TIZENKETTEDIK FEJEZET

Lady Imeyne nem hitte el Kivrin meséjét arról, hogy amnéziában szenved. Amikor Agnes odahozta a kutyáját Kivrinhez – amelyről kisült, hogy parányi fekete kölyök, óriási tappancsokkal –, azt mondta:

– Ez az én kopom, Lady Kivrin. – Jól megmarkolva pufók testét, odatartotta az ebet Kivrinnek. – Megsimogathatja kegyelmed. Emlékszik arra, hogy kell?

– Igen – felelte Kivrin, elvéve a kölyköt Agnes túl szoros fogásából és megcirógatva a csecsemőpuhaságú szőrt. – Nem kellene neked a hímzéseden dolgoznod?

Agnes visszavette tőle a kölyköt.

– Nagyanya elment megfeddni a sáfárt, és Maisiy kiment az istállóba.

– Körbeforgatta a kölyköt, hogy megpuszilja. – Ezért jöttem, hogy beszéljek kegyelmeddel! Nagyanya nagyon mérges. A sáfár meg az egész családja a csarnokban laktak, amikor megérkeztünk. – Újabb puszit adott a kölyöknek. – Nagyanya azt mondja, hogy a sáfárt a felesége viszi bűnbe.

Nagyanya. Agnes semmi olyasmit nem mondott, hogy „nagyanya”. Még csak nem is létezett a szó egész a tizennyolcadik századig, de a tolmács most óriási, elképesztő ugrásokkal haladt, bár meghagyta Agnes rossz kiejtését a Katherine névnél és néha szünetet tartott olyan helyeken, ahol a jelentés nyilvánvaló lehetett volna a szövegkörnyezetből. A lány remélte, hogy a tudatalattija tudja, mit cselekszik.

– Kegyelmed tényleg ágtörő, Lady Kivrin? – kérdezte Agnes.

A tudatalattija nyilvánvalóan nem tudja, mit cselekszik.

– Hogy mi? – kérdezett vissza.

– Ágtörő – csivitelte Agnes. A kölyökkutya kétségbeesetten tekeregve próbált kiszabadulni a kislány markolásából. – Nagyanya azt mondja, kegyelmed az. Azt mondja, a feleségnek, aki a szeretőjéhez szökik, jó oka van arra, hogy ne emlékezzék semmire.

Házasságtörő. Hát, legalább a francia kémnél jobb. Vagy talán Lady Imeyne azt hiszi, ő ez is, az is.

Agnes ismét megpuszilta a kölyökkutyát.

– Nagyanya azt mondta, egy úrhölgynek semmi oka, hogy télvíz idején átutazzon az erdőn.

„Mindkettejüknek igaza van” – gondolta Kivrin, Lady Imeyne-nek és Mr. Dunworthynek. Még mindig nem jött rá, hol van az ugrás helye, bár kérte, hogy beszélhessen Gawynnel, amikor reggel bejött Lady Eliwys, lemosni a halántékát.

– Kilovagolt, hogy megkeresse a galádokat, akik kirabolták kegyelmedet – mondta akkor Eliwys, olyan balzsamot kenve Kivrin halántékára, aminek fokhagymaszaga volt és rettentően csípett. – Semmire sem emlékszik róluk?

Kivrin megrázta a fejét, remélve, hogy színlelt amnéziája nem azzal fog végződni, hogy valami szegény parasztot fölakasztanak. Aligha mondhatja, hogy „Nem, nem ez a férfi volt”, amikor ő elvileg semmire sem emlékszik.

Talán nem lett volna szabad azt mondani nekik, hogy semmire sem emlékszik. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy ismerik a Beauvrier-ket, és az, hogy nem szolgált magyarázattal, kétségtelenül még gyanúsabbá tette őt Imeyne szemében.

Agnes megkísérelte föladni a sapkáját a kiskutyára.

– Farkasok is vannak az erdőben – mesélte. – Gawyn meg is ölt egyet a bárdjával.

– Agnes, beszélt arról Gawyn, hogyan talált meg? – kérdezte Kivrin.

– Igen. Kormos szereti hordani a sapkámat – közölte a kislány és ful-lasztóan szorosra kötötte a zsinórokat.

– Pedig nem úgy viselkedik – vélte Kivrin. – Hol talált rám Gawyn?

– Az erdőben – válaszolta Agnes. A kölyök kivonaglott a sapkából és csaknem leesett az ágyról. A kislány odatette az ágy közepére, majd fölemelte a mellső mancsainál fogva. – Kormos táncolni is tud.

– Hé! Hadd fogjam én egy kicsit! – kérte Kivrin, hogy megmentse szegény párát. A karjába vette a kölyköt. – Az erőben hol talált rám Gawyn?

Agnes lábujjhegyre állt, a kutyust próbálta megpillantani.

– Kormos alszik – suttogta.

A kölyök elaludt, kimerültén Agnes figyelmességétől. Kivrin maga mellé fektette a szőrme ágytakaróra.

– A hely, ahol Gawyn megtalált, messze van innen?

– Igen – válaszolta Agnes, és Kivrin érezte, hogy a kislánynak fogalma sincs róla.

Semmi haszna a kérdezősködésnek. Agnes nyilvánvalóan nem tud semmit. Gawynnal kell beszélnie.

– Visszatért már Gawyn?

– Igen – felelte Agnes az alvó kölyköt cirógatva. – Beszélni szeretne vele kegyelmed?

– Igen – vágta rá Kivrin.

– Tényleg nem ágtörő kegyelmed?

Nem volt könnyű követni Agnes szökellését a társalgási témák közt.

– Nem – szögezte le, aztán eszébe jutott, hogy ő elvileg nem emlékszik semmire. – Nem emlékszem semmire arról, hogy ki vagyok.

Agnes Kormost simogatta.

– Nagyanyám azt mondja, csak egy ágtörő kéri ily orcátlanul, hogy Gawynnal beszélhessen.

Kinyílt az ajtó, és bejött Rosemund.

– Már mindenhol keresnek téged, üresfejű – mondta csípőre tett kézzel.

– Lady Kivrinnel beszélgettem – közölte Agnes s aggodalmas pillantást vetett a takaróra, ahol Kormos feküdt, szinte láthatatlanul a cobolyfekete prémen. Tiszta sor, a kópéknak nem szabad bejönni. Kivrin fölé húzta a durva lepedőt, hogy Rosemund ne vegye észre.

– Anyám azt mondta, hogy a hölgynek pihennie kell, hogy begyógyuljanak a sebei – jelentette ki szigorúan Rosemund. – Gyere!

Szólnom kell nagyanyának, hogy megtaláltalak. – Azzal kivezette a kislányt a szobából.

Kivrin figyelte, ahogy elmentek, s remélte, hogy Agnes nem fogja elmondani Lady Imeyne-nek, hogy megint kérte, hadd beszéljen Gawynnal. Azt hitte, elég indoka van Gawynnal beszélni, biztos meg fogják érteni, mennyire várja, hogy megtudja, mi lett a cókmókjával s a támadóival. De az 1300-as években „illetlenség” volt, ha pártában lévő nemeshölgyek „orcátlanul kérték”, hogy fiatalemberekkel szót válthassanak.

Eliwys beszélhet vele, mert a férje távollétében ő a ház feje, ráadásul a férfi munkaadója, Lady Imeyne pedig a hűbérurának anyja. Kivrinnek azonban meg kell várnia, míg Gawyn szól hozzá, és csak akkor válaszolhat, „mindazzal a szeméremmel, mi illik egy hajadonhoz”. .Akkor is muszáj beszélnem vele – gondolta. – Ő az egyetlen, aki tudja, hol az ugrás helye.”

Agnes visszarobogott és hirtelen fölkapta az alvó kutyakölyköt.

– Nagyanya nagyon mérges. Azt hitte, hogy beleestem a kútba – jelentette, s azzal újra kiszaladt.

Semmi kétség, „nagyanya” emiatt jól megtépte Maisry fülét, gondolta Kivrin. Maisry ma már egyszer bajba került Agnes szem elől vesztéséért, mikor a kislány jött, hogy megmutassa Kivrinnek Lady Imeyne ezüstláncát, melyet „rillieclary”-nak nevezett – olyan szó, amibe belebukott a tolmács. A kicsiny dobozban, mesélte Kivrinnek, Szent István szemfedelének egy darabkája van. Imeyne megpofozta Maisry ragyás képét, amiért hagyta, hogy Agnes elvegye az ereklyetartót és nem ügyelt rá, bár azért nem kapott ki, mert beengedte az apróságot a betegszobába.

Úgy tűnt, egyiküket sem aggasztja, hogy a kislányok Kivrin közelébe mennek, vagy hogy tudatában lennének annak: a gyerekek akár el is kaphatják tőle a betegségét. Sem Eliwys, sem Imeyne nem tanúsított semmiféle elővigyázatosságot, amikor őt ápolták.

A korabeliek természetesen nem voltak tisztában a betegségek terjedésének mechanizmusával – azt hitték, az a bűnök következménye, a járvány pedig Isten büntetése –, de a fertőzés lehetőségéről már tudtak. A fekete halál idején az volt a mottó: „Sietve távozz, messzire menj, s ott hosszan időzz!”, és már előzőleg is létezett karantén.

„De nem itt – gondolta Kivrin –, és mi lesz, ha a kislányok elkapják ezt? Vagy Roche atya?”

A pap végig ott volt mellette a láz alatt, megérintette őt, a nevét kérdezte. A lány összeráncolt homlokkal próbálta fölidézni azt az éjszakát. Leesett a lóról, aztán volt az a tűz. Nem, azt csak lázálmában képzelte. És a fehér lovat is. Gawyn lova fekete.

Átlovagoltak egy erdőn, le egy dombon, el egy templom mellett, és a gonosztevő akkor... Semmi értelme. Az az éjszaka nem más, mint ijesztő arcok meg harangok meg lángok formátlan lázálma. Még maga az időugrás is homályos és zavaros. Volt ott egy tölgyfa, meg fűzek, leült és nekitámaszkodott a szekérkeréknek, mert annyira szédült, aztán a gonosztevő... Nem, a gyilkosképűt csak képzelte. És a fehér lovat is. Talán a templomot is csak fantáziálta.

Meg kell kérdeznie Gawynt, hol az ugrás helye, de nem Lady Imeyne előtt, aki azt hiszi, hogy ő egy ágtörő. Meg kell gyógyulnia, elég erőt gyűjtenie, hogy fölkelhessen az ágyból és lemehessen a csarnokba, ki az istállóba, hogy megkereshesse Gawynt, hogy beszélhessen vele. Meg kell gyógyulnia.

Egy kissé már erősebb is, bár még mindig túl gyönge ahhoz, hogy segítség nélkül elmenjen a biliig. A szédülés elmúlt meg a láz, de a légzési nehézségek megmaradtak. Szemlátomást ők is úgy gondolják, hogy javul az állapota. A délelőtt nagy részében egyedül hagyták, és Eliwys csak annyi ideig maradt, míg rákente azt a rossz szagú balzsamot. „És amíg kihúzta belőlem a szemérmetlen közeledést Gawyn irányába” – gondolta Kivrin.

Megpróbált nem aggódni sem azon, amit Agnes mondott neki, sem hogy miért nem hatnak a vírusölői, vagy hogy milyen messze van az ugrás, inkább arra összpontosítani, hogy visszanyerje az erejét. Egész délután nem jött senki, s ő szorgosan gyakorolta a fölülést meg próbálta kitenni lábát az ágyból. Amikor megérkezett Maisry egy mécsessel, hogy eltámogassa az éjjeli edényig, már képes volt egyedül visszaballagni az ágyba.

Éjjel még jobban lehűlt az idő, és amikor reggel Agnes eljött őt meglátogatni, a kislány vörös színű, vastag, csuklyás gyapjúköpenyt és fehér szőrmekesztyűt viselt.

– Szeretné látni kegyelmed az ezüstcsatomat? Sir Bloet adta. Majd holnap elhozom. Ma nem tudok jönni, mert elmegyünk a karácsonyi fatuskót vágni.

– A karácsonyi fatuskót? – kérdezett vissza ijedten Kivrin. Azt huszonnegyedikén szokás kivágni, és ma még csak tizenhetedike van.

Ennyire félreértette volna Lady Imeyne-t?

– Biza – válaszolta Agnes. – Otthon nem szoktunk elmenni egész karácsony estig, de valószínűleg vihar lesz, így nagyanya azt akarja, menjünk és hozzuk el, míg szép az idő.

„Valószínűleg vihar lesz!” – gondolta Kivrin. Hogyan fogja fölismerni az ugrás helyét, ha hó lepi? A szekér meg a ládái még mindig ott lesznek, de ha néhány hüvelyknél több hó esik, nem fogja fölismerni az utat.

– Mindenki elmegy a karácsonyi tuskóért? – kérdezte Kivrin.

– Nem. Roche atya elhívta anyámasszonyt, hogy ápoljon egy beteg zsellért.

Ez megmagyarázza, miért zsarnokoskodhat Imeyne, miért sanyargathatja Maisryt meg a sáfárt és vádolhatja Kivrint házasságtöréssel.

– Nagyanyád is veletek megy?

– Biza – felelte a kislány. – A pónimon fogok lovagolni.

– Rosemund is megy?

– Igen.

– És a sáfár?

– Biza – vágta rá a kislány türelmetlenül. – Az egész falu megy.

– Gawyn is?

– Nem – mondta a kislány, mintha ez magától értetődő lenne. – Most mennem kell az istállóba, hogy elbúcsúzzam Kormostól. – Azzal elfutott.

Lady Imeyne megy, meg a sáfár, Lady Eliwys pedig valahol egy parasztot ápol, aki beteg. És Gawyn, olyan okból, ami csak Agnes számára világos, nem megy. Talán azért, mert Eliwysszel tart. De ha mégsem, ha itt marad, hogy őrizze az udvarházat, akkor most beszélhet vele, egyedül.

Maisry nyilvánvalóan megy. Amikor behozta Kivrin reggelijét, durva barna poncsót viselt és foszlányos anyagdarabokkal tekerte körbe a lábát. Odasegítette Kivrint a bilihez, majd kivitte azt, s hozott egy parázstartót, tele izzó széndarabokkal, sebesebben és több kezdeményező erővel mozogva, mint korábban bármikor a lány szeme láttára.

Kivrin várt egy órát Maisry távozása után, míg biztos nem lett abban, hogy mind elmentek, aztán fölkelt az ágyból, az ablakban lévő üléshez sétált s elhúzta a vásznat. Nem látott mást, csak ágakat meg sötétszürke eget, de a levegő kint még hidegebb volt, mint a szobában. Fölmászott az ülésre.

Az ablak az udvarra nézett. Az udvar üres volt, a nagy fakapu nyitva állt. Az udvar kövei és körülötte az alacsony zsúptetők nedvesnek látszottak. A lány, attól tartva, hogy már elkezdett havazni, kidugta a kezét, ám nem érzett semmi nedvességet. A jéghideg kövekbe kapaszkodva lemászott és összekuporodott a parázstartó mellett.

Az szinte semmi meleget nem adott. Kivrin összefonta a karját, és reszketett vékony ingében. Eltűnődött, vajon mit tettek a ruhájával. A középkorban a ruhákat rudakra akasztották az ágy mellett, de ebben a szobában nem volt rúd, és kampók sem.

A ruhája a ládában volt az ágy lábánál, takarosan összehajtogatva.

Kivette, hálásan, hogy a csizmája is ott van, aztán sokáig ült a láda lecsukott fedelén, levegő után kapkodva.

„Muszáj beszélnem Gawynnal ma délelőtt” – gondolta, s akarta, hogy a teste ehhez elég erős legyen. Ez az egyetlen alkalom, amikor mindenki elment. És havazni fog.

Fölöltözött – addig, amíg csak lehetett, ülve – s az ágy oszlopának dőlve húzta fel a harisnyát meg a csizmát, majd visszament az ágyba. „Pihenek egy kicsit – gondolta –, csak annyit, míg átmelegszem” – és nyomban álomba merült.

A harang ébresztette föl, délnyugat felől, amelyet akkor is hallott, amikor megérkezett az időn át. Előző nap megállás nélkül kongott, aztán elnémult, Eliwys pedig odament az ablakhoz s jó darabig ott állt, mintha látni szeretné, mi történt. Az ablakból jövő fény homályosabb lett, de csak azért, mert a felhők megsűrűsödtek, alacsonyabbra ereszkedtek. Kivrin fölvette a köpenyét és kinyitotta az ajtót. A csarnok kőfalába mélyesztett lépcső meredek volt, korlát sehol. Agnes szerencsés, hogy csak a térdéről nyúzta le a bőrt. Le is zuhanhatott volna, fejjel előre a padlóra. Kivrin kezét a falhoz préselte. Félúton lefelé megpihent s a csarnokot szemlélte.

„Tényleg itt vagyok – gondolta. – Ez tényleg 1320!”

A tűzhely a szoba közepén fakóvörösen izzott a lelohasztott széndaraboktól, és a fölötte lévő füstnyílásból meg a magasan lévő, keskeny ablakokból kevéske fény szivárgott, a csarnok nagyobb része azonban árnyékba borult.

A lány megállt ott, ahol volt, belebámult a füstös homályba, megpróbálta kivenni, van-e itt valaki. Az úr ülőhelye – a maga faragott háttámlájával és karfájával – a hátsó falnál állt, mellette Lady Eliwys kevésbé magas, kevésbé díszes széke. Mögöttük a falon falikárpitok lógtak, és volt egy létra a fal túlsó végén, mely fölvezetett oda, ami biztosan a padlás. Súlyos fatáblák csüngtek a többi falon a széles padok fölött, és egy keskenyebb pad helyezkedett el közvetlenül a falnál, pont a lépcső alatt. A koldusok lócája. A fal pedig, aminek támaszkodik, az a szélfogó.

Kivrin lement a maradék lépcsőn, lábujjhegyen a válaszfalhoz óvakodott. A talpa alatt hangosan ropogott a padlóra szórt száraz sás. A szélfogó valódi térelválasztó volt: egy közfal, mely elzárta az ajtó felől érkező huzat útját.

Néha a rekeszfalak külön szobát alakítottak ki, mindkét végén szekrényággyal, de emögött csak egy keskeny átjáró volt, a köpenyek fölakasztására szolgáló, már hiányolt kampókkal. Most egy köpeny sem lógott ott. „Remek – gondolta Kivrin –, mind elmentek.”

Az ajtó nyitva állt. Közvetlenül mellette a padlón hevert egy pár borzas csizma, egy facsöbör meg Agnes kordéja. Kivrin megállt a kis előtérben, hogy szaggatottan levegő után kapkodjon, azt kívánva, bárcsak leülhetne egy percre, majd elővigyázatosan kikukucskált az ajtón s kilépett.

A zárt udvaron nem volt senki. Az udvar laposforma, sárgás kövekkel volt kirakva, a közepét azonban, ahol egy fából kivájt itatóvályú állt, mély sár lepte. Körülötte letaposott pata- és lábnyomok voltak, valamint több barna vizű tócsa. Egy sovány, rühös kinézetű csirke ivott jóízűen az egyik pocsolyából. A baromfit csakis a tojásért tartották. A szárnyasok közül leginkább a galambokat és a gerléket ették az 1300-as években.

Volt is egy galambdúc a kapu mellett – a mellette lévő zsúptetős épület biztos a konyha, a többi, kisebb építmény pedig a raktár lehet. Az istálló, a maga széles kapujával a másik oldalon állt, aztán egy keskeny átjáró következett, majd egy nagy, kőből rakott csűr.

A lány először az istállóval próbálkozott. Agnes kutyakölyke idomtalan lábán ugrándozva jött elő őt üdvözölni, boldogan csaholt. A lány kénytelen volt gyorsan visszalökni a kölyköt és rácsukni a súlyos faajtót. Gawyn nyilvánvalóan nincs itt. Nem volt a csűrben, sem a konyhában, sem a többi épületben, amelyek közül a legnagyobb a sörfőzdének bizonyult. Agnes úgy mondta, mintha ez valami magától értetődő dolog lenne: a férfi nem megy a menettel a karácsonyi tuskóért, és Kivrin föltételezte, hogy Gawynnak itt kell maradnia az udvarházat őrizni. Most azonban azon töprengett, vajon nem ment-e Eliwysszel a zsellért meglátogatni.

„Ha így történt – gondolta a lány –, egyedül kell megtalálnom az ugrás helyét.” Megint elindult az istálló felé, ám félúton megtorpant. Amilyen gyöngének érzi magát, nem lesz képes egyedül lóra szállni, és még ha valahogy sikerülne is fölkapaszkodnia, túlságosan szédül ahhoz, hogy fönnmaradjon a ló hátán. Túlságosan szédül ahhoz is, hogy elmenjen megkeresni az ugrás helyszínét. „Muszáj – gondolta. – Mind elmentek, és havazni fog.”

A kapu felé pillantott, aztán az átjáróra a csűr meg az istálló között, azon tűnődve, merre induljon el. Lejöttek egy dombon, el egy templom mellett. Emlékezett arra, hogy harangszót hallott. Nem emlékezett a kapura vagy az udvarra, mégis az volt a legvalószínűbb, hogy ezen az úton jöttek.

Átbaktatott a kockaköveken – ezzel a kút kínálta menedékhez szalajtotta a vadul kotkodácsoló csirkét – és kinézett a kapun az útra. Az út egy gerendahídon haladt át egy keskeny patak fölött és délen mélyen bevágott a fák közé. De nem volt itt sem domb, sem templom, sem falu, semmi jele annak, hogy ez az út visz az ugrás helyéhez.

Muszáj lennie templomnak. Az ágyban fekve hallotta a harangot. Visszasétált az udvarba. Átvágott rajta a sáros ösvényhez, mely egy kerek, fonott ól mellett vezetett, benne két mocskos disznó, el az árnyékszék mellett – eltéveszthetetlen a maga bűzével. Kivrin attól félt, hogy az ösvény csak a félreeső helyig megy, ám az elkanyarodott a budi mögött és kivitt egy rétre.

Ott volt a falu. Meg a templom, a rét túlsó végén gubbasztva, pont úgy, ahogy Kivrin emlékezett rá, s azon túl magaslott a domb, amin lejöttek.

A rét egyáltalán nem tűnt rétnek. Egyenetlen, nyílt tér volt, egyik oldalán a kunyhók, a másikon a fűzek szegélyezte patak, de volt ott egy tehén, legelészve a még megmaradt füvet, meg egy kecske, hozzákötve egy nagy, lombtalan tölgyhöz. A kunyhók a közelebbi oldalon összevissza helyezkedtek el a szénakazlak és a trágyadombok között, s minél messzebb voltak az udvarháztól, annál kisebbek és formátlanabbak lettek. Az, amelyik a legközelebb állt az udvarházhoz, s amely valószínűleg a sáfáré, még az sem volt több egy viskónál. Mindegyik kisebb, mocskosabb és rozogább volt, mint az illusztrációk a történelmi vidékén. Csak a templom nézett ki úgy, ahogy kell.

A harangtorony elkülönülve állt a templom sírkertje és a rét között. Nyilvánvalóan később építették, mint a templomot a maga félköríves normann ablakaival és elszürkült köveivel. A torony magas volt és kerek, a kövei sárgásak, csaknem aranylók.

Egy csapás – mely semmivel sem volt szélesebb az ugrás helyszínénél lévő útnál – vezetett el a templomkert meg a torony mellett, föl a dombra, az erdőbe.

„Erre jöttünk” – gondolta Kivrin, és elindult a réten keresztül, ám amint kilépett a csűr védelméből, lecsapott rá a szél. Úgy fújt át a köpenyén, mintha az nem is lenne, és úgy tűnt, mintha beledöfne a mellébe. A lány szorosan összehúzta a nyakán a köpenyt, tenyerével a melléhez szorította, s ment tovább.

A harang délnyugaton újra rákezdett. A lány azon tűnődött, vajon mit jelenthet. Eliwys és Imeyne beszéltek róla, de még azelőtt, hogy ő értette volna azt, amit mondtak, és amikor tegnap újra rázendített, Eliwys mintha meg sem hallotta volna. Talán valami köze van az adventhez. Kivrin tudta, hogy elvben a harangok karácsony este alkonyaikor konganak, aztán éjfél előtt egy teljes órán át. Talán más időpontokban is rázendítenek az advent alatt.

A csapás sáros volt és csupa keréknyom. Kivrin mellkasa megint fájni kezdett. Szorosabban rászorította a kezét, s igyekezett tovább. A földeken túl mozgást észlelt. A parasztok lesznek, a karácsonyi tuskókkal visszatérőben, vagy az állatokat terelik éppen haza. Nem tudta jól kivenni. Úgy tűnt, mintha ott kint már havazna. Muszáj sietnie.

A köpenye csapkodott körülötte a széltől, és lehullott levelek kavarogtak el mellette. A tehén, lehajtott fejjel, elvonult a rétről a kunyhók takarásába, ami egyáltalán nem jelentett védelmet. A viskók – melyeket mintha összehányt gallyakból kötöztek volna össze s úgy támasztották volna a helyükre – csak kicsit tűntek magasabbnak Kivrinnél, s egyáltalán nem védtek a széltől.

A harang folytatta a kongást, lassan, kitartóan zúgott, Kivrin pedig ráébredt, hogy annak ritmusához lassította a lépteit. Ezt nem szabad tennie. Muszáj sietnie. Bármelyik pillanatban eleredhet a hó. De a sietségtől olyan élesen hasított belé a fájdalom, hogy köhögni kezdett. Megállt és kétrét görnyedt a köhögéstől.

Nem fog sikerülni. „Ne légy bolond – mondta magának –, muszáj megkeresned az ugrás helyét! Beteg vagy. Haza kell jutnod. Menj el a templomig, és ott bent majd megpihenhetsz egy percre!”

Újra elindult, eltökélve magát, hogy nem fog köhögni, de hiába. Nem kapott levegőt. Nem fog sikerülni neki eljutni a templomig, az ugrás helyszínéig meg még kevésbé. „Muszáj megtenned! – kiabált magával a kín ellenére. – Csak el kell tökélned magadat, hogy sikerüljön!”

Megint megállt, s összegörnyedt a fájdalomtól. Korábban aggódott, hogy egy paraszt esetleg előjön az egyik kunyhóból, most viszont azt kívánta, bárcsak valaki itt lenne, hogy visszasegítse az udvarházba. De nem bukkant elő senki. Mind elmentek ebben a fagyos szélben, hogy elhozzák a karácsonyi tuskót, és összetereljék az állatokat. Elnézett a földek felé. A távoli alakok, akik korábban ott voltak, eltűntek.

A lány most az utolsó kunyhóval szemközt állt. Azon túl, szétszórtan, pajtaféleségek düledeztek, melyekben, remélte, senki sem lakik, biztosan nem is laknak bennük. Bizonyára melléképületek – tehénistállók meg magtárak – és rajtuk túl, most már biztos nem olyan messze, a templom. „Talán ha lassan megyek” – gondolta, és ismét nekivágott a templom irányába. Minden lépésnél sajgott az egész mellkasa. Megtorpant, kissé inogva, s azt gondolta: „Nem szabad elájulnom! Senki sem tudja, hol vagyok.”

Megfordult és visszanézett az udvarházra. Még a csarnokba sem lenne képes visszajutni. „Le kell ülnöm – gondolta, de nem volt hová leülni a sáros ösvényen. – Lady Eliwys a zsellért ápolja, Lady Imeyne, a lányok meg az egész falu elmentek kivágni a karácsonyi tuskót. Senki sem tudja, hol vagyok.”

A szél megélénkült, most már nem csak lökésekben, hanem egyenes vonalú, határozott nyomásként érkezett a földek felől. „Muszáj megpróbálnom visszajutni a házba” – gondolta Kivrin, de ezt sem tudta megtenni. Még az állás is túl nagy erőfeszítésébe került. Ha lett volna hová, leült volna, de a viskók közötti teret, egészen a kerítésekig, teljesen elborította a sár. Be kell mennie ebbe a kunyhóba.

A viskó körül vesszőkerítés roskadozott, mely karók közé font leveles faágakból készült. A kerítés épp csak térdig ért, és egy macskát sem tartott volna távol, nemhogy a juhokat meg teheneket, amire szánták. Csupán a kapu támasztékai nyúltak föl derékmagasságig, Kivrin azonban hálásan nekidőlt az egyiknek.

– Halló – kiabálta bele a szélbe –, van itt valaki?

A bejárat csak néhány lépésre esett a kaputól, és kizárt, hogy a kunyhó hangszigetelt legyen. Még a széltől sem védett. A lány látott egy lyukat a falban, ahol a tapasztott agyag meg a fölaprított szalma megrepedt és leesett az alatta lévő összefont ágakról. Egész biztos, hogy odabent hallják őt.

Fölemelte a bőrhurkot, mely csukva tartotta a kaput, és bekopogott az alacsony deszkaajtón.

Nem jött válasz, Kivrin nem is számított erre. Megint bekiabált:

– Van itthon valaki? – Még csak oda sem figyelt arra, miként fordította ezt le a tolmács. Megpróbálta fölemelni a faradat, amely keresztbe feküdt az ajtón. Az túl nehéz volt. Próbálta kicsúsztatni a kiálló gerendákba vágott rovátkákból, de nem tudta. A kunyhó úgy nézett ki, mint amit bármelyik pillanatban elfújhat a szél, ő mégsem képes kinyitni az ajtaját. El kell majd mondania Mr. Dunworthynek, hogy a középkori viskók nem olyan ócskák, mint amilyennek látszanak. A mellkasát szorítva a lány nekitámaszkodott az ajtónak.

Valami hangot hallott maga mögött, erre megfordult s már mondta is:

– Sajnálom, hogy betolakodtam kend kertjébe.

A tehén volt az, közömbösen áthajolva a kerítés fölött, a barna levelek között böngészve, alig-alig érve el egyet is.

Vissza kell térnie az udvarházba. Előbb a kaput használta támasznak, míg megbizonyosodott afelől, hogy becsukta maga mögött és visszahurkolta a karóra a bőrszíjat, majd pedig a tehén csontos hátát. Az állat néhány lépésnyit követte, mintha azt gondolná, hogy Kivrin viszi megfejni, aztán visszament a kertbe.

Kinyílt az egyik olyan épület ajtaja, amiben képtelenség, hogy bárki is lakjon, és kijött egy fiú mezítláb. Ijedt arccal megtorpant.

Kivrin megpróbált fölegyenesedni.

– Kérlek – szólalt meg erősen zihálva az egyes szavak között megpihenhetek egy kicsit a házadban?

A fiú eltátott szájjal, megkukultan meredt rá. Borzasztóan sovány volt, a karja meg a lába nem vastagabb, mint a gallyak a kunyhó kerítésében.

– Kérlek, szaladj és szólj valakinek, hogy jöjjön ide! Mondd meg neki, hogy beteg vagyok!

Amint kimondta, máris azt gondolta: „Ez a fiú semmivel sem tud jobban futni, mint én.” A gyerek lába elkékült a hidegtől, a szája kipállott, és az orcáját meg a felső ajkát orrvérzésből rászáradt vér maszatolta be. „Skorbutja van – gondolta Kivrin –, rosszabb az állapota, mint az enyém!” Mégis megkérte:

– Fuss el az udvarházba és hagyd meg, hogy jöjjenek!

A fiú kirepedezett, csontos kezével keresztet vetett.

– Bighaull emeurdroud ooghattund enblastbardey – válaszolta, visszahátrálva a kunyhóba.

„Jaj, ne – gondolta kétségbeesetten Kivrin. – Ő nem ért engem, nekem pedig nincs erőm ahhoz, hogy megértessem magamat vele.

– Kérlek, segíts! – könyörgött, és a fiú majdnem úgy nézett ki, mint aki értette. Tett egy lépést a lány felé, aztán hirtelen eliramlott a templom irányába.

– Várj! – kiáltotta Kivrin.

A fiú elfutott a tehén mellett, el a kerítés mentén és eltűnt a viskó mögött. Kivrin ránézett az építményre. Még viskónak is alig volt mondható. Sokkal inkább úgy nézett ki, mintha kazalba hányt füvet meg zsúpdarabokat betömtek volna a karók közötti résekbe, az ajtaja pedig feketés kötéllel összekötözött vesszőfonat volt, az a fajta ajtó, amit egy erőteljesebb fújás elvisz. A fiú nyitva hagyta. A lány átlépett a magas küszöb fölött és bement a kunyhóba.

Odabent sötét volt és olyan füst, hogy Kivrin nem látott semmit. A szag irtózatos volt. Mint egy istállóé. Rosszabb, mint egy istállóé. A tanyaudvar szagaival elkeveredett a füst, a penész meg a patkányok ocsmány bűze. Kivrinnek csaknem kétrét kellett görnyednie, hogy beférjen az ajtón. Kiegyenesedett és beverte a fejét a keresztgerendául szolgáló ágakba.

Sehol sem lehetett leülni a kunyhóban, már ha ez tényleg az. A földet zsákok és eszközök borították, mintha mégiscsak fészer lenne, és nem volt benne bútor, kivéve egy darabos asztalt, amelynek durva lábai egyenetlenül és ferdén álltak ki a közepéből. Ám az asztalon volt egy fatál meg egy kenyérsercli, a viskó közepén pedig, az egyedüli kitisztított helyen, apró tűz égett egy sekély, ásott lyukban.

Aprócska tűz volt, csak pár gally. Szemlátomást ez volt a rengeteg füst forrása, annak ellenére, hogy a szellőzéshez fúrtak fölé egy lyukat a mennyezetbe, s az egyenetlenül tapasztott fal meg tető többi rése szintén szívta a füstöt. A szél mindenhonnan befújt, körös-körül süvített a szűk viskóban. Kivrin köhögni kezdett, ami rettentő hibának bizonyult. Úgy érezte minden rándulásnál, hogy a mellkasa széthasad.

A fogát csikorgatva, hogy abbahagyja a köhögést, leereszkedett egy zsák hagymára, belekapaszkodva a zsáknak támasztott ásóba, aztán meg a törékenynek tűnő falba. Azonnal jobban érezte magát, mihelyt leült, jóllehet olyan hideg volt, hogy láthatóvá vált a lélegzete. „Kíváncsi vagyok, milyen szaga lehet ennek a helynek nyáron” – gondolta. Maga köré húzta a köpenyét, az alja takaróként fedte be a térdét.

Hideg huzat érződött a padlónál. A lány a lába köré tekerte a köpenyt, aztán fölvette a zsák mellett heverő sarlót és megpiszkálta a lanyha tüzet. A tűz ímmel-ámmal föllobbant, bevilágítva a kunyhót, mely ettől még nyomorúságosabbnak látszott. Egy alacsony mennyezetű sufnit építettek az egyik oldalra, valószínűleg istállónak, mert a viskó többi részétől elkülönítette egy, még a kunyhóénál is alacsonyabb kerítés. A tűz fénye nem volt elég erős Kivrinnek ahhoz, hogy belásson a sufni sarkába, de onnan matatás hallatszott.

Talán egy disznó, bár a parasztok disznait elvileg már le kellett vágják mostanra, vagy talán egy fejőskecske. A lány megint megpiszkálta a tüzet, hogy valamivel több fényt vessen a sarokra.

A csoszogó hang a szánalmas kerítés elől érkezett, egy nagy, boltozatos ketrecből. A kalitka gondos kidolgozottságával, csiszolt, íves fémabroncsával, bonyolult ajtajával, cifra fogantyújával nagyon nem illett a piszkos sarokba. A ketrecben, meg-megcsillanó szemmel a tűz fényétől, egy patkány lakott.

A patkány összekuporodva ült, kézre hasonlító mancsában azt a sajtdarabot tartotta, ami a rabságba csábította, és Kivrint figyelte. Több további szétmállott és alighanem penészes sajtdarab hevert a kalicka padlóján. „Több étel, mint amennyi ebben az egész kunyhóban akad – gondolta Kivrin, teljesen mozdulatlanul ülve a csupa dudor zsák hagymán. – Az ember nem is hinné, hogy van olyasmijük, amit érdemes védelmezni a patkányoktól.”

A lány persze látott már korábban is patkányt, a pszichotöri órán is, meg amikor elsőéves korában kivizsgálták, vannak-e fóbiái, de nem ilyet. Senki sem látott ilyet vagy ötven éve, legalábbis Angliában. Tulajdonképpen nagyon csinos patkány volt, selymes, fekete szőrű, nem sokkal nagyobb, mint a pszichotöri fehér kísérleti patkányai, közelről sem akkora, mint az a barna, amivel tesztelték.

És sokkal tisztábbnak is látszott a barna patkánynál. Az úgy nézett ki, mint ami a kanálisokba, szennyvízcsatornákba meg metróalagutakba való, ahonnan kétségtelenül előjött, a maga összetapadt, szürkésbarna bundájával és hosszú, visszataszítóan csupasz farkával. Amikor a lány elkezdte a középkort tanulmányozni, képtelen volt fölfogni, hogyan tűrhették meg a korabeliek ezeket az undorító lényeket a csűrökben, a házakról már nem is beszélve. A gondolat, hogy az ágya melletti falban lehet egy patkány, borzadással töltötte el. Ez a patkány tulajdonképpen egész tisztának tűnik a maga fekete szemével és csillogó szőrével. Határozottan tisztább, mint Maisry, és alighanem intelligensebb is. Ártalmatlan kinézetű.

Mintha igazolni akarná a lány véleményét, a patkány kényesen harapott egyet a sajtból.

– Bár nem vagy ártalmatlan – jelentette ki Kivrin. – Te vagy a középkor balvégzete.

A patkány leejtett a sajtdarabot s remegő bajusszal tett egy lépést előre. Rózsaszín mancsával megragadott kettőt a fémrudak közül és esdeklően nézett át közöttük.

– Tudod, én nem engedhetlek ki – magyarázta Kivrin, a patkány pedig hegyezte a fülét, mintha értené. – Fölfalod a drága gabonát, beszennyezed az ételt, bolhákat terjesztesz, és huszonnyolc év múlva te meg a cimboráid elpusztítjátok fél Európát. Te vagy az, ami miatt Lady Imeyne-nek aggódnia kellene, a francia kémek meg az írástudatlan papok helyett.

– A patkány ránézett. – Szeretnélek kiengedni, de nem tehetem. A fekete halál épp elég pocsék volt anélkül is. Európa több mint egyharmadát ölte meg. Ha kieresztenélek, az utódaid még rosszabbá tehetnék a dolgot.

A patkány elengedte a rudakat és elkezdett körbefutkározni a ketrecben, nekiütődve a ketrecnek, vad, véletlenszerű mozdulatokkal körözve.

– Kieresztenélek, ha tehetném – mondta Kivrin. A tűz csaknem kialudt. Kivrin megint megpiszkálta, de az már csupa hamu volt. Az ajtó, melyet abban a reményben hagyott nyitva, hogy a fiú majd ide fog hozni valakit, aki őt keresi, becsapódott, s a viskó sötétbe borult.

„Fogalmuk sem lesz, hol keressenek” – gondolta Kivrin, és tudta, hogy még nem is keresik. Mind azt hiszik, fönt van az emeleti szobában és alszik. Lady Imeyne még csak rá sem fog nézni addig, míg föl nem viszi neki a vacsorát. El sem kezdik a keresését vecsernye utánig, és addigra már besötétedik.

Nagy volt a csönd a kunyhóban. A szél bizonyára elült. A lány még a patkány neszezését sem hallotta. Egyszer roppant egy gally a tűzön, és szikrák szálltak a földpadlóra.

„Senki sem tudja, hol vagyok – gondolta a lány, a melléhez kapva a kezét, mintha belé döftek volna. – Senki sem tudja, hol vagyok. Még Mr.

Dunworthy sem.”

De ez biztos nem igaz. Lady Eliwys már visszajöhetett és fölmehetett, hogy még több balzsamot kenjen rá, vagy Maisryt hazaküldhette Lady Imeyne, vagy a fiú elszaladhatott, hogy elhozza a férfiakat a földekről, s ők bármelyik percben megérkezhetnek, jóllehet, az ajtó csukva. Aztán még ha vecsernye utánig nem is jönnek rá, hogy ő eltűnt, vannak lámpásaik meg fáklyáik. A skorbutos fiú szülei majd hazajönnek vacsorát főzni és rátalálnak, s elmennek valakiért az udvarházba. „Nem számít, mi történik – mondta magának a lány –, te nem vagy teljesen egyedül”

– és ez a gondolat megvigasztalta.

Mert teljesen egyedül volt. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem, hogy valami kiírás a háló monitorán tudatta Gilchristtel és Montoyával, hogy valami rosszul sikerült, hogy Mr. Dunworthy mindent ellenőriztetett és újra ellenőriztetett Badrival, hogy ők valamiképp tudják, mi történt és nyitva tartják a hálót. De nem tudják. Ők semmivel sem tudják jobban, hol van Kivrin, mint Agnes és Lady Eliwys. Azt hiszik, ő biztonságban van Skendgate-ben s a középkort tanulmányozza, pontosan meghatározta már az ugrás helyét, és az ítéletnapi Könyv félig megtelt a megfigyeléseivel a fura szokásokról és a vetésforgóról. Még csak föl sem merül bennük, hogy ő eltévedt, míg két hét múlva meg nem nyitják a hálót újra.

– És addigra már be fog sötétedni – jegyezte meg Kivrin.

Mozdulatlanul ült, a tüzet bámulva. Az már csaknem kialudt, és bármerre nézett, nem látott több tűzre vethető ágat. Elmerengett, vajon a fiú azért ment-e el hazulról, hogy rozsét gyűjtsön, meg hogy ma este honnan lesz tüzük.

A lány teljesen egyedül volt, és a tűz kialvóban és senki sem tudja, hol van, kivéve a patkányt – az pedig ki fogja irtani fél Európát. Fölállt, megint beverve a fejét, kilökte a kunyhó ajtaját és kiment.

Még mindig senki sem látható a földeken. A szél elhalt és a lány tisztán hallotta a harangot délnyugatról harangozni. Néhány hópi-he szállingózott a szürke égből. A kis emelkedőt, melyen a templom áll, egészen betakarta a hó. Kivrin elindult a templom felé.

Újabb harang kezdett rá. Ez inkább dél felől szólt és közelebb, de a magasabb, fémesebb hang azt jelentette, hogy kisebb méretű. Kitartóan kongott ez is, egy kissé lemaradva az elsőtől, s ettől visszhangnak hallatszott.

– Kivrin! Lady Kivrin! – kiáltotta Agnes. – Hol volt kegyelmed?

– Odaszaladt Kivrin mellé, kis, kerek arca kivörösödött az erőlködéstől vagy a hidegtől. Esetleg az izgalomtól. – Már mindenhol kerestük!

– Visszairamlott abba az irányba, ahonnan jött, azt kiabálva: – Megtaláltam! Megtaláltam!

– Nem, nem is te! – tiltakozott Rosemund. – Mindnyájan észrevettük őt. – Előresietett Lady Imeyne és Maisry előtt, utóbbi foszlott poncsóját a vállára vetve viselte. A füle élénkvörös volt. Morcosnak tűnt, ami valószínűleg azt jelentette, hogy épp őt hibáztatták Kivrin eltűnéséért – vagy azt hitte, őt fogják –, vagy talán csak fázott. Lady Imeyne haragosnak tűnt.

– Te nem tudtad, hogy Kivrin az – kiabálta Agnes, visszafutva Kivrin oldalára. – Azt mondtad, nem vagy biztos abban, hogy Kivrin az. Én vagyok, aki rátaláltam!

Rosemund fütyült rá. Megfogta Kivrin karját.

– Mi történt? Miért kelt föl kegyelmed az ágyából? – firtatta aggodalmasan. – Gawyn ment, hogy beszéljenek, ám kegyelmed nem volt sehol!

„Gawyn jött – gondolta elerőtlenedve Kivrin. – Gawyn, aki pontosan megmondhatta volna nekem, hol az ugrás helye, és én nem voltam ott!”

– Biza, ment, hogy elmondja kegyelemednek, nyomát sem lelte a támadóknak és hogy.. .

Lady Imeyne ekkor ért oda.

– Merre igyekezett kegyelmed? – faggatta csaknem vádlón.

– Nem találtam vissza – válaszolta Kivrin, megpróbálva kitalálni, mit is mondjon, ami megmagyarázza, miért bóklászik a faluban.

– Kegyelmed találkozni ment valakivel? – akarta tudni Lady Imeyne és ez már tényleg vádnak hangzott.

– Hogyan mehetett volna találkozni valakivel? – kérdezte Rosemund.

– Senkit sem ismer itt, és semmire sem emlékezik korábbról.

– Meg akartam keresni azt a helyet, ahol rám találtak – felelte Kivrin s próbált nem rátámaszkodni Rosemundra. – Azt hittem, talán a holmijaim látványa esetleg...

– Segít az emlékezésben – egészítette ki Rosemund. – De...

– Nem kellett volna ilyesmivel kockáztatnia az egészségét kegyelmednek – közölte Lady Imeyne. – Gawyn elhozta mindet ide a mai napon.

– Mindet? – tudakolta Kivrin.

– Biza – válaszolta Rosemund –, a szekeret és kegyelmed összes ládáját.

A második harang elhallgatott, az első harang egyedül folytatta, kitartóan, lassan – ez biztos, hogy temetés. Úgy hangzott, mint a reménynek a halála. Gawyn elhozott mindent az udvarházba.

– Nem illő, hogy itt tartsuk Lady Katherine-t beszélgetni a hidegben – jelentette ki Rosemund s úgy hangzott, mintha az anyja mondaná.

– Nagybeteg volt. Vissza kell kísérnünk őt, mielőtt még megfázik.

„Már megfáztam” – gondolta Kivrin. Gawyn mindent elhozott az udvarházba, minden nyomát annak, hogy hol történt az ugrás. Még a szekeret is.

– Mindezért te vagy a hibás, Maisry – szögezte le Lady Imeyne, előrelökve Maisryt, hogy fogja meg Kivrin karját. – Nem lett volna szabad egyedül hagynod.

Kivrin visszariadt a koszos Maisrytől.

– Tud járni kegyelmed? – érdeklődött Rosemund, már roskadozva Kivrin súlya alatt. – Nem kellene idehoznunk a kancát?

– Nem – vágta rá Kivrin. Valahogy nem tudta elviselni annak a gondolatát, hogy visszavigyék, mint valami foglyul ejtett rabot egy csörömpölő ló hátán.

– Nem – ismételte meg. – Tudok járni.

Erősen rá kellett támaszkodnia Rosemund karjára és Maisry piszkos kezére, lassan haladtak, de sikerült. El a kunyhók majd a sáfár háza és a kíváncsi disznók mellett, be az udvarra. Egy nagy kőrisfa tönkje hevert a csűr előtt a kockaköveken, tekergőző gyökerein fönnakadtak a hópelyhek.

– Bizonyosan agyonhűlt a viselkedése miatt – állapította meg Lady Imeyne, s intett Maisrynek, hogy nyissa ki a súlyos faajtót. – Semmi kétség, ki fog újulni kegyelmed nyavalyája.

Most komolyan elkezdett havazni. Maisry kinyitotta az ajtót. Olyan zárja volt, mint amilyet a patkány ketrecének kis ajtaján látott. „Szabadon kellett volna eresztenem – gondolta Kivrin –, akár balvégzet, akár nem. Szabadon kellett volna eresztenem.”

Lady Imeyne intett Maisrynek, ő pedig visszajött, hogy újra megfogja Kivrin karját.

– Nem – mondta a lány, és lerázta a szolgáló meg Rosemund kezét, és egyedül ment be az ajtón, segítség nélkül lépett az odabenti sötétségbe.