéletet ábrázoló freskóiból azonosítható, s ezzel olyasmit taglalt, amit már legalább egy tucatszor elmondott korábban.

Valaki – a lány úgy gondolta, hogy Badri, mert ő volt az egyetlen, aki nem adott neki instrukciókat – lehajolt, kissé a teste felé mozdította a karját és meghúzta a szoknya alját. A padló kemény volt, valami nyomta az oldalát, pont a bordái alatt. Mr. Gilchrist mondott valamit, és a harang újrakezdte.

„Legyenek már szívesek” – gondolta Kivrin azon merengve, vajon dr. Ahrens döntött-e hirtelen úgy, hogy Kivrinnek újabb oltásra van szüksége, vagy Dunworthy száguldott-e el a Történettudományi Karra elérni, hogy visszaállítsák tízesre a besorolást.

Akárki az, minden bizonnyal nyitva tartja az ajtót – még mindig hallotta a harangot, bár nem tudta kivenni a dallamot. Nem is dallam volt. Lassú, egyenletes harangzúgás volt, ami a szünetek után folytatódott, és Kivrin arra gondolt: „Átjutottam!”

A bal oldalán feküdt, a lába kényelmetlenül kiterpesztve, mintha leterítették volna azok a férfiak, akik kirabolták, a karja félig átvetve az arcán, hogy kivédje az ütést, amitől a vér csordogált lefelé az arcán. A karjának helyzete lehetővé tenné számára, hogy kinyissa a szemét anélkül, hogy ezt bárki meglátná, de még nem nyitotta ki. Mozdulatlanul feküdt és hallgatózni próbált.

A harangtól eltekintve egyáltalán nem hallatszott semmi. Ha egy tizennegyedik századi út mentén fekszik, lehetnének legalább madarak meg mókusok. Azok alighanem elnémultak a döbbenettől, amit hirtelen megjelenése vagy a háló fényudvara keltett, az utóbbi több percre csillámló, zúzmaraszerű részecskéket hagyott maga után a levegőben.

Egy hosszú perc elteltével csiripelni kezdett egy madár, majd egy másik. Valami zörgött a közelben, aztán elhallgatott, majd megint zörgött. Egy tizennegyedik századi mókus, vagy erdei egér. Erőtlenebb zizegés is hallatszott, ami valószínűleg a szél volt a fák ágai közt, bár a lány nem érzett szellőt az arcán, és mindezek fölött, nagyon messziről, a harang távoli kongása.

A lány azon tűnődött, vajon miért harangoznak. Lehet, hogy vecsernyére. Vagy hajnali zsolozsmára. Badri mondta neki, hogy fogalma sincs, mekkora lesz az időeltolódás. A férfi szerette volna elhalasztani az ugrást, amíg elvégez egy sor ellenőrzést, de Mr. Gilchrist bejelentette, hogy a Valószínűség-számítás átlagosan 6,4 órányi időeltérést jósol.

A lány nem tudta, hogy mikor jutott át. Háromnegyed tizenegy volt, amikor az előkészítőből kijött – látta, hogy Ms. Montoya a digitálisára néz és megkérdezte tőle, mennyi az idő –, de fogalma sem volt arról, hogy utána meddig tartottak a dolgok. Az biztos, hogy óráknak tűnt.

Az ugrást délre tűzték ki. Ha pontosan átjutott, és a Valószínűségszámításnak igaza van az időcsúszással kapcsolatban, akkor délután hat óra van, ami túl késő vecsernyéhez. És ha vecsernyére szól, akkor miért folytatja a harang a kongást?

Lehet, hogy misére harangoznak, vagy temetésre, vagy esküvőre. A harangok csaknem folyamatosan zúgtak a középkorban – hogy riasszanak ellenséges betörés és tűz esetén, hogy segítsenek egy eltévedt gyermeknek visszatalálni a faluba, sőt, még azért is, hogy elhárítsák az égiháborút. Akármilyen okból harangozhatnak.

Ha Mr. Dunworthy itt lenne, meg lenne győződve arról, hogy temetés miatt teszik.

– A várható élettartam 1300-ban harmincnyolc év volt – közölte vele a tanár, amikor először mondta, hogy szeretne a középkorba menni –, és az ember csak akkor élt ilyen sokáig, ha túlélte a kolerát, a himlőt meg a vérmérgezést, és nem evett rothadó húst vagy ivott szennyezett vizet, nem taposta agyon egy ló. Vagy nem égették el boszorkányságért máglyán.

„Vagy fagyott halálra” – gondolta Kivrin. Érezte, hogy kezd megmerevedni a hidegtől, holott még csak rövid ideje feküdt ott. Akármi volt is, ami az oldalába bökött, olyannak érezte, mintha átdöfte volna a mellkasát és most épp a tüdejét lyukasztaná ki. Mr. Gilchrist azt mondta neki, hogy feküdjön ott több percen át, és csak azután vergődjön talpra, mintha ájulásból térne magához. Kivrin úgy vélte, néhány perc aligha elég, ha tekintetbe vesszük a Valószínűség-számítás becslését az úton megforduló emberek számáról. Biztos, hogy néhány percnél hosszabb időbe telik, míg egy utazó arra vetődik, és a lány húzódozott attól, hogy föladja azt az előnyt, amit látszólagos eszméletlensége nyújt neki.

Márpedig az igenis előnyt jelentett, Mr. Dunworthy elképzelése ellenére, miszerint fél Anglia össze fog gyűlni az eszméletlen nő köré, hogy megerőszakolja, míg a népesség másik fele a közelben várakozik a máglyával, melyen el akarják majd égetni. Ha ő eszméletén van, a megmentéi kérdéseket fognak föltenni. Ha viszont öntudatlan, akkor egymást között tárgyalnak majd róla és más dolgokról is. Beszélni fognak arról, hová vigyék, találgatni fogják, hogy ki lehet és honnan jöhetett, s a találgatásokban jóval több információ lesz majd, mint a „Kicsoda kegyelmed?”-ben van.

Most azonban elemi erejű késztetést érzett, hogy úgy tegyen, ahogy Mr. Gilchrist javasolta: keljen föl és nézzen körül. A talaj hideg volt, az oldala fájt, a feje kezdett egy ritmusra lüktetni a haranggal. Dr. Ahrens megmondta, hogy ez fog történni. Az ilyen messzire történő utazás a múltba az időeltolódás tüneteit fogja produkálni – fejfájás, álmatlanság, a napi ritmus általános kizökkenése. A lány nagyon fázott. Vajon ez is az időeltolódás tünete, vagy a föld, amin fekszik, elég hideg ahhoz, hogy hűse ilyen gyorsan keresztülhatoljon a prémbéléses köpenyen? Vagy az időeltolódás rosszabb, mint amit a technikus hitt, és most tényleg az éjszaka közepe van?

Azon töprengett, vajon az úton fekszik-e. Ha igen, akkor egész biztosan nem maradhat itt. Egy gyors ló vagy az a szekér, ami a keréknyomokat hagyta, átgördülhet rajta a sötétségben.

,A harangok nem konganak az éj közepén” – mondta a lány magának, és túl sok fény szűrődik be lehunyt szemhéján ahhoz, hogy sötétség legyen. De ha a harang, amit hall, vecsernyére szólít, az azt jelenti, hogy sötétedik, és jobban teszi, ha fölkel és körülnéz, mielőtt leszáll az éjszaka.

Megint hallgatózott, hogy hallja-e a madarakat, a szelet az ágak közt, az állandó kaparászó hangot. A harang elhallgatott, visszhangja még kongott a levegőben, csak egy apró nesz hallatszott, amilyen egy lélegzetvétel vagy egy láb csosszanása a puha sárban, nagyon közelről.

Kivrin teste megfeszült; a lány remélte, hogy az önkéntelen mozdulat nem látszik az elleplező köpenyen át, és várt – de nem voltak sem léptek, sem hangok. Madarak sem. Valaki vagy valami, ott állt fölötte. Ebben biztos volt. A lány hallotta a lélegzését, érezte magán a lélegzetét. Az sokáig állt ott, mozdulatlanul. Azután – végtelen hosszúságú időnek tűnt – Kivrin rájött, hogy visszatartja a saját lélegzetét, és lassan kifújta a levegőt. Hallgatózott, de most nem hallott semmit saját érverésének lüktetésén kívül. Vett egy mély, sóhajtó lélegzetet és fölnyögött.

Semmi. Akármi volt is az, nem moccant, nem adott ki hangot. Mr. Dunworthynek igaza volt: az eszméletlenség színlelése nem jó módszer egy olyan évszázadba érkezéskor, ahol még mindig farkasok ólálkodnak az erdőkben. Meg medvék. A madarak hirtelen megint csiripelni kezdtek, ami vagy azt jelentette, hogy nem is farkas az, vagy azt, hogy a farkas elment. Kivrin újra végigcsinálta a hallgatózás rituáléját, és kinyitotta a szemét.

Nem látott semmit, csak a ruhaujját, ami ott volt az orrán, de már csupán a szeme kinyitásától is rosszabbodott a fejfájása. Újra lehunyta, nyöszörgött és mocorgott, eléggé elmozdítva a karját, hogy amikor majd ismét kinyitja a szemét, lásson is valamit. Újfent nyögött, majd hunyorogva kitárta a szemét.

Nem állt fölötte senki, és nem az éjszaka közepe volt. A feje fölött az összegabalyodott faágakon keresztül látható ég halvány szürkéskékbe játszott. A lány fölült és körülnézett.

Csaknem az első dolog, amit Mr. Dunworthy mondott neki azon az első találkozáson, amikor tudatta vele, hogy a középkorba szeretne menni, ez volt:

– Mocskos volt és kórságok gyötörte, a történelem trágyadombja, és minél hamarabb megszabadul a róla kiagyalt tündérmeséi elképzelésektől, annál jobb.

És a tanárnak igaza volt. Persze, hogy igaza volt. De ő most itt van, egy tündéri, mesés erdőben. Ő meg a szekér meg az összes többi átjutottak egy kis, nyílt térre, mely túl apró és túl árnyékos ahhoz, hogy tisztásnak legyen mondható. Magas, terebélyes fák tornyosultak fölé.

A lány egy tölgyfa alatt hevert. Látott néhány cakkos levelet a csupasz ágakon odafönn a magasban. A tölgy tele volt fészekkel, bár a madarak megint elhallgattak, nyilván traumát okozott nekik a mozgolódása. Az aljnövényzet sűrű volt, a lehullott levelek és elszáradt gyomok szövedéke, amelynek puhának kellett volna lennie, de nem volt az. Az a kemény, melyen Kivrin feküdt, egy makk kupacsa volt. Fehér, vörössel pettyezett gombák csoportosultak a tölgyfa bütykös gyökerei mellett. Ők és minden más is a kis tisztáson – a fatörzsek, a szekér, a repkény – a fényudvar zúzmarás kondenzációjától csillogtak.

Nyilvánvaló volt, hogy nem járt itt senki, soha nem járt itt, és ugyanolyan nyilvánvaló volt, hogy ez nem az Oxford és Bath közötti út és hogy nem fog utazó idevetődni 1,6 órán belül. Vagy valaha. A középkori térképek, amelyeket az ugrás helyszínének kiválasztásához használtak, szemlátomást tényleg pontatlanok, ahogy azt Mr. Duntworthy mondta is róluk. Az út kétségtelenül távolabb van északra, mint a térképek jelölték, ő pedig délre van tőle, a Wychwood erdőben.

– Azonnal állapítsa meg a pontos tér- és időbeli helyzetét! – mondta korábban Mr. Gilchrist. A lány elmerengett azon, hogyan kéne megtennie – kérdezze meg a madarakat? Azok túlságosan magasan voltak fölötte ahhoz, hogy lássa, milyen fajtájúak, és a tömeges kipusztulások nem kezdődtek el egész az 1970-es évekig. Hacsak nem vándorgalambok vagy dodók, a jelenlétükből amúgy sem lehetne egy konkrét időpontra vagy helyre következtetni.

A lány elkezdett föltápászkodni, ekkor a madarak verdeső szárnyak vad kavargásával rebbentek szét. Kivrin mozdulatlan maradt, míg a lárma el nem ült, s aztán föltérdelt. A csapdosás kezdődött elölről. Összetette a kezét, összeszorítva a tenyerét és behunyva a szemét, hogy ha az utazó számára – akinek elvileg rá kellene találnia, ha történetesen arra jár – úgy nézzen ki, mintha imádkozna.

– Itt vagyok – mondta, azzal elhallgatott. Ha jelenti, hogy egy erdő közepére érkezett az Oxford és Bath közötti országút helyett, az csak megerősíti, amit Mr. Dunworthy gondolt: hogy Mr. Gilchristnek fogalma sincs arról, amit csinál, ő pedig, Kivrin, nem tud gondoskodni magáról. Aztán eszébe jutott, hogy egyre megy, mert a férfi nem fogja addig hallani a beszámolóját, amíg biztonságosan vissza nem tért.

Ha biztonságosan visszatér, amit nem fog, ha még akkor is itt lesz ebben az erdőben, amikor leszáll az éjszaka. A lány fölállt és körülnézett. Vagy késő délután volt, vagy nagyon kora reggel, ezt nem tudta megállapítani az erdőben, és lehet, hogy akkor sem fogja tudni a nap helyzetéből, ha eljut oda, ahol rendesen láthatja az eget. Mr. Dunworthy mondta neki: előfordul, hogy az ember teljesen és kilátástalanul eltájolódik múltbéli tartózkodása egész idejére. A férfi rávette, hogy megtanuljon tájékozódni az árnyékokból, de ahhoz tudnia kell az időt, és most nem volt vesztegetnivaló ideje, hogy azon tűnődjön, melyik irány melyik. Ki kell jutnia innen. Az erdőt már csaknem teljesen árnyék takarta.

Nem volt nyoma semmiféle útnak vagy legalább ösvénynek. Kivrin megkerülte a szekeret meg a ládákat, nyiladékot keresve a fák között.

Az erdő ritkásabbnak tűnt abba az irányba, amely nyugatnak érződött.

Ám amikor arra ment, – mindig visszanézve pár lépés után, hogy megbizonyosodjon, még mindig látja a szekér ponyvájának viharvert kékjét –, kiderült, hogy csak egy nyírfacsoport, s a fehér törzsek keltették a tér illúzióját. Visszasétált a szekérhez, nekivágott az ellenkező irányba, noha arrafelé sötétebbnek látszott az erdő.

Az út csak száz lábnyira húzódott. Kivrin fölkapaszkodott egy kidőlt fatuskóra, átmászott a földig hajló fűzfák sűrűjén és kinézett az útra. A Valószínűség-számítás ezt főútnak nevezte. Nem úgy nézett ki, mint egy főút. Még csak útnak sem látszott. Sokkal inkább gyalogösvénynek tűnt.

Vagy tehéncsapásnak. Szóval ilyenek a tizennegyedik századi Anglia csodálatos országútjai, az országutak, amelyek megindították a kereskedést és kiszélesítették a látókört.

Az úton épphogy csak elfért egy szekér, bár nyilvánvaló volt, hogy jártak rajta szekerek, legalábbis egy szekér. Az útba mélyen belevágtak a keréknyomok, falevelek lebegtek át, bele a kerékvágásokba. Némelyikbe az út szélén fekete víz gyűlt, s egyik-másik tócsán jéghártya képződött.

Kivrin egy lejtő legalján állt. Az út egyenletesen kapaszkodott fölfelé mindkét irányba onnan, ahol volt, és ott, ami északnak érződött, a fák elfogytak félúton hegynek föl. A lány megfordult, hogy visszanézzen. Innen még meg lehet pillantani a szekeret – egy darabka kéket, épp csak de senki sem fogja. Az út itt mindkét oldalon elmerült az erdőben és elkeskenyedett, így ez a tökéletes hely a gyilkosok és tolvajok támadásához.

Ez pont az a helyszín, mely hitelességet kölcsönöz a történetének, de sosem fogják őt észrevenni, akik végigsietnek az út keskeny nyúlványán, vagy ha észre is veszik a kékség alig látható szögletét, azt fogják hinni, hogy valaki lesben áll, így és meneküléshez sarkantyúzzák a lovukat.

Hirtelen fölmerült Kivrinben, hogy a sűrűben lapulva, inkább nézhet ki a gyilkosok egyikének, mint ártatlan hajadonnak, akit nemrég fejbe kólintottak.

Kilépett az útra és a halántékához emelte a kezét.

– Ó, segélietec meg, miwel roppant baj súita éngemet! – kiáltotta.

A tolmács elvileg automatikusan középangolra fordít mindent, amit mond, de Mr. Dunworthy ragaszkodott ahhoz, hogy a lány bemagolja az első szavait. Kivrin és Mr. Latimer tegnap egész délután a helyes kiejtésen dolgoztak.

– Segélietec, mivel kirabolánac fene tolvajod – mondta a lány.

Eszébe jutott, hogy leveti magát az útra, de most, mikor kint volt a szabad ég alatt, látta: későbbre jár, mint vélte, csaknem itt a napnyugta. Ha látni szeretné, mi van a hegytetőn, akkor jobb lesz, ha most megy. De először valamilyen jellel meg kell jelölnie a randevú helyét.

Nem volt semmi jellegzetes az út menti fűzfák egyikén sem. A lány körülnézett egy követ keresve, melyet arra a helyre fektethet, ahonnan már látni lehet a szekeret, de nyomát sem lelte egynek sem az út szélén lévő durva gyomok közt. Végül visszamászott a sűrűn át, a haja és a köpenye bele-beleakadt a fűzfaágakba, fogta a kis rézveretes ládikót, mely az Ashmoleanban lévőnek volt a másolata, és kicipelte magával, vissza az út szélére.

Ez nem volt tökéletes megoldás – a ládikó elég kicsi volt ahhoz, hogy egy arra járó magával vigye –, de úgyis csak a domb tetejéig megy. Ha úgy dönt, elsétál a legközelebbi faluba, majd visszajön és maradandóbb jelzést hagy. Különben sem jön erre egyhamar semmiféle járókelő. A kerékvágás meredek oldalai keményre fagytak, a falevelek érintetlenül hevertek, a tócsákon a jéghártya töretlen. Senki sem fordult meg ezen az úton ma, sőt talán a héten sem.

A lány kiegyenesítette a gyomnövényeket a ládikó körül, hogy elrejtse és ráfektetett egy ágat, aztán elindult föl a dombra. Az út, az alján lévő befagyott sárgödörtől eltekintve, simább volt annál, mint amire Kivrin számított, és laposra döngölt, ami azt jelenti, hogy elhagyatott kinézete ellenére a lovak jó sokat használják.

Könnyed kaptató volt, de még mielőtt pár lépést megtett volna, Kivrin már fáradtnak érezte magát, a halántéka is újra elkezdett lüktetni. Remélte, hogy az időeltolódás okozta tünetei nem fognak romlani – azt máris látta, hogy jó messzire van mindentől. Vagy ez talán csak illúzió. Még mindig nem „állapította meg pontos időbeli helyzetét” és ebben a dűlőben, ebben az erdőben nem volt semmi, ami kifejezetten 1320-ra vallott volna.

A civilizáció egyetlen jele mindössze a keréknyom volt, ami azt jelenti, hogy ő bármilyen időben lehet a kerék föltalálása után és a kövezett utak előtt, sőt, nem feltételen akkor. Még mindig léteznek pontosan ilyen dűlők, mint ez, nem egész öt mérföldre Oxfordtól, gondosan fenntartja őket a Nemzeti Vagyonmegőrző a japán és amerikai turisták számára.

Lehetséges, hogy nem is ment sehová, és ennek a dombnak a túloldalán majd rábukkan az M40-esre vagy Ms. Montoya ásatására, esetleg egy stratégiai rakétavédelmi állomásra. „Nagyon utálnám, ha azzal tudnám megállapítani az időbeli helyzetem, hogy elüt egy bicikli vagy egy autó – gondolta a lány, és óvatosan kihúzódott az út szélére. – De ha nem mentem sehová, akkor miért fáj ilyen irtózatosan a fejem, és miért érzem úgy, hogy képtelen vagyok megtenni még egy lépést?”

Fölért a dombtetőre és kifulladva megállt. Szükségtelen volt lehúzódni az útról. Még soha nem hajtott végig rajta autó. Sem lovasszekér. Ő pedig, ahogy korábban gondolta, tényleg messzire volt mindentől. Itt nem álltak fák, mérföldekre ellátott. Az erdő, amiben a szekér megbújt, fölnyúlt a dombra félútig, s aztán hosszan kiterjedt délre és nyugatra. Ha távolabbra érkezett volna a fák közé, akkor biztosan eltévedt volna.

Akadtak fák keletre is, egy folyó mentén, melynek ezüstös kék csillám-lását hébe-hóba megpillantotta – a Temze? a Cherwell? –, közte meg a part között fák kis csoportjai, sorai és foltjai pettyezték a vidéket. Több fa, mint amennyit el tudott képzelni, hogy valaha létezett Angliában. Az ítéletnapi könyv 1086-ban mindössze a földek 15 százalékát jelentette erdő borította területnek, a Valószínűség-számítás becslése szerint az ezerháromszázas évekre a földműveléshez és a településekhez megtisztított földek ezt 12 százalékra csökkentették. Ők, vagy azok a férfiak, akik az ítéletnapi könyvet írták, csúful alábecsülték a számokat. Mindenütt fák tornyosultak.

Kivrin nem látott egy falut sem. A fák kopaszok voltak, az ágaik szürkésfeketék a késő délutáni fényben, és a lánynak látnia kellett volna a templomokat és udvarházakat rajtuk keresztül – de nem pillantott meg semmit, ami településnek nézett ki.

Mégis lenniük kell településeknek, mert vannak itt szántóföldek, márpedig ezek keskeny földsávok voltak – ez határozottan a középkorra mutat. Az egyik szántón birkák legeltek, ez is a középkornak megfelelő, de a lány nem látott senkit, aki őrizte volna őket. Messze keleten volt egy szögletes, szürke folt, az Oxford kell legyen. Hunyorogva csaknem ki tudta venni a falakat és a Carfax-torony zömök alakját, bár az elenyésző fényben semmi jelét nem észlelte a St. Frideswide-templom vagy az Osney-apátság tornyainak.

A fény bizony fogyott. Az ég itt fönt halvány levendulakék volt, a nyugati láthatáron árnyalatnyi rózsaszínnel, és ő nincs eltájolódva, mert már azalatt is sötétedett, mialatt itt állt és nézelődött.

Kivrin keresztet vetett és imára kulcsolta a kezét, egész közel vitte összeszorított ujjait az arcához.

– Hát, Mr. Dunworthy, itt vagyok. Úgy tűnik, többé-kevésbé jó helyen járok. Bár nem pont az Oxford és Bath közötti országúton. Nagyjából ötszáz öllel délre vagyok tőle, egy mellékúton. Látom Oxfordot. Úgy néz ki, tíz mérföldre van innen.

Megadta a becslését arról is, hogy melyik évszak és mennyi idő lehet, s leírta azt, amit látni vélt, aztán elhallgatott, arcát a kezébe temetve. El kellene mondja az ítéletnapi könyvnek, hogy mit szándékozik tenni, de nem tudta, hogy mi az. Egy tucat falunak kéne lennie a dimbes-dombos síkságon Oxfordtól nyugatra, de egyet sem látott, jóllehet ott voltak a megművelt földek, melyek hozzájuk tartoztak, no meg az út.

Nem volt senki az úton, amely lekanyarodott a domb túloldalán, és azonnal eltűnt egy sűrű cserjésben. Fél mérfölddel odébb azonban ott volt az országút – ahová az ugrásból érkeznie kellett volna szélesen, laposan és halványzölden. Ez az út nyilvánvalóan oda vezetett. Ameddig csak ellátott, nem járt senki az országúton.

Tőle balra, az Oxfordig nyúló síkság felénél megpillantott valami távoli mozgást, de az csak a hazatartó tehenek vonala volt a fák összevisszasága felé, ami biztos egy falut rejt. Az nem az a falu, melynek megkeresését Ms. Montoya kérte tőle – Skendgate az országúitól délre fekszik.

Hacsak nincs teljesen rossz helyen. Persze, hogy nincs. Az ott, keletre egész biztosan Oxford meg a Temze, mely tőle délre egy barnásszürke homály felé kanyarog – Londonnak kell lennie, de ebből semmi sem árulta el neki, hol a falu. Lehet közte és az országút között, épp csak nem láthatóan, vagy lehet a másik irányba, egy egész más út vagy ösvény mentén. Nem maradt idő elmenni és megnézni.

Gyorsan esteledett. Még talán egy félóráig lesz elég fény a közlekedéshez, így nem engedheti meg magának, hogy várjon. A rózsaszín már lilává sötétedett nyugaton, feje fölött a kék csaknem bíborrá lett. És a levegő is kezdett lehűlni. A szél is megélénkült. Bő, ráncos köpenye verdesett mögötte, ő szorosabban maga köré húzta. Nem szeretett volna egy decemberi éjszakát az erdőben tölteni, hasogató fejfájással meg egy farkasfalkával, de a hidegnek tűnő országúton fekve sem szeretett volna éjszakázni, abban a reményben, hogy majd valaki arra jár.

Elindulhat Oxfordba, de kizárt, hogy sötétedés előtt odaérjen. Bárcsak megpillantana egy falut, bármilyen falut, ott eltölthetné az éjszakát és később megkereshetné Ms. Montoya faluját! Visszanézett, le az útra, melyen fölkapaszkodott, hátha megpillant egy kis fényt, egy tűzhelyről fölszálló füstöt vagy valamit, de nem volt ott semmi. A foga vacogni kezdett.

És akkor a harangok elkezdtek kongani. Először a Carfax-harang, és pont ugyanúgy hangzott, mint mindig, holott legalább háromszor újra kellett öntsék 1300 óta, és aztán, mielőtt az első harangszó elhalt volna, a többiek, mintha csak jelre vártak volna Oxfordból. Természetesen vecsernyére harangoztak, szólítva az embereket a mezőről, invitálva őket, hogy hagyják abba a munkát és jöjjenek imádkozni.

És elárulták a lánynak, hogy hol vannak a falvak. A harangok szinte összhangban zengtek, de Kivrin mégis mindegyiket ki tudta venni külön-külön, némelyik olyan távoli volt, hogy csak a végső, mély visszhang jutott el hozzá. Ott, annak a fasornak a mentén, meg ott, meg ott. A falu, ahová a tehenek tartottak ott van, amögött az alacsony hegygerinc mögött. A tehenek gyorsabban kezdtek lépkedni a harangzúgástól.

Két falu is volt gyakorlatilag a lány orra előtt – az egyik az országút túloldalán, a másik több szántóval arrébb, közel a fák szegélyezte kis patakhoz. Skendgate, Ms. Montoya faluja ott volt, ahol gondolta, hogy lennie kell, visszafelé arra, ahonnan jött, túl a fagyott kerékvágáson meg az alacsony dombon, immár több mint két mérföldre.

Kivrin összetette a kezét.

– Épp most jöttem rá, hol van a falu – mondta s elmerengett, vajon a harangok zúgása be fog-e kerülni az ítéletnapi könyv be. – Itt van az útnak ezen az oldalán. Elmegyek a szekérért és kivonszolom az útra, aztán betámolygok a faluba, még mielőtt besötétedik, és összeesem valakinek a küszöbén.

Az egyik harang messze volt, délnyugatra, és olyan halk, hogy a lány alig hallotta. Eltűnődött, vajon ez-e az a harang, amelyet korábban hallott, és hogy akkor miért zúgott. Talán Dunworthynek volt igaza, és temetést jelzett.

– Jól vagyok, Mr. Dunworthy – mondta bele Kivrin a két kezébe.

– Ne aggódjon értem! Már több mint egy órája itt vagyok, és eddig nem történt semmi rossz.

A harangok lassacskán elhaltak, megint az oxfordi harang vezetésével, bár, lehetetlen módon, az ő hangja tovább zengett a levegőben, mint bármelyik másiké. Az ég liláskékké vált. Előbújt egy csillag délkeleten. Kivrin keze még mindig imára kulcsolódott.

– Itt minden gyönyörű.