NYOLCADIK FEJEZET

Máglyára vetették és elégetik. A lány érzékelte a lángokat. Már biztos oda is kötözték a karóhoz, bár erre nem tud visszaemlékezni. De arra emlékszik, amikor meggyújtották a tüzet. Amikor leesett a fehér lóról, a gyilkosképű fölkapta őt és odacipelte a máglyához.

– Vissza kell mennünk az ugrás helyére – ezt mondta akkor a gonosztevőnek.

Az föléhajolt, Kivrin pedig nézte azt a kegyetlen arcot a pislákoló tűz fényében.

– Mr. Dunworthy meg fogja nyitni a hálót, amint rájön, hogy valami baj van – közölte a férfival. Ezt nem lett volna szabad elmondania. A férfi erre azt hitte, hogy ő boszorkány, s idehozta, hogy megégessék.

– Nem vagyok boszorkány! – tiltakozott a lány, mire azonnal odanyúlt egy kéz a semmiből és hűvösen rásimult a homlokára.

– Ssss – susogta egy hang.

– Nem vagyok boszorkány! – ismételte meg a lány. Próbált lassan beszélni, hogy megértsék. A gonosztevő nem értette őt. Kivrin el akarta mondani neki, hogy nem szabad elhagyniuk az ugrás helyét, de a férfi oda sem figyelt rá. Föltette őt a fehér lovára és kivezette a tisztásról, át a fehértörzsű fák ligetén, be egyenest az erdő legsűrűbb részébe.

Kivrin megpróbálta figyelni az utat, amin mentek, hogy majd visszataláljon, de a férfi imbolygó lámpása csak néhány arasznyi földet világított meg a lábuknál, a fénytől pedig megfájdult a lány szeme. Ezért behunyta, ami hibának bizonyult, mert a ló nehézkes járásától meg elszédült és leesett a lóról.

– Nem vagyok boszorkány – mondta. – Történész vagyok.

– Haweyfond enyowuh thissla dey? – kérdezte egy női hang a messzeségben. Biztos előrejött, hogy még tegyen a tűzre rozsét, aztán hátralépett, el a máglya forróságától.

– Enwodes fillenun gleydund soré destrayste – mondta egy férfihang, mely olyan volt, mint Mr. Dunworthyé. – Ayeen rnynarmehs hoor allé op hider ybar.

– Sweltes shay dumorte blauen?– tudakolta a nő.

– Mr. Dunworthy – szólalt meg Kivrin felé tárva a karját gyilkosok közé keveredtem! – De nem tudta kivenni a tanárt a fojtogató füstben.

– Ssss – csitította a nő. Kivrin tudta, hosszabb idő eltelt, ő, bármilyen hihetetlen, elaludt közben. Azon tűnődött, vajon mennyi időbe telik elégni. A tűz olyan forró volt, hogy mostanra már hamuvá kellett volna perzselődjön, de amikor föltartotta a kezét, az épnek látszott, bár kis, vörös lángok villóztak az ujjai mentén. A lángok fényétől megfájdult a szeme. Lehunyta.

„Remélem, nem fogok megint leesni a lóról” – gondolta. Szorosan rásimult a lóra, mindkét karjával átölelte a nyakát, bár egyenetlen járásától rosszabbodott a fejfájása, és el nem engedte volna. Mr. Dunworthy addig erősködött, míg ő meg nem tanult lovagolni, megszervezte, hogy leckéket vegyen egy lovardában Woodstock mellett, mégis leesett. Mr. Dunworthy megmondta neki, hogy ez fog történni. Megmondta, hogy máglyán fogják elégetni.

A nő egy csészét tartott a szájához. „Biztos ecetbe mártott szivacs lesz – gondolta Kivrin – azt szokás a mártíroknak adni.” De nem az volt, hanem meleg, fanyar folyadék. A nő előrebillentette Kivrin fejét, hogy a lány inni tudjon, és most először merült föl Kivrinben, hogy ő fekszik.

„El kell mondanom Mr. Dunworthynek, hogy fekvő helyzetben égették el az embereket a máglyán.” Megpróbálta ajkához emelni a kezét, imádkozást imitáló pózban, hadd kapcsoljon a felvevő – ám a lángok súlyától nem tudta megtenni.

„Beteg vagyok” – gondolta, és tudta, hogy a meleg folyadék valamiféle orvosság, mely egy kicsit lejjebb vitte a lázát. Nem is a földön feküdt, hanem ágyon, egy sötét szobában, s a nő, aki csitította és inni adott neki, ott volt mellette. Hallotta a lélegzését. Kivrin megpróbálta elmozdítani a fejét, hogy lássa, de az erőfeszítéstől megint fájni kezdett a feje. A nő biztos alszik. A szuszogása egyenletes és hangos, csaknem horkolás. Már attól megfájdult Kivrin feje, hogy hallgatta.

„Biztos egy faluban vagyok. Minden bizonnyal a vöröshajú férfi hozott ide.” – gondolta.

Leesett a lóról és a gonosztevő visszasegítette a ló hátára, de amikor az arcába nézett, egyáltalán nem is látszott gonosztevőnek. Fiatal volt, vöröshajú, az arckifejezése barátságos, és odahajolt fölé, ahol ő ült a szekér kerekének támaszkodva, féltérdre ereszkedett mellette és megkérdezte:

– Kicsoda kegyelmed?

A lány tökéletesen értette.

– Canstawd ranken derwyn? – tudakolta a nő és előrehajtotta Kivrin fejét, hogy még igyon a keserű folyadékból. Kivrin alig tudott nyelni.

A tűz most belül, a torkában izzott. Érezte a kis, narancssárga lángokat, pedig a folyadéknak el kellett volna oltani őket. Azon töprengett, vajon a férfi idegen földre vitte-e őt, Spanyol- vagy Görögországba, ahol az emberek olyan nyelven beszélnek, ami nincs benne a tolmácsgépben.

Tökéletesen értette a vöröshajú férfit.

– Kicsoda kegyelmed? – tudakolta akkor a férfi és ő azt gondolta, hogy a másik férfi biztos rabszolga volt, akit ez a keresztes hadjáratokból hozott ide, egy rabszolga, aki törökül vagy arabul beszél, és ez volt az oka, amiért Kivrin nem értette őt.

– Történész vagyok – válaszolta, de amikor fölnézett abba a barátságos arcba, már nem ő volt ott. Hanem a gonosztevő.

A lány vadul nézett körül a vöröshajú férfit keresve, de az nem volt sehol. A gyilkosképű gallyakat szedegeti és néhány kőre helyezte őket a tűzrakáshoz.

– Mr. Dunworthy! – kiáltotta Kivrin kétségbeesetten, a gonosztevő pedig jött és letérdelt előtte, a lámpásának fénye ott reszketett az arcán.

– Ne félj! – mondta a gyilkosképű. – Hamarosan vissza fog térni.

– Mr. Dunworthy! – sikoltotta a lány és a vöröshajú férfi jött és ismét letérdepelt mellette.

– Nem lett volna szabad eljönnöm az ugrás helyéről – mondta neki a lány, a férfi arcát fürkészve, hogy ne változzon át a gonosztevővé. – Egész biztos, hogy valami baj van a fixszel. Vissza kell vinned oda!

A férfi levette a köpenyt, amit viselt, könnyedén lendítette le a válláról, és ráterítette a lányra, aki tudta, hogy a férfi megértette őt.

– Haza kell mennem – mondta neki, amikor a férfi föléhajolt. Volt nála egy lámpás, ami megvilágította barátságos arcát és lángnyelvként villózott vörös haján.

– Godufadur – kiáltotta a férfi és a lány azt gondolta, ez a rabszolga neve, Gauddefaudre. Meg fogja kérni a rabszolgát, mondja el neki, hol talált rám, és aztán vissza fog vinni az ugrás helyére. És Mr. Dunworthyhez. Mr. Dunworthy magánkívül lesz, ha a lány nincs ott, amikor ő megnyitja a hálót. Minden rendben, Mr. Dunworthy, mondta némán a lány. Már jövök.

– Dreede nawmaydde – mondta a vöröshajú férfi, a karjába vette a lányt és fölemelte. – Fawrthah Galwinnath coam.

– Beteg vagyok – mondta Kivrin a nőnek ezért nem értelek téged.

– De ezúttal senki sem hajolt oda a sötétségből, hogy lecsendesítse. Talán ráuntak arra, hogy nézzék a megégetését, és elmentek. Az biztos, hogy az elégés sok időbe telik, jóllehet úgy tűnt, hogy a tűz most egyre forróbb.

A vöröshajú férfi föltette a lányt maga elé a fehér lóra, és belovagolt vele az erdőbe, A lány azt hitte, hogy a férfi most visszaviszi őt az ugrás helyére.

A lovon most volt nyereg, meg csengettyűk, és a csengettyűk elcsilingeltek egy dallamot, miközben lovagoltak. Mégpedig a Ó jöjjetek, hívek!-et. A csengők strófáról strófára egyre harsányabban szóltak, míg végül már úgy zengtek, mint a Szűz Mária-templom harangjai.

Sokáig lovagoltak és a lány úgy gondolta, mostanra már bizonyosan közel járnak az ugrás helyszínéhez.

– Milyen messze van még az ugrás helye? – kérdezte a vöröshajú férfitól. – Mr. Dunworthy olyan nyugtalan lesz! – De a férfi nem válaszolt. Kilovagolt az erdőből, le egy domboldalon. A hold fönt volt az égen, halványan sütött le a keskeny, kopasz fák ágaira és a templomra a domb alján.

– Ez nem az ugrás helye – mondta akkor a lány, és megpróbálta meghúzni a ló kantárát, hogy visszafordítsa arra, amerről jöttek, de a leeséstől való félelmében nem merte elhúzni a karját, mellyel a vöröshajú férfi nyakát ölelte. Aztán már ott is termettek az ajtóban, amely kinyílt, majd kinyílt újra, és ott volt tűz meg fény meg a harangok hangja, ő pedig tudta, hogy végső soron csak visszavitték az időugrás helyére.

– Shay boyen syke nighonn ideeth – mondta a nő. A keze ráncos volt s érdes Kivrin bőrén. Fölhúzta az ágyterítőt Kivrin álláig és betakarta. Prém, Kivrin puha prémet érzett az arcán, vagy talán az a nő haja volt az?

– Hová hoztatok engem? – firtatta Kivrin. A nő kissé előrehajolt, mintha nem hallaná őt. Kivrin ráébredt, hogy minden bizonnyal angolul beszélt. A tolmácsa nem működik, ő elvileg képes arra, hogy kigondolja a mondandóját angolul, aztán kimondja középangolul. Talán az az oka, amiért nem érti őket, hogy a tolmácsa nem működik.

Megpróbálta kitalálni, hogyan kell ezt középangolul mondani.

– Hová hozátok engümet? – Rossz a szerkezet. Azt kell kérdeznie „Hol van ez a hely?”, de nem emlékezett, hogyan mondják a helyet középangolul.

Nem tudott gondolkozni. A nő folytatta a takarók halmozását, de minél több szőrmét terített rá, Kivrin annál jobban fázott, mintha a nő valamiképpen eloltotta volna a tüzet.

Nem értenék, mire gondol, ha megkérdezné „Hol van ez a hely?” Ő most egy faluban van. A vöröshajú férfi elhozta őt egy faluba. Ellovagoltak egy templom mellett, egy nagy házig. Azt kell kérdeznie: „Mi a neve ennek a falunak?”

A hely jelentésű szó a demain, de a szerkezet még mindig hibás, ők a francia szerkezetet használják, nem igaz?

– Quelle demeure avez vous m ’apporté? – mondta ki hangosan, de a nő már elment. Ez egyébként sem stimmelt. Ők már kétszáz éve nem franciák. Angolul kell föltennie a kérdést. – Hol van az a falu, ahová elhoztatok engem? – De mi is az a szó, mely falut jelent?

Mr. Dunworthy megmondta neki, hogy esetleg nem számíthat majd a tolmácsra, hogy leckéket kell vennie középangolból, normann franciából és németből. Rávette, hogy egész oldalakat memorizáljon Chaucertől. – Soun ye noughtbuteyry broken Andevery speche thatyespoken^[3] – Nem. Nem. – Hol van az a falu, ahová elhoztatok engem? – De mi is az a szó, ami falut jelent?

A férfi elhozta őt egy faluba és bekopogott egy ajtón. Egy öregember jött az ajtóhoz, kezében baltával. Természetesen azért, hogy fát vágjon a máglyához. Egy öregember, aztán egy nő, és mindketten olyan szavakat használtak, amelyeket Kivrin nem értett, az ajtó pedig becsukódott, s ők odakint voltak a sötétségben.

– Mr. Dunworthy! Dr. Ahrens! – kiáltotta a lány, de a mellkasa túlságosan fájt ahhoz, hogy kinyöghesse a szavakat. – Nem hagyhatod, hogy becsukják a hálót! – mondta a vöröshajú férfinak, s az megint gonosztevővé, tolvajjá változott.

– Nem – mondta az a másik férfi. – A hölgy csak megsérült. – Aztán az ajtó megint kinyílt, és a férfi behurcolta őt oda, hogy elégessék.

Most annyira melege van!

– Thawmot goonawt plersoun roshundt prayenum comth ithre – mondta a nő. Kivrin megpróbálta fölemelni a fejét, hogy igyon, de a nő nem csészét nyújtott oda. Egy gyertyát tartott közel Kivrin arcához. Túl közel. A haja meg fog gyulladni.

– Dér maydemot nedes dya – mondta a nő.

A gyertya az arcához közel pislákolt. A haja lángokban állt. Narancssárga és vörös lángok égtek a haja szélén, elkapták a kibújt fürtöket, s hamuvá tekergették őket.

– Ssss – nyugtatta a nő. Megpróbálta elkapni Kivrin kezét, ám Kivrin addig küzdött ellene, míg ki nem szabadította. A haját csapkodta, megpróbálta eloltani a lángokat. A keze is lángra lobbant.

– Ssss – susogta a nő, és lefogta a lány kezét. Nem is a nő volt az. Ahhoz túl erős volt a kéz. Kivrin egyik oldalról a másikra vetette a fejét, próbálva elmenekülni a lángok elől, csakhogy a fejét is lefogták, mozdíthatatlanul. A haja tűzgomolyagként vetett lobot.

 

 

Amikor fölébredt, a szoba tele volt füsttel. A tűz minden bizonnyal kihunyt, amíg ő aludt. Ez megesett az egyik mártírral is, amikor máglyára vetették. A barátai nedves rőzsét raktak a máglyára, hogy a mártírt megfojtsa a füst, mielőtt a tűz elérné őt, de ezzel csaknem kioltották, és a férfi így órákig szenvedett a parázson.

A nő a lány fölé hajolt. Akkora volt a füst, hogy Kivrin azt sem tudta kivenni, öreg-e vagy fiatal. A vöröshajú férfi biztos eloltotta a tüzet. Hiszen korábban ráterítette a köpenyét, aztán odament a tűzhöz és kioltotta, szétrugdosta csizmás lábával, csak úgy szállt a füst, ami teljesen elvakította a lányt.

A nő vizet csöpögtetett rá, a csöppek sisteregtek a bőrén.

– Hauccaym anchi towoem denswile? – kérdezte a nő.

– Isabel de Bauvrier vagyok – válaszolta Kivrin. – A fivérem betegen fekszik Eveshamben. – Nem jutottak eszébe a szavak. Quelle demeure. Perced to the rote. – Hol vagyok? – firtatta angolul.

Egy arc hajolt közel az övéhez.

– Hau hightes towe? – kérdezte. A gonosztevő arca volt a mesebeli erdőből. A lány ijedten húzódott el tőle.

– Menj innen! – kérte. – Mit akarsz?

– In nomine Patris, et Filii, et Spiritus sancti – mondta a férfi.

„Latin” – gondolta hálásan a lány. Akkor kell itt lennie egy papnak.

Megpróbálta fölemelni a fejét, hogy ránézhessen a gyilkosképűn túl a papra, de nem ment. Túl füstös volt a szoba. „Tudok latinul, Mr. Dunworthy rávett, hogy megtanuljam.”

– Nem lenne szabad beengednetek őt ide! – mondta latinul. – Ő egy gonosztevő! – A torka fájt és úgy tűnt, nincs elég levegője, amivel kimondhatná a szavakat, de abból, ahogy a gyilkosképű meglepetten elhúzódott, a lány tudta: meghallották.

– Nem szabad félned! – mondta a pap, s a lány tökéletesen értette.

– Csupán újra hazatérsz.

– Az ugráshoz? – kérdezte Kivrin. – Visszaviszel az ugráshoz?

– Asperges me, Domine, hyssope et mundabor^[4] – mondta a pap. Tisztíts meg engem izsóppal, és tiszta leszek. A lány tökéletesen értette.

– Segíts nekem! – kérte latinul. – Muszáj, hogy visszamenjek oda, ahonnan jöttem.

– ...nominus... – mondta a pap, olyan halkan, hogy a lány szinte nem hallotta. Név. Valami az ő nevével. Fölemelte a fejét. Furán könnyűnek érezte, mintha az összes haja leégett volna.

– A nevem? – kérdezte.

– Meg tudod mondani nekem a nevedet? – tudakolta a pap latinul.

Neki elvileg azt kell mondania, hogy ő Isabel de Beauvrier, Gilbert de Baeuvrier lánya, East Ridingból, de annyira fájt a torka, hogy nem hitte, mindezt ki tudná mondani.

– Vissza kell mennem – mondta. – Nem fogják tudni, hová lettem.

– Confiteor deo omnipotenti – mondta nagyon messze a pap. A lány nem is látta. Amikor megpróbált elnézni a gyilkosképű mellett, nem látott mást, csak lángokat. Biztos megint meggyújtották a tüzet. – Beatae Mariae semper Virgini...

A pap a Confiteor Deót mondja, gondolta Kivrin, a gyónás imáját. A gonosztevőnek nem szabadna itt lennie. Nem szabadna senkinek sem a szobában lennie a gyónás alatt.

Most rá került a sor. Megpróbálta imára kulcsolni a kezét, de nem tudta, ám a pap segített neki, és amikor nem jutottak eszébe a szavak, a pap vele együtt mondta el őket.

– Bocsáss meg, Atyám, mert vétkeztem! Meggyónom a mindenható Istennek, és neked, lelki atyám, hogy sokszor és sokat vétkeztem gondolatban, szóban, cselekedettel és mulasztással.

– Mea culpa – suttogta a lány –, mea culpa, mea maxima culpa.

– Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem, de ez itt nem helyénvaló, ez csak a Confiteor Deo része.

– Hogyan vétkeztél? – firtatta a pap.

– Vétkeztem? – kérdezett vissza értetlenül a lány.

– Igen – válaszolta gyöngéden a pap s olyan közel hajolt hozzá, hogy tulajdonképpen a fülébe suttogott. – Gyónd meg a bűneidet, hogy részesülhess Isten bocsánatában és beléphess az örökkévaló királyságba!

„Semmi mást nem szerettem volna, csak elmenni a középkorba – gondolta a lány. – Olyan keményen dolgoztam érte, megtanultam a nyelveket és szokásokat, megcsináltam mindent, amit Mr. Dunworthy mondott. Semmi mást nem szerettem volna, csak hogy történész lehessek.”

Nyelt, s úgy érezte, mintha lángot nyelt volna.

– Nem vétkeztem.

A pap akkor elhúzódott a lány pedig azt hitte, hogy dühösen elment, mert ő nem volt hajlandó meggyónni a bűneit.

– Hallgatnom kellett volna Mr. Dunworthyre – mondta a lány. – Nem lett volna szabad eljönnöm az ugrás helyéről.

– In nomine Patris, et Filii, et Spiritus sancti. Ámen – mondta a pap. A hangja gyöngéd volt, vigasztaló. A lány érezte a pap hűs – de még milyen hűs! – érintését a homlokán.

– Quid quid deliquisti – mormolta a pap. – E szent kenet által és nagy irgalmassága szerint segítsen meg téged az Úr... – A pap megérintette a lány szemét, fülét, orrlyukát, olyan könnyedén, hogy egyáltalán nem is érezte a kezét, csak a kenet hűvösségét.

„Ez nem része a bűnbánat szentségének, Ez a betegek szentségének rituáléja. A pap föladja az utolsó kenetet.”

– Ne... – szólalt meg Kivrin.

– Ne félj! – mondta a pap. – Bocsássa meg néked az Úr, bárminő vétket követtél el a földön járással – mondta a pap és kioltotta a tüzet, mely a lány talpát perzselte.

– Miért adod föl nekem az utolsó kenetet? – tudakolta Kivrin, aztán eszébe jutott, hiszen elégetik a máglyán. „Itt fogok meghalni, és Mr. Dunworthy sosem fogja megtudni, mi történt velem.” – gondolta.

– A nevem Kivrin – közölte. – Mondd meg Mr. Dunworthynek...

– Lásd majd Megváltódat szemtől szembe – mondta a pap, csakhogy a gonosztevő volt az, aki beszélt. – És Őelőtte állván vesd áldott tekinteted a testet öltött igazságra!

– Én most haldoklom, ugye? – kérdezte a lány a paptól.

– Nincs mitől félj! – válaszolta a pap és megfogta a kezét.

– Ne hagyj egyedül! – kérte a lány, megszorítva a pap kezét.

– Nem foglak – felelte a pap, de a lány nem tudta kivenni az arcát a sűrű füstben. – Irgalmazzon néked a mindenható Isten, bocsássa meg a te vétkeidet és vezessen el az örök életre !– mondta a pap.

– Kérem, jöjjön értem, Mr. Dunworthy! – szólt a lány, és közöttük föllobbantak a lángok.